Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-29 / 277. szám
1969. november 29, 7 Dutiantmi narno AZ ELSŐ NAP Tankoszlop a Mária utcában Ismerkedés a katonákkal — Megindul az élet 1944. november 28-át írtunk. Borangós, ködös, tél- eleji hideg sötétség telepedett a. városra. A kihalt utcák csendjét csak néha-néha szakította meg az _egyre erősödő ágyúszó, A kiürítést szorgalmazó nyilas-német parancsnak a város lakossága nem tett eleget. Pincékbe húzódva, takarókba burkolózva várta, mi lesz. Az órák ólomlábakon jártak. Már elmúlt éjfél, amikor a város néhány pontján géppisztolyok és golyószórók kattogása verte fel a csendet. Hajnalodott, amikor újra csend lett. A pincelakó város fellélegzett. Sosem felejtem él a november 29-i város képét és hangulatát. Még kora reggel volt, amikor két szovjet katona kopogtatott az Anna utca 23-as számú ház kapuján. Fáradtak és porosak voltak. — Nyemd, fasisztí jesz- ty? — kérdezték. S miután meggyőződtek arról, hogy a házban a lakókon kívül más nincs, mosolyogva távoztak. Fél kilenc táján már a Széchenyi , téren ácsorog- tunk. A november végi égen átszüremlett a nyáron elfáradt napsugár. A tér egyre inkább a békés élet benyomását keltette. Szovjet katonák rendezték be a városparancsnokságnak kiszemelt épületet. Kis csoportokban emberek ismerkedtek a katonákkal. Különösen gyorsan alakult ki a barátság a bámészkodó gyereksereggel. A Mária utcában az érdeklődést egy tankoszlop vonta magára. A tankosok viccelődve mutogatták a kíváncsiskodóknak felszerelésüket, A Nőegylet előtt szájharmonikázó katonák csodálatos dallamokat csalogattak elő a sűrűsödő embercsoport gyönyörködtetésére. Itt-ott énekelni kezdtek. A mélabús dalokat egyre pattogóbb, éles füttyükkel tarkított muzsika vál-. tóttá fel. Vidámabbak lettek az arcok, néhányan táncba kezdtek. A harcban megfáradt katonák szinte újjászülettek. Kápráztatóan gyors ütemben, akrobatikus ügyességgel rúgták az utcán felgyülemlett szemetet. Egy távoli ország fiai, oroszok, ukránok, kirgizek és grúzok véres ütközetek árán testközelségbe hozták népeik humorát. A Flórián téren szomorúbb kép tárult elénk. Egy szovjet egység a város elfoglalásában elesett társát temette. Fájdalom és könny ülte meg a harcosok arcát. A magasba emelt fegyverek díszsartűze állított emléket a hősnek. A város felszabadítását követő napon megjelentek az utcák falain a Vörös Hadseregnek az élet újbóli megindításával kapcsolatos felhívásai. Pécs első szovjet város- parancsnoka tevékenységének eredményeként a koalíciós -alapon megalakult új közigazgatás segítségével megindult az üzemi munka és az első villamosjárat. A legalitást kapott Kommunista Párt a Rákóczi út 68. szám alatti volt Vitézi Székházban kezdte meg tevékenységét. A párt alapítótagjait azok a munkások, munkásnők adták, akik már sok évi, illegalitásban szerzett tapasztalattal rendelkeztek. De ott voltak mellettük azok a fiatalok is, akik néhány nap elteltével az ifjúsági csoport gerincét alkották. Körmendy Vladimír, Farkas Kamilla, Kar ági cs Eduárd, Ausch Sándor, Kat- kó István, Ruzsits Edit, Gergely László, Tóth Ernő, Takács László, Gál Mária, Beregi István, Mischl Rudolf, Zend Róbert, Róbert László, Hanák Pótér, Jámbor Sári, Hámori András, a Molnár testvérek, a Schlésinger testvérek, a Benicsek lányok és a sorok írójával még néhányan mások vetették meg az ifjúsági szövetség alapjait A volksbundisták elhagyott székházának helyiségeiben, Tímár u. 19-ben ütötte fel tanyáját a lelkes kis csoport A szervezeti élethez szükséges berendezéseket és rövid idő alatt tekintélyessé váló könyvtárunkat, a Hadapród Iskolából és az elhagyott javak kormánybiztosságától szerezr tűk meg. Nagy sikert aratott első látványos tevékenységünk, a „Szabad Élet” című újság megjelentetése. Az antifasiszta ifjúság lapjaként jelentünk meg. Mi magunk szereztük be a kinyomtatásához szükséges papírtömeget, mi szerkesztettük és írtuk, és mi voltunk az első rikkancsok is, akiktől pillanatokon belül elkapkodta a betűre és igaz szóra vágyó lakosság a kinyomtatott példányokat. Rotációs papír akkoriban még nagyon kevés volt, ezért olyan papírra nyomattuk a lapot, amilyent keríteni tudtuk. Így történt meg, hogy ahány számot megjelentettünk, annyi színű volt. Az első rózsaszínű papírra nyomott szám címoldalán nagy vörös csillag díszelgett. Alig múlt el néhány hét a város felszabadulásától, s mi már előadásokat, szemináriumokat és nyelvtanfolyamot szerveztünk. Első előadóink egyike dr. Kardos Tibor egyetemi magántanár volt, aki „Szocialista hangok újkori irodalmunkban” — című előadásában imponáló képzettséggel világította meg azokat a titkos szálakat, amelyek a különböző nemzetek társadalmi és irodalmi megnyilvánulásait összekapcsolják. Szavalókórusaink és a Pannónia Szálló nagytermében rendezett ifjúsági előadóversenyeink nagyon sok fiatallal kédveltettók meg a magyar és világirodalom gyöngyszemeit. Az előadók és versmondók szavát nemegyszer zavarta meg a távoli ágyúszó. De mi azért éltünk a kézhez kapott lehetőségekkel. Készülődtünk. Gál Béla Nem hunytak ki a fények ÚJHEQY HŐSEI Hétfőn déltájban hazaküldtek bennünket a gyárból. Mielőtt elindultunk volna, Be- ke, a raktáros félrehívott néhányunkat. — A németek leszerelik az üzemet és a gépekkel együtt minket el akarnak vinni. Egy órára idejön a hadiüzemi parancsnok. Addig tűnjenek el és feledjék, hogy valaha értettek ezeknek a gépeknek a kezeléséhez. Egyenként léptünk ki a nagyműhelyből és lopóztunk el a gyárba telepített nyilas tanítócsalád ablakai alatt fülünkben a búcsúztatóval: — Néhány nap múlva itt találkozunk... Apám borús arccal tért haza az újhegyi főműhelyből. „A németek felrobbant- ját a centrálét. Már kihúzták a vezetéket az erőmű és az iroda között. A lakást — fordult hozzánk — csak én hagyhatom el.” November 27-e, hétfő volt. A DGT lakótelepein munkásokhoz intézett körlevelek lógtak a hirdetménytáblákon. Az egyik tudtul adta, hogy a küszöbön álló változást átmenetinek kell tekinteni, és az átmeneti állapotban éppúgy szüksége van a részvénytársaságnak a munkáskezekre, mint eddig. Épp ezért, gyülekezzenek a szabolcsi Hősök terén, hogy Németországba szállíthassák őket. Hétfő estére óvóhelyekkel cserélték fel lakásaikat a munkáscsaládok. Az Újhegyen lakók elfoglalták az üzem bombabiztos óvóhelyét az akácosban. Roszprim Károly kazánfűtő, Hufnagel Konrád salakozó, Adonyi turbinakezelő és Grätz Lajos felvigyázó innen indultak az éjszakai műszakra. A* L Bolgár Hadsereg katonái Pécsett, m Széchenyi téren elesett bajtársak sírja előtt. ...__ __ r "Ü i r . m m .. w ~.w>v '• :'*** Kedden robbanásig feszült volt a hangulat. Vényi főfelügyelő szokása szerint végigsétált az üzemben. — Ne búsuljatok, amíg őt látjátok — jegyezte meg valaki. — Amíg nem szedi az irháját, itt nem lesz robbantás! A félelem mégis rátelepedett a műhelyekre. Amikor délelőtt ágyúlövedékek csapódtak a centrálé szénterébe, leállt a munka a főműhelyben, villamosműhelyben, mosóban. Fél óra múlva már csak a fenntartók és az óvóhelyen menedéket kereső családok voltak az üzem területén. Roszprim, Hufnägel, Adonyi, Zaracsi István és rajtuk kívül még néhányan tanácskoztak. Nem sokkal ezután fegyveres őrség — Zaracsi Ferenc és István János — indult el az óvóhelyről az üzem védelmére. Vényi felügyelő már eliszkolt, a németek eltűntek, Újhegynek a munkásokon kívül nem volt más gazdája. — Mit akarnak? — mordult István János németül a centrálé felől váratlanul felbukkanó katonákra. — Parancsot hajtunk végre! — Talán a Gőring Werkét akarjátok felrobbantani? — mutatott István János a lő- szeres ládákra. — Hiszen ez német üzem! — Akkor ezt sürgősen tisztáznunk kell! — És ha visszajönnek? — nézett Zaracsi a futólépésben távozó német katonákra. — Mit mondunk neki, ha visszajönnek? — Nyugodj meg, arra már nem lesz idejük! A centráléban ketten dolgoztak: Kárpáti Ferenc és Alsószegi Rezső. A négyes turbinát kellett megjavítaniuk, hogy a hármas is megindulhasson. öt óra tájban végeztek munkájukkal és kiléptek az üzem kapuján. Mint ahogy Kárpáti, Alsószegi tudták, Roszprimék is tisztában voltak vele: a centráléban nem szűnhet meg az áramtermelés, mert ha ez bekövetkezne, áram nélkül maradna az egész Dél-Dunántúl. Roszprim, Hufnagel, Adonyi és Grätz, tehát kedd este ismét munkába indultak. Libasorban lépkedtek. A sorrend is ez volt: Roszprim, Hufnagel, Adonyi és Grätz. Eső áztatta a salakos ösvényt. Egyhangú locsogását lövedékek mesz- sziről odahangzó robbanása törte meg. A német katona, aki visszatévedt az üzembe, a szabolcsi iparvágányhoz vezető lépcső felől célzott a mélybe, majd elleftkező irányba futni kezdett. A kézigránát Roszprim Károly lába előtt robbant. Az alig öt perces utat a súlyosan sebesült Adonyi Andor, visszafelé kúszva hetvenöt perc alatt tette meg. ö vitte az óvóhelyre a hírt a kis csoport szerencsétlenségéről. Roszprim, Hufnagel és Adonyi számára mentőt hívatott Palotai főorvos, Roszprim Károlyt az üzem kapujából visszahozták, Hufnagel a kórházban halt meg, másnaptól már csak Adonyi életéért folyt a harc. De ez a másnap már más nap volt. Roszprim Károlyék helyébe új emberek álltak. Ma már senki sem tudja pontosan, hogy kik mentek be helyettük akkor éjjel a centrá- • léba, de működtek és áramot küldtek egész Dél-Du- nántúlnak a megjavított turbinák. Még sötét volt, amikor dél felől megérkezett az első szovjet előőrs, majd utánuk a tűzszerészek és kitették Újhegyen a feliratokat: aknamentes terület. Apámat nem tudtuk elcsalni az üzemre néző szoba nyitott ablakából. Még akkor sem jött le a pincébe, amikor a ház mellett álló relé- torony egy nyomjelző lövedéktől megreccsent. Állva várta, hogy elmúljon a sötétség és a látóhatáron kibontakozzanak a centrálé kéményei. — Füstölnek mondta kurtán. — Úgy látszik, sikerült. — Mi sikerült? — Hát Roszpriméknak elvágni azt a bizonyos vezetéket és megmenteni a pusztulástól az egész üzemet — szólt vissza télikabátját húzva. Munkába indult. Én is vele. 1944. november 29-én. Harsányi Márta „Ne dolgozz a németnek!* „Ragadj fegyvert!” — hirdette a rádió és a tüzelő felhívás mély nyomot hagyott a tizennyolc—tizenkilenc éves fiúk lelkében. A Pius Gimnázium tanárai csak később tudták meg, hogy milyen elszánt elhatározás fogant meg a fiúk agyában: fegyvert szereznek és harcolni fognak a németek ellen Mihállyal, Kosz- tyával meg a többi hadifogollyal, akiket előbb elrejtenek valahol a Mecseken. — Nem voltunk mi hősök — mondja erről dr. Kétyi Iván — csak tenni akartunk valamit. Telve voltunk a tizennyolc—tizenkilenc éves fiúkra jellemző romantikával, tettvággyal és egy ma már nehezen elképzelhető intenzitású gyűlölettel a megszállók iránt. Még a németek puszta látása is ingerelt bennünket. Valóban, romantikusan indult a dolog. Volt egy füttyjelük, a moszkvai rádió szignálja: Drága föld, szülőhazámnak földje ... Egyebével, kettesével kísérték fel a hadifoglyokat a Mecsekre, s megbeszélték, hogy a magyarul és németül nem tudó foglyok süketnémának tettetik magukat az úton. Körülbelül tizenöt foglyot csempésztek át ilymódon a kőlyuki barlanghoz, Mánia határába. Idáig minden romantikusnak tetszett. De amikor a foglyokat élelmezni kellett, akkor már megérezték, hogy férfias feladatra vállalkoztak. Nem volt könnyű tizenegy—tizenöt embert etetni abban az élelemben szűkölködő, jegyes világban. De azért megszervezték. Kétyi Iván, Somogyi meg mások a szüleiktől csenték el a szalonnát és krumplit, Andráskovits, Mohácsi és a többiek pedig a saját pénzükön vették meg a kenyeret. A Steinmetz téri Kami- nek pék és egy másik pék jegy nélkül is adott, s zsírt, lisztet kaptak egy Schlesinger nevű családtól is. Először hátizsákkal cipelték az elemózsiát, ami embertelenül nehéz volt Éjszaka, a szakadó esőben, vagy sáros úton harminc kilométert gyalogoltak oda- vissza. Később egy Körmendy Vladimir nevű repülőoktató vette kézbe a szállítást, akinek motorkerékpárja volt. Máig is talány a csoport néhány tagja előtt, hogy kapcsolódott be Körmendy a munkába, mint ahogy talány maradt még sok más is. Andráskovits József ugyanis mestere volt a szervezésnek. A csoport egy tagja csak három-négy embert ismert. Dr. Kétyi Iván például még máig sem tudja, hogy Mohácsi László szerzett fegyvereket (három pisztolyt és egy géppisztolyt vett a Főpályaudvar melletti kocsmában az italozó usztasáktól), s Mohácsi László sem tudta biztosan, hol vannak elrejtve a hadifoglyok. A csoport egyik tagja sem sejtette, hogy milyen kapcsolatai voltak And- ráskovitsnak a bányászokkal, pedig voltak. Amikor menekült, egy Kelemen nevű mecsekszabolcsi bányásznál, később pedig valahol Magyarszéken talált menedéket. Az egész szervezkedés az illegális kommunista sejtszisztémára épült, bár hogy ki állt Andráskovits mögött, ki irányította őt, az még nem tisztázott. Tény és való, hogy amikor lebuktak (egy hét volt még hátra a felszabadulásig), nagyon jó szolgálatot tett az óvatosság. Először a Gestapo pécsi központjába kísérték őket, melynek a mai Tímár utcai szociális otthonban volt a székhelye. Ahogy beléptek, egy hatalmas termetű, vörösképű Gestapo-tiszt minden bevezető nélkül ököllel az arcukba sújtott. „Ez az üdvözlet!” — ordította, s felváltva következtek az ütések meg a kérdések: Hol van Andráskovits? Ki az a pék, aki kenyeret adott az oroszoknak? A fiúk ekkor még nem tudták, hogyan sikerült And- ráskovitsnak elmenekülnie. (Kiugrott az ablakon, amikor észrevette a ház felé közeledő németeket.) Sejtelmük sem volt arról, ki az a pékmester, máig sem tudják. ki árulta el őket. Meglepve vették észre, hogy két általuk elbújtatott hadifogoly Is a németek kezébe került, s olyan fiúkat ütnek- vemek közöttük, akiket korábban nem ismertek. Még a volt polgármester fia is ott volt. Dagadt arccal és vérző szájjal, véraláfutásos háttal és sajgó lábbal, de helytálltak és férfivá értek ezekben a napokban. Hol volt már ekkor a romantika! Hallgatásuk mentette meg őket. A felszabadulást megelőző napokban már a rendőrségi fogdában voltak bezárva. A szovjet csapatok közeledtének hírére a Gestapo és a rendőrség vezetői hanyatt- homlok elmenekültek. Csak egy öreg foglár maradt még velük, de amikor az ágyúszót meghallotta, ő is elillant Így lettek ismét szabadok. Andráskovits is előkerült: egy szovjet tank hátán érkezett a városba. De csak az édesanyját ölelhette meg, a fiúk nem látták többé. December 2-án akartak találkozni. ám december 2-ára virradóra a hű barát tragikus körülmények között meghalt. Éjszaka, kijárási tilalom idején járkált az utcán, holtan találtak rá reggel a mai Petőfi mozi előtt. A hadifoglyokról nem érkezett hír, máig sem tudják, mi lett azokkal, akiket hetekig rejtegettek és tápláltak. A Posta, a Mikrobiológiai Intézet meg a többi vállalati kollektíva valószínű csak ebből a cikkből fogja megtudni, hogy Vadász Tibor, dr. Kétyi Iván, Mohácsi László ellenálló volt, hogy létezett abban az időben egy Andráskovits-csoport. Ők ugyanis nem beszéltek arról, amit tettek, s valamennyien azt kérték, hogy ne használjak nagy szavakat, amikor e cikket írom, s csak egy személyt dicsérjek, aki egy fejjel föléjük nőtt: Andráskovits Józsefet. Magyar László i i 1 1
