Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-02 / 255. szám

1M9. novemberi Siinantmt napio 7 VENDÉG SÉGBENaz ALFÖLD NKf, — A 218-asban lakott Mó­ricz Zsigmond — mondja a szállodaportás, amikor le­adom szobám,, a 216-os kul­csát. — Merre nézett az ablaka? — kérdem, mert illik valamit szólni a szíves szavakra. — Ugyanarra, amerre az öné. A jelenlegi Vörös Had­sereg útjára. Szóval, két szobával arrébb lakott egy klasszikus, aki ma már a halhatatlanságé. Az Ilyen információ csak arra jó, hogy évek múltán, talán a gyermekeimnek mesélve, mintegy véletlenül megemlít­sem, „Debrecenben a szállo­dában annak a szobának a szomszédságában szálltam meg, ahol valaha Móricz la­kott.” S a szállodai portás jogos büszkesége ezzel a ki­jelentéssel már az én büsz­keségemmé vált. Elindulok azon az utcán, amit nemrég varázsoltak vi­lágvárosiassá, s amelyen minden megtalálható, ami egy magyar nagyvárosban fontos lehet. A tanács épüle­te, az OTP, a legszebb üzle­tek. Ha befordulnék egy mel­lékutcába, rögtön kisvárosias- sá váltana a hangulat. Me­gyek az utcán, olvasom: „E házban lakott Krúdy Gyu­la ...” Igen, emlékek van­nak. Be engem most a mai Debrecen irodalma érdekel, félre hát a kegyelettel. Min­den ezen az utcán van, miért lenne hát másutt az Alföld című folyóirat szerkesztősé­ge? Egy magas épület két szárnya között van egy be­ugró, mint csendes öböl, olyan a zajló utcán. Az első emeletre kell felmenni, akár­csak Pécsett a Széchenyi té­ren, a Jelenkor szerkesztősé­gébe. Két tágas teremben várnak a szerkesztők. Nagy, világos falak, a friss festés üdeségé- vel. Korántsem közömbös, milyen egy szerkesztőség, el­végre kicsit a jövendő halha­tatlanság műhelyei ezek a szobák. Boda István költő, a leg­régibb szerkesztő vesz gond­jaiba. — Szép ez a szoba — mondom. Nem különösen okos a mondat, érzem, de valamivel csak kell kezdeni. — Megszolgáltunk érte. Az Alföld elődjének Építünk volt a címe. Az akkori Béke presszóban szerkesztettük. Majd az MSZBT adott ne­künk egy kis szobát; időköz­ben már az OTP-hez tarto­zik. Azután következett a Megyeháza, a jelenlegi úttö­rőház. Közben rövid ideig az egyik akkori szerkesztő laká­sa is volt a tanyánk. Mocsár Gábor szerkesztése idején a Megyei Tanács VI. emeletén szorítottak helyet a számunk­ra. A nomád életmód követ­kező állomása a Széchenyi utca sarkán lévő épület volt, ami jelenleg munkásklub. És most itt. Tágas, szép hely. De ez sem végleges. Ha elkészül a művelődési kombinát vagy a sajfóház, odaköltözünk. Majdnem elfelejtettem, hogy ezen a két helyiségen is osz­tozkodunk. Ugyanis egy, az­az egy íróasztal erejéig az Írószövetség helyi csoportja is itt tanyázik. Az előd, az Építünk nem volt jó folyóirat. Jól tudják ezt a szerkesztők is, közülük éppen Fülöp László, a kriti­kai rovat vezetője elemezte ezt részletesebben egy tanul­mányában. Viszont becsülik annyira a kezdetet, hogy on­nan számítják az évfolyamo­kat, így tartanak most a XX.- nál. Tavaly kényszerű szer­kesztőváltozás történt Tragi­kusán kényszerű. Fiatalon, sokat ígérő pálya elején tá­vozott az élők közül Baranyi Imre, az akkori főszerkesztő. Kovács Kálmán, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Böl­csészettudományi Karának tanára vette át a szerkesztés gondjait A címlapon ez áll: „Irodalmi és művelődési fo­lyóirat”. — Komolyan vesszük azt, hogy művelődési folyóirat is vagyunk. Éppen most készí­tünk egy anyagot az Ideigle­nes Nemzetgyűlés munkájá­ról, hiszen a felszabadulás után az országos demokrati­kus közélet Debrecenben bontakozott kl. S célkitűzé­sünk megvalósítására a leg­tisztább piélda a népművelési vita a tavalyi számainkban. Ezen kívül szeretnénk feltér­képezni a tudományos és mű­szaki kutatás helyzetét Haj- dú-Biharban. Segítenünk kell az Olvasó Népért mozgalom kibontakoztatásában. Ilyen szempontból szerencsés a szerkesztőségünk összetétele. Az egyetem képviselőin kívül színházi szakember, könyvtá­ros és újságíró vesz részt a munkában. Az olvasószer­kesztővel, Tóth Endrével együtt nyolcán szerkesztjük a lapot A folyóirat tartja a kap­csolatot a régi „alföldiekkel". Találkozik az olvasó Szabó Pál írásaival, Végh Antal és Csontos Gábor elbeszélései­vel, B ata Imre kritikáival. Debrecenben él Grandpierre Lajos, a regényíró, aki ép­pen ott-tartózkodásomkor kapta meg a város irodalmi díját. A költők közül Tóth Endre, Kiss ramás, Pákozdy Ferenc, Stetka Éva, Niklai Ádám számítanak „törzsta­goknak”. Simon Zoltánnak a kritikái hívják fel magukra a figyelmet. És természetesen mint a vidéken megjelenő folyóiratok általában, az Al­föld is szívesen vállalkozik a fiatalok istápolására. Az idősebbekhez képest fiatalo­kéra és az egészen ifjakéra. A novellista Kúrucz Gyula és Czakó Gábor nevén kívül gyakran találkozhatunk a költők közül Bényei József, Kalász László, Buda Ferenc, Ratkó József és a közeljövő­ben kötettel jelentkező Szi­geti György verseivel, de szí­vesen látott vendég a Mis­kolcon élő Serfőző Simon is. Újabban Görömbei András személyében új kritikus is jelentkezett a folyóiratnál. Gyakran közli a lap Holló László Kossuth-díjas festő­művész finom tollrajzait, s az Erdélyben élő Gy. Szabó Béla metszeteit. Marafkó László JURICSKAY PÁL RAJZA TÁRLATJEQYZET VASARELY Victor Vasarely, azaz: Vásárhelyi Győző neve ta­lán a legtöbbet emlegetett, a legdivatosabb név napja­ink nemzetközi képzőművé­szeti életében. Te tévesszen meg bennünket a divatos szó, ezúttal, ritka kivétel­képpen, a jelzőhöz nem ta­pad negatív értelmezés. Va­sarely művészete azért di­vatos, mert korszerű, mert hű kifejezője a hatvanas évek világának, annak a vi­lágnak, melyet a maga ké­pére és hasonlatosságára formált a szociális — az ő esetében nyugodtan leírhat­juk: a szocialista — gondol­kodás és a modern techni­ka. Vasarely célja, hogy a művészeti alkotást a közös­Zebrák Qüjő nidúsző khól — híres séíjeU A könyvnyomtatás több volt, mint egyszerű szakma. Kezdeti korszakában mesterség, tudomány és művészet egy­szerre; művelői között neves humanis­ták, tudósok is falálhatók. A nyomdá­szokból lett írók, illetve nyomdászattal is foglalkozó írók közül elsőként Shakes- peare-t kell említenünk. William Blades, író és nyomdász okmányokkal bizonyította, hogy Shakespeare a lon­doni Ventrollier nyomdában dolgozott, mint betűszedő és korrektor. A francia költők között egész sor volt nyomdászt találhatunk. Közülük Pierre-Jean Béranger a legnevesebb, aki nagy hatással volt Petőfire is. Ti­zennégy éves korában lett nyomdász­inas és a betűszedést tanulta ki. Húsz­éves korában azonban már a párizsi egyetem titkára lett. rában könyvkiadással foglalkozott és a francia klasszikusokat akarta olcsó kiadásban a kispénzű embereknek is hozzáférhetővé tenni. Moliére-t és La Fontaine-t ki is adta. A versenytársak azonban megbuktatták. Ekkor — az angol Richardson példájára, aki költő és nyomdász volt egyszemélyben — apja • pénzén nyomdát vásárolt, ame­lyet betűöntődével ia felszerelt. A nyomda azonban csakhamar csődbe jutott. Ekkor keletkezett Balzacnak az az óriási adóssága, amely egy életen át megfeszített írói munkára kényszerí- tetíe. Mark Twain, a kiváló amerikai Író szüleinek korai elvesztése után a nyorn- íászmesterséget tanulta ki; tizenhét éves volt, atnikor felszabadult. A nyom­dászattal csakhamar szakított, de ké­sőbb ismét a szedőszekrény mellett dolgozott. Nyomdász múltját mindig büszkén emlegette. A nagy francia realista regényíró, Honoré de Balzac ugyancsak dolgozott Az Amerikái Egyesült Allartíok füg- nyomdászként. Huszonnyolc éves kó- gellenségének kivívásában egy vólt nyomdász, Benjámin Franklin (1706— Í790) szerzett elévülhetetlen érdeme­ket. Mint szüleinek tizenötödik gyer­meke, korán dolgozni kényszerült, egy rokonánál a nyomdászatot tanulta. 1729-ben már önálló nyomdászként működött A magyar Franklin Társu­lat a nyomdászt tisztelte meg benne, amikor felvette a nevét. Az első magyar nyomdászok külföldi egyetemeken tanult diákokból, teológu­sokból kerültek ki. Abádi Benedek, a sárvár-újszigeti nyomda vezetője krak­kói egyetemista korában tanulta a nyomdászatot, g a nyomda megszűnése után lelkészként dolgozott. Ugyancsak evangélikus lelkész volt Heltai Gás­pár nyomdász is. Pap volt Huszár Gál vándornyomdász, egyetemi végzettség­gel rendelkezett Tótfalusi Kis Miklós, korának legkitűnőbb magyar nyomdá­sza is. A sort sokáig lehetne folytatni. Pray György történetíró az Egyetemi Nyomdát igazgatta. Költőink közül Arany János és Petőfi is belekóstolt a nyomdászatba — sőt Blaha Lujza is megpróbálkozott vele. G. r. ség tulajdonává tegye, az emberi környezet alkotóele­mévé, műveit tehát nem az ún. „értőknek” szánja, ha­nem a tömegeknek. A sokszorosítás lehetősége kedvéért kezdetben a feke­te-fehér színekre egyszerű­sítette festményeit. Egyik képén fehér alapon átlós fe­kete vonalak alig észreve­hető hajlásaikkal egy vág­tató ló formáját idézik fel, megnyerő bájjal és köny- nyedséggel. Majd a fehér- ben-feketében megfogalma­zott formákat két, egymás mögé helyezett üveglapra festette, a formák-színek úgy változtak és alakultak, ahogy a néző mozgott előt­tük. Azt akarta, hogy a né­ző társa legyen az alkotás­ban, a műalkotásnak ne csak passzív szemlélője, ha­nem aktív résztvevője. A formák térbeli helyzete tehát a mozgás időbeliségé­vel egészült ki a negyvenes években készült fekete-fe­hér művein. A formák szin­te matematikai képlettel kifejezhető viszonyban van­nak egymással. Színes tábla­képein hasonló technikát al­kalmazott, minden szín és forma olyan egység, mely úgy tartozik egymáshoz, mint az egyenlet két tagja, így alkot szerves egészet Újabb művel, geometrikus elemekből felépülő, hatal­mas színes táblák, a kép síkján a tér több dimenzió­ját igyekeznek az optika törvényei alapján bemutat­ni. Olyan térproblémák festői megoldásai, melyek közelebb vannak az építé­szet, sőt, a városépítészet feladatköréhez, mint a fes­tészetéhez. Vasarely ugyanis arra törekszik, hogy a mű­vészetnek olyan egységét teremtse meg, mint például a reneszánsz, melyben az ember új igényeinek meg­felelően, minden művészeti alkotás — épület, festmény, szobor, dekoráció, használati tárgy — a nagy egység ré­sze. Művei tehát, kis túlzás­sal: olyan várostervek, me­lyek a mai ember igényét, a minden oldalú fejlődést lehetővé tevő környezetre, akarják kielégíteni. „A többszínű város — többszí- nűségen burkolóanyagainak változatossága értendő, írja Vasarely —, tökéletes szin­tézist jelent számomra. A művészetek egybekapcsolá­sának elve a plasztika vala­mennyi ágát kelti új életre, teljes funkcióban ... A több­színű város valósítja meg azt az egyetlen építészeti szintézist, amely az anyagi tér plasztikai értékének olyan szellemi, lelki kiterje­dést biztosít, amelynek kap­csolata van a jelenkori tár­sadalmi szerkezettel... A műalkotást tehát beolvaszt­juk a közösségbe.” Budapesti kiállítása talán a legteljesebb, amit a mű­vész valaha is, a világ bár­mely pontján rendezett. S ez nem véletlen. Vasarely ma is magyarnak vallja ma­gát, mindent, amit elért, megvalósított, szeretné meg­osztani azzal a közösséggel, mely útnak indította. & ex EGY MŰVÉSZ ÖNARCKÉPE Némi szorongással és gya­nakvással ültem á képernyő elé Sinkovits műsorához. Egyrészt azért, mert nem na­gyon szeretem, amikor a művészek „vallanak” ma­gukról. Aggódom, hogy amit s ahogy vallanak, kevesebb lesz, mint a művészetük. Nyilván az illúzióimat féltem ilyenkor Rossz hatást keltett ben­nem másrészt a műsort be­harangozó kis interjú a Rá­dió és Televízió Újságban. „Ügy állítottuk össze — mondja mindjárt az elején Sinkovits —, mintha a nézőt meghívnám otthonomba, s ott meghitten ,vallanék’ ne­ki ...” Persze, tudom — nyi­lallik belém — tudja minden néző. hogy nem fogunk mi most igazában Sinkovitsék- hoz látogatni, s miért is „vallana” ő nekünk? Tudjuk, hogy az egész csak olyan lesz, mintha ott lennénk és nekünk vallana. .. Mégis fáj, ha ezt meg is mondják. Ne tessék elrontani a játékot, szükségünk van az illúzióra. Amikor a képernyő elé ülünk, azzal a hittel, izgalommal tesszük, hogy most valóban a művész otthonába látoga­tunk, és ő tényleg meghitten fog vallani. A megrendítő eilenpropa- ganda sem ronthatta el sze­rencsére a szép élményt. Ér­tékes és megragadó műsort láthattunk. Sinkovits Imre őszintén, természetesen és nagyon rokonszenvesen „val­lott”, egy pillanatra sem té­vedt sem az önteltség, sem a tetszelgés, sem az álsze­rénység veszélyes zónáiba, mégcsak halvány modorossá­got sem érezhettünk benne. Éppen vallomása nyújtotta a legnagyobb élményt, ez volt az igazi nagy szerep s nem önmagukban a felidézett ala­kítások. Azok is a helyükön voltak, de nem annyira új­szerűségükkel hatottak. Többségüket ismerték már a nézők. Sinkovits művészeté­nek sokszínűségét, csodálatos átváltozó képességét, játékos bravúrjait, humorát, szép versmondását, jelentős szín­házi- és filmszerepeiben nyújtott kiváló alakításait eddig is becsültük, s most csokorba gyűjtve, szívesen néztük meg újra. A többletet azonban a teljes ember adta, s ez ebben az esetben való­ban többlet volt, hivatás és magánélet teljes egységéről tanúskodott, erkölcsi értékű eszményképet is szolgáltatott A vallomás a könnyedébb, játékosabb témák felől ívelt a komolyabb, súlyosabb problémák irányába, s ez a természetes szerkesztési alap­elv most túlmutatott a kül­sőségeken. Olyan művészt idézett, aki érzi, tudja a dol­gok értékét, fontossági sor­rendjét. Ez persze bizonyára nemcsak Sinkovits, hanem a rendező, Bozó László érdeme is. Ugyancsak közös érdem, hogy a bemutatott szerep- részletek sem voltak öncélú illusztrációk csupán, hanem jellemeztek, vallottak maguk is. Amikor az előzetesben ar­ról olvastam, hogy a rende­zői elképzelés szerint az egész műsort partnerek nélkül old­ja meg Sinkovits, kicsit meg­ijedtem. Szabad egy művészi teljesen kiemelni a legtermé­szetesebb emberi közegéből ? Szerencsére nemcsak a vallo­másban hallhattunk tanítók­ról, példaképekről, barátok­ról, hanem a felidézett jele­netekben is helyet kaptak a partnerek. Ha valamit mégis kifogásolhatunk a műsorban, az mégis ez a rendezői el­képzelés lehet: a partnerek, színésztársak, barátok még több helyet érdemeltek vol­na. A műsor meggyőző képet adott így is a könnyed, játé­kos művészről, s a komoly, súlyos egyéniségről, a har­monikus életű magánember­ről s a népe sorsáért aggódó közéleti emberről egyaránt. A vallomás és a szerepek egymást erősítették. Illyés Bartókja több volt. mint mű­vészi versmondás: Sinkovits most magáról vallott ezzel is. A Mózes búcsúia több volt, mint egy nagyszerű szerep felidézése: Sinkovits szemé­lyes üzenetét éreztük benne. Szederkényi Ervta á

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom