Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-02 / 255. szám

Wf november í Dunöntmi napi o 5 IQNOTVS HUQO PÉCSETT FALU ÉS KULTÚRA A MŰVELŐDÉSI HAZAK Verdi operájának felújítása a színházban AZ ÁLARCOSBÁL SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA KettCs évfordulója van ez évben Ignotusnak, eredeti családi nevén: Veigelsberg Hugónak. Ez év augusztus 3-án volt 20 éve annak, hogy a magyar fővárosban meg­halt és ma van 100 éve, hogy a költő, író, kritikus és hír­lapíró 1809. november 2-án Budapesten született. „Fő és igazi jelentősége tudvalévőleg azokban a har­cokban van, amelyeket a századfordulón uralkodó tü­relmetlenül konzervatív iro­dalompolitika ellen, egy iga- zabb, szabadabb irodalom érdekében az irodalom auto­nómiájának kivívásáért foly­tatott Esztétikájának és iro­dalompolitikájának alapelve, hogy az írónak joga és kö­telessége minél hűbben kife­jezni magát; elhárítandónak tart minden korlátot, amely ebben gátolná”, — írta róla igen helyes jellemzéssel Komlós Aladár: „A magyar költészet Petőfitől Adyig” című 1959-ben megjelent könyvében. Szembehelyezkedett a te­hetségtelen Arany- és Petőfi- epigonokkal és széles látókö­rűséggel tolmácsolta a nyu­gati irodalmi eszméket. Ami­kor 1908-ban Hatvanyi La­jossal és Fenyő Miksával megalapította a „Nyugat” című folyóiratot, az elsők között volt, aki kiállt Ady Endre, Babits Mihály és Móricz Zsigmond mellett. Korának konzervatív erőivel heves harcot folytatott elis­mertetésükért. Még a kon­zervatív Dóózy Jenő is elis­merte: „Érdemes rajta eltű­nődni, mi lett volna, ha iro­dalmi életünk megrekedt le­vegőjét nem mozgatja meg Ignotus szabadságeszméjének friss szellője. Mi lett .volna Adyból, ha nincs mellette Ignotus?” A „Szerda” című folyóirat megindítása, a „Nyugat” ala­pítása, a haladó szellemű írók megvédése, az írói autonó­mia gondolatának felvetése mellett, Ignotus másik érde­me, hogy felfigyelt a tehet­ségekre. József Attila korai felfedezői közé tartozik. Bát­ran kiállt József Attila, a „Tiszta szívvel” költője mel­lett A naptár 1910. október el­sejét mutatott Ignotus Hugó ellátogatott Pécsre, ahol a „Nyugat” című folyóirat — amelynek ő volt a főszer­kesztője — felolvasó estét tartott az egykori Vigadó, a mai SZMT székház nagyter­mében, Ady Endrével, a köl- tőfejedelemmel, Hatvány La­jossal, Heltai Jenővel jött a mecsekaljai városba. Ady verseit szavalta, Heltai ver­ses mesét olvasott fel. Heltai a „Nyugat” folyóirat jelentő­ségét méltatta, Ignotus pedig hosszán beszélt arról az át­alakulásról, amelyen a ma­gyar irodalom és irodalmi ízlés 1890-től 1910-ig átment. Az első világháború után Berlinben, Bécsben élt. 1930- ban nevét levették a „Nyu­gat” folyóiratról, miufán a szerkesztésben nem vett részt. A hitlerizmus elől Ameriká­ba emigrált és elnyerte New- York város nagydíját. 1948- ban a magyar állam hazaho­zatta, de Ignotus akkor már halálos beteg volt. Megkapta a „Pro arte” kitüntetést. Mél­tán, mert a modern magyar irodalom egyik bátor előhar- •osa volt P- J* NINCS önállóan funkcionáló intézmény, nincsenek ki­zárólagos feladatok vagy célkitűzések, amelyet csak egyik, vagy másik eszközzel lehetne megvalósítani. Ezért a falusi művelődési házakat sem lehet úgy vizsgálni, hogy azokat kiragadjuk abból a komplex rendszerből, amelyben ott van a rádió, a telerdzió, a napi sajtó, könyvtár, mozi stb. Le­hetőségek, szükségletek, adottságok és tradíciók keverednek és képeznek egészet a művelődés és annak egyes formái, vagy intézményei számára falun is. A nagyüzemi termelésre történő áttérés tartalmában és szervezeti téren új feladatokat jelentett a falu művelődésé­ben is. Az új nagyüzemi gazdálkodás szabta követelmény egyre inkább érvényre jut, s ennek figyelembevételével szerveződik és alakul át a falu művelődése. Kezdetét vette falun is a munka szakmai differenciálódása és ezzel együtt a műveltségigény differenciálódása is. A falun is gyökere­sen megváltoztak a műveltség ^közvetítésének technikai fel­tételei és igénybevételük is. MINDEZEK A VÁLTOZÁSOK egyben azt is eredmé­nyezték, hogy a művelődési házról alkotott eddigi elkép­zeléseket felül kell vizsgálni. A régi felfogást, hogy az em­berek a művelődési házba járnak művelődni — műveltsé­get kiegészíteni, új ismereteket tanulni — fel kell adni. Ma már a kultúrának azok az összetevői, amelynek terjeszté­sére a művelődési házak berendezkedtek — a sajtó, a rá­dió, televízió, könyvtár segítségével házhoz megy. Megváltozott a művelődési ház szociálpolitikai szerep­köre is. Eddig fóruma volt a kollektivitásnak, mivel az egyénileg dolgozó parasztok találkozása itt zajlott le, füg­getlenül attól, hogy milyen konkrét indokkal gyűltek ösz- sze. Ma a kollektivitás szükséglete kielégül a munka és a munkához kapcsolódó tevékenységek folyamatában, hiszen a termelő tevékenység kollektív gazdaságban folyik. A megváltozott viszonyok között a művelődési házak feladata elsősorban nem magának a műveltségnek a ter­jesztésében jelentkezik, hanem inkább annak a befolyáso­lásában, illetve a művelődésre való mozgósításban, neve­lésben és annak szervezésében. Központjává kell válni a különböző művelődési csatornák nyújtotta lehetőségek egy­séges szemléleti rendszerbe való foglalásának. Nem a rész­feladatokat megoldó intézmény szerepét kell betöltenie, ha­nem a falu művelődési központjává kell válnia a szó igazi értelmében. Irányítani kell a falu művelődését — annak minden mozzanatát A szolgáltató szerep csak másodlagos lehet. Rontja a helyzetet, ha figyelembe vesszük a rendelke­zésre álló személyi feltételeket, amivel a kultúrház bekap­csolható a művelődés folyamatába. Itt egyaránt szerepet játszik a mennyiség és minőség. Mit mutatnak a számok? A falusi népművelők 25—30 százaléka évente fluktuál, vagyis nem sajátíthatják el a szükséges helyismereteket. Másrészt a falusi művelődési otthon vezetők 80 százaléka nem rendelkezik a jelenlegi munkájának megfelelő képe­sítéssel sem. Az új feladatok összefüggésében ezek az ará­nyok még tovább romlanak. 1 A MEGVÁLTOZOTT SZÜKSÉGLETEK követelményeit, tehát sem egyszerű kinyilatkoztatással, sem jóindulattal nem lehet megoldaná. Szemléleti, anyagi és személyi fel­tételek együttes változására van szükség. . V. GY. Jelenet az operából. Kocsis Bajos, FÉNYSZÖV felvétele Felújításnak hirdették, de valójában teljesen új pro­dukcióról van szó, hiszen az Álarcosbált jó néhány év­vel ezelőtt játszották utoljá­ra Pécsett, s azóta a szerep­lők legnagyobb része kicse­rélődött, nem is szólván a rendezésről, vagy a zenei irányításról. Olyan színház­ban, ahol évenként csak há­rom-négy operabemutatót tartanak, fontos a darabvá­lasztás. Hiszen az operairo­dalom jónéhány remekmű­vet kínál, s ezek közül kell úgy választani, hogy — szem előtt tartva a helyi művészi adottságokat, körülményeket, a közönség igényét — végül is ideális megoldás, jó pro­dukció szülessen. KELLE SÁNDOR KIÁLLÍTÁSA Kelle Sándort a falusi gyer­mekkor, az Alföld tág ho­rizontú vidéke tette fogé­konnyá a természetélményre. A főiskolán mesterének, a nagybányai Réti István mun­kásságában a természet irán­ti érzékenységet, s az érzelmi elemek hangsúlyát láthatta. Réti egyénisége a festő-peda­gógusnak is nagyszerű min­takép volt. A Dunántúl je­lentette Kelle számára azt a döntő élményt, amely tartós letelepedésre késztette, s vált munkára ösztönző témává, motívumforrássá. Jóllehet pe­dagógusi munkája több, mint egy évtizede Pécshez köti, a város táji fekvése lehetővé tette, hogy a természettel va­ló kapcsolata erőteljes és élénk maradjon. Kelle Sándor tudatos fes­tő, meghatározott program szerint állítja fel s oldja meg festői feladatait. Élményeit, illetve annak festői megjele­nítését e szerint válogatja, illetve szűri meg. Az utóbbi években a tájra koncentrál inkább, de képein megjelenő tájak egyre kevésbé konkre­tizálhatok egy adott kör­nyék, falu képére. Egyre szo­rosabb szálak fűzik Bara­nyához, az ország déli me­gyéihez, ezek sajátos földraj­zi, éghajlati helyzetéből adó­dó jellemzőket, a mediterrán jelleg jegyeit, a táj sajátos karakterét kutatja. A TIT Bartók Klubjában ezekből a munkáiból, az utóbbi két év termését mu­tatja be. Kelle festészetében a már néhány éve érzékel­hető változást bizonyítja, te­szi nyilvánvalóvá ez a kiál­lítás. Ez nem annyira szem­léletmódban jelentkezik, mint inkább a megjelenítésben, formai téren. A formák egy­szerűsítése, a táj erővonalai­nak kiemelése, hangsúlya a tartalmi sűrítés és mélység igényét és vágyát mutatja; a kettő, három, négy fás ké­pek inkább a közlésvágy és szimbólumkeresés kísérleti Ketten, útjának tekinthetők. Erős stilizálással, egy, összefogott szerkezeti vonallal megjele­nített „levél fák”, amelyek vázán áttűnő színfoltok vál­tozatos faktúrája hangulati asszociációival táji emlékek­re utal. A motívum alakjá­val, a fa talajba ágyazottsá- gával emberi karakterkü­lönbségek megjelenítése a célja — vallja a festő. A ke­vert, egymást olykor lazúro­sán fedő színfoltokra épített kompozíciók mellett színek harsányabb erejével, olykor disszonáns hangzású képek­kel lep meg. Színritmusai zenei élményeket is idéznek. A Délbaranyában rőt vörö­sei, barnái, Ketten című olaj, Ritmikus táj olajpasz- tell, a tisztán színre épí­tett Kék sárga táj han­gulati erejükben, átéltsé- gükben szép darabjai a kiál­lításnak. A Baranyai évsza­kok színvilágukban, felfoko- zottságukban egyéni értelme- zésűek. Az urbanizáció veszélyei előérzete készteti — vallja a festő — a táji, természeti él­mény, az emberi munkával alakított táj állandó idézésé­re. Festői humanizmusának bizonyítéka mindez. Harsogó, erőteljes színeit a rohanó élettempónkban talán kissé a „megállítás” eszközének is szánja. A kiállításom szereplő né­hány figurális képén a tó­nusegység foglalkoztatja. Egy színnel megadja az alaphan­got, az érzelmi hátteret, s ennek variánsaival kíséri a főszólamot. Mégis ezeken a képeken a pedagógust erő­sebben érezzük,, mint a fes­tőt. A Műteremben címűn például az alakok egyszerű- síthetőségének, szerkezeti vá­zának képletét kapjuk. Kiszámított, .mérlegelő tu­datosság, „korszerű” forma­keresés vívja itt harcát a spontán festőiséggel. Olajké­pein a stilizálás foka, felü­letképzésének szépsége, a túl­zott dekorativitás, s a racio­nális korunkban szokatlan­nak tűnő érzelmi telítettség veszélyeket is rejt magában. Mendöl Zsuzsa Az Álarcosbál kiválasztá­sa telitalálat! Nemcsak azért, mert Verdi egyik legnépsze­rűbb és legszebb operája, hanem azért is, mert vi­szonylag kis szereplőgárdá­val is megszólaltatható, így tehát a színházon kívül is joggal sikerre számíthat. De mielőtt a darab további sor­sáról írnék, röviden beszá­molok egy október végi elő­adásról. Nem éppen a legkedve­zőbb körülmények között ke­rült sor erre a délutáni, if­júsági előadásra. A szerep­lők közül ketten (a Richar- dot éneklő Juhász Pál, s az Ulricat életrekeltő Mészöly Katalin) megbetegedtek, Marczis Demeter (Samuel) pedig finnországi vendégsze­replésre utazott. így végül is három vendég mentette meg a produkciót, köztük egy jugoszláviai művész, Marian Brucic, az eszéki operaház tagja, s ketten pe­dig a budapesti operából; Szabó Anita és Kovács Pé­ter. Mindhármukat elisme­rés illeti, hiszen próba nél­kül kellett helytállniuk. No­ha három Vendégművész­nek is tapsolhattunk, mégis nyugodtan beszélhetünk pé­csi produkcióról. Két okból is. Először: más szerepekben többször hallottam a most távollevő pécsi művészeket, s bizonyos vagyok benne, hogy az Álarcosbál esetében is erősségei az előadásnak. Másodszor: a produkció az együttesre épül, ami ebben az esetben a legkézenfek­vőbb megoldás volt. A zenekar és a — sajnos túl kicsiny létszámú kórus — tehetsége javát adta. Itt minden és mindenki együt­tesen segítette sikerre az előadást Szabó László, a vezénylő karnagyé az ér­dem, hogy zeneileg minden a helyén volt. Nem mintha a zenekarban mindent kifo­gástalanul összecsiszoltan, kristálytisztán játszottak volna, hangulata, légköre volt az előadásnak. Nem­csak lejátszották, — valóban életre keltették a darabot. A zenekar helyenként meg­lepően jól szólt. A kórus­ban bizony elkelne néhány kisegítő, különösen akkor, ha itt a pécsi színházban énekelnek. Az Álarcosbál legnagyobb erőssége — a vezénylő Sza­bó Lászlón kívül — kétség­kívül az Améliát éneklő Horváth Eszter. Hangja tö­kéletesen illik egy Verdi hősnőjéhez: erős és drámai, de ha kell, ellágyulásra, lí­rai hangvételre is képes. Horváth Eszter remekül azo­nosult a szereppel, színészi játékából is jelesre vizsgá­zott. Bolla Tibor, Rene még- formálója is illúziót keltett. Nehéz szerepét mindvégig uralta, Rene alakjából igazi vetélytársat faragott, olyat, aki valóban irányítani, moz­gatni tudta az eseményeket. Karakterszerepében meggyő­ző volt Ágoston Edit, ked­vesen, természetesen mozgott Oszkár apród „nadrágszere­pében”, híres áriájában („Oszkár tudja, de nem mondja ...”) megérdemelten hívta fel magára a figyel­met.. Említsük meg még a többi közreműködőt: Ber- czeli Tibort, Vincze Jánost, Kovács Lászlót és Visnyei Tibort — mind-mind hozzá­járultak az opera sikeréhez. A sikerben oroszlánrésze volt a rendezőnek, Horváth Zoltánnak. Horváth nem akart mindenáron újítani, inkább abból indult ki, hogy a darab zeneileg milyen ren­dezői megoldásokat kínál, vagyis, hogy egy szóval, egy jelzővel jellemezzem ezt a rendezést azt mondanám: zenei. Horváth természetes teret engedett mindenhol Verdi muzsikájának, s ez önmagában is biztosította az előadás drámaiságát. Reme­kül kihasználta a zene he­lyenkénti játékosabb, tánco­sabb elemeit, ilyenkor a ze­nével összhangban a szerep­lőket is „megmozgatta”. A díszletek már elsősorban a későbbi tájelőadásokra vol­tak tekintettel, itt a „nagy­színpadon” azonban kissé kevésnek, szegényesnek ha­tottak. De a darabot sokkal többet játsszák majd kisebb művelődési házakban, mint a Pécsi Nemzeti Színházban, így érthető' ez a díszletmeg­oldás. És itt máris eljutottunk a darab további sorsához. A tájelőadásokkal egyet lehet érteni, még akkor is, ha eset­leg nem minden esetben a legideálisabb körülmények közepette kerül rá a sor. Hiszen sok helyre csak így jut el „élő” opera, Verdi halhatatlan muzsikája. Már­pedig az. élő közvetlen él­ményt semmilyen gépzene nem pótolhatja. Az Álarcos­bál tájelőadásra is alkalmas darab, s bizonyára sok ez­ren örömmel fogadják majd. Szó van arról, hogy a szín­ház a megyében és megyén túl is fellép majd az Álar­cosbállal és az ezt követő operabemutatókkal. Idén, ebben a szezonban ünnepli fennállásának 10. évfordulóját a Pécsi Nem­zeti Színház operaegyüt- tese. 10 év már elég ahhoz, hogy bebizonyosod­jék: az együttes egészében életképes, s bőségesen meg­érdemli a fejlődéséhez szük­séges további, remélhetőleg még szélesebbkörű támoga­tást. A színháznak szép ter­vei vannak, s ma már nem­csak a klasszikus repertoár további bővítésére gondol­nak, hanem arra is, hogy a jövőben eredeti új magyar operát, operákat is színpad­ra vigyenek. Ekkor töltheti be hivatását még teljeseb­ben az együttes, hiszen a ma születő magyar operák tá­mogatása mindannyiunk kob­zos ügye. Juhász Előd

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom