Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-11 / 210. szám

Dunantml nama-1969. szeptember 11. A honi lábbeli négyezer éve Különös érdekessége a budai Vármúzeum régé­szeti kiállításának az a díszes, a bronzkor végé­ről származó cserép csiz­ma-sorozat. amely a kö­zelmúltban a békásme­gyeri ásatásoknál került elő. A tudósok szerint ezek a bronzveretekkel ékes csizmák, mintegy négyezer évvel ezelőtt, kultikus célokat szolgál­tak. A lábbeli technikája, anyaga, divatja folyton változott. Feljegyezték, hogy Mátyás 1476-ban, esküvőjén gyöngyökkel s drágakövekkel díszített csizmát viselt. Az 1400- as években még a he­gyes, kecsegeorrú lábbeli dívott, de 1518-ban, a Bu­dán időző Brandenburgi György — IX. Lajos ne­velője — feljegyzi: e he­gyesorrú lábbelik már idejüket múlták. Ekkorra újra a tompaorrú lábbe­li a módi. Legkedveltebb és leghasznosabb viselet a csizma volt. Mind fér­fiak. mind asszonyok ezt viselték a legsűrűbben. A temérdek csizmafajta kö­zül (deli-, karmazsin-, kordovány-, szattyán-, cselebi-csizmát különböz­tet meg a XV—XVII. század!) az ún. szeker- nye (zekernye) volt a leg­hosszabb szárú. Buda vá­ros árszabása már 1522- ben említést tesz erről. Szára juh- vagy kecske­bőrből készült és combig ért, olymódon, hogy fel­ső végét szíjakkal a de­rékövhöz kötötték. Halá­szok, vadászok, postako­csisok s postalovasok vi­selték. (Készítőiknek ne­vét 1466-tól a Szekemyés családnév őrzi.) Budán s más városa­inkban a XIV. század óta céhbe tömörült, tekinté­lyes csizmadia-, vagy vargacéhek működtek. A budai céhtagok közül Gáspár 1457-ben, Bor­nemissza Péter 1482-ben, Barthus mester 1494-ben a háztulajdonosok között szerepel. Vái-oslakók és asszonyok szívesen visel­ték a sarut s a „czipel- lős”-nek mondott cipőt is. (A cipőipart 1402-ből a Czipellős családnév jel­zi.) A jómódúak a cipő- divatban hatalmas fény­űzést fejtettek ki, 1643- ban Rákóczi György fe­jedelem kincsei közt so­rolnak fel gyönggyel varrt cipellőket. Zrínyi Ilona egyik vörösbársony cipellőjét skófium arany­nyal hímezték ki. AZOK A VÍQ PÉCSI SZÜRETEK A Magyar évszakok c. köny­vében így írja le az őszt a fi­nomtollú Antalffy Gyula: „ ... A hegy szeptember vége felé már szüretre készül. A szőlőben már nincs tennivaló. A gazda csak nézdeli, szeret- geti, dédelgeti a beérett ter­mést. Közben rendbehozza a présházat, kilúgozza, megké- nezi a hordókat, abroncsokat erősít rájuk és előkészíti a préseket, kádakat, puttonyo­kat. Lassú, szemlélődő, játé­kos munka ez és zajtalan. — Csak néha mordul fel a pin­céből kigördített hordó, hogy majd hamarosan felcsengjen a szüreti dal, csorduljon a mézes must a kádba és szü­lessék a bölcsek bora ... már csak egy intés hiányzik és megmozdul a hegyoldal, a nép kirajzik rá, kés villan, elmet­szi a kocsányi, és puttonyba hull a vöröslő levéllel takart aszús-ráncos gerezd ...” Valamikor a szüret idősza­kára az egész magyar közélet megállóit: a vitézek hazasiet­tek, a törvénykezés szünetelt, a diákok vakációt kaptak. — Nevesebb borvidékekre a szü­ret alkalmából még külföld­ről is érkeztek vendégek. A közelmúltban is általános szo­kás volt ilyenkor a lövöldö­zés, mozsarak durrogtatása, zeneszó. Mindennek eredetileg mágikus célzata volt: „bősé­ges szüret biztosítása a lesel­kedő gonoszoktól”. A múlt század negyvenes éveiben élt élesszemű helytör­ténetírónk, Haas Mihály így nyilatkozik a pécsi szüretről: „Ritka város bír oly bájoló környékkel, mint Pécs. A szü­retnek napjai Pécsett a leg­nagyobb örömnek napjai. A város akkorban csaknem üres­nek látszik, a hetivásárok el vannak árasztva az élelemnek minden nemeivel, mint más­kor csak húsvét és karácsony előtt. Hívott és hívatlan ven­dég örömmel fogadtatik a pinczeházaknál. Szüreten kí­vül igen sok víg társaságok mulatnak a csinos pinczehá­zaknál”. Adolf Grünhold német utazó — aki alighanem 1843, vagy 1842 őszén járt Pécsett s barátja társaságában pécsi ismerősök meghívására részt vett a pécsi szüreten — Wanderungen durch Ungarn und Slavonien című munká­jában (nyomtatásban nem je­lent meg, de egy fejezetét Reise in die Baranya cím alatt egy prágai német folyóirat, Das Panorama des Univer­sums közölte 1844-ben) — ilyen elragadtatással nyilatko­zik: ,JVem ismerek vidéket, mely a termék tömege és sok­félesége dolgában evvel a sze­rencsés vidékkel versenyezni tudna. Ehhez járul még hozzá a vidék szépsége, lakóinak szívélyessége, nyájasság<f. és a pompás terményeknek rendkí­vüli olcsósága, ami mind hoz­zájárul ahhoz, hogy itt az em­ber számára az életet igen kellemessé tegye ... Mivel ott- időzésem éppen a szüret ide­jére esett, nagy volt az ele­venség és tevékenység. — Az egyébként is vidám városnak most rendkívül barátságos volt a jellege, mert a szüretet népünnepnek tekintik, s mint ilyent tartják meg. A vár­megye különböző vidékeiről való különféle ruhájú szüre­telő nők sajátságos látványt nyújtanak. Itt a völgyben szép barna nők ajkáról a magyarok búskomor dalai hangzanak; ott a hegyről eleven szerb asz- szonyok vidám éneklése hal­latszik, akikkel a szomszédos szőlőhegyen kedves német leányok látszanak versenyez­ni. A napi munka bevégzése után az estet lakmározással, zenével és tánccal töltik, s a levegői a késő éjszakai szaka­datlan örömujjongás tölti be, melyet ezer meg ezer rakéta tesz még hangosabbá”. Félig munka, félig ünnep volt és marad is mindig a szüret — írja a mi vidékünk­ről Baksay Sándor, Magyar népszokások című művében, 1891-ben: — Munka, mert „NagyUramnak” is, holott gömbölyű keze már rég nem érintette az eke szarvát, „Nemzetes Uramnak” is, aki csak béreseivel munkálkodik, és „Nagyságos Uramnak” is, akinek nevében gazdatiszt pa­rancsol — fel van gyűrve két karján az ingujj — doctor medicináé és juris Uraknak, sőt még a Főtisztelendők csók­hoz szokott kezei is megmar­kolják a cseberhordó rudat és űzik a szüreti sportot. Ünnep, mert a szedők háta mögött nem ispánkodik senki; annyit végeznek amennyit akarnak; holnap is nap lesz. Délben ebéd, de nem négy fal közötl, hanem a hajlék előtti zöld gyepen, vagy a nagy diófa alatt; nem is ezüstre terítve, bádogkanál, vasnyelű kések járják itt. Sánta lábú asztal körül hordókon végignyújtott deszkaszálakra telepszik a hí­vott, vagy magától jött, de egyformán szívesen látott ven­dég. Birkahúsos kása, szüreti káposzta, pörkölthús; minden kitelik a bárány korától fog­va e célra hizlalt ürüből és néhány egészben belefőzött édes piros paprikából. Akinek az egészsége megkívánja, fe­ketekávét is kap, de itt nem porceláncsészékben, hanem apró boros poharakban, s kö­szönje meg, ha nem evőkana­lat kap hozzá, hanem a régi asztalfiókból került elő valami ösidőbeli pakfang, öreganyáink kávéskanala. A cigány jár hajlékról hajlékra, ahová dél­ben érkezik, ottragad. Nap­hosszat pattognak a békák, ezek az apró pokolgépek, ijesztgetve a fehércselédet. — Alkonyat után kigyúlnak a ra­kéták, a csőszök vaspuskái dörögnek, hegy és erdő verik ! vissza a döngést és a dalt. — | Gyermekké lesz minden em­ber. A Makárhegyen, barátom édesanyjától, a 76 éves özv. Gelencsér Józsefnétől jegyez­tem le az alábbi bor dicsére- I tét, amit még kisgyerek korá- | ban szüretkor, áldomás-ivás I közben tanult: I Bor, bor ennek a neve, : Annak a hirges, horgas j Tőkének a leve; ! Akit avval a görbe késsel sanyargattak, Végre kemény tölgyfába szorítottak. Te bor, velem mit cselekedtél? A legnagyobb sárba kevertél, A népeket rám kiállítottad, A kutyákat rám úszítottad. Te elmebuzdító, Te ruha rongyosító, Te kocsmárost gazdagító! Tudod-e mi a katona regula? Mars az áristomba! (Ekkor mindenki kiitta po­harát.) Ilyen vidám volt a pécsi szüret egy évszázaddal ezelőtt! Jött azonban a filoxéra, a víg | ; szüretek és a régi, nagyhírű i szőlőterületek pusztulása. A j múlt század két utolsó évti- j zedének napilapjaiból fokról I j fokra értesülünk a szőlők, de egyben a kedélyek romlásá- I | ról is. A Pécsi Figyelő 1892. j szeptember 24-én így siratja I a víg időket: „A felleggyűjtő ! hatalmas Jupiter konvenciós i patkóművésze bilincseljen meg Bachus, te vén siheder! — Ilyenféle szidalmak hagyták el káromló ajkaim sövényét, amint megláttam a még né­hány év előtt is impozáns hegyoldalát, melyei borban való gazdagsága miatt Arany­hegynek hívnak. Neve meg­maradt, de jelentése más. — Vézna kukorica szárak borít­ják az egykor zöldülő, ősz felé kékülő halmot, kuriózumkép­pen lézeng még itt ott egy szőlőtő. mintha csak parodi­zálni akarná a letűnt boldog időket. Mert fürtöt hiába ke­resünk.” „Veréb Jankó”, a Pécsi Fi­gyelő mellékletének poétája rímbe szedve állította szembe a régi pécsi szüret és a filoxé- rás világ őszének hangulatát: Hej! régente októberben Beh víg volt az élet; Szüreteltek, rakétáztak, Minden hegy föléledt. Hej! manapság októberben Szánandó az élet: Kukoricát süt a gazda S csumaszárat éget. A szőlő, a szüret és a bor szeretete úgy átjárta évszáza­dok óta a pécsi ember lelkű- letét, hogy termés nélkül sem akart lemondani szüreti ha­gyományairól. Szép példája ennek a határtalan ragaszko­dásnak a Pécsi Figyelő 1896. október 28-i számában meg­jelent híradás: „Régi szokás szerint Magyarország még ott is szüretet tartott, hol a prés­házak fala már bedőlt, s a domboldalon burgonya te­nyészett, mert szüretnek kell lennie (kocsmából). Hát meg­volt a szüret ennek daczára is, s javában puffogtak az ün­nepet jelentő pisztolyok, le­gények kurjongatásától hang­zott a domboldal, a nyarat bezáró vigalom tartotta édes ! izgatottságban egész Magyar- országot. Ha nincs szüret, hát legalább az emlékünnepét tar­tották meg mindenfelé ...” A pécsi szőlők rekonstruk­ciója a gazdasági helyzet függvényében csak nagyon lassan következett be a XX. század első évtizedeiben. A régi, nagy jelentőségű és or­szágos hatósugarú borterme­lés a lassú javulás ellenére sem állt lábra a pécsi szőlők­ben. A szőiőkultúra jelentő­sége véglegesen háttérbe szo­rult a város gazdasági életé­ben. Vele együtt letűntek azok a víg pécsi szüretek ... Dr. Kovács András Sok sár — kevés víz Országunkban a jelen­legi közigazgatási beosz­tás szerint, az önálló köz­ségek és városok száma 3246. Valamikor sok volt az azonos elnevezésű helység, de a múlt szá­zad végén rendet terem­tettek ezen a téren. Meg­szüntették az azonos köz­ségneveket. vagy olymó­don, hogy egészen új ne­vet adtak, vagy pedig úgy, hogy a régi mellé valami jelzőt ragasztot­tak. így lett sok közsé­günk kis, nagy, alsó, fel­ső, erdő, mező, új vagy ó stb. Sok helységet a megye vagy a közeli fo­lyó illetve hegység révén jelölték meg pontosab­ban. Amíg a helységne­vek ügyét nem rendezték, a levélcímzéseknél bizo­nyos körülírással kellett védekezni az összetévesz- tés veszélye ellen. A régi helynevekhez illesztett jelzőből nem le­het ugyan mindig pon­tos következtetéseket le­vonni. de nagyjából bi­zonyos támpontul szol­gálnak az illető község helyzetére. Ilyen alapon a kis és nagy, a felső és alsó melléknevű községe­ink száma körülbelül azonos. Figyelemre méltó kö­rülmény, hogy az álla­pothatározó jelzők közül nagy számban szerepel a sár hazai helységneve­inkben. Húsz helységünk­nek a neve kezdődik sár­ral. Ezek közül legutóbb kettő nyerte el a városi rangot: Sárvár és Sáros­patak. A kommunista mozgalom Még behallatszott Szentlő- rincről Pécsre az ágyúk tom­pa döreje, amikor a kommu­nisták bátor kis csoportja összeült, hogy legálissá ala­kítsa a pártot. Majd néhány nappal később, 1944. decem­ber 4-én az MKP központi kiküldöttének, Vas Zoltánnak jelenlétével hivatalosan is le­gálissá alakulf a párt. Az alakuló gyűlésen mint­egy 50 kommunista vett részt. Elsősorban a megfogyatkozott illegálisok. az 1919-es veterá­nok, másrészt új tagok alkot­ták a párt magvát. Már de­cember folyamán olyan ér­deklődés nyilvánult meg a Kommunista Párt iránt, olyan nagytömegű belépési nyilatko­zat érkezett, hogy külön bi­zottságot kellett felállítani, amely a belépési kérelmeket elbírálta. A Mecsek vidéki bányatele­peken szintén december fo­lyamán alakultak meg a párt­szervezetek, természetesen el­sősorban bányászokból. A pé­csi közüzemeknél, a Zsolnay gyárban 1945 telén jött létre a pártszervezet. A pécsi párt­tagok 1945 telén és tavaszán nagy szervező munkába kezd­tek, s lényegében május és június hónapokra megyeszerte minden jelentősebb lakott he- lyen megalakultak a párt- szervezetek. Az alapító és szervező mun­kában jelentős szerepet vállal­tak dr. Boros István, Krancz Pál, Pálkuti Antal, Tursits Imre, Koch Lajos, Szoboszlai István, Bodensteiner József, Vörös László, Hasznos Lajos, Kozma András, Ember György és még sokan mások. A párt tagjai zömmel mun­kások, másrészt értelmiségiek és kisiparosok voltak. Baranyában 1945 tavaszán bontakozott ki a kommunista mozgalom. A korábban néhány párttagból álló pártsejtek ön­álló szervezetté alakultak. — 1 Szentlőrincen. Harkányban,1 Diósviszlón, Hegyszentmárton- ban, Szaván, Terehegyen, Mán­ián és a többi községben március végén, április elején1 18—20 tagú pártszervezetek alakultak. A vidéki pártszer­vező munka egyik legfőbb akadályozója és kerékkötője a Kisgazdapárt jobboldalának reakciós politikája volt. A Kommunista Párt vidéki szer­vező munkáját sokféleképpen akadályozták. E módszerek közül csak egy példát eme­lünk ki. Dunaszekcsőn a Kis­gazdapárt egyik vezetője, egy volt uradalmi intéző azzal agi­tált a kommunisták ellen, hogy aki belép a Kommu­nista Pártba, az nem kap földet, mert a földosztást a Kizgazdapárt végzi. A volt uradalmi intéző lett í a földosztó bizottság elnöke, s valóban a Kommunista Párt tagjai nem is kaptak földet. Az elkeseredett, jogaikért har­coló kommunisták fegyverrel támadtak az intézőre, amiért „... a törvények szellemében bírósági eljárás indult elle­nük”. Az ilyen es ehhez ha­sonló jelenségek nyilvánvalóan gátolták a Kommunista Párt szervező munkáját. A dél-dunántúli kommu­nista szervezetek a Pécsi Te­I rületi Bizottsághoz tartoztak, amelynek hatásköre Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye volt. 1945. július 30-án a Kommunista Párt taglétszáma Baranya megyében 10 074-re növekedett. A taglétszám já­rásonként az alábbiak szerint alakult; Pécs város és a pécsi járás: 6031 szentlőrinci járás 285 hegyháti járás 600 villányi járás 446 mohácsi járás 810 pécsváradi járás 468 siklósi járás 1434 A felszabadulás után köz­vétlenül, de méginkább 1945 májusa után a politikai küz­delmek központi kérdése az volt, hogy melyik párt tudja maga mögé felsorakoztatni a széles néptömegeket. A több párt között nem volt egy­szerű eligazodni 1945 folya­mén, hiszen minden párt ígért valamit. Találóan jel­lemző a politikai iskolázat­lanságra és az adott helyzetre az egyik sásdi párasztember levele: ,.A sok párt közül nem tudunk választani. Min­den párt ígér, nem tudunk dönteni. Sok mindén érthe­tetlen számunkra”. S valóban, 1945 első felében nem volt könnyű felismerni azt, hogy az egyes pártok mögött mi­lyen osztályérdekek húzódnak meg. A politikailag iskolázot­tabbak számára már könnyebb volt a választás. „Én azért léptem a Kommunista Párt­ba, — mondotta Koch Lajos bányász —, mert a párt min­dig a szegény, elnyomott em­berek érdekeit képviselte. Én is a munkásérdekekért har­coltam egész életemben”. Köztudomású, hogy a Horthy korszakban alaposan megtize­delték a párt kádereit, s így jól képzett, politikailag isko­lázott vezetőkkel nem bővel­kedtek. Érthető tehát, hogy a vezetésre alkalmas és képes párttagok a szó szoros értel­mében éjjel-nappal dolgoztak, nevelték, tanították a falusi, vidéki vezetőségeket, párttit­károkat. Közvetlenül a felszabadulás után megindultak a párt mű­velődési délutánjai, ahol a legfontosabb politikai és ideo­lógiai kérdéseket tárgyalták. Az első előadás 1945. január 3-án volt, amelyet dr. Boros István „A német kérdés és a magyar nyilasok” címmel tartott. A későbbiek folyamán, nemzeti hagyományainkról, a szocialista elméletekről, hang­zottak el előadások. Március­ban megindultak a pártsze­mináriumok, majd a kéthetes bányásziskolák, ahol egy cso­portban 25—30 fő tanulta az osztályharc elméleti és idő­szerű kérdéseit. 1945 tavaszán megszervezték a tudományos szocialisták körét, amelyen el­sősorban értelmiségi dolgozók vettek részt. Az élet azonban ennél még többet követelt. Az eszmei színvonal emelé­séért folytatott harcban igen jelentős állomás volt a Kom­munista Párt első dunántúli pártiskolájának megindítása. A pécsi pártiskola 1945 nya­rán 50 hallgatóval kezdte meg működését. Ilku Pál, a párt- iskola tanára megnyitó be­szédében azt mondta: „A pécsi pártiskola megnyitása nem­csak a kommunisták számára esemény, hanem az egész Magyar Kommunista Párt számára. Jelenti azt, hogy a párt növekszik, szélesedik ér céltudatosan jár el”. A párt- iskolán nemcsak baranyai kommunisták vettek részt, ha­nem egész Dunántúlról tanul­tak itt hallgatók. A kommunista mozgalom 1945 nyaráig nemcsak kibon­takozott, hanem meg is szi­lárdult. Nemcsak állta a re­akció támadásait, hanem el­lentámadásba is átment. Fehér István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom