Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-06 / 180. szám
6 1969. augusztus 6. »tmantMt t\ íítJ i» Hogyan osztottuk el a nyereséget? Hogyan osztottuk el a nyereséget? Nyilván, nem egészen úgy, ahogy azt a reform koncepcióit kidolgozó közgazdászok gondolták, különben nem vitáznánk róla. A Közgazda - sági Élet hasábjain több hónapon át folyt a vita a jövedelemszabályozás jelenlegi rendszerével kapcsolatosan. Nem kívánjuk a vitát lezárni, egy esetleges legjobb megoldás kidolgozását adni, ez magától érthetődően lehetetlen. Itt csak az igények körvonalazásáról van szó. íme: a vita néhány sarkalatos pontja, amelyek körül a vélemények kristályosodtak. Agresszívebben! Már dr. Buzánszky József vitaindító cikkében olvashattuk az egyik legfontosabb megállapítást: a nyereség tömege, vagy változása nem mindig — de legalábbis nem j a megfelelő arányban — tükrözte a vállalati gazdálkodás eredményét, vagyis, a nyere- j ség, nem nagyon mutatott szó- j ros összefüggést a vállalati! gazdálkodás hatékonyságával. Dr. Kisvári András jegyzi meg cikkében: a múlt év egyes vállalatoknak, szövetkezeteknek — ahol az átállás jóval kisebb erőfeszítést igényelt a vezetőktől, illetve alig haladt előre a munka termelékenysége „túl jól sikerült”. A vitacikkekben egyöntetűen vetődött fel az az igény: valamennyi szabályozónak a jelenleginél szélesebb körben és agresszívebben kell befolyásolniuk a gazdasági döntéseket, ahhoz, hogy a nyereség tömege komplex módon fogja egybe a kívánt elemeket, tehát, hogy azt fejezze ki, egy vállalat milyen mértékben és színvonalon elégíti ki a népgazdaság szükségleteit, s ennek érdekében milyen hatékonysággal használja fel eszközeit. Vajon jövedelemszabályozási rendszerünk a még magasabb technikai színvonal elérésére ösztönzi-e a vállalatokat? Dr. Buzánszky: a legkorszerűbb, automatizált Mohácsi Farostlemezgyár nyereségrészesedés címén eredményeinek csak 2,2 százalékát fizethette ki, addig a korszerűsítés jogos igényével már régen fellépő vállalatok egész sora 10—24 százalékot. A Mohácsi Farostlemezgyárral kapcsolatosan Gáli Gyula további elemzést készített. A magasabb technikai színvonalon álA VITA TANL/LSÁQAI ló vállalatokat hátrányosabb helyzetbe hozta a fennálló szabályozási rendszer — írja cikkében. Az anyagi ösztönzők negatív irányba hatnak, a műszaki színvonal további növelése helyett inkább manufakturális törekvésekre ösztönöznek A jelenlegi helyzetben az alacsony technikai színvonalon álló vállalatok, ahol viszonylag kisebb mérvű technikai fejlesztés is jelentős eredménynöveléshez vezetne, adott helyzetüknél fogva erre képtelenek megfelelő alapot képezni az amortizációból és eszközarányos nyereségükből, ugyanakkor a részesedési alap jelentős tartalékokat tartalmaz. Ezzel szemben az amúgy is magas technikai színvonalon álló vállalatoknál — bár itt a szinttartás is jelentős szerepet játszik, de még ennek figyelembe vételével is — a szükségesnél magasabb fejlesztési alap csapódik le a részesedési alap rovására. Adókedvezmény A Mohácsi Farostlemezgyár az adott bér- és eszközarányok mellett, ha a gyakorlatilag keresztülvihetetlen 10 százalékos termelékenységnövekedést érne el, ez a jövedelemnek mindössze 0,2 százalékos emelését tenné lehetővé. De nem sokkal különb a helyzet abban az esetben sem, ha a vállalat tisztán önköltség csökkentő megtakarításból ért el eredmény- növekedést. Ha például az 1968-ban elértnél 10 százalékkal, vagyis 7,6 millió forinttal magasabb lett volna az eredmény, az esetben is mindez a dolgozók jövedelemszintjének 0,6 százalékos növekedését tette volna lehetővé, vagyis tömegét tekintve mindössze 120 ezer forint emelkedést vonhatott volna maga után. Arról van szó, hogy a jövedelemszabályozás rendszere aránytalanságokat teremtett a vállalatok között. A nyereség- részesedést tekintve nagy szóródás figyelhető meg. íme, Buzánszky dr. cikkének megállapítása: az I-es kategóriába sorolt vezetők nyereség- részesedésének abszolút tömege szinte úgy csökkent, ahogy az irányításük alá | tartozó vállalati dolgozók lét- j ; száma emelkedett; másrészt a | nyereségrészesedés címén ki- ; I fizethető összeg általában úgy emelkedett, ahogy az egyes j vállalatok műszaki színvonala j csökkent. Egyetérthetünk dr. Várszegi \ Károly véleményével: talán a technikai tényezőkkel is alátá- j masztott termelékenység növekedés miatt lehetne a vállalatoknak bizonyos adókedvez- i ményt biztosítani, s ezzel a j személyes és a vállalati anya- j gi érdekeltséget fokozni a | technikai színvonal növelésé- i ben, az ilyen célokat követő j vállalati vezetők, dolgozók anyagi elismerésében. Béríagyasztás A jövedelemszabályozás i rendszerével kapcsolatosan igen sok szó esett a bérfejlesztésről. A múlt évben a j menetközbeni bérfejlesztés ala- J csony színvonalú volt, a- 100 millió forintos részesedési ala- : pót az iparban mindössze 3 és j félmillió forintos bérfejlesztés j terhelte. A minisztériumi ipar- vállalatok 18 milliós bérszint- j növelést hajthattak volna végre, ezzel szemben a bérfejlesztés ténylegesen 1,1 millió forint volt. Ez tarthatatlan állapot. Az előrehaladás ügyében a szakszervezeteknek kell fokozott erőfeszítéseket tenniük, síkra szállniuk a na- ' gyobb bérfejlesztésért. A „fék” ' nyilvánvaló: a béremelések az I-es és a Il-es kategóriákban csökkentik, kisebbítik a személyi jövedelmet. A bérfejlesztés aránytalanságáról Gida Béla egyébként érdekes megállapítást tesz: tavaly a Megyei Tanácshoz tartozó vállalatoknál az éves béralap növekedés 12 százaléka az első, míg 88 százaléka a második félév során került felhasználásra, ezzel szemben az éves létszámnövekedés 72 százaléka jelentkezett az első félév folyamán, és csupán 29 százaléka a második félévben. Jelentős összegeket fizettek tehát ki a negyedik negyedév során különböző „jutalmazások” címén, amelyeknek nyilván nem volt termelésnövelő, vagy eredményjavító hatásuk. Azzal az alapkoncepcióval, hogy a vállalaton belül a személyi jövedelmek arányaiban (I-es, Il-es, III-as kategória) kifejezésre kell juttatni a nyereség létrehozásában betöltött szerepet, a vitázók általában valamennyien egyetértettek. A nyereségből való részesedést a beosztáshoz, az ahhoz járuló felelősség mértékéhez, a magasabb kvalifikációhoz, a nagyobb szakmai gyakorlathoz, a rátermettséghez és irányítókészséghez kell igazítani. Más kérdés, hogy ez az alapelv a gyakorlatban hogyan érvényesült. Egyöntetűen merült fel az igény: a jelenleginél pontosabban kell felmérni a vállalati eredmény létrehozásában kifejtett egyéni teljesítményeket. Ehhez módszereket kell kidolgozni, amelyek biztosítanák a kellő differenciáltságot. Ne adminisztratív eszközökkel! Akkor, amikor azt kérdezzük, hogyan osztottuk el a nyereséget, az is felmerül, milyen ütemezésben kedvező kifizetni. E kérdés jelentőségére dr. Kisvári András hívta fel a figyelmet. Melyik módszer ösztönöz a legjobban a teljesítményekre? Ha Ids kivétellel az egészet az évet követően folyósítják, vagy a részesedési alap terhére már év közben történik a juttatás? Kevés kivétellel mindenütt az előbbi megoldást választották. A vásárlóerő-kibocsátás nagyságrendje és üteme tekintetében ez egyáltalán nem közömbös kérdés. A mindenütt nagyobb hányadban és egyidőben történő kifizetéssel nem szükséges a kereskedelmet és a vásárlókat erőpróbának kitenni. A vitához hozzászólók valamennyien elvetették a kívülről, adminisztratív eszközökkel való beavatkozást, hiszen a reform egyik célja éppen a vállalati önállóság megteremtése volt. Vizsgálni kell azonban, mégpedig állandóan, a költségvetés hozzájárulását, az állami támogatások kérdését. A szabályzók gyakori változtatása célszerűtlen. Mint azt többen is megjegyezték: nem szabad a vállalatoknak folyamatos bizonytalanságot teremteni. Hagyni kell, hogy hosszabb távra is tudjanak tervezni. Miklósvári Zoltán Kitekintés Vásárból tőzsde Ebben a sorozatunkban a [ tőkés gazdaságok tőzsdei j szervezetével, a tőzsdék működésével és jelentőségével szeretnénk megismertetni Közgazdasági Élet rovatunk olvasóit. A gazdasági élet fejlődése1 során, már nagyon korán | szükség volt arra, hogy a | vevőknek és eladóknak alkalmat teremtsenek olyan találkozásokra, amelyeken a mindenfajta áruban jelentkező kereslet és kínálat mintegy központosítva találjon egymásra. Ezek a találkozások országokon belül és az országok között is olyan földrajzi fekvésű helyeken (városokban, kikötőkben stb.) történtek meg, amelyek közlekedési szempontból a legjobban elérhetők voltak. Odaszállították a környék, az ország és a külföldi országok áruit (terményeit, ipari termékeit) és ott lehetett a legnagyobb választékot találni. Ezek a találkozások voltak a vásárok. E vásárokat hetenként, évenként egyszer vagy többször, de mindig meghatározott időpontokban tartották. A vásárok lényege, hogy az áruk, amelyek adás-vétel tárgyát képezik, mindig jelen vannak, megtekinthetők, a vevők tehát a sajátmaguk által megszemlélt árut ott, helyben közvetlenül átvehetik. Ez az ősi vásári intézmény napjainkban is működik szerte a világon. A népesség szaporodása és a forgalom növekedése ezen a területen is — mint mindenütt — változásokat hozott létre. Kialakultak a különböző piacok, amelyeken nem mindenféle árut, hanem csak bizonyos árukat lehetett vásárolni (pl. gabonát, gyapjút, gyarmatárut, prémet stb.). Manapság egészen különleges jelentőségük van az árumintavásároknak, amelyek nemzetközi jellegűek, hasonlóképpen a mezőgazdasági vásároknak és egyes tőkésországokban az aukcióknak, amelyek tulajdonképpen bizonyos szabályok szerint szervezett árverések. A közlekedés és a vásárok fejlődése, különösen a növekvő nemzetközi forgalom velejárójaként, már a korai középkorban megjelennek a különböző piacokon a pénzváltók, akik a külföldi fizetési eszközöket az illető piacon használt pénznemekre cserélték át. Ugyancsak kereskedtek az akkor megbízhatónak ismert külföldi cégekre szóló váltókkal és hasonlóképpen adtak és vettek külföldé szóló hitelleveleket. Eképpen kifejlődött a külföldi pénznemekre szóló értékpapírokkal való kereskedelem. Az említett váltók és hitellevelek az azokon feltüntetett helyeken és cégeknél, az illető ország pénznemében voltak kifizetendők. Mai értelemben tehát a devizakereskedelem alapjai voltak. A kapitalista gazdálkodás kifejlődésével az áruforgalom olyan arányokat öltött, hogy a piacoknak mindinkább el kellett különülniük egymástól, azaz be kellett következnie a teljes specializálódásnak. Ez a specializálódás az üzletkötések arányainak hallatlan kiterjedése, ezzel kapcsolatban a keletkező károk lehető ellensúlyozása, tehát maga a tőkés gazdasági élet alakította ki azt a különleges piacot, amelyet börzének, magyar fordításban tőzsdének neveztek el. (Folytatjuk) Világkereskedelmi központ Tokióban Japán legmagasabb épülete, a Világkereskedelmi Központ, elérkezett a „májusfa” ünnepségéhez: vázának építését hivatalosan befejezték. A felhőkarcoló építési munkálatait két és fél évvel ezelőtt kezdték meg; a számítások szerint decemberre befejezik. A 152 méter magas, 40 emeletes épület elsősorban nagykövetségeket, konzulátusokat, kereskedelmi irodákat, bankokat, kiállításokat, és utazási irodákat foglal majd magában, tehát elvileg olyan szerveket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak a külkereskedelemmel. Ez lesz a legmagasabb épület Japánban 1971 tavaszáig. I A PuHman-gyár európai „vagonja' A híres amerikai Pullman Társaság, a világ legnagyobb vagongyára, tovább terjeszkedik Franciaországban: tavaly ősszel két leányvállalatot alapított Párizsban. Most megvásárolja a Lotharingiai Szállítógépipari Társaság 2 ipar- vállalatát és Lunéville-i üzemét. Az utóbbi a kétkerekű utánfutók gyártására specializálta magát; a két leányvállalat a Társaság termékeinek forgalomba hozatalával foglalkozik. A Pullman-cég. és a Lotharingiai Vállalat egyezménye lehetővé teszi az utóbbi számára, hogy javítsa 1965 óta erősen leromlott pénzügyi helyzetét VÁLLALATI KÉSZLETGAZDÁLKODÁS Az 1968. évi gazdaságpolitika a belső piac nyugalmára, a lehetőség szerint kiegyensúlyozott keresleti és kínálati viszonyokra, a gazdasági egyensúly általános feltételednek megteremtésére törekedett, oly módon, hogy egyidejűleg minél nagyobb teret adjon az új, a korábbinál hatékonyabb gazdaságirányítási rendszer kibontakozásának is. E célt alapjában véve sikerült elérni. Bár a gazdasági fejlődés mérsékelt ütemű volt, a tervezett egyensúlyi viszonyok javultak, némely vonatkozásban az előzetes elképzelésekhez képest is jobban. A készletek 1968. évi növekedése mennyiségben és arányaiban is meghaladta a korábbi évek mértékét. A fővárosi sajtó közléseiből, a szaklapok cikkeiből közismert, hogy a népgazdaság készletállománya 1968. évben mintegy 15 milliárd forinttal emelkedett, és ez a nemzeti jövedelem jelentős hányadát kötötte le. A megyénkben működő vállalatok és szövetkezetek gazdálkodásában is tapasztalható volt a készletnövekedési tendencia, azonban a hozzávetőleg 60 millió forintot kitevő emelkedés az országosnál arányaiban is kedvezőbb. A készletek ilyen mértékű növekedésében a kétségtelenül káros vonások mellett számos előnyös elem is található. Nézzük, ezek milyen okokra vezethetők vissza! Az új irányítási rend bevezetését megelőzően 1967. év második felében a vállalatok igyekeztek felkészülni készleteikben is a velük szemben várható új követelményekre. Ebben a szakaszban számos bizonytalansági tényező mellett nehéz volt megítélni, hogy a beszerzett készletek (anyagok, áruk) mennyisége a megváltozó, számukra esetleg új piaci körülmények között, mennyi időre fedezi szükségletüket. Ez a magatartás főként a fogyasztási cikkeket előállító ipari vállalatokra volt jellemző, de a ruházati nagykereskedelmi vállalatok készletalakulását is jellemezte. Ha a készlet összetétele nem is volt optimális, az átmenet zavartalanságát valóban sikerült biztosítani. Az import eredetű készletek javuló beszerzési lehetősége a korábbiakhoz képest nagyrészt hiányt pótol és inkább a piaci egyensúly kialakulását segítette. Ilyennek tekinthető egyes fogyasztási cikkek importja, amely az áruválasztékot bővítette, továbbá hengerelt áruk, kábelek, gabona- és takarmánykészletek stb. behozatala. A külkereskedelem 1968. január 1. óta az ipartól az exportra szánt termékeket általában nem vásárolja meg, hanem bizományi szerződés alapján építette ki üzleti kapcsolatait. Ennek folytán a termékek a számlázásig az iparvállalatoknál vannak: Az innen származó készlet- növekedés természetesen csak az iparvállalatoknál mutatkozik, a külkereskedelemben azonos mértékben csökken, de előnye, hogy az egyidejűleg bevezetett egységes devizaszorzók alkalmazása mellett, a külföldi piac árai közvetlenül hatnak az iparvállalatok gazdálkodására — A korszerű, nagyobb értékű anyagok iránti kereslet meglehetősen gyorsan nőtt. Ez az ugyancsak kedvező tendencia átmenetileg a készletekre is növelőleg hatott, a későbbiekben azonban feltétlenül hozzá fog járulni a késztermékek minőségének javításához, az áruválaszték bővítéséhez. Pozitívnak értékelhető a megyénkben működő vállalatok azon magatartása, hogy a meglévő anyag- készletek birtokában sem folyamodtak olyan megoldásokhoz, hogy az átmeneti kapacitáslekötési gondjaikat, foglalkoztatási problémáikat rendelés nélküli előállított termékek gyártásával oldották volna meg, amelynek értékesítése utóbb piac hiányában gondot okozott volna. A többcsatornás forgalmazási rend mind a beszerzések, mind az értékesítések vonatkozásában még nem teljesedett ki. Vállalataink csak a kezdő lépéseket tették meg ezen az úton, de máris sok pozitív eredményt lehet tapasztalni. A felhasználók közvetlen művi beszerzései főként a nagyfogyasztóknál érezhető éllátásbeli gyorsulást eredményezett, ami még akkor is előnyös volt, ha a gyártómű esetleg felárral teljesített. A termelő vállalatok és a forgalmazók közötti közvetlen kapcsolat szélesedése pedig az áruellátás javulását, a választék bővítését eredményezte. A szállítási szerződés fegyelemben tapasztalt lazaságok, egyes ma még monopol helyzetben levő vállalatok szállítási készségéből származó problémák mellett nem hagyható figyelmen kívül több helyen tapasztalt tudatos és nagyobb mérvű készletnövelési törekvés, ami túlzott biztonságra, az adott vállalatnál nehezen realizálható, sőt esetleg felesleges készletek képződéséhez vezetett. Erre a pénzügyi lehetőséget a vállalatok számítottnál magasabb nyeresége biztosította úgy, ami mellett a szabályozók kellő hatékonysággal nem működhettek, de arra is utal, hogy a vállalati fejlesztési alapoknak a forgóeszközök és beruházási eszközök közötti vállalaton belüli felosztása még nem történt meg, pedig ilyen — a konkrét helyzetet figyelembe vevő — vállalati intézkedés a fejlesztési eszközök hatékonyabb felhasználásának jelentős tényezője lehet. A vállalatok 1969. évi programjai általában a készletek szintentartását tükrözik és csak szűkebb körben számolnak kisebb mértékű növekedéssel. Ennek reális alapját az adja meg, hogy az ipari árukibocsátás hozzávetőlegesen az 1968. évi mértékben emelkedik, s ennek készletfedezetét részben a tavalyi növekedés adja. A kereskedelmi és egyéb forgalmazó vállalatok pedig az eladási forgalom jelentősebb növelését elsősorban a készletek gyorsuló forgásával oldják meg. A mezőgazdasági üzemek számítottnál kedvezőbb terméseredményei a felvásárló vállalatoknál okozhatnak ugyan átmeneti idényszerű készletnövekedést, de az elmondottak alapján joggal lehet feltételezni, hogy az 1968. évihez hasonló mértékű készletemelkedés ebben az évben nem fog megismétlődni. A megyénkben működő vállalatok 1969. I. félévi készletadatai igazolják a vállalati elgondolások helyességét. Az ebben az időszakban bekövetkezett megyeszinti, a 10 millió forintot alig meghaladó növekedés erre utal. A beszerzési és értékesítési lehetőségek tekintetében a tavalyihoz képest is kedvezőbb körülmények mellett folytatható a gazdálkodás, a némileg már módosított szabályozók pedig a jelek szerint hatékonyabban fejtik ki terelő hatásukat. — A vállalati készletekben meglévő tartalékok hasznosítására tehát a feltételek ma már kedvezőbbek és a készletgazdálkodásban meglévő feszültségek csökkenésére jogosan lehet számítani. Dr, Meskó Andor
