Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-31 / 201. szám

I 6 -----------­A faházak mögött, a sarkon még világított a Medve­táncoltató. Máié megörült a kocsmának. Nem volt iszákos, nem is szerette túlságosan az italt, s ma eleget ivott már, de most bármi örömmel töltötte el, ami az út­jába akadt, és késleltetni tudta az időt, és vele mindent, ami az ő döntésére várt < * •• A kocsma előtt nekitámaszkodott az abroncsozott, rövid cölöpnek, amelyhez hajdan a medvetáncoltató — ha jóked­ve volt és vasárnap délután lejött a hegyről — odaláncol­ta a medvéjét, míg a kocsmateremben helyet csináltak a táncoltafáshoz. A medve bánatosan ült a cölöp mellett, és nyalogatta magát a gyerekek izgatott gyűrűjében. Azt mond­ták: a medvetáncoltató egykor híres cigányvajda volt, fej­szével csapkodta le a négymázsás medvéket. A háború után lejött még egyszer-kétszfer. azután végleg elmaradt. Máté elérzékenyülve nézte a cölöpöt, mintha a gyerekkora állt volna előtte beásva a földbe. Azok az évek, amikor az or­szágutak és a folyók még egyet jelentettek a képzeletében, és nem volt más vágya, minthogy elinduljon a folyók és az országutak mentén. Megtapogatta, megsimogatta a cölöpöt, és azt gondolta bűntudattal: — Most meg verekedtem is. Pedig világosan hallottam magamban a hangokat, hogy: Egy pártfunkcionárius nem iszik pálinkát rosszhírű kocs­mákban! Egv pártfunkcionárius nem pofozkodik rosszhírű alakokkal! -'Elismerem, hogy nagy hiba volt, és most már nem tehetek mást, minthogy reggel odamegyek hozzá, és azt mondom: Takó elvtárs, ostobán viselkedtem! Amikor az ember kezdi fontosnak érezni magát, előfordul, hogy másképp látja a dolgait. Ez megtörtént egyszer, de nem tör­ténhet meg másodszor. Csak azt hozhatom fel a mentsé­gemre, hogy nagyon vártam ezt a napot... Ha ezt így el­mondom neki, fel fog engedni az arca, és azt mondja: Je­gyezze meg magának, hogy az ember nem tehet fel min­dent egyetlen napra. Sok nap van. és mind fontos. Egy sem fölösleges... Máté felsóhajtott: És ezzel talán minden él is volna intézve, ha odamennék hozzá... Egy ideig ott ácsorgóit még a cölöphöz támaszkodva, majd Flóra levelét, mintha mindennek ez a kis cédula lett volna az oka, dühö­sen összetépte, és szétszórta. A fogadó két ajfószámyán már bóbiskoltak a primitív reklámmázolmányok. Bent a székek a hátukra fordítva so­rakoztak az asztalokon. A koesmáros — nagyhasú, szelíd ember — a középen égő csillár alatt fürészporral szórta be az olajos padlózatot. A felesége a pultnál a poharakat öb­lítette, Szótlanok voltak, s kissé kedvetlenek, mint minden este, amikor kiürült a kocsma, mert a lelkűk mélyén ko­molyan féltek attól, hogy a vendégek nem aludni tértek, de véglegesen cserbenhagyták őket, — Jesszusom! Mit csináltak magával? — nézetf a kocs- márosné riadtan. — Miért? — csodálkozott Máté. — Nézze csak meg magát a tükörben! If été megtapogatta az arcát. A vakfoltos tükör fer- '* dén lógott le a falról, mintha előre akart volna zuhanni. Máté odahajolt. Azt gondolta: Valóban rondán nézek ki. ­— Tölts egy pohár szilvóriumot! — mondta a kocsmá- ros a feleségének, és leemelt egy széket a közeli asztalról. — Inkább egy üvegben vinnék magammal néhány kor­tyot — mondta Máté, és leült. — Keress egy üveget gyorsan! — intett a koesmáros az asszonynak. A koesmáros új ember volt ezen a vidéken, nemrég költözött ide az Alföldről Rosszabb éjszakákon még viSsza-visszavásvott, de szeretett volna végleg megteleped­ni á bányavidéken, és szerette volna, ha jóérzésű ember be­nyomását kelti. így minden érdekelte, ami az itteni embe­rekkel történt, és szívesen ismerkedett. Magának is leemelt egy széket. Figyelmesen, részvéttel nézett Mátéra. — Jól elintézték — mondta. — Vérzik is. . Máté hallgatott. — Persze, nő volt a dologban, mi? — kérdezte a kocs­mái os. — Nő? Elegem van a nőkből, ha tudni akarja! — mondta Máté ingerülten. — Egy alak berúgott, és szemte­lenkedni kezdett velem. Ennyi az egész. Nőről szó se volt, A koesmáros szürke borjúnézése szétterült Máté arcán. — Megadta neki legalább? — kérdezte. — Laposra vertem — mondta Máté. Azután néni szólt iöbbet. A konyhából áthallatszott, ahogy az asszony üveg után Kutat a kredenc fiókjaiban. * (Részlet * Szépirodalmi Kiadó felszabadulási regény páljáz»- tno díjnyertes regényből. A részlet 1448 tavaszán játszódik.) »'unrt.tra.rb.T'is.i'B nnmo — Nálam nem lehet verekedni — mondta a koesmáros és nagy feje lassan ide-oda mozgott. — Az Alföldön is kocs­mám volt, távol a községtől egy útkereszteződésben. De ott aztán nem volt helye a szurkálásnak, pofozkodásnak! Én itt is bebiztosítottam az üzletet. A konyhában hátul, föl­szereltettem egy tábori telefont. Állandó összeköttetésben vagyunk a gyári rendőrőrssel. Csak egyef kurblizok, és már itt vannak . .. Máté nem figyelt a kocsmárosra. Becsukta a szemét, mintha elálmosodott volna, és egyszercsak Magda jelent meg előtte, kissé lefogyva, szelíden, mintha nagy betegség­ből épült volna fel. A szeme, mint szokott — csodálkozva kinyílt, az .ujjaival megérintette az arcát, éppúgy mint reg­gel, amikor előlépett az öreg kapu mögül, és azt mondta: Ma megteszem. A narancsárus a közelben mosolygott, a nadrágtartóját húzogatta, és azt mondta: Ne féljen, jó sora lesz itt nálunk a lánynak, mintha a miénk volna. Senkink sincs, amióta elment a lányunk Izraelbe. Két éve kimehet­tünk volna hozzá, mi mégis maradtunk. A kocsmárosné egv fehér gyógyszertári üveget hozott. A címke rajta volt még: „Evés után három kávéskanállal.” — Töltse meg szilvapálinkával! — mondta Máté. TH1ERY ÁRPÁD: ÉVSZAKOK* Fizetett, majd meghúzta az üveget. A pálinka gyorsan terjedt szét benne, mint az áram. Érezte az útját. A bőre ravaszul reszketett beléje, és azt is érezte, hogy a végtag­jai lassan elnehezednek, indulnom kell, gondolta. Az ajtó­ból visszafordult. Az ujját figyelmeztetően felemelte. — Nem lehet mindent föltenni egy napra mondta a meglepett kocsmárosnak, aki a két ajtó szárnyát gyorsan összecsukta mögötte. Máté időnként megállt az úton. és húzott az üvegből. Magda járt az eszében. Közös emlékeiket nem fűtötték szenvedélyek. Inkább valami ügyetlen, gyerekes fájdalom lett úrrá rajtuk, ha egymás közelében voltak. Máté nem értett igazán a nőkhöz. Legtöbbször a véletlen sodorta ösz- sze velük, és legtöbbször félszegen viselkedett, vagy cinikus volt, pedig kevés után vágyott annyira minthogv megfejtse a kedves nők furcsa, izgatott titkait, hogy feltalálja magát közöttük, és ha megöleli őket, ne érezze a mozdulatait tö­redezettnek, semmitmondónak. Magda közelében mindig va­lami fura, belső tanácstalanság fogta el. mintha állandó biztatásra lett volna szüksége. Ez különösen attól a naptól volt így, amikor Krüger kierőszakolta, hogy a lény apja meghívja őketNegy vasárnapi ebédre. ftl eleg nap volt. Krüger vidáman legyezte magát az úton. Máté rosszat sejtve, legszívesebben vissza­fordult volna. — Olyan finom az öreg kenyere, hogy beleőrülök, ha­csak eszembe jut az illata — mondta Krüger áhítattal út­közben, és nem is hazudott, mert egyrészt éhes volt, más­részt a lány apja valóban jó kenyeret sütött. Krüger a kapunál visszahúzta Mátét. — Viselkedj rendesen! — figyelmeztette. — Ez nem olyan család. A pék alacsony, fehérhajú ember volt. Amikor Mátéék megérkeztek — rövid lábait maga alá húzva ült egy hinta­széken. A háta mögött egy fehér virágállványon régi típusú Telefunken-rádió percegett. Az egész olyan volt Máté szá­mára, mint egy fakult családi fénykép. Hamarosan kiderült, hogy az öreg a liszten és a kemencéken kívül alffe ért vala­mihez. így többnyire az evésről beszélgettek. Máté megle­pődve látfa, hogy Krüger közben egész megváltozott. Ar­cáról eltűnt a jellegzetesen izgatott, gyanakvó kifejezés, mindenre tudott valami ügyeset mondani, és még az ebéd előtt elkövetkezett egy pillanat, amikor Máté — a Magdát követő tompa, csaknem fájdalmas pillantásokból — egy­szercsak megértette, hogy Krüger szereti a lányt. Mátét el­szomorította a felfedezés, de nem tudta, hogy mitévő le­gyen. Alig beszélt, rosszul érezte magát, közömből válaszo­kát adott, és Kujjger rekedt hahotázását hallgatva végül Is gzt gondolta: Ezen az áron a világ legszebb nője se kell nekem! Galambot ettek ebédre. A levessel és kenyérrel töké­letesen jóllaktak — Fejenként két pohár gyönge piros bor is jutott. Magda szép volt ezen a napon, még szebb, mint néhány héttel azelőtt a sportpályán, amikor Krüger odahív­ta a korláthoz. Ha szóltak hozzá, komolyan s szelíden vála­szolt. Alig mosolygott, inkább gondterheltnek látszott mint derűsnek. Amikor a tányérokat kivitte a konyhába, az apja utánapillantva azt mondta Máténak minden bevezetés nél­kül, mintegy jótanácsot adva: — Futónő akar lenni. De ki kell majd nevelni belőle. ' Máté egy hónap múlva Magdáéknál aludt. Krüger az éjszakai személyvonattal Pestre utazott. Máté kikísérte az állomásra. A vasúti vendéglőben üldögéltek. Észre se vették, hogy Máté az utolsó autóbuszt is lekéste. A kalauzok már sípolgattak a vonat mellett, amikor Krü­ger a homlokára csapva azt mondta, mintha abban a pil­lanatban jutott volna az eszébe a mentőötlet: — Menj el Magdáékhozí Nyugodtan náluk alhatsz. nem fognak kidobni! A második ablakon kopogtass egy hosszút és három rövidet! Biztos be fognak engedni! Máté Krüger sörtől fénylő arcára nézett, és azt gon - 111 dőlta: Ezt én nem fogom megtenni. A vonat el­ment. Máté visszaült a vasúti vendéglőbe, és egy kis bátor­ságot öntött magába. Mindent úgy tett, ahogy Krüger ta­nácsolta. Tizenegy óra elmúlt, amikor bezörgetett Mag- dáékhoz, majd hunyorogva a szégyenkezéstől elvörösödve állt a verandán a villanyfény alatt, és azt mondta: Nem jöttem üres kézzel. Komikusán szétnyitotta a tenyerét. Egy száraz pogácsa volt benne, amit a vasúti vendéglő óta szo­rongatott a kezében, hogy majd egy alkalmas percben meg­eszi. A pék aznap nem sütött. Máténak a műhelyben csi­náltak helyet, a kemencén. — A lakásban nincs elég helyünk. Ne vegye rossznéven — mondták. Magda kijött hozzá, segített levetkőzni, mintha az any­ja lett volna. Lavórt is hozott, ha hányni kell, azután visz- szament a lakásba. A következő nyáron Máténak a folyónál volt dolga. Ebéd után átment a szigetre. Magda ott ült a strand össze­tapadt, nedves homokjában, lebarnult, hosSfcú combjaival. Almát rágott, és a víz útját figyelte. Máté megállt a lány előtt, és nem értetfe: amikor meglátta Magdát, elkezdett remegni. — Egyedül vagy? — kérdezte. A nyárfák között átbarangoltak a holtághoz, ahol mind sűrűbb lett a bozót. Találtak egy üres halászcsónakof. A csónak mellett a keszegek cikázását figyelték, majd Máté szó nélkül, kissé esetlen mozdulatokkal elkezdte leszedni Magdáról á fürdőruhát. Amikor jöttek vissza a part nyár­fái alatt, a lány azt mondta: — Semmi se kötelező, Máté Most el is mehetsz, há akarsz. Máté a kék keresztnél leült egy kerékvetőre. Megrázta a pálinkásüveget, nem sok volt benne. Azt gondolta, miköz­ben a fehér kő fordult egyet alatta: Sokkal könnyebb volna most nekem, ha otf volna a biciklim a narancsárus­nál. Egyszerűen csak odamennék most, mert volna miért odamennem. Az előszobában felgyújtanám szépen a vil­lanyt. és mielőtt lefekszem, megcsinálnám a bicikliláncot, mert ilyén lánccal holnap nem indulhatok neld a harminc kilométeremnek. Az öreg narancsos a küszöbről nézné, hogy mit csinálok, és azt mondaná végül: Elvtárs, mi kimehet­tünk volna a lányunkhoz Izraelbe, de a narancs miatt itt­hon maradtunk. Mit szól maga ehhez? Magda megvárná, amíg az öreg lefekszik akkor lekuporodna mellém, és meg­kérdezné: Mi történt? Én azit mondanám: Semmi, csak ré­gen Ittam pálinkát, és egv kicsit megártott. Aztán rendbe­hoznám a biciklit, a ruhámat kiteríteném szellőzni az elő­szobában, majd szépen lefeküdnék Magda mellé. Máté eldobta az üveget és felnézett. A házak mögött az árkon túl, mintha Flórát látta ™ volna fekete ruhájában. Szoborszerűen, mintha örök­től fogva ott állt volna. Máté meghökkent, és melege lett. Káprázik a szemem, ez nem vitás mondta jó hangosan, hi­szen esküdni mernék, hogy a fejénél még az öreg lámpio- nok is ott pislákolnak. A narancsárus házának meszelt fala tompán világított. Máté egy ideig a kapu mellett ácsorgóit a sötétben, majd elszánta magát és bekopogott az oldalszoba ablakán. Magda kabátot húzott és kijött. A meszelt falnál állt, és az álmot törölhette a szeméből. — Elveszlek feleségül — mondta Máté csöndesen. Csak ennyit tudott mondani.------------------------------------------------------------------- 1969. augusztus 31. KENDE SÁNDOR: LILITH FIAI (regényrészlet) — Mert sokat éheztem, asszonyom .. . A társaságban egyszerre kapta oda a fejét mindenki. A bohém-romantikával öltözködő fiú szertartásosan meghajolt, úgy folytatta: — Nem hangzik elég értelmesnek? Akkor megtoldhatom még ennyivé!: mert még min­dig nagyon sokan éheznek . . . így sem ért­hető? Nos. a világot mindig az éhezők haj­tották előbbre. Mindén fejlődés nekik kö­szönhető. Apostolok, költők, tudósok, az éhe­zők glóriás sora ... Az évezredek sorában hosszú a lánc. melynek ma élő szemei itt keresik, lábunk előtt botladozva, a kék ég mögött a láthatatlan kéket, ök görgetik csa­takos földünket előbbre... Hogy igaz-e így? ... Bajt. veszedelmet, háborút minden­esetre azok okoznak, akik soha nem éhez- tek... __ S okáig egyikük se szólt, csak a desszert« villáit ütődtek ügyetlenül a tányérokhoz. A csendben a háziasszony nyugodtan sorra ve­hette vendégelt. Végül kikötött a zongora­művésznőnél. S hogy egészen másfelé terel­je a kényes irányba tartó beszélgetést, egy régóta esedékes kérdést kockáztatott meg: — Ragyogó voltál ma, szívem! — kezdte. — Mesélnél nekünk arról, hogy tulajdon­képp ki adta a művésznevedet? Honnan vet­tétek? — Lilith? . . . , A B^ethoven-arcu brag mester bólintott, hátradőlt székében mélyen, és ő fogott bele a tanítványa helyett: — Gyakran olvasgatok a Szentírás'ból és heaves gyermekeimmel kapcsolatban külö­nösképp szeretem elővenni, öreg, régivágású ember vagyok, bocsássák meg neikem az ilyesmit.. Átölelte tanítványa vállát és úgy folytat­ta. — Az aedomiták romlásáról szóló har­mincegyedik részben találtam erre a névre először. Arról beszél itt a próféta, hogy az Üj- bosszúja felperzseli ennek a fajzatnak az országát, melynek főembereit uralomra hív­ták ugyan, de senki sem volt arra való, mi­nélfogva ezek a főemberek semmivé lesz­nek. És az Ür bosszújában elveti nyilait. Földjük pora kénkővé lészen, és nemzetség­ről nemzetségre pusztaság marad. A baglyok és hollók tanyája lesz, ahol csupán a hiába­valóság kövei teremnek meg. Egykori palo­táik rombadőlnek és a tövisek sokasága bur­jánzik föl. Volt erődítéseik omladékaiban csalán és bogáncskóró veri föl az utakat. A próféta haragja mind fantasztikusabb álom­mámorba hajszolja szavainak zuhogását. Sárkányok tornáca lesz az ő egykori orszá­guk, ahol az erdei vadak találkoznak a me­zei vadakkal és ahol a vadember kétségbe­esetten jajongva sikolt élettársa után ... S ekkor a romok fertőjéből, az üszkös para­zsak közül egyszeriben felütközik a Lilith, a kohold, az éjszakai rémkép . .. Hát eddig a Szentírás. A mester a mennyezet felé nézett és úgy magyarázott tovább: — Lilith!... Csodálatos lény. amely a bá­beli istenvilágból lopta át magát a mába . .. Lilith lidércalákja nem hagyta nyugodni Ke­let meseszövő fantáziáját akkor sem, amikor egykori hazáját, Babilont már rég föld alá temette a sivatag forró viharjárása. Hanem Lilith bizony tovább élt és bujtogatta az örök eretnekek képzelőerejét, akik álmaik­ban mind több és kézzelfoghatóbb részletet tudtak mesélni róla ... Az arab félsziget ál­modó poétái például már azt is tudták, hogy hová helyezzék Lilith démoni figuráját? ős­apánk, Ádáfn, a rőt porember családi kép­tárát egészítették ki vele, mondván, hogy Éva nem is az első felesége volt az ősem­bernek. Mert Éva előtt is volt Ádámnak élettórsa, éspedig Lilith, ez az önfejű lidérc, aki az „Emberrel” való közösségéből fiakat szült e világra. .. Míglen egy szép napon megunta a föld rögéből származott ember barátságát, többé nem fogadta el az „Em­ber” parancsszavát, hanem továbbröppent, és a levegőég korlátlan birodalmában éli to­vább a maga kóbor, bohém, izgalmas szel­lem-életét ... Dr. Gádor Ádám. a filozófia bölcs tanára kezdte kellemetlenül érezni magát, s a fele­sége torkán is elcsuklott a falat; hányszor fitymálta őt Lilith ezzel a jelzővel: — Való­ságos Éva!... — vagy:,— Igazi Éva-lánya!... Az öreg úr története véget ért. Az „éhes” fiatalember azonban csak nem nyugodott — tüstént folytatta: — A háború előtt elvitt apám Keletre. Furcsa ötlet volt, vagy nem is puszta ötlet; erről kár most szót fecsérelni. Szóval, ott hallottam a legendáról én Is. Az eretnek arab tudós próféták szerint Lilith fiai, höl­gyeim és uraim, ittmaradtak a földön. Óriá­sok voltak, ármányos lelkűk révén Ahrimá- noknak hívja őket a keleti legenda... — Hirtelen gúnyos hangra váltott: — Adóm pedig, mivel lidérces első feleségével igen rossz tapasztalatokra tett szert, második asz- szonyául viszont az ugyancsak porból eredt Éva-asszouyt vette maga mellé... — És Éva is szült Ádámnak fiakat... — szólt közbe lassú, helyeslő bólogatások kö­zepette a zenetanár. — A nyárspolgári eré­nyek és a hétköznapi bűnök hordozóit: Ábe­leket és Káinokat, s azoknak örökké kiirt- hafatlan nemzetségeit. — így egyazon ősapának kétféle magzat­jai: Lilith és Éva fiai azóta is örök harcban állnak egymással. Lilith gyermekei, a lidére- fejű szeliememberek, a gondolkodók, az út­törők, az írók, a kutatók véget nem érő há­borúságban állanak a köznap fiaival, akik­től a megnemértésnek, a lélek idegenségé- nek, a temperamentum és az életcél másfaj- taságának acélfala választja el őket. Éva fiai, sem az Ábelek, sem a Káinok, sohasem fogják megérteni Lilith gyermekeit, mert más az anya-nyelvük. Üldözni fogják őket. mert emezek óriások, mert igazi otthonuk nem ez. a föld, hanem a szellem levegősebb, tisztább régiói, s főként, mert a fantázia édes mérge kering ereikben, márpedig á fan­tázia a hétközríáp ősellensége... Leült a fiatalember, szalvétája már rég összehajtogatva a tányérja mellett; — nem nézett senkire. Biztos volt abban, hogy az ősz mester majd feloldja a csendet. Nem is válaszképpen, hanem csupán azért, hogy a gondolatmenetéi lezárja, vállalta is a tiszteletreméltó öreg, akire mindannyian figyeltek, hogy levonja a végső következte­tést, hiszen ő még úgy szokta meg, hogy minden történetet be kell fejezni: — A földön élő emberek ezek szerint ném oszthatók kétfelé: nemük szerint férfiakra és nőkre; sem aszerint, hogy mekkora az ütésük: jókra meg rosszakra. Ez végzetesté- védés. Hanem négyfelé. Éspedig: lilithi jók­ra és lilithi rosszakra; vagyis magukba Vo­nuló, belülről forrongó, szívós alkotókra, meg kicsapongó, szélhámos, édes csirkefo- 2őkfa. éleíniOvészekre: azután Éva részéről Káinokra és Ábelokra azaz irigy, tőrrel, csellel, gánccsal gyilkolókra. meg mindent teljesítő, pontos, élethivő, emberséges embe­rekre ... t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom