Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-20 / 192. szám
Dunantmt namo 1969. augusztus Z0. Szalontai József: Kenyérgyári éjszakák Mohácsi Regős Ferenc: Bartók--igáink ■ táncszvit (vázlat) A mikor a hangosbemondóban egy vé'* kony férfihang felsorolta a nyerőket, Rokk nem nézett a tikettjeire, tudta, hogy vesztett. Némi nyugalmat erőltetett magára, s anélkül, hogy elköszönt volna az ismerős pénzfárosnőtől. kisietett az ilgetőről. A pályaudvar felé botorkálva megfeledkezett a huszonharmadik születésnapjáról, arra viszont emlékezett, hogy Margit várja a te- lefanhivását. A telefonfülkébe lépve bizonytalanság és félelem kerítette hatalmába. Tudta, az abortusz után elveszti a lányt, mégis megdöbbent, amikor Margit nem szólította a nevén, mint máskor. Rokk a lehető legrövidebben akarta befejezni a beszélgetést. Elmondta, ezen az estén nem tudja elvinni a pénzt, mert vesztett. De kisegítő munkára jelentkezett a kenyérgyárba, és öt nap múlva együtt lesz az összeg. Ezentúl is szeretne vele találkozni. A lány azt válaszolta: gyűlöli az egész ügyet, majd a fiatalember ügyetlen mentegetőzése közben letette a készüléket. Abban, hogy a lány méltatlannak tartotta őt a további beszélgetésre, saját gyengeségének bizonyítékát vélte, amit egyszer korábban már ki is fejtett neki Margit. Csavargó életformáját olyan gyengeségnek minősítette, amely azoknak az embereknek sajátja, akik inkább elviselik a szélsőséges életformájuk keltette reménytelenség: t mintsem, ha nehezen Is. de fokról fokra küzdve biztosítsák emberibb életüket. Rokk ezen az éjszakán álmáiban jókora acélgolyóval birkózott, amelyen nem talált fogást és kínlódásai rendre eredménytelenek maradtak. A nap túlnyomó részét ágyban, és egy bisztróban töltötte. Egykori nőismerősét kereste fel, aki régen túlhaladt már a harmadik ikszen, de egy jóadag arcfestékkel még letagadhatott egy ikszeí a kopott bisztró homályában. A pincémé vacsorát adott a fiatalembernek, majd sört tett az asztalára. Talán mert hirtelen ivott, felkavarodott a gyomra. Közel volt a kijárat. Az utcára indult, hogy az esős tiszta levegő majd könnyít állapotán. K/1 ikor visszaért a bisztró elé, lábai re' 1 megtek, és semmivel sem érezte magát jobban. Az ablakon keresztül a nő után kutatott, de nem látta sehol. Sietős léptekkel hagyta el a bisztró környékét, bár sejtette. hogy menekülésével ez a kapcsolat is lezárult. Hosszú gyalogutat kellett megtennie a bisztrótól a kenyérgyárig. Mire odaért, lyukacsos cipője teljesen átázott, ballonkabátjával együtt. A főpéknek feltűnt az új munkás hiányos öltözéke. — Előbb is elszánhattad volna magad — mondta a főpék. Rokk némán bólintott, az ilyen megjegyzésre jobb a hallgatás Éjfél előtt fél órával úgy lépett a sütödébe, mintha ringbe lépett volna. Magán érezte a többiek tekintetét. Nem bíztak a fiatalember félmeztelen felsőtestének kidolgozatlan izmaiban. A mennyezet alatt surrogó ventillátorok arcába vágták a megnyitott kemence nyílásaiból felfelé áradó égető levegőt. A sütöde jobboldali falába építve kilenc keskeny ajtót pillantott meg, azután további kilencet a felső nyílások alatt. A nyílásokat záró vastag fekete ajtókon fehér kréta jelzésekre figyelt fel, amelyek számára egyelőre ismeretlen rendszer szerint ismétlődtek, mint a versek ölelkező rímei. Csak ezután tudta meg pontosabban, hogy mire is vállalkozott. 46 pékkocsi kenyeret kell sütnie a leggyakorlottabb lesütővel, az ötven év körüli Bűvésszel. Egy pékkocsi 108 kenyeret jelent, és ezt a mennyiséget még át kell forgatni és megkenni. Nem félt a fizikai megterheléstől, csak a nehéz, fojtó melegtől, ami a kemencék közelében elérte a hatvan Celsiust. — Nem irigyellek — fordult hozzá a Bűvész. Valaha sima arcán megsokszorozódtak a ráncok és a redők, amint elmosolyodott. — Még a pékek is irtóznak ettől az üzemtől. De ha most elmenekülsz, utánad eresztek rengeteg vadított patkányt és megkukorékol tatlak! Amíg a vetők bevetették a tésztát, Rokk a Bűvész vezetésével ismerkedett a táblás kemencékkel. Amikor a kemencéből az egyik végén horogszerűen visszahajlított vasrúddal, a „macskával” kihúzzák a táblát, vigyázni kell, nehogy megcsússzon a kerámia kövezeten, mert könnyen összeégeti az embert. A táblák kerekekre szerelt vasbakokon mozogtak, a kövezetbe épített síneken. A lapát használatát — mondta a lesütő — ki kell tapasztalni, és csak annyit jegyzett meg, hogy most még ne igyekezzék olyan ütemben dolgozni, mint ő, hanem a biztonságra törekedjék. D okkot már az első kör elején elöntötte ' ' a veríték. A másfél méternél is szélesebb vastáblára, amely kihúzva jól hallhatóan pattogott a hidegebb levegőn, mélyen rá kellett hajolni, mikor kenték a kenyereket, hogy elérjék a belső sorokat is. A negyedik kör lesütése után bal tenyerén három vízhólyagból kettő kiszakadt, és nyílt sebeket dörzsölt a péklapát. Egy óvatlan pillanatban verejtékben fürdő dereka a táblához ért és a bőr két ujjnyi szélességben a tüzes vashoz ragadt. Miután visszatért a főpék irodájából, ahol olajjal kenték be az égési sebét, megszédült, és egyensúlyát vesztve majdnem a kihúzott alsó táblára zuhant. — Te jószagú ... — kiáltott a Bűvész és a hűvös folyosóra segítette az áléit fiatalembert. A termoszából cukrozott meleg tejjel kínálta: — Igyál, különben a vadpatkányok kirágják a gyomrod! Rokk úgy érezte, egész teste ég, izmait láthatatlan ujjak markolják, mintha le akarnák szaggatni a csontjairól, de elhatározta, hogy nem adja, nem adhatja fel. Hajnalodott, amikor Pacsmag, a csoport- vezető benézett az egyik kemencéibe és e4kiáltóttá magát: — HOL VAGY KÉK MADÁR? KÉK MADÁR? Pacsmag éneklő kiáltásaira a többiek kórusban feleltek: — A Rózsadombon! — Hogy álltok? — kérdezte a főpék, akit a hangos „kék madarak” csaltak élő. Pacsmag magasba emelt nyitott ujjaival válaszolt, hogy már csak tíz kocsival van hátra... A második hajnalon a cigarettaszünetben a pékek közrefogták az új embert, és sorra bemutatkoztak neki. Az ötödik éjszaka végén Rokk felvette a pénzt — Maradsz? — kérdezte a főpék. — Ha megfelelek... — válaszolta. — Jól belejöttél — mondta a főpék. D okk úgy gondolta, ha álmában újra * ' felbukkan majd az acélgolyó, amely- lyel öt nappal előbb tehetetlenül kínlódott, most már biztosan elbánik vele. I BÉNYEI JÓZSEF VERSEI Hasztalan hűség Üres órákat szó a csend. Kék pókfonálon leng a Nap. Tegnap a percek rácsain arcomhoz köze! láttalak. Sötéten Izzóit a nemed, mohó ujjam indult a mádig, de nem találta mák a csend pókszálon lengő figuráit Azóta hálót szőtt kőrém az időből aa egyedüllét s dobol fülemben konokul a keserű és hasztalan hűség. Alkalom Tavasnak, nyarak és ködük, kristály-havak, harmincszor forduló örök élet-darab, asszonyok édes illata, könyvekbe zárt, egyetemessé nőtt haza, ember, világ, tér és Idő, mit két karom átérhetett. Viasza nem térő alkalom, hogy élhetek. Alkotó-nevelő honismeret J ó gazdái, hű gondozói vagyunk-e a hazai földnek, szűkebb világunk, Baranya értékeinek? Jól élünk-e adott lehetőségeinkkel, helyesen sáfárkodunk-e javainkkal? Közel 25 éve gyakran gondolkoznak ezeken a kérdéseken dolgozó népünk fiai: munkásak, parasztok, értelmiségiek, beosztottak és vezetők egyaránt. Annak is közel 10 éve már, hogy ezek a közös gondok szervezetbe tömörítettek embereket, akik a Honismereti Szakköröltben munkálkodva igyekeznek jobb gazdáivá, szakképzettebb ismerőivé válni falujuknak, járásuknak, megyéjüknek. Nemcsak földeríteni szándékoznak ők mindent, amit illik tudnunk Baranyáról, hanem a megtalált értékeket össze is gyűjtik, feldolgozzák, sőt ismertetni is igyekeznek. Országunk és megyénk múltjában egyaránt azt látjuk, hogy javaink, értékeink följegyzése nem a tömegek, hanem egyének feladata volt. Hogyan is rögzítették volna az eseményeket, a vagyoni állapotot stb. az írástudatlanok? A nép számára egyedül a népköltészet volt a múlt eseményeinek és értékeinek rögzítője. Az általános tankötelezettség bevezetése óta, tehát 100 éve, a nép fiai iS föl jegyezhették már a csatájukra. falujukra, népükre vonatkozó adatokat. Hogy az írás, a történeti események feljegyzése mégsem lett tömegmozgalommá, annak sok oka volt: hiányzott hozzá az idő. az erő és gyakran az elszántság. a bátorság is. A nép kiélte szellemi alkotókedvéta • ■inköltészet, a dal. a mese. ban, de csak kevesen vállalták a följegyzés, a rögzítés áldozatos munkáját. Sokan úgy érezték, hogy ez alól föl is mentette őket maga a népi közösség, a falu társadal- ma, amelynek mindig akadt egy-egy tagja, áld szolgálni tudott a szükséges ismerettel. Idők folyamán az egyén, a kisebb közösség kívánatosnak látta már a maga számára fontos adatok rögzítését. A plébániatörténetek, az iskolatörténeti följegyzések stb. után — nem hivatalois rendelkezésre — egyre többen akadtak olyanok, akik rövidebb vagy hosszabb följegyzéseket készítették. Családkrónikák falutörténetek, dalos-, énekes-könyvek, füzetek, receptkönyvék stb. szfP lettek, gazdagítva bennünket sok-sok fontos és értékes adattal. Vállalhatta azonban bárki az alkotás gondját, megbirkózhatott a „körmö- lés” fáradalmaival, ez meg nem biztosította az utókor számára a készült föl jegyzések, az összegyűjtött adatok megmaradását. Köteteikre menne mindazoknak az értékeknek ismertetése, amelyeket emberi gondatlanságból, nemtörődömségből, néha szándékos pusztítás, rombolás által elvesztettünk. Talán az sem egészen véletlen, hogy a pusztulásra, az elveszthető és az elvesztett értékekre éppen akkor döbbentek rá a legtöbben, amikor egy-egy háború vihara vonult végig egy tájon, elsodorva belőle embereket, otthonokat, épületeket, maradandónak hitt alkotásokat. A háború és a vele járó sok eiszakítása egymástól, sorsdöntő események átélése íro- gatóvá teszi az embert: a föl jegy zés élteti a szívekben a reményt, hogy lesz még kinek elmondani a megpróbáltatásokat, a tapasztalatokat. Aki tudja, hogy az emlékezet rpennyire cserben hagyhatja az embert, mennyire nem megbízható, az szívesen készít följegyzéseiket még akkor is, ha azok csak egy naptár üres soraiba beírt emlékeztető szavaik. A történeti események mellett a tervezett új munkák, az elért eredmények is megkívánják az írásos rögzítést, a följegyzést, a híradást az utókor számára. Gyakran nem a történetírói szándék szülte és szült az értékes följegyzéseket, hanem egy tudósító levél számára készülnek azok, vagy puszta erőpróbák. Mert ki merné mondani, hogy a naplóírás, a följegyzésék rendszeres vezetése (legyen akár időjárási adatok rendszeres följegyzéséről szó), a rendszeres levelezés stb. nem kiváló iskolája az akaraterőnek, nem nagyszerű lehetőség az önnevelésre, az oly sokszor hallott önkritikára? A z új, a tökéletesebb kibontakozására sok ilyen lehetőséget nyújt a Honismereti Szakkör. Az itt folyó munka nemcsak az egyént neveli, az ő fejlődését, javát szolgálja, hanem neveli, fejleszti és szolgálja a közösséget is. — Megyénkben olyan sok új eredmény született, olyan sok változás történt, olyan sokan változtatták lakóhelyüket, mint a múltban egy-egy évszázad folyamán. Vagy kérdezzük-e azt, hogy hány idegen fordul meg nálunk évente nemcsak a pihenés, hanem a tájjal, a néppel, az eredményekkel való megismerkedés szándékával? Mind nevelői, mind oktatói szempontból igen jelentős a fiatalok és az idősebbek közös munkája a honismeretben. A tapasztalatok szerint a fiatalok mozgékonysága, kutató kedve és szorgalma rendkívül jól szolgálja az Idősebbek ismereteiben meglévő anyagok összegyűjtését, nevelési szempontból pedig helyes a fiatalok lelkesedését összekapcsolni az idősebbek megfontoltságával. Több szakkör igazolja, hogy a jól szervezett honismereti kutatásban nincsenek súrlódások nehézségek az egyes nemzedékek, a fiatalok és az idősebbek között. 1960 óta megyénkben Is — mint országosan — megalakultak a Honismereti Szakkörök, hogy egyesítsék mindazokat, akik a múlt tanulságait leszűrve, eseményeit, értékeit ismerve és megmentve a jelent és a jövőt kívánják szolgálni áldozatos munkával. Nem fölemelően szép dolog-e munkát, gondot vállalni, gyűjtögetni, fáradni azért, hogy a ml portánk, a mi falunk, a mi megyénk semmi jóban, értékesben, fölemelőben el ne maradjon? Nem hasznos-e, ha nem követjük él a jelenben és a jövőben a műit hibáit, súlyos bűneit, mert megismertük őket és átkos következményeiket? A Hazafias Népfront lobogója alá tömörültek azok az erők, amelyek a honismereti munkát vállalták, és napjainkig egyik legszebb és igen hasznos feladata a népfront szerveknek a honismereti szakkörök tömegbázisának biztosítása. Teendő van még bőven! Pécs és Komló városának még sok adósságot kell törleszteni a honismeretben, de járásaink sem érték el ebben a munkában mindazt, amit pl. a lelkes sásdi járási szakkörök elértek. Mennyi még a teendő az iskola-krónikák, falu-, tsz- és üzemikrónikák írásában?! A honismereti szakkörök tagjai jól tudják, hogy áldozatos és nehéz munkára vállalkoztak, de tudják azt is, hogy ennek a tevékenységnek kettős a jutalma: önmaga a kutatás, a gyűjtés, a földolgozás és az előadás öröme jutalmazza a szakkör tagjait, de megyénk párt- és állami vezetői is tisztelettel és elismeréssel adóznak az eredményes honismereti munkáért. A társadalmi elismerésben és a szakköröknek nyújtott támogatásban sincs hiány, hiszen a Janus Pannonius Múzeum, a Levéltár, a szakszervezet, a Hazafias Népfront, a KISZ, de a sajtó és a rádió is szívesen segítik a honismeret megyei munkásait A honismereti tevékenységben eddig elért megyei eredmények szépek, de még virágzóbb lenne a munka, ha többen vennének részt benne. Nem mindig látványos ez a tevékenység, nem mindig hoz gyors eredményt, de jelentősen gazdagítja az egyént és a közösséget főként az alkotó kedvet erősíti mindkettőben. Ugyan ki mondhatná, hogy erre nálunk nincs szükség?! És mi a fáradozások ereda monda stb. megalkotásában és továbbhagyományozásá- megpróbáltatás, a családtagok ménye? — Egy-egy Jó cikk, egy falutörténet, egy pályamunka, vagy egy gazdag gyűjtemény. Utalhatunk azonban ünnepi percekre, rendezvényekre la az elmúlt évekből. Dr. Mohácsi Jenő, dr. Kiss Géza, Baksay Sándor, Kazaliczky Antal, Kerner István, dr. Gállos Ferenc, Albert István stb. emléktáblájának leleplezése; baranyai művelődési otthonok névadó-ünnepsége; a tormási falumúzeum, az egerági, az átai néprajzi gyűjtemény, a sellyed Ormánysági Múzeum megnyitása; a siklósi jobbágylázadás szobrának, a csertetői sortűz emlékművének, Albert István szobrásznak, a Tanácsköztársaság sásdi eseményeit megörökítő emléktáblának, Zsigmondy szobrának, Istvánffy mellszobrának leleplezése; a szederkényi kiállítás stb. rendezvényekben mindenütt benne volt a helyi honismereti szakkör lelkes tagjainak munkája. O ” rom lenne látni a lelkes, dolgos tábor gyarapodását, hiszen a közeledő évforduló is bőven ad számunkra feladatokat. Legyenek egyre többen megyénk értékeinek hű gazdái, gyarapítói! Jó az a levegő, amelyet fik megteremtenek, amely őket is élteti a honismereti szakkör gyűlésein és szobájában, mert ez az a levegő, amelyet Juhász Gyula kívánt 1920-ban a Munkás- otthon Homlokára írt versében: Dolgoaü, fdä, mind lankadatlan, Amíg az élét fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más. Cäak aki alkot, aki munkás!" Dr. Vargha Károly i 4
