Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
I Dunantmt napio 1969. július 27. Simon Emil Három ujj E lég sokat ittak, szinte magától értetődő volt, hogy a beszélgetés az asszonyokra terelődött. Most is Varga kezdte, ő mindig szívesen dicsekedett a hódításairól, s harsogva bizonygatta, hogy az asszonyokat nem szabad, komolyan venni. — Az asszony legyen pajtás, ha akarom, szórakoztasson! — mondta, s diadallal nézett végig rajtuk. Egy kivételével mind helyeseltek, koccintóttak, ittak rá. Kiss csak forgatta a poharát, s azt kérdezte tőlük: — Na és. akik velünk dolgoznak? — Tétován vonogatták a vállukat. — Igaz. Az asszonyok ott vannak az állványon, a kezük alá segítenek. De hát egy erősebb szóra kibuggyan a könnyük, s valójában soha nincs más gondjuk, mint hogy férfit fogjanak maguknak! Kiss keményen lecsapta az öklét. — Az asszonyok is érnek annyit, mint bármelyik férfi! Én nem tagadom: mindig csodáltam, ahogy a mocsokban, sárban egy nyomon tapostak velünk! Végigjártam az országot, elég sokat láttam. De csak annak az egynek a történe: tét hallgassátok meg! — Lehet tíz éve is; a vegyigyárat építettük ... Amikor a helyszínre érkeztünk, sarat, pusztát találtunk. Felhúztunk néhány barakkot. Ott rendezték be az irodákat, abban laktunk mi is. Jött néhány asszony: tíz, vagy tizennégy. Mifélék voltak? Egyiket otthagyta a férje, pénzre volt szüksége... A másikat a kaland vágya hozta. Olyan is akadt, aki már szűknek érezte a falut, s tapasztalni akart. — Persze, mi aztán nem voltunk angyalok. Az olajos overállban, a meszes pufajkában is felfedeztük az asszonyt. Sokat megengedtünk magunknak ... Akadt olyan is, akinek szinte tetszett, ha megfogdostuk, és szívesein eljött a kantinba féldecizni. De nekünk nem az ilyenek kellettek, hanem a visszahúzódók, a szégyenlősek. Este bezárkóztak a szobájukba, kimozdulni se mertek. Mibennünk buzgott a kutyatermészet. Akárhogy kifáradhattunk napközben, otf ólálkodtunk az ablakuknál, s részegen nótáztunk. — Nekem különösein egy tetszett. Ha valamelyik estén véletlenül józan maradtam, széfjén elbeszélgetett velem ... Özvegy volt. A férjét valamelyik építkezésen ottmarasztotta egy gerenda. Azt hallottátok volna, ahogy emlékezett rá! Nem könnyezett, nem csuklott el a hangja. Átmelegedett, kisimult az arca, mintha menyegzőre készült volna. Mindig arra gondoltam: — Micsoda nagyszerű asszony lehet, aki még a halottat is így megbecsüli. Milyen társa lenne egy élőnek! — Azt is megvallom: ritkán maradtunk józanok. A legközelebbi falu is hat kilométernyi járásra feküdt, köröskörül dagadt a sár. Olyanok voltak az esték, akár a rabtartó kutak. Bevergődtünk a szobánkba, kártyáztunk, ittunk, s ha már sok volt bennünk a fölös erő, szétvertük a kantin berendezését. — Korán ősszel váratlanul vihar zúdult ránk. Szokatlanul gorombán dörgött, akkora villámok hasogattak, mintha acélbalták zuhogtak volna a tetőre. Megjött a szél, dübörögve rohant a félig felhúzott falak között.-, örült tómPanasz Egyik nagyobb vállalatunk osztályvezetője panaszolta el az alábbiakat. Nem teszünk hozzá semmit, nem veszünk el belőle semmit. — őszintén megmondom, a prémium miatt most már végképp ki vagyok borulva! — panaszolta. — Nem az én prémiumom miatt, az osztályunk dolgozóinak prémiuma miatt. Tíz éve kísérletezem, hogy örömet szerezzek számukra, és most be kell vallanom, végképp megbuktam, — Eleinte arra gondoltam. hogy egyes-egyedül a végzett munka alapján javaslom a jutalmak összegét. Nem ment. Tudja kérem, mindenki úgy érzi, hogy ö dolgozott a legtöbbet. Rossz lett a hangulat, s meggondoltam magam. Közelítettem egymáshoz a prémiumok összegét. Az alsó és a felső határ között alig volt valami kis különbség. Mit gondol, bevált? Nem! Még rosszabb lett a hangulat, merf most átok kedvetlenedtek el. akik valóban jobban, többet dolgoztak. mint az átlag. — No jó, nevettem magamban — egészen széthúzom a mezőnyt. A legképzettebbeket, amikor szorgalmasak is voltak, összehasonlíthatatlanul magasabb jutalomban részesítettem a közepeseknél. Azoknak pedig, akik semmi különöset nem mutattak, nem adtam egy fillért se. — Még rosszabb lett a hangulat. Sokan elkeseredtek, hogy nekik éppen úgy van családjuk, mint a másiknak, nekik ugyanúgy 3.60 tíz deka parizer, mint a másiknak, és ehhez hasonlókat dohogtak. — Ördögi ötletem támadt. Jó, legyen végre nyugalom. Mindenkinek fillérre egyforma jutalmat adtam. Mit gondol, bevált? ... Latom, már tudja ... Ezzel mindenkit megbántottam, mert mindenki úgy érezte, hogy degradáltam a szorgalmát és a képességét, hiszen azonos jutalmat kapott X- szel, Y-nal, Z-vel, akik pedig szerintük lényegesen mérsékeltebb képességűek. — Felhívtam a tudakozót, hogyan lehet igazságosan osztani a jutalmat. A tudakozó háromszor is megismételtette velem, hogy mi a kérésem, majd ezt mondotta: „Nem gondolja uram, hogy helyes lenne az ön részére egy kis idegszanatóriumi felülvizsgálat?” — Nagyon elkeseredtem, de teljesen még mindig nem adtam fel a reményt. Nemrégiben úgy éreztem, most végre örömet szerzek a munkatársaimnak. Ügy hozta a sors. hogy egy nagy összegű jutalomkeretet kaptam, és jó magas jutalmakat tudtam javasolni mindenkinek, és nagyon nagy különbségek nem is voltak a prémiumösszegek között. Mit gondol, őrömet szereztem? ... Ne szóljon közbe, látom, tudja a válaszom ... — Nem adtam fel a harcot, az ország egyik legjobb ma tematikusát kértem fel, jelentős honoráriumot ígérve, hogy dolgozzon ki nekem olyan premizálási rendszert, amelynek alapján mindenki többet kaphatna mindenkinél. — A matematikus sajnálattal közölte, hogy a tudomány mai állása szerint a Vénuszra el lehet jutni, sőt még távolabbra is, de ezt a számtani rendszert még nem ismeri. Levele végén udvariasan felhívta a figyelmemet. hogy nem ártana esténként jéghideg vízzel tussolni ... Feljegyezte: Ordas Nándor D. Szabó Margit: Bánya bolással futott neki minden megmozdíthatónak. Aztán ránk vert az eső is, folyt az ablakokon a víz. — Megszeppenve lapítottunk, hiszen a rozoga épületek nem állhatták ki ekkora tombolást. Órákig eltartott, éjszaka lehetett már, amikorra elcsendesedett. A művezető végigrohant az ablakok alatt, s üvöltött. — Kifelé, emberek! Nézzük meg, mi a kár! — Kelletlenül kászálódtunk. Lámpákkal világítva botorkáltunk a sárban. Az épület égjük sarkánál a szél kifordított egy faoszlopot, s otrombán a teherfelvonóra döntötte. Valaki beugrott a felvonó ketrecébe, s a vállát alávetve emelgetni kezdte az oszlopot. A nehéz fa mozdult is néhány centit, s ahogy billent, kiütötte a felvonó biztosító ékét. A platót teherrel hagyták odafömt, móst a rakománnyal együtt csúszni kezdett lefelé. Szerencsére, igen lassan, mert a faoszlophoz dörzsölődött a kötele. A z ember a felvonó ketrecében vergődött Talán csak egyet kiáltott, aztán a szó is benne akadt a félelemtől. Toporogtunk körülötte, s nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá? A biztosííóéket kellett volna visSzabillente- ni, de hát az kockázatos, mert odakenődhet az ember! — Mart bennünket a tehetetlenség. Egyszerre odafut hozzám az az asszony, akiről beszéltem. — Nem törfént baja? — kérdezi ijedten. Jólesett, hogy aggódik értem, de abban a robbanó feszültségben ingerülten válaszoltam. — Mi baj van? — nézett a felvonóra, s akkor észrevette a ketrecbe szorult embert... És rögtön határozott. Felvonókezelő volt. jól értett a géphez. Mindig tiszta volt a feje, egyedül állt a világban, s ha meg akart maradni, folyton használnia kellett az eszét. — Felkapott egy hosszú feszítővasat, s benyúlt a biztosítóékhez. Valaki rákiáltott: hagyja abba, mert odalehét a keze! De ő csak a szorongatott emberre gondolt. Végre sikerült helyrebillentenie az éket. A kerék megakadt, s a hirtelen fékezéstől nagyot rándult a kötél. Alaposan meglökte a feszítővasat, s az asszony kezét az állványhoz szorította... — Ügy emlékszem, nem is kiáltott. Leejtette a vasat, ép kezével szó rí tóttá a sebet. Ugrottunk érté, hogy bele ne bukjék a sárba. — Valahogyan bekötöztük, s ügyeltünk rá, amíg kijöhettek a mentők. Bizony, levágta három ujját. — Kiss felemelte a kezét, tenyerét széttárta. — Nem kell mondánom, milyen csapás egy munkásembemek! — Aztán? — kérdezte valaki, de Kiss úgy tett, mintha nem hallotta volna. Láthatóan elkedvetlenedtek, az ital sem ídett Fizettek, s csendesen mentek kifelé. Éjszaka volt már, halvány világosságban forogtak a csillagok. Foltokban terpeszkedtek a felhők, szakadtak voltak, akár a munkára fogott ing. Ütközben hazafelé még egyszer megszólalt Kiss. — Hetek múlva jött vissza, de már a gép mellé nem állhafott. Takarításra fogták be. Gondolhatjátok, hogy még mosolyogni is elfelejtett! Amíg el nem aludtak, erről az asszonyról tűnődtek. Kiféle lehet? Honnan volt ereje ilyesmit megtenni? Magasnak, izmosnak képzelték, aki oltalmazza a magának választott férfit. A következő napokban Kiss váratlanul megbetegedett Éppen akkorra esett a fizetés is. Dél tájban középtermetű, kissé hízásnak induló asszony kereste a brigádvezetőt. Az ebédlőben mindnyájan egjúitt voltak, amikor belépett. Vargához ment, s a kezét nyújtotta. — Kissné vagyok — mutatkozott be. Döbbenten látták, hogy három ujja hiányzik. FIATALOK Oláh János: Halászok ^ Akiknek az arca már koratavasszal napbarnított, most azok hajolnak fölém — türelmes szemeik árnyéka az ég. Remegő szelek hordják a téli ködöt — én ismerem a szelek járását, lépteim egyre könnyedebbek. A bomló felhők közül kisüt a nap, halászok állnak lenn a parton, arcuk akár a tépett, barna föld. A meg-megcsobbanó vizet nézik, a halak vonulását — mélyből szűrt fény hálójuk remegése. Bencze József: Váljon mézzé... Villámcsapások félelmei közt futottam át a túlsó sorra, de emlékeim nem hagyják feledni mi volt itt törökdúlás éta Szitkok pernyéjét, ódon szivek fiszkét gyász-szalagját elhordja az ég, 8 abroszán a szelíd szabadságnak mézzé válik minden keserűség! Szántó Gábor: Kavics zabáié amphora Kinéztem magamnak a legszebb kavicsot összeszorítottam izzadásig s egy mozdulattal egészen be középre dobtam, azt hittem visszajön, vagy meglelem de a viz megzabálta lyukacsos kőkenyerem. Sajnálom, hogy olyan messze bedobtam s tudom a parton több olyan kavics, melyen ujjam látszott nem hever nekem. Kőkenyerem folyó belében zöld—szürke—kéken, iszapba mélyen, aranypénzzel teli amphora tört füle közepében leült és várja, hogy folyók királya, vizek tündére, amulettnek nyaka közepére feltegye. Derne Tamás: Napszakok reggel dél este juharfa levelet hoztam neked nézd milyen, a széle remeg öt zöld olvad egymásba itt egy ág megpattan, kivirágzik nézelődöm tükrös égre szemed nyílik, mondd ml kéne zöld a fenyő, zöld a nyárfa, zöld a szemem, jöjj a számba fészkelődsz még lábad ragyog tanulnod kell kezem öble dőlj hátamnak, benned alszom „A NAGYFOLYŐK A SZEMÜKET KIHÄNYJÄK...” A DÉL-DUMÁMTÓL! ELLENFORRADALOM 1919-BEN Solymó Zoltán sorait azért választottuk, mert valóban ahogyan a folyók öntisztulásban vannak; úgy a forradalmi osztályharc is színvallásra kényszeríti az embereket. Maga a történelem vetette fel, majd késztette az embereket arra, hogy hová, a barikád melyik oldalára álljanak azokban a túlfűtött napokban. Az első szocialista forradalom intézkedései egyesekben szimpátiát, egyetértést, másokban ellenérzést, félelmet, gyűlöletet Váltottak ki. Aszerint, hogy azok hogyan érintették a társadalmi osztályok érdekeit, az egyének életét. Az ellenség legyőzéséhez annak megismerése,. mégin- kább felismerése szükséges. Ezt a munkát maga a történelem végezte el. Az ellenforradalom erői 1919 márciusában még de- zorganizáltak voltak. Ám, a Tanácsköztársaság elleni intervenció után felbátorodtak. Pécs — a vonalon innen —, a megszilárduló ellenforradalmi gócok: Becs és Szeged közé esett. Bécsben a hírhedt ABC-blzottság, Szegeden ellenforradalmi kormány tevékenykedett. Pécsett — a szerb megszállás egész ideje alatt — hol nyíltabb, hol pedig burkolt ellenforradalmi bázis alakult. Kapocs a bécsi, valamint a szegedi, továbbá a Tanácsköztársaság területén illegálisan működő ellenforradalmi csoportok, szervek között. Jöttek is, mentek is át Pécsett prominens eUenforradalmarak: Gömbös Gyula például. Gömbösnek „jó” pécsi kapcsolatai voltak. Itt járt Gaál Gasz- ton Is. Jöttek Budapestről antant-misszióhoz beosztott és ártatlannak látszó „tolmácsok”, akik valójában ösz- szekötők, "utárok és kémek voltak. A snájdig Hardy ten- gerészkapitány, a Moor-féle missziónál, vagy például Seyfried Emő bányatanácsos a Derain francia antant misszió csoportjában és így tovább. Az itt rekedt latifundiumok birtokosai ellensiégesen szemlélték az 1918-as földosztó kísérleteket, Károlyi Mihály „ bolon dériái t’ ’, még inkább A kammün vagyonos földbirtokpolitikáját. így egy-egy kastély (a gödre- szentmártoni, sellyed stb.) ellenforradalmi góccá vált a vonalom innen és túl is. Gróf Draskovich Iván sellyei föld- birtokos, főrendiházi tag 1918. november 14-e után kérte a szerb katonai parancsnokságot, hogy védelmezze meg uradalmát a nép haragjától. Később többedmagával 1919 májusában — tehát a proletárdiktatúra idején — Párizsba ment, hogy ott a jugoszláv kormány tagjait meggyőzze: a proletárdiktatúra letörése, fegyveres akcióval. Nagyhangúan hazafias magyarságukat félretéve kérték a megszállás meghosszabbítását mindaddig, míg a pro- letárdikjtatúra létezik Magyarországon. Később erről igyekeztek gyorsan elfeledkezni! A „magas" klérus fekete hatalma alkotta a másik erőt S nem kevésbé veszélyesen ! Hatalmas sebet kapott szellemi és erkölcsi hatalmukból maradt még any- nyi, hogy hatni tudtak. Nevezetes esemény volt Sztics József sásdi plébános, Mikes János szombathelyi püspök letartóztatása, akik az: „el- lenforradalmiság gyanúja alatt” állottak. Valójában nem gyanú volt az, hanem tény! A pécsi klerikális tényezők a nyílt szó, a szóbeli közlés lehetőségével is rendelkeztek és azt ki is használták. A Dunántúl című lap alig leplezetten szolgálta érdekeiket. 1919 márciusában írta az alábbiakat a lap: „A szurony elveszett, s helyébe a szervezett osztályok diktálni képes terrorja és tömegereje lépett. Ez már je-
