Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-09 / 156. szám
6 tmnantmi r» apid 196?. júltu* 9. 1m ll IMZMSIGI Hogyan osztottuk el a nyereséget? Buzánszky dr., a jövedelemszabályozás jelenlegi rendjével kapcsolatban írt vitaindító cikkét igen hasznos^ kezdeményezésnek tartom. A széles tömegeket érintő, komoly «. rdeklődésre sz ámottartó rendszer helyességének vagy helytelenségének megítélésében általában még a személyes érdekeltség dominál, azonban az elmúlt egy esztendő — ha még nem is mindenre kiterjedően — módot nyújt a tapasztalatok összegezésére. Á jövedslemsxahályozás és a Mohácsi Farostlemezgyár 1 Vili. kifcgazdász vándorgyűlés vHáiSiől A szabályozó rendszer hatékonysága Hátrányosabb helyzetben Magam is úgy vélem, hiba lenne megállni a vitathatatlan ténynél, hogy az új jö- j vedelemszabályozási és anyagi érdekeltségi rendszer általában megfelelt a kitűzött i célnak. Nem lehet közömbös egyetlen gazdasági szabályozó j hatékonyságával kapcsolata- ; san sem, hogy az hol, a népgazdaság mely területén és milyen intenzitással hat légin- j kább. Elkerülhetetlen, hogy egy alapjaiban helyes érdé- j keltségi rendszer ne a vállalati adottságoknak megfelelő [ differenciáltsággal kerüljön alkalmazásra. Itt elsősorban a termelés érdekében lekötött eszközök 1 és bér arányára kell utal- i nőm. A magasabb technikai színvonalon álló vállalatokat hátrányos helyzetbe hozta a fennálló szabályozási rendszer, az anyagi ösztönzők negatív irányba hatnak, a műszaki színvonal további növelése helyett inkább manufakturális törekvésekre ösztönöznek. Ennek káros hatása a műszaki fejlődés stagnálásán kívül az előbbieknek részben közvetlen, részben közvetett okaként a munkaerő-piac egyensúlyi helyzetének megbomlása, a népgazda- ságilag indokolt munkaerőszükséglet kielégíteüensége. Természetesen ezek a prob-1 lámák vállalatonként másmás súllyal esnek latba, de a tendencia mindenütt fennáll, fokozottan azon vállalatok esetében, ahol a termelésre lekötött eszközök aránya nem vállalati elhatározás kérdése, hanem a profilból eredő szükségszerűség. Erre eklatáns példa a Mohácsi Farostlemez- gyár, ahol például az 1968- ban képződött eredménynek 2,2 százalékát fizették ki részesedésként a 2-es bérszorzó mellett jelentkező 5,8 százalékos bérarányos nyereségrészből. A vállalatnak a régebbi átlagbér megkötöttségek miatti bérproblémáit a bér- színvonal megállapítása csak konzerválta az elkövetkező időszakra is, hisz a megállapított bérszínvonal lényegesen alatta van a népgazdasági szinten jelentkező, egy foglalkoztatottra jutó keresetnek is. A magas technikai színvonal kvalifikáltabb munkaerőszükségletének bérkihatásai nem érvényesíthetők, még az optimálisan elérhető jövedelmi szinten (bér + részesedés) belül sem. Tartalékainkat kimerítettük E probléma megnyugtató megoldása túlnő a vállalat lehetőségein, tekintve, hogy tartalékainkat már kimerítettük. A magas eszközérték önköltség terhelő hatásának mérséklésére — amit egyébként a piaci kereslet is lehetővé tett — a vállalat már a korábbi években áttért a 3 műszakos, 365 napos munkarendre. A folyamatos munkarend által elért növekedés eredménynövelő hatása a szakaszos munkarenddel szemben: plusz 35 százalékkal az 1968. évi eredményben szerepel. Ez az egy főre jutó részesedésnek mintegy- 20 százalékos növekedési vonta maga után, döntően a kedvezőbb eszköz- és bérarány hatására. A Mohácsi Farostlemezgyárat a magas technikai színvonalon álló vállalatok egyik reprezentánsának tekinthetjük. Nézzük tehát itt az anyagi érdekeltség oldaláról az ösztönzők szerepét. A gépesítettség és automatizáltság színvonalának emelkedésével mindjobban behatárolódik a vállalat termelése. A kibocsátandó terméktömeg mennyisége kizárólagos függvényévé válik a gyártóberendezések ' kapacitásának, és a rendelkezésre álló időalapnak, így adott termelő berendezések mellett gyakorlatilag a volumennövelés már nem járható út. Az eleven munkaráfordítás hatékonyságát kifejező termelékenység csak igen szűk határok között növekedhet, s ennek hatása az előbbiekből eredően csak az amúgy is alacsony — az eszközök értékéhez viszonyított — 3 százalékos munkabérben jelent megtakarítást. A bérmegtakarítás csökkenti a bérarányos nj-ereségrész mértékét, ez pedig adózás során hamarabb vált át a magasabb adósávba. Csak jellemzőként említem, hogy az adott i bér- és eszközarányok mellett a vállalat, ha a gyakorlatilag keresztülviheteüen 10 százalékos termelékenység I növekedést érne el, az a jö- í védelmeknek mindössze 0,2 százalékos emelését tenné lehetővé. De nem sokkal különb a helyzet abban az esetben sem, ha a vállalat tisztán önköltségcsökkentő megtakarításból ér el eredménynövekedést. Ha például az 1968-ban elértnél 10 százalékkal, vagyis 7,6 millió forinttal magasabb lett volna az eredmény, az esetben is mindez dolgozóink jövedelmi szintjének 0,6 százalékos növekedését, vagyis tömegét tekintve, mindössze 120 ezer forint emelkedést vonhatott volna maga után. Differenciálni kell! A vállalat — mint tudott — nagy volumenű bővítés előtt áll, amelyhez igen fontos népgazdasági érdekek fűződnek. A bővítés során a lekötött eszközök értéke majdnem kétszeresére emelkedik, a munkabér pedig alig több mint a jelenleginek egyhar- madrészével nő. Így a bérek aránya az eszközökhöz viszonyítva tovább csökken, s a vállalat eredménye hiába | emelkedik további 70 száza- ! lékkai, dolgozóink részesedése 1968 évhez viszonyítva — ! azonos bérszinten — 13 száza- i lékkai csökken, s ez az éves j jövedelem 1,1 százalékos mér- j sékléséhez vezet. Tekintve, I hogy a vállalat saját pénz- ! ügyi eszközeinek kiegészítésére a fejlesztéshez bankhitelt ! is kénytelen igénybevenni, | így a hosszabb törlesztési idő- | szakban felmerült kamatter- ; hek hatására az 1968. évhez : viszonyított jövedelemcsökke- ■ nés mértéke 1,5 százalékos. Meggyőződésem, hogy a jü- I vedelemszabályozás differenciált alkalmazása sokkal hatékonyabban töltené be az I ösztönző szerepét. A jelenle- I gi helyzetben az alacsony j technikai színvonalon álló j vállalatok, ahol viszonylag i kisebb mérvű technikai fej- | lesztés is jelentős eredmény- I növeléshez vezetne, adott helyzetüknél fogva erre képtelenek megfelelő alapot képezni az amortizációból és eszközarányos nyereségükből, ugyanakkor a részesedési alap jelentős tartalékokat tartalmaz. Ezzel szemben az amúgyis magas technikai színvonalon álló vállalatoknál — bár itt a szinttartás is jelentős szerepet játszik, de még ennek figyelembevételével is — a szükségesnél magasabb fejlesztési alap csapódik le a részesedési alap rovására. Megítélésem szerint ugyancsak. differenciálni kellene a részesedési alap adóztatását is, tekintve, hogy már a viszonylag alacsony eszközarányos nyereség is, az alacsony bérre vetítve, a legmagasabb adósávba esik. ami által a nyereség tömegének növelésére minimális ösztönző hatást gyakorol. A részesedési kategória arányokat illetően teljes mértékben egyetértek Várszegi dr. felvetésével, s gondolom érvei semmiféle külön alátámasztást nem igényelnek. Gáli Gyula oki. közgazdász Mohácsi Farostlemezgyár A VIII. közgazdász vándor- gyűlésen — amelyet nemrég tartottak Salgótarjánban — a felszólalásokban a legtöbbet a gazdasági szabályozó rendszerrel és annak fejlesztési .vonatkozású problémáival foglalkoztak. A fejlesztési koncepcióknak természetesen ossz hangban kell lenniük a végrehajtásukban rendelkezésre álló erőforrásokkal — ezt többen is hangsúlyozták. De az, hogy adott fejlesztéshez menynyi erőforrás áll rendelkezés- : re, jórészt a gazdasági sza- I bályozókon múlik. A reform : bevezetése óta nagymértékben megnőtt a vállalatok vál- 1 lalkozó kedve, egyre merészebb, saját eszközeiket olykor messze meghaladó beruházásokat igénylő fejlesztési koncepciókat dolgoznak ki. ! Saját pénzügyi forrásaikból, képződő fejlesztési alapjukból viszont csak szinttartó és kisebb fejlesztő beruházásokra futja. Ezért elképzeléseiket bankhitelből szeretnék megvalósítani, a Beruházási Bank azonban a hitelkérelmek töre- : dékét képes csak kielégíteni. ] A vállalatoknak természete- í sen tudomásul kell venniük, hogy a népgazdaság teherbíró képessége határt szab a hitel- ! keretek növelésének. A re- 1 form kibontakozásához azon- • ban a legtöbb felszólaló ok- | vétlenül szükségesnek tartotta ! a hitelfelvételi lehetőségek bővítését. A probléma megoldására irányuló gondolatmenet, amely a szekcióvitán kirajzolódott, a következőképpen vázolható: a célszerű, gazdasági fejlesztés meghozza (bevételi többlet, ill. költségcsökkenés formájában) azt a többlethozamot, ami a fejlesztés finanszírozásához ! szükséges; az ár- és adórend- j szert abban az irányban kell i átalakítani, hogy az eddiginél jóval több maradjon a vállalatoknál a fejlesztés ho- zadékából. Ez esetben a fejlesztési költségeket (beruházásokat) meg kell ugyan — hitelek útján — előlegezni, de a fejlesztés lényegében mégis saját hozamból finanszírozható. A fejlesztésből származó tisztajövedelem adóterheinek csökkentését természetesen egybe kell kapcsolni a fejlesztés nélkül is elérhető tisztajövedelem eddiginél nagyobb arányú elvonásával. A meglévő berendezésekkel,* a már előírt fejlesztési* szint mellett elérhető tisztajövedelem nagyobb arányú központosítása egyúttal fedezetet is adhat » : hitelezési tevékenység fokozásához. 1 Egybevágtak e gondolatmenettel azok a bírálatok is, ame- . lyek a különböző hatékonyságú : fejlesztésekből származó hozamok kiegyenlítésének mai gya- | korlátát érték. Például a ■ gyógyszeripar szocialista exportjára kivetett termelési adó — tapasztalat szerint — gya- i korlatilag külön devizaszor- i zót jelent az exportnak eb- i ben az ágában, s ezzel aka- i dályozza az olyan gyóg3’sze- reknek az exportját, amelyek bármely más vállalatnál rendkívül gazdaságosnak számíta- ! nak ugyan, de a gyógyszer- i ipar e külön szorzójába nem fémek be. j Ellenkező irányú, de szintén i egyenlősítő hatása miatt kapott bírálatot a támogatási ! rendszer is. A sokféle elvonási és támogatási konstrukció végex-edményben odavezet, hogy a nyereség — amelynek arányában jórészt a fejlesztési alap is képezhető — alig mutat összefüggést a vállalati | gazdálkodás hatékonyságával. ! Sőt. az összefüggés olykor fordított: nagyobb fejlesztési alapot képezhet és többet beruházhat az a vállalat, amely könyökig merít az állami támogatásból, mixxt az, amelyik nem xTesz igénybe ilyet, sőt éppen termelési adót is fizet. Az egyenlősítés ellen irányuló érvelések mellett hangát kapott a vitában az az igény is, hogy a gazdasági szabályozók továbbfejlesztésekor nagyobb gondot kell fordítani az eltérő adottságokat figyelembe vevő differenciálásra. A hozamkövetelmények nem lehetnek azonosak a kedvező pozíciókból kiinduló és az „örökölt ballasztok terhét nyögő” vállalatok számára (elavult géppark, rossz arustruktúra, elhanyagolt piacok stb.). Végeredményben a szabályozó rendszer olyan továbbfejlesztését tekinthetjük — a vita alapján — kívánatosnak, amely egyidejűleg megvalósítja az eltérő adottságok differenciált figyelembevételét és a különböző hatékonyságú fejlesztések valóságos hozamaikkal arányos ellátását pénzügyi eszközökkel. (A vitában érthetően csak az igény körvonalazásáig lehet eljutni; a kielégítő megoldás kidolgozása nem lehetett e tanácskozás feladata.) (Figyelő) Jóllehet már elültek a nyereségfelosztás első nagy hullámai, a kérdés semmit sem vesztett időszerűségéből, még hosszú idő kell, hogy ennek a fontos anyagi ösztönzőnek megteremtsék a kellően hatékony mozgásterületét. A főbb eredmények és problémák nagy része már tisztázódott, azokban sokkal jobban eligazodhatnak, mint néhány hónappal korábban. A nyereségben való érdekeltség gazdasági fontossága, annak hajtóereje bizonyított. Ebben, és sok más vonatkozásban egyetértés van, ezért azokat az eddigi hozzászólók sem vitatták. Inkább az arányok és módszerek, a továbbfejlesztés lehetőségeit illetően fordulnak elő különböző nézetek. ELMOSÓDOTT KÜLÖNBSÉGEK Az a körülmény, hogy az ipar-építőipari nyereség a megyében 39 százalékkal emelkedett az elmúlt évben, ugyanakkor a kifizetett részesedés 61 százalékkal haladta meg az 1967. évit, összességében is bizonyítja azt a megállapítást, hogy a vállalatok, szövetkezetek egy részénél „túl jól sikerült” az érdekeltség megteremtése. Ott is, ahol az átállás az átlagosnál jóval kisebb erőfeszítést igényelt a vezetőktől, illetve alig hated l előre a munka termeié„Túl jól sikerült" kenysége. Mérséklődött a különböző irányítás alatt álló gazdálkodó szei-veknél azonos munkát végzők jövedelem- szintjének eltérése, ugyanakkor elmosódtak a munka hatékonyságától, a felelősség fokától függő különbségek. A lényegében helyesen szándékolt differenciálódás új vonatkozásokban hozott „egyenlőséget”. A különböző területeken azonos feladatot ellátó szaikmunkás esetében helyesen, a magasabb kategóriákban pedig vitatható módon. Éppen a szélsőségek és az utóbbi kiegyenlítődések képezik a folyamatos elemzést — és remélhetően minél több gazdálkodó szervnél az önvizsgálódás — alapját. A következő év elején ugyanis sokkal kevesebb okunk lehet afféle objektív, előre nem látható okokra hivatkozni. Csökken a korábbi döntések hatása, az egy évvel ezelőttinél szélesebb körben ismertek az érdekeltség tonnái, és minden bizonnyal érezhető hatást fognak kifejteni az időközben hozott országos pénzügyi döntések, mint például a már indokolatlan támogatások megvonása, vagy mérséklése, stb. Kevésbé lesz már megbocsátható, ha a menetközben! bérfejlesztés változatlanul olyan alacsony színvonalon marad, mint a múlt évben, amikor 100 milliós részesedési alapot az iparban mindössze 3 és fél milliós bér- 1 fejlesztés terhelt. Politikailag I is kockázatos vállalkozás lenne 'tovább azt a felosztási gyakorlatot követni, ami a fogyasztási szövetkezetek egy részénél jellemző volt, ahol az I-es kategóriába soroltak részesedésének jelentős emelkedését a III-as csoporténak csökkenése kísérte. (A tárgyilagosság kedvéért helyes megjegyezni, hogy a bérfejlesztés — ha az a költségvetés említett intézkedései miatt nem is mindenütt — kedvezőbb mértékű, mint a múlt évben volt) Magam sem vitatni szeretném Buzánszky edvtárs megállapításait, hanem a többiekhez Hasonlóan inkább kiegészíteném azokat. Mindenekelőtt messzemenően egyet kell érteni azzal, hogy kerülni javasolja az adminisztratív eszközökkel való felesleges ráhatást. Folyamatos bizonytalanságot nem lehet teremteni a vállalati gazdálkodásban, és ezzel „kívülről” beleavatkozni abba az önállóságba, amelynek kialakítása a reform egyik alapvető célkitűzése. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nagygobb szélsőségek esetében azok sem nélkülözhetők. Egyik irányban sem! Amikor természetesnek 1 tűnik, hogy az időközben in- | dokolatlanná vált költségve- | tésá juttatást, adókulcsot módosítják, elkerülhetetlenné válik a részesedési arányok egyik fontos tényezőjének, az úgynevezett bérszorzónak felülvizsgálata is. Amennyire jó hatással volt az a korábban hátrányos helyzetben volt ágazatokban. a kedvezőbb feltételek előmozdításában, nem volt célravezető, ha a helytelenül megállapított szorzók tartósan keresztezték a másik ágazatok fejesztéséhez fűződő érdekeket. MILYEN ÜTEMEZÉSBEN KEDVEZŐ? Amikor úgy merül fel a kérdés, hogy hogyan osztottuk fel a nyereséget, nem mulasztható el annak mérlegelése sem, milyen ütemezésben kedvező azt kifizetni. — Melyik módszer ösztönöz a legjobban a munkateljesítmény ekre, ha kis kivétellel az egészet az évet követően folyósítják, vagy a részesedési alap terhére már évközben történik juttatás? Kevés kivétellel mindenütt az előbbi megoldást választották. Sokoldalú vizsgálatot érdemelne azéi-t is, mert az egyáltalán , nem közömbös a vásárlóerő [ kibocsátás nagyságrendje és üteme tekintetében sem. (Nem látszik feltétlenül szükségesnek a kereskedelmet, és a vásárlókat a mindenütt nagyobb hányadban, és egyidőben történt kifizetéssel erőpróbának alávetni.) > A nyereségfelosztás nem korlátozódik a részesedési alapra. A teljes adózott nyereség kerül felosztásra. Távolról sem mindegy ezért, hogy a fejlesztés céljait szolgáló nyereségrész befektetése milyen irányban történik, mennyiben és mennyi időn belül hat vissza a dolgozók részesedésére. Az elmúlt évben a korábban indult beruházások befejezése és sokhelyütt a készletek növelése, a követelések megtérülésének lassúlása kötött le viszonylag sok fejlesztési alapot. Ez év- ( ben már több új beruházási döntéssel találkoztunk, lassan megértésre talál a forgóalap feltöltés kötelezettsége is, haladást éi-tünk el a készletekkel való gazdálkodás hasznosságának felismerésében. Minden remény megvan arra, hogy a fejlesztési alapok többségét olyan célokra fektetik be, amelyek alkalmasak a gazdaságosság, a nyereség növelésére, így a részesedés tartós növelésének forrásává válnak. Ezéit van szükség arra, hogy a nyereségfelosztás fogalmát ne szűkítsük a ré- ; szesedésre. Az elmúlt hóna- 1 pókban túlzottan erre kon centrálódott a figyelem és — remélhetőleg csak átmeneti jelleggel — háttérbe szorultak a következő évek részesedési feltételének megteremtéséhez szükséges teendők. MÓDJUKBAN LETT VOLNA... A későbbiek során ed kellene jutni az önállóság olyan fokához, hogy a vállalatok szabadon döntsenek az adózott nyereség hovafordításá- ról. Maguk állapíthassák meg, mely részét fordítsák bővítésre, illetve mi az, amit részesedésként tartanak fontosnak kifizetni. A megoldás nyilvánvalóan még messze nem időszerű, mert ehhez több tapasztalat és ismeret szükséges. A kisipari szövetkezeteknek például módjukban lett volna már az elmúlt évben is a részesedés tei-hére, fejlesztési célra, pénzalapjaikat növelni. Talán nem is kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem élnek a lehetőséggel, holott majdnem kivétel nélkül alapvető szükségletek kielégítése is még nehézséget okoz A maximálisan lehetséges mérték kifizetésére való törekvést előrelátó, felelősség- teljes gazdálkodásnak kell még előbb felváltania. Ehhez komoly politikai és gazdasági agitációra van szükség. Dr, Kisvárt András I i
