Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-22 / 167. szám

1969. július 22. Dunantait naííio 5 rtVf • • r j. f 1 luzi játék Abaligeten Egy hete tart hét nemzet természetbarát eszperantistái- nak találkozója Baranya me­gye egyik legíestőibb kirán­duló helyén. A 22 magyar, 16 bolgár, 19 lengyel, két csehszlovák, egy jugoszláv, hat NDK-ás és egy NSZK-ás eszperamtistából álló, de egy közös nyelven beszélő tár­saság, gyalogtúrák, autóbusz­kirándulások, keretében is­merkedik Baranyával. Köz­ben vetitettképes előadáso­kon ismerik meg egymás nemzeti kultúráját, esténként pedig tánc, ének, tréfás já­tékok tarkítják a programot. Szószerint is „fénypontja” volt a tíznapos találkozónak a szombat esti tűzijáték, amelyet a Belügyminiszté­rium pécsi karhatalmi egy­ségének KISZ-szervezete ren­dezett. Kispál Gyula őrnagyot a külföldi vendégek nevében A. Sekelj a jugoszláv nép­hadsereg nyugalmazott ezre­dese köszöntötte eszperantó nyelven. Az esti ünnepséget görögtűz vezette be, majd megkezdődött a lampionoe csónakok felvonulása a ta­von és maga a tűzijáték. A sisteregve felröppenő raké­ták nappali fénybe borítot­ták a tájat. Köziben a turista­ház teraszán a karhatalom zenekara is megkezdte az ünnep zenei aláfestését Mor­vái József honvéd vezetésé­vel. A zene és a tánc késő éjszakáig tartott. A modem táncok mellett magyar tán­cokra is sor került. Az estén részt vettek a falubeliek és az itt üdülő más vendégek is. A csónakfelvonulást például az abaligeti víziúttörők hajói nyitották meg. Másnap reggel a Pécsi tó­hoz ^mentek át, a találkozó részvevői és nagy dicsérettel beszéltek az ott folyó nagy építkezésekről. Egyöntetű vé­leménye a részvevőknek, hogy a megye és Pécs város vezetői igen nagy szeretettel fejlesztik a rájuk bízott szép­ségeket. Szovjet professzor a jégverés elhárításáról Ma megnézik, mit lehetne tenni Baranyában Hogy a jégveréssel legin­kább „megáldott” megye az országban Baranya, azt sokan nem is tudják. A biztosító — évente — jelentős milliókkal igyekszik kártalanítani a me­zőgazdasági üzemeket. Ez a kártalanítás persze viszonyla­gos, hiszén a tönkrement ter­més hiányzik, abban az esz­tendőben már nem pótolható. Ezek a gondok hosszú idő óta foglalkoztatják a megye szak­embereit és éppen ez indokol­ta azt a fokozott érdeklődést, amely megelőzte Ivan Ivano- vics Burcev érkezését. A feltűnően fiatal — har­minc év körüli — szovjet professzor a Nalciki Magas­hegyi Geofizikai Intézet he­lyettes igazgatója. Tegnap a kora délutáni órákban érke­zett Pécsre. Dr. Földvári Já­AZ OFOTERT Vállalat megyei boltjaiban július 20-tól augusztus 20-ig 15—50 százalékos enged­ménnyel napszemüvegvá­sárt rendez. Az utolsó előadás Utoljára játszottak Így együtt, ősszel 4-en, az idén végzett negyedikesek már nem lesznek az együttesben. Sikernek, sőt mérföldkőnek is lehetne nevezni a Nagy La­jos Gimnázium irodalmi szín­padának siófoki szereplését, hiszen az ország legjobb iro­dalmi színpadait hívták meg erre a találkozóra. S ez még nem is minden! Délután az iskola televízió felvételt készí­tett velük, négy teljes órán keresztül „gyötörték” őket ref­lektorokkal és utasításokkal. Mégis a megmaradt kevés idő alatt a társaság olyan han­gulatban volt, mintha a halá­los ítéletüket várnák. Rónai Béla, az Eötvös Lóránd Tu­dományegyetem angol—ma­gyar szakára jelentkezett, Molnár Péter orvostanhallga­tó lesz, Hummel Kornélia könyvtárosnak megy Buda­pestre, Jávor Edit meg Sze­gedre jár majd egyetemre, szintén angol—magyar szakra. Természetesen nem bomlik fel a gárda, de kölcsönösen nehéz a válás az eltávozók- riak és a maradóknak is. Pénteken, a fárasztó tele­víziófelvétel után még egy élőadásuk volt, szakmai kö­zönség előtt. — A helikoni „aranyérmes” műsorot mutat­ták be. Ami négy év alatt olyan ritkán történt meg, Bécsy Tamás előadás után megdicsérte őket. „Nagyok voltatok” — mondta. De ez sem használt. Jávor Edit négy éven ke­resztül tagja volt a gárdá­nak. Amolyan „oszlopos” tag­nak számít tehát. — Sosem fordult meg a fe­jében, hogy valaha színésznő legyen? — kérdezem tőle. — Soha. És a többieknek se. Bécsy Tamás nagyon jó érzékkel „leszoktatott minket arról, hogy a játékot — ha­mis illúziókkal — a színészi pályára való felkészülésnek tekintsük. Pedagógus lesz. Mit adott is magának ez a négy év? — Mást nem tudok mon­dani, mint azt, hogy renge­teget tanultam. Nemcsak azért, mert elolvastam és ját­szottam a darabokat. Az a plusz, amit Bécsy Tamástól kaptunk, a magyarázatok, a drámaelméleti problémák, mind felbecsülhetetlenek a számomra. — Majd Szegeden, az egye­temen folytatja a játékot? Bi­zonyára ott is lesz irodalmi színpad. — Nem. — Hogyhogy? — Ilyen úgysem lesz többé. Marafkó László nos, a Barariya megyei Ta­nács Végrehajtó Bizottsága el­nökhelyettese fogadta a vb. nevében, majd a vendég a Technika Háza MTESZ-elő- adótermében beszámolt a me­zőgazdasági jégkárok elhárítá­sának eredményeiről. Ez alka­lommal rövid interjút kaptunk tőle. — Hogyan bonyolítja le az intézet tudományos gárdája a jégelhárítást? — Mi a Kaukázus északi, illetve északkeleti lejtőjén folytatunk kísérleteket, illetve most már védelmünk alatt áll körülbelül 1 millió 800 ezer hektár kultúrterület. Erről csak annyit, hogy az úgyne­vezett kontroli-területnek —, tehát ahol mellőzzük a be­avatkozást —. rendszeresen 8 —10 százaléka szenved jég­kárt. Viszont a védelmünk alatt álló közel kétmillió hek­táros területnek csupán csak néhány tized százalékát éri jégverés. Első feladatunk az, hogy a „gyanús” felhőképződ­ményt rádió-lokációs rendszer­rel felmérjük. Általában két rádiólokátorral, 10 és 3 centi- méteres hullámhosszal dolgo­zunk. Megállapítjuk a felhő­ben lévő jég koncentráltságát, mennyiségét, továbbá a hő­mérsékletet, a feláramlás se­bességét, szóval egy sor fon­tos ismeret birtokába jutunk. Mindezeket a méréseket per­sze nagyon gyorsan kell elvé­gezni. Ezután légelhárító ágyú­val — különböző vegyianya­gokat tartalmazó — lövedéket lövünk fel. Ennek hátasára, a nagyszemű jégkristályok fel­aprózódnak és mire földetér- nek, elolvadnak. — Az ön megítélése sze­rint. nálunk, pontosabban itt Baranyában, megvalósítható-e a védekezésnek e módszere? — Elvileg természetesen meg­valósítható. Persze itt a helyi adottságokat figyelembe kell venni. Mindenesetre, a hol­napi kőrútunk után, már eset­leg többet mondhatok. Holnap, vagyis — ma — kedden délelőtt a Vízügyi Igaz­gatóság két repülőgépével Bur- cev professzor és kísérete meg­tekinti a megye azon vidékeit, amelyek évente — ismétlő­dően — legtöbb jégkárt szen­vedik. Utána konzultációs meg­beszélésre kerül sor a megye mezőgazdasági szakembereinek részvételével. részvételével. Meghalt t Ángyán professzor Szombaton, július 19-én, 83 éves korában meghalt dr. Ángyán János, a Pé­csi Orvostudományi Egyetem nyugalmazott tanára. Ángyán professzor harminc­öt éven át, 1924-től 1959-ig ta­nított a pécsi egyetem orvos­karán, majd az önálló Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Kiváló oktató és kiváló orvos volt, aki generációkat nevelt. Tanítása: a humánus szellem, a beteg érdekének mindenek fölé való helyezése orvosok százaiban él tovább. De klini­káján az ország szinte minden vidékének nevelt kórházi ve­zetőket is. Dr. Ángyán János, a kiváló gyakorló orvos és ki­váló oktató megkapta a Mun­kaérdemrend ezüst fokozatát, a Gyémántdiplomás orvos és a Kiváló orvos címet. A Pécsi Orvostudományi Egyetem sa­ját halottjának tekinti. Teme­tése július 23-án, szerdán dél­után fél öt órakor lesz a pé­csi köztemetőben. Francia munkásfiatalok Pécsett Kőműves, festő, teitőfedő. mázoló szakmunkás franci* fiatalok 13 fős csoportja érke­zett vasárnap este Pécsre. Az ifjúmunkásokat Kiss József, az Építők Megyei Bizottságá­nak titkára köszöntötte, majd az Állami Építőipari Vállalat újmecsekaljai munkásszállásé ra kalauzolta őket, ahol lak- heljjjjjik lesz négynapos itt-tar- tózkodásuk alatt. ' A fiatal francia építők hét­főn délelőtt felkeresték a tv- tcxrony építőit, elismeréssel nyilatkoztak a tv-torony épí­tésének korszerű technikájá­ról, technológiájáról. Jártak a Felsőfokú Építőipari Techni­kum építkezésén is. Este az Állami Építőipari Vállalat KISZ-szervezetének fiataljaival találkoztak a vál­lalat Rákóczi úti kultúrtermé­ben. A vendégek ma a Porcelán­gyári dolgozókkal ismerked- j nek, délután kirándulnak Aba- I ligetre és Orfűre. 99 Meszelik“ az országút kerítését Az abaligeti országúton kap­tuk lencsevégre ezt a furcsa kis járművet. A tetején villo­gó sárga lámpa a kanyargós úton is hamar magára vonja az autósok figyelmét: Vigyá­zat, itt dolgoznak! A fiatal­ember a szórópisztollyal vé­gi gpásztázza az utat szegélye­ző kőkorlátot, meg a kerék­vető köveket, aztán a jármű megint tesz pár lépést. A le­vegőben nitrolakk szaga ter­jeng. A szórópisztoly gumicsö­vei a kocsi elején lévő, festé­ket tartalmazó tartályokhoz kapcsolódnak, a fúvatáshoz szükséges levegőt a zajosan dolgozó kompresszor szolgál­tatja. Nem valami szapora munka ez, lépésről lépésre, négyzetcentiméterről négyzet­centiméterrel halad a kéttagú „tatarozó” brigád. Azt mond­ják, a fehér festék nagysze­rűen fog majd éjszaka világí­tani, ha a reflektorok fénye ráesik. — Most vissza kellett jön­nünk egy kicsit, mert itt nem volt lekaszélva a fű — hall­juk a magyarázatot a vezető­fülkéből. A jármű egyébként a KPM Közúti Igazgatóságé. Húsz kilométernyi az út, oda-vissza egy hét alatt vé­geznek a „meszeléssel”. A kő- korláton a fekete sávokat ki­hagyják, azt a részt majd kéz­zel festik át. Az is eltart egy pár napig. Ha végeznek? Van még a megyében sok út, hosz- szú út. Ha valamennyivel vé­geznek, úgyis kezdik az egé­szet élőiről. Nincs mese, az út, meg az utat szegélyező kő- korlátok állandóan tatarozás­ra szorulnak. Csendes éjszaka volt C sendej éjszaka volt... Fogtuk a rádió gombját, igazítottuk a televízió antennáját, és 02 Építők útján vasár­nap este tizenegy körül nem járt egy lélek sem. De nemcsak az Építők útján, máshol is, mintha üres színpadi díszletek közé jött volna az éjsza­ka. Pedig vasárnap colt, a szórakozások estéje. De — mert ez is az élethez tartozik — a kijózanító állomás üresen maradi, nem. akadt egyetlen tök­részeg a városban. A pos­tai tudakozó felkészül­ten várta a kozmikus kérdéseket, de szinte sen­ki sem vette fel a hall­gatót ezen az éjszakán. A rendőrségi ügyelet nap lója sem árulkodik ki­törő duhajkodásokról, s a Nádor kávéház ezen a délutánon és estén nem hozott kétezer forint be­vételt. pedig máskor leg­alább ötezret hoz. A vendéglátóipar az évszak legkisebb for­galmát bonyolította le, de a város 29 729 televí­ziója közül valószínűleg mindegyiknek világított a képernyője, s az ennél is több rádió ennél is ko­rábban hozta a híreket. S este fél tízkor, a nagy leszállás első sikeres pil­lanata után tizenhárom perccel, összesen négy ember jött velem szem­ben a Bihari József utcá­tól a Kuba presszóig, mind a négyet megkér­deztem: mi újság a Hol­don? Mind a négy tudta: a holdkompnak már si­került. Utána megszá­moltam: huszonöt olyan új fogalmat tanultam meg akaratlanul ezekben a napokban, amiről tíz éve nem is álmodtam. Aztán még csendesebb lett a város, ki lefeküdt, ki virrasztóit a rádió mel­lett, és sokan úgy érez­tük magunkat, mint 8 törpék, mielőtt óriások lesznek: hátha minden si­kerül! És sikerült. Hajnalra ment tovább az élet, kezdődött a munka, s három óra har­minc perckor megszüle­tett az első pécsi ember, aki már a holdraszállás után látta meg a napvi­lágot: Vargha Tihamérné Jerlgal Magdolna kisfia, a háromezerhatszáztíz grammos Vargha Gábor, akinek második neve édesanyja szerint Apolló lesz. A pécsi anyakönyv­ben az első Apolló. Egyébként csendes éj­szaka volt. De micsoda éjszaka! Földessy Dénes ITurópa az Igazak álmát aludta, amikor az első ember hétfőn hajnalban a Hold felszínére tette a lábát. Kora reggel felkeltünk, a kép­ernyőn megnéztük a fantasztikusnak tűnő közvetítés filmfelvételeit, s azt mondtuk magunkban csodálattal: megtörtént tehát az esemény, ame­lyet a civilizált emberiség izgatott és reményteljes, valósággal álom­szerű várakozása előzött meg, és amelynek a megvalósulása még húsz évvel ezelőtt is a fantázia világába tartozott. A holdkomp leszállt a két bátor űrhajóssal, és az őket fenye­gető bizonytalanságokról és veszé­lyekről megfeledkezve — nem is az aggodalom, hanem valami furcsa, zavarba ejtő érzés töltött el bennün­ket, amely csak egy rendkívüli vi­lágesemény szemtanúját töltheti el. Csak néztük a képernyőt, mintha egy Verne-regény fantasztikus vilá­gában bolyongtunk volna, és azt mondogattuk: megtörtént, hát, szó­val megtörtént, és látható, hogy Armstrong és Aldrin. mint első em­berek egy idegen égitestre tették a lábukat. Az érzés, a gondolat egy­szerre elégedett és félelmetes is. Több százezer kilométer távolság­ban, a Nyugalom Tengere délnyu­gati részén, a Ritter és Sabina krá­ter közelében ott mozog két földi ember először óvatosan nézelődve, aztán mind bátrabban és az egész olyan, mintha egy tudományos-fan­tasztikus film szemtanúi volnánk. A HÉTFŐ 237, PERCE Armstrongék fellövésének estéjén a csillagos eget bámulva mondta ba­rátom tűnődő hangon: „ötéves vol­tam, amikor az apám vett egy rá­diót. Ennek harmincöt éve. A nagy­anyám azt hitte, hogy a falra akasz­tott nagy hangszóróból a manók be­szélnek és muzsikálnak. Soha nem tudtuk meggyőzni, ebben a tudatban halt meg...” Az emberiség történe­te tele van jelentős változásokkal, a fejlődés döntő természettudományos és társadalmi mozzanataival, de a XX. század — azt hiszem — min­den előző időt felülmúló csúcs. S mégsem az, ahonnan nem vezet út tovább... önkéntelenül felmerül a kérdés: az emberiség történetének melyik mozzanatához hasonlítható az ember Holdra-lépése? Az ese­mény megfelelőjét az azonosnemű dolgok között kell keresni — mint az első mesterséges égitest, az első szputnyik fellövése (még nincs 12 teljes éve) vagy Gagarinnak a nyolc éve tett világűrutazása, mely az első volt, és hasonló érzéseket, gondola­tokat, reményeket keltett az ember­ben, mint a holdutazás. De lépjünk tovább az összehasonlítástól, leg­alább egy mozdulattal, és máris el­jutottunk annak a komoly és nem is túl fantasztikus átgondolásához: ha elfogadjuk, hogy számtalan nap­rendszer van — mert van, és elfo­gadjuk —, akkor merő metafizika volna azt állítani, hogy a legmaga­sabban fejlett emberi élet csak itt a Földön, e viszonylag kis bolygón létezik. Így van? Teljes biztonsággal állíthatjuk ezt? Vagy' felkészülhe­tünk valami másnak az elfogadásá­ra is?... Napok óta nézegetem a Hold-fotó­kat, olvasgatom a szaktudósok fel- tételezéseit az ottani állapotokról, és míg a plusz—mínusz 260 fokos hő­mérséklet-különbségek gondolatába is beleborzong az ember, s elgon­dolni is félelmetes, hogy ott nem terjed a hang, néma világ az ott, nemhogy az emberi beszéd, de még a hegyrobbantások is zajtalanok vol­nának, és csodálattal kérdezgeti az ember magától: mit érezhették az űrhajósok a Holdon — félelmet, cso­dálatot, büszkeséget, fölényt, kicsiny­séget, vagy mindezt együtt — nem szabadulhatunk egy aktuális párhu­zamtól. Szinte egyi dobén a Hold­utazással Heyerdahl vezetésével né­hány makacs ember egy papirusz­hajóval hánykolódott az Atlanti- óceánon. A szó szoros értelmében „visszahajóztak” az ókofba, míg há­rom másik ember a jövőbe indult. A múlt és a jövő Kolumbuszái ők, és érdekes módon a két utazásra egyidőben kellett a világnak odafi­gyelnie. Heyerdahl végül is bebizo­nyította — hiába kellett a cél előtt a sérült és cápáiktól fenyegetett Rá-t, a papiruszhajót elhagyniuk — lélek- vesztőjén másfélszer annyi távol­ságot hajózott, mint amennyi az At­lanti-óceán legrövidebb átszeléséhez szükséges, és csaknem biztos, hogy Kolumbuszt évszázadokkal megelőz­ték. Névtelen hajósok, normannok, föníciaiak, egyiptomiak után érhe­tett partot 1492-ben Amerikánál. Armstrong és Aldrin elsőként értek a Holdra, hosszú évek tudományos és kísérletes előzménye után. A tu­domány korunkban nemzetközi jel­legű és értékű. A szovjet és az ame­rikai űrhajósok utazásainak, a két nép űrkutató tudományának, az em­ber örök megismerő tevékenységé­nek, erejének és lehetőségeinek újabb nagyszerű lépcsőfoka volt a vasár­napról hétfőre virradó éjszaka. Vannak biztató idők. amikor az egész emberiség egyforma értékkel és lelkesedéssel teszi föl a boldog — a választ is magába foglaló — kérdést: mit tud az >mher’ De ami még énnél is fontosabb: mit ér?... . Tliiery Árpád Kétmillió hektárt védünk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom