Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
s onnommi nemid 1969. július 13. Vincze György: Napóleon Kőbányán — Aranyos ez a gyerek — mondja Bindercsikné, aki kora ellenére, fiatalos. A dicséretet Lázár Géza kislányának szánta. Valóban aranyos, négy éves kislány. Egész nap csacsog, sőt filozofál. Nevetése gyakran betölti az üdülő társalgóját. Kint megszakítás nélkül esik az eső. Legfeljebb néhány percre mozdulnak ki a beutaltak. Aztán sietnek vissza a társalgóba. Itt zajlik az élet. Élet... Kártyacsaták. Ulti, romi, kanaszta, tarokk. Néhányan olvasnak. Lázár olvas. Mellette felesége horgol, Marika, a csöp- ség építőkockákból csodálatos házat formál. Olyan kacsalábon forgót. Az apja az új bekezdések között odaodafigyel vajon sikerül-e. Többnyire mindig akkor dől össze az építmény, amikor már csaknem kész. Aztán tovább épít, kitartóan. A szomszéd asztalnál ülő női társaság hangos diskurzus kíséretében kanasztacsa- tát vív. Az a korosodó, ősz- behajló hölgy, Bindercsikné is közöttük van, Lázár csak látásból ismeri. A férjéről annyit tud, hogy nagy beosztású. Villában laknak a Rózsadombon. Bindercsikné feláll a kártyaasztaltól, és Lázárokhoz fordul. A gyerek munkáját figyeli. Mosolyog. Aztán megszólítja Lá- zámét. — Nem ismerjük még egymást kedves. Mutatkozzunk be. Tündéri ez a csöppség — közben leül az asztalhoz. — Mit horgolsz? — kérdi Lazámét. — A tegezést, a fiatal abbal szembeni közeledésnek szánja. — Blúz lesz. A gyereknek. — Milyen ügyes vagy. Ez csodaszép minta és kitűnő műanyagfonal. Hercig lesz benne ez a kis tündér. Lázár változatlanul olvas, de azért a párbeszédre is odafigyel. — Hasonló anyagból, persze jobb minőségből, mert nem magyar, a múltkor Párizsban vettem egy szettet magamnak. Itt van velem. Ha felveszem, megmutatom. Igazán nem is volt drága és Párizsban a választék... A férjed elmélyedt a könyvben. Mit olvas? — szól Lázárhoz. — Tolsztoj Feltámadását — feleli. — Á! Ebben van az a csata, ugye? Hogy is hívták azt a hadvezért? ... Pedig emlékszem... — hahotázik. — Napoleon? — Az, az. ö ütközik meg az orosz hadsereggel... — Ez nem az a Tolsztoj- könyv. Az a Háború és béke. — Ja, értem. Az volt filmen is, ugye? — Igen. Ez a Feltámadás. Hatodszor olvasom. — Annyira izgi? Krimi? — nevet. — Izgalmas, de nem krimi. A hölgy visszatér eredeti témájához. — Tündéri ez a gyerek. Mondd édes, hol laktok? — Kőbányán — feleli Marika. — Kőbányán? — fordul hitetlenkedve Lázár felé. Hogy lehet ott élni? — csapja össze a kezét, aztán észreveszi, hogy megjegyzése bántó volt, s igyekszik za- larát leplezni. — Élni? — kérdi Lázár. — íme itt vagyunk. Testben egészségesek, és — talán lé lekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asszonyom, a Rózsadomb túl meredek. Ahhoz kocsi kell, s egyelőre, persze, csak egyelőre, ezért nem költözünk oda. — Mondja kellő flegmasággal. — Meg aztán... — Bindercsik elvtársnőt külföldi interurbán híváshoz kérik! — kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik Lázárék asztalától. — A, biztosan a férjem Baselból. Ott van kiküldetésben. Hát felhívott! De rendes ... * Pocsékul ráz ez a huszonnyolcas villamos. Egy sor iparvágány torkollik bele, vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, mire végigmegy a Kőbányai úton. És a tarkaság: modern házak és öreg munkáskolóniák, szűk ablakokkal, kiirtha- tatlan rovarokkal. Rámennek azok a kenyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ideádnak a dózerok és eltaszítják őket házastul a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkaságot Aztán leszáll a huszonnyolcas- ról. Vasárnap délután lévén van ideje a sétára, hazamenet. A nap is pokolian fűt. A sarki fagyialtosnál kér egy kétforintos adagot. Raf- fináltan meríti az eladó az adagoló kanalat. Fél oldalán semmi. Szóval fél gombóc az egész helyett. Lázár nem szól érte. mert mögötte hosz- szú sor álL Még elzavarnák, mondva, miért tartja fel az eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos házai között. Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát, a másikon beatzene gurgulázik. Odébb csetepaté két szomszéd között. Az egyik égre nyíló ajtón fiatal leány lopakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. Istentelenül kifestette magát. Még műszempillája is van. Lázár kószál a kolónia nyári szagai között. Egy ősz- behajló hölgyet vesz észre. Egymás mellé érnek a keskeny úton. Az őszes hölgy is felismeri Lázárt. Nem tudja; elmenjen mellette szótlanul, vagy... Nincs idő a gondolkozásra. Lázár ráköszön. — ... az üdülőből, tetszik emlékezni? — mondja. — Ó, hogyne — feleli az asszony olyan meglepetten, mintha tetten érték volna. — Hogyan kerül ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen féléve, micsoda hideg volt. Most meg az ember majdnem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje ezen a huszonnyolcason, na és a tizenketes busz Budától az Emkéig... Megfő rajta az ember. — Mi járatban Kőbányán és éppen itt? — kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem valami szép Látvány. — Semmi különösebb — feleli az asszony. — Itt lakik anyám, aztán ha néha jut rá időm, eljövök megnézni. Nyolcvan éves és — széttárja kezét —, annyi baj vein az öregekkel... Bárdosi Németh János versei ZÜMMÖGJ DAL A gabonái már lekaszálták s kivirultak utána a legelők, ludak röppentek szerteszét, engem pille-kedvem űzött. Megfoghatatlan volt az idő, ma is maradandó bennem az emlék ami kikondul a múltból, sípomból meg a szép dal. Ennyit szedtem össze a tarlón. talán megőrzi régi mozdulatom. elveszett ostorom szíját, melyért annyi remegés volt szívemben. S most kibontva vallom, erő volt, tusakodva is magasra törő, zümmögj dal, őrizd az ifjúságot kamasz századok boglyáiba rejtve. ÉJFÉLI MŰSZAK Ez női láb volt, ahogy elsietett éjfél körül ablakunk alatt az utcán. Ó, emancipáció, mentsd meg szegényt a félelemtől ahogy a lombtalan homályban a külváros felé siet egyre szaporább szívdobogással. Neonfényű lámpa, vezesd el bizakodva otthonába, adj piskótát, tejet neki otthoni fészek, s ha feje fáradtan öledbe hullik, jó pihenőt! GYERMEKKORI TÁJ A mákfejek, mint csengetyük kezemre-tapadva sírtak, úgy vittek, úgy vezettek egy idő előtti tájba. Eszméletem még gyenge volt, de színében, de hangjában mint a lepke a gubóban kitörni készült a világba. Ó szép remegés, reggel, életem ébredő hajnala, tájak, titkok csodái, finom remegések, hol vagytok? Lehunyom szemem, keresve nézek a darazsak világába, buta kapufák zárnak el s zúgnak az évek zavaros vizei. Ha megfoghatnám egy pillanatra, mint áramütés érne, az idő előtti világ megvilágítaná életem. Múzsa segíts, kis méhecskék, mákok csörgői a kertben, ne hagyjatok magamra a sötétség viperái előtt. MIND'G ÉNEKELNEK Eltakarítják a vihar roncsait, emlékedet is elfelejtik, más lesz a táj abrosza és hiányoddal a világ. De azért zúg a fa, cseng a szökőkút vize, eltaposhatatlan a szerelem s mindig énekelnek a madarak. Á Erdős Dános: FALU (rézkarc) ▼ Giziké A megszólításokkal gyakran van problémája mindenkinek, így nekem is. Gyakori eset, amikor az ember nem talál rá a megfelelőre, vagy csak olyan kényszermegoldás- félét választ. Sokszor és sokfelé sodornak dolgaim, így gyakran kerülök eszpresszóba, ahol mint köztudomású, általában jóval több a vendég, mint a felszolgáló, ennek következtében, mikor az embernek már fogytán az ideje és a türelme, megreszkirozza, hogy a közelben elsuhanó felszolgálónő figyelmét felhívja magára. És itt a kérdés: de hogyan? Kartársnő? Elvtársnő? Kisasszony? Halló, kérem? Tündérbogárka? Nos, ezt a gordiuszi csomót évek óta úgy oldom meg, hogy bármilyen korú felszolgál óm őnek hangosan odaszólok: — Giziké! És lett légyen bármi is a neve a megszólítottnak, még eddig mindig odafordult hozzám, majd barátságos mosoly- lyal kísért intésemre oda is jött és kivétel nélkül ezzel kezdte mindegyik: — Nem Giziké vagyok, hanem... — és megmondta a nevét. Beutalót kaptam a siófoki Bányász-üdülőbe. Csodálatos hely, minden van ott, még házi presszó is. Első este, vacsora után odaballagtam a presszópulthoz, és az éppen kávét főző csinos asszonykának bevált módszeremmel így szóltam: — Giziké, kérek egy jó duplát. Ekkor a csinos asszonyka mosolyogva felém fordult és kedvesen megkérdezte: — Honnan tetszik tudni a nevemet? Meglepetésemet gyorsan leküzdöttem és merően a szemébe nézve válaszoltam: — Megéreztem. Mire ő ugyancsak merően rám nézett és csak ennyit szólt: — Jó szöveg. És olyan erős kávét főzött, hogy csak hajnal felé tudtam elaludni. Rémes történet Mindig csendes, nyugodt perceket jelent számomra, ha a feleségem elvonul vásárolni. Ilyenkor sorra veszem terveimet, megnézem mennyi dugipénzem van és főzök magamnak egy feketét soronkívül, mert ugye egy tilos fekete jobban esik, különösen, ha ezt magam főzöm, kedvem szerint és amíg iszom, csak a jóízű kortyolásomat hallom, nem az örökös kísérő-szöveget, hogy „rengeteg kávét iszol”, „tönkreteszed a szívedet”, „ez csak rossz szokás”. Azon a „vásárlási napon” éppen ittam a dugí-kávét, és nagyokat szippantgattam a cigarettámból, amikor a folyosón váratlanul felkoppantak feleségem energikus léptei, de most a szokottnál gyorsabban, s néhány pillanat múlva valósággal berontott a szobába. Lihegve tört ki belőle a kiáltás: — Ellopták a pénztárcámat! — a kezében lévő cek- kert a fotelra dobta. — Ebben volt! — És férfinak is dicsőségére váló káromkodást eresztett meg. Rövid szemle és töprengés után megkockáztattam: — De kisfiam, ebből a cekkerből nem lehet csak úgy elemelni a pénztárcát, ha csak le nem tetted valahol. — Nem tettem le sehol és nem „csak úgy”, hanem „amúgy” lopták el. — És sok volt benne? — Az összes. Emlékszem, hogy egy fiatal férfi sokat settenkedett körülöttem. — Talán tetszettél neki. — Egy kicsit eltűnődött, csak azután szólalt meg: — Ugyan, miket beszélsz. Nem tetszem én már senkinek. — Nono, az nem biztos. — Pillantásom a sublótra esett. Ott feküdt a pénztárca a nagy hamuzó mellett. — Mondd, kisfiam, az a fiatalember hogy nézett ki? — Magas, sötéthajú, szép nagy szemekkel és mosolygós, kedves arccal. Szóval: olyan jóképű. Nem is úgy nézett ki, mint egy tolvaj. — Hanem, mint egy szfvrabló, ugye? Megnyugtatlak, nem is volt rabló, mert a pénztárcádat el sem vitted. Tessék, nézz a sublótra, ott van. Sikoltott, felkapta a pénztárcát, a eékkert és szó nélkül elrohant. Én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert nagy izgalmában észre sem vette, hogy kávét főztem. Rémes lett volna, ha észreveszi. (v. L)
