Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-29 / 148. szám

1969. )úntus 29, Dtruommi namo SZÍN ÉSZ EK-SZER EPEK 4. HORVATH ESZTER AZ ÚJVIDÉKI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA A SAKULE FALU Horváth Eszter, a tízéves kislány bent ül az operá­ban, és egy kis gyerek ámu­latával hallgatja Szilágyi Er­zsébetet, azaz Osváth Júliát. S most Horváth Eszter, a Pé­csi Nemzeti Színház opera- énekesnője, a városi tanács nívódíját teszi a retiküljébe. — Akkor, tízéves korom­ban ért az első operaélmény, s máig ez a legszebb, legna­gyobb emlékem, és Osváth Júlia máig példaképem. Szépen sikerült történet: Horváth Eszter Szilágyi Er­zsébet alakjáért kapott nívó- tííjat, azért, amit akkor tíz­évesen annyira megcsodált A nagyon tehetséges fiatal énekesnő felfelé ívelő pályá­ján valóban ez a legmerede­kebb emelkedő: színésznek lenni, játszani. Ezt az aka­dályt „jól venni” nem min­denkinek sikerül, — Az énekesek Játéka rit­kán párosul magas énektu­dással és fordítva: a legjobb énekesek nem törvénysze­rűen jó színészek. Hangom, énekfudásom elismert, most szeretnék azok közé tartozni, akiknek megfelelő színészi kultúrájuk is van. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy Szilágyi Er­zsébetet játékilag is jól ol­dotta meg. Pedig nem volt könnyű feladat. Most felhúz­za szemöldökét és bevallja: Szilágyi Erzsébet szerepében — Megmondom férfiasán, az operettekből színészileg sokat tanulok. Mégis azt ér­zem, hogy operettekben nem adhatok annyi játékot, mint amennyit érzek. Nem tudok annyira fellazulni. Pedig van nekem komédlázó kedvem. De az operettprimadonna sze­repek kötöttek, humortala- nok. Talán a Denevér Rosa- lindája, vagy a Víg özvegy ... Ezeket szeretném egyszer ját­szani. Az operában viszont nagyon nehéz ez a kettős­ség. Egyszerű fizikai törvény­szerűségek miatt Ha például magas frázist éneklek, akkor &zloi)ákiai Imii EGY ŰJ ARC A „VIRAGVASARNAP”-BAN Az új magyar filmekben egyre gyakrabban tűnnek fel és je­lennek meg addig ismeretlen arcok. Így lesz ez a debütáns rendező, a korábban forgatókönyvíróként ismert Gyöngyösi Imre új filmjében, a „Virágvasárnap”-ban is. A gondolatilag és stilisztikáikig rendkívül gazdag s értékes „Vírágvasámap” főszereplőjéül a fiatal rendező ugyanis Frantisek Veleczky Személyében csehszlovák színészt választott, 1 — Prágában jártam egy tárgyaláson — mondta erről Gyöngyösi Imre —, amikor az egyik hetilap címlapján sza­kállas fejet pillantottam meg. Akkor már erősen foglalkozta­tott Simon pap alakja. Ahogy ránéztem, éreztem, ez az álta­tom elképzelt Simon pap. Nyomban megvettem az újságot és érdeklődtem a színész után. Így jutottam el a bratistovai Frantisek Veleczkyhez. Ezt követően a próbafelvétel és a szerződtetés már gyerekjáték volt. Csak forgatás közben jöt­tem rá, hogy milyen kitünően választottam. A szakállas Krisz­tus-fejű pozsonyi díszlettervező és építész — akit főleg tele­víziós filmekből ismer a csehszlovák közönség —, valóban eszményien megfelelt feladatának és a többi szereplővel: Tóth Benedekkel, Koncz Gáborral, Meggyest Máriával és Bus Katalinnal nagyszerű alakítást nyújt. BARTÓK ÉS SZLOVÁKIA — KIÁLLÍTÁS POZSONYBAN A szlovák főváros egyik érdekes színfoltja jelenleg az a na­pokban megnyílt és augusztusig megtekinthető kiállítás, ame­lyet a Szlovák Múzeum Zenetörténeti Osztálya rendezett Bar­tók és Szlovákia címmel a pozsonyi várban. A mintegy 600 fényképből, kéziratokból, különféle vázlatokból, kiadványok­ból és egyéb dokumentumokból álló anyag eleveníti fel Bar­tók Béla életének szlovákiai vonatkozású mozzanatait. Egykori fényképek és kéziratok idézik fel Bartók Pozsonyban eltöltött gimnáziumi éveit, valamint első nyilvános fellépéseit. Köze­lebbről megismerkedhetnek a látogatók az 1904-ben lezajlott első külföldi szereplés, a manchesteri hangverseny létrejötté­nek körülményeivel is. A kiállítás anyagának jelentős része Bartók szlovákiai nép­dalgyűjtő tevékenységéhez kapcsolódik. Feljegyzései, vázlatai és fáradtságot nem ismerő kutatása humánus magatartásának és a népek kölcsönös megbecsülését hirdető életfelfogásának egy-egy gyöngyszeme. A kiállított anyag harmadik részét a világhírű magyar zeneszerző népdalfeldolgozásaiból és más műveiből készült kiadványok és hanglemezek képezik. A Bartók életművének első időszakát tárgyilagosan és a tudo­mányos tényeknek megfelelően bemutató, rendkívül ízlésesen kivitelezett kiállítást a tervek szerint más szlovákiai városba is elviszik. KODÁLY-NAPOK CSEHSZLOVÁKIÁBAN A csehszlovákiai Galánta története ' szorosan összeforrott a XX. század legnagyobb zenei géniuszával, Kodály Zoltánnal. Ezt a kapcsolatot nemcsak a híres' „Galántai táncok” című szimfonikus mű vagy a galántai ifjúság emlékére irt kotta­olvasási gyakorlatok fémjelzik, hanem elsősorban Kodály leg­szorosabb kapcsolata Galántával. Saját feljegyzései szerint ott töltötte fiatalkorának legszebb hét esztendejét. A múlt szá­zad végén édesapja ott volt állomásfőnök. Igaz ugyan, hogy Zoltán fia ez idő tájt a nagyszombati gimnázium tanulója, de ha csak egy módja volt, minden szabadidejét otthonában töl­tötte, az általa oly sokszor emlegetett galántai pajtások köré­ben. A város vezetői júniusban „Kodály-napokat” rendeztek, amely­nek keretében a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya megrendezte a csehszlovákiai magyar énekkarok dalostalál- kozóját a legjobb vegyeskarok férfi-, női és gyermekkarok bevonásával. A vegyeskarok egyebek mellett Kodály: A szép énekszó múzsájához és a Régi fiákköszöntőt adták elő együt­tesen. majd karöltve a többi kórussal a Magyarokhoz című kánont. KANIZSA ISTVÁN nem lehetek fekvő helyzet­ben. bármennyire is ezt kí­vánja a darab. Aztán ugrálva sem lehet énekelni. Szóval az ének és a játék néha el­lentmondásba kerül. Egy éne­kesnek örök vágya az olyan operaszerep, amely nem me­rev, hanem jól ötvöződik ben­ne az ének- és játéklehető­ség. — És a Köpeny? — Hát igen, a Köpeny . ., Georgette-et nagyon megsze­rettem. Csodálatos szerep, színészileg is sokat ki lehet belőle hozni, annyira hús-vér figura, annyira mai környe­zetbe helyezhető nőalak, s annyira nem elvont drámai ' hősnő. Az operaszövegköny­vek sajnos nagyon vérszegé­nyek. igaz, a zene mégiscsak mindent pótol, ami a szöveg­ből hiányzik. De akkor is, Georgette más, itt nem kel­lett 'harmincszor elénekel­nem,’ hogy „Ö, jaj, nagy Isten!” — A Sztambul rózsája? — Életem első szerepe volt, élveztem újból, más környe­zetben, más rendezővel dol­gozni benne. De nem számí­tott komoly feladatnak. Az évad számomra Szilágyi Er­zsébet és Georgette miatt volt nagy és szép. — Ha szép volt, akkor bi­zonyára nehéz is. Hiszen egy operaszerepet három-négy hó­napig kell tanulni. — Tényleg nagyon nehéz is volt. Képzelheti, nem egy­szer a Hunyadival skáláztam be a Sztambul előadása előtt Pedig az lira, operett, Szilá­gyi Erzsébet pedig drámai hősnő, s operaszerep. Igaz, végülis alkatilag inkább drá­mai hősnő vagyok. De sok volt a munka. Mellette pél­dául még színházon kívül szépen felkészültem egy Beethoven-estre, ami Sziget­váron eredményezett nagy sikert A Fidélióból énekel­tem Leonóra áriáját Aztán olyan is volt, hogy este a Hunyadiban léptem fel Pé­csett. hajnali ötkor keltem, délben Pesten a rádiónál egyetlen próba nélkül egye­nesbe énekeltem a Csárdás­királynő Szilviáját. Ehhez ezután szeptemberben lesz majd a képfelvétel, s októ­berben kerül képernyőn a közönség elé. Szóval sok volt és most megyek pihenni. Földessy Dénes Ejtőernyővel szálltam le az újvidéki szerb népszínház pécsi előadásának kellős köze­pébe: elfogulatlanul és előítéletek nélkül fi­gyelem a színpadon történteket. Egy bánáti falu miniatűr házai között két öreg, jám­bor parasztember pöfékel. A múltat idézik révedezve. Majd megelevenedik a falu tör­ténete és mindennapi élete a két világhá­ború között.. . Nem sokat értek a beszéd­ből. Egy-egy szó tapad meg bennem: gatya, kocsi, brátyó... Térben és időben távoli világ... Ismeretlen arcok... A színészek idegen nyelven beszélnek . .. Aztán van az előadásnak egy pillanata, amikor a játék egyszercsak átfordul a szí­nére: otthonos tárgyak vesznek körül is­merős embereket látok, elsüllyedt emlék­képek támadnak föl bennem. Sakule falu házain ugyanazokat a barokk oromdíszeket fedezem föl, amelyeket a magyar paraszt­portákon láttam. Mirko Bezár ugyanazzal a mozdulattal teszi a szépet a lánynak, mint a magyar parasztlegény. A bánáti asszonyok éppúgy készülnek a lakodalomra, mint a somogyiak vagy a baranyaiak. A csendőr éppúgy a hatalom és az erőszak megteste­sítője, Dimitrije Durkovic színpadán, mint József Attila versében. A népek nagy kondérja a Kárpát-me­dence ... Kelet-Európa parasztságának kö­zös a sorsa ...........Dunának, Oltnak egy a h angja ... Magyar, oláh, szláv bánat min- digre egy bánat marad...” — ilyen gondo­latok ötlenek föl bennem, amíg a színpadi játékot figyelem. A Sakule falu nem dráma a hagyomá­nyos, shakespeare-i értelemben. Nem tago­lódik felvonásokra, nincs benne világos drámai szerkesztés, központi hős, követke­zetesen végigvezetett konfliktus. Inkább olyan, mintha valaki Móricz Zsigmond Boldog emberét, vagy Illyés Gyula Puszták népét bontaná jelenetekre és állítaná szín­padra, vagy — hogy más hazai, már meg­valósult példát említsünk — mintha egy bánáti Háry Jánost látnánk. A rendező Zoran Petrovic szövegét alkalmazta szín­padra, s amit látunk: népi életképek soro­zata. a bánáti soknemzetiségű parasztság életének mozgalmas, színes, zenés Illuszt­rálása. Lakodalom, templom, kocsma, há­ború, temetés, vásár... — ezekét a szava­kat lehetne a jelenetek fölé írni. Az „életkép” nem minősítés, nem értéke­lés, hanem jellemzés. S hogy a dramati­záló és rendező Durkovic munkájának szín­vonalát és stílusát is érzékeltessük, megint csak analógiára kell hivatkoznunk: magyar, szerb és horvát parasztfestők, népi művé­szek: vásznain láttuk ugyanazzal a bájjal, naiv kedvességgel, természetes humorral megelevenedni a falusi életet, amellyel Dur­kovic színpadán találkozunk. Itt élet és halál, kocsma és temető, cir­kuszi mutatvány és lakodalmi játék, neve­tés és sírás valami természetes bájjal ke­veredik egymással; történelem és egyéni sors, háború és boldogság elválaszthatatla­nul összefonódik. Durkovic színpada való­sághűség és stilizálás nagyszerű egységét teremti meg: nyers színeket rak föl anélkül, hogy naturalista lenne; a színpadi gondo­latot játékosan „meghosszabbítja” anélkül, hogy üres absztrakcióba tévedne. Stílusa humor és meghatódottság, gúny és elégikus szomorúság különös vegyülete. Van benne csípős szatíra, naiv báj, harsány nevetés. Jelenet az előadásból A stílus egysége a villanásnyi ötletekből, a sziporkázó színpadi gondolatokból, a szel­lemes színészi megoldásokból áll össze. A játék abból a gondolatból nő ki, hogy » rendező a díszleteket miniatűrre kicsinyí­tette. Különösen az első részben alkalmaz^ kodik ehhez a kerethez sikeresen az előadás. Kitűnő ötlet a temető halottainak bemu­tatkozása, az élő és a holt falu összekap­csolása, egymásra montírozása .. Ragyo­góan sikerült az első világháború „jelzé­se”: a zsinórpadlásról, tüllfüggöny mögött belógatott ruhák, a felnőtteket utánzó, ma­sírozó gyerekek a háttérben... A játékhazak között valószínű tlenül nagy vasalót lóbál a kezében egy asszony ... A láthatatlan fo­gaton zötyögve „utaznak” az emberek ... Amikor a szomszéd faluba telefonál a bíró, a zsinórt a színpadon húzzák ki... A színészek játékát mély ember- és való­ságismeret hatja át. Ivan Hajtl pompás alakot formált Mirko Bezár figurájából. A kezdetben kicsit lüttyő, kicsit ütődött le­gény nem a színfalak mögött, hanem a néző szeme előtt változik érett férfivá. Érezzük, ez a színész belelát az emberek világába, apró gesztusokból, röpke szemvillanásokból építi föl az alakot. Mórikázva udvarol, szid­ja a háborút, csendőrrel veszekszik — ér­des, kicsit visszafojtott torokhangján min­dig hitelesen hangzanak a szavak. Méltó társa az együttes minden tagja, különösen a feleséget alakító Mir ja Banjac: magakel­lető menyasszony, kívánatos menyecske, a háborúból megtért férjét szerelemmel haza­váró asszony. A Sakule falu, mégpedig a Bánátban az újvidéki színház előadásában hiányt pótolt és kívánságot ébresztett: a népi játék szín- padképességéf bizonyította, a népszínház megvalósításának egyik lehetséges formáját mutatta be. Olyan nyelven beszélt, amely nem kötött határhoz. A színpadi szép olyan élményét adta, amelyben mi is szívesen osz­toztunk ... Tüskés Tibor TOLSZTOJ, DOSZTOJEVSZKIJ, CSEHOV MÜVEI FILMEN KIMERÍTHETETLEN FORRÁSOK Az idei Cannes-i filmfesz­tiválon versenyen kívül be­mutattak egy szovjet filmet, melynek lenyűgöző művészi hatásáról egyre több szó esik szakmai berkekben. Az And­rej Rubljov, Tarkovszkij fia­tal rendező alkotása, a kri­tikusok véleménye szerint, vetekszik Csuhraj és Bondar- csuk legjobb műveivel és ha­tása a szovjet filmművészet további fejlődésére legalább olyan erős lesz, mint a Bal­lada a katonáról vagy az Em­beri sors című filmeké volt. A film az orosz történelem régi századát, Andrej Rubl­jov. a nagy ikonfestő korát mutatja be. Nem párhuzamot keres a rendező a mai korral, hanem a történelmi hitel ha­misítatlan, teljes ábrázolásá­ra törekszik. Rubljowal élet­re kel a régi kor, a történe­lem sorsdöntő pillanatai. Az első bemutatókon a Rubljov óriási sikert aratott, minden jel arra mutat, hogy a szak­értők után a közönség is fel­fedezi a film valódi értékeit. A történelmi múltba való visszapillantás egyik jellemző tendenciája a mai szovjet filmművészetnek. A szerzői filmek mellett azon ban első­sorban az orosz klasszikusoké a szó. Kiváló rendezők világ­hírű irodalmi alkotások újbó­li vagy úttörő megfilmesíté­sére vállalkoznak. Alig né­hány évvel ezelőtt láthattuk Tolsztoj monumentális regé­nyét, a Háború és békét Bon- darcsuk feldolgozásában, az idén pedig a Zahri rendezte Anna Karenina művészi eré­nyeiben gyönyörködhettünk. A szovjet filmújságok hír­adása szerint új klasszikus alkotások megfilmesítését fe­jezték be a filmstúdiókban vagy kezdték meg a forgatás munkálatait A szovjet mozikban a ta­vasz folyamán mutatták be a Dosztojevszkij regényéből készült Karamazov testvérek­et. A háromrészes film első két részét az ismert rendező, Pirjev készítette el, a harma­dik részt, Pirjev halála miatt két tehetséges tanítványa, M. Uljanov és K. Lavrov fejez­te be. Törés mégsem érződik a trilógián, Dosztojevszkij szellemének egységét tökéle­tesen sikerült végig megőriz­ni. Alighogy bemutatásra ke­rült a Karamazov testvérek, a MOSZFILM stúdióban már­is elkezdődött Dosztojevszkij legismertebb művének, a Bűn és bűnhődésnek a forgatása. A film gondolatának felvetése egyben arra is bizonyíték, hogy a mai fiatal nemzedék szintén felfedezte magának az írót, a világirodalom egyik nagyhatású alkotóját. A fil­met Lev Kulidzsanov rende­zi, aki nemrégen tűnt fel né­hány érdekes, új szemléletű filmjével. A film szereplő- gárdája is csupa fiatal. Rasz- kolnyikov alakját Georgij Ta- raforkin formálja meg, az ifjú színésznemzedék egyik nagyon tehetséges tagja. Az egykori Eizenstein-ta- nítvány, Vlagyimir Vengerov. Lev Tolsztoj drámájából, az Elő holttest bői készített fil­met. A film rövidesen a mo­zik műsorára kerül. Hazai filmújságaink is be­számoltak már a hírről, hogy az orosz származású világhí­rű filmszínésznő, Marina Vla- dy a közelmúltban a Szovjet­unióban filmezett, s egy ér­dekes, Csehovról szóló film­ben játszott el néhány sze­repet. A Témák — kisebb elbeszélésekre a mostanában divatos epizódokból álló fil­mek mintájára készült, alap­anyagát Csehov legismertebb elbeszélései adták. A törté­netekei az író személye kap­csolja össze. Az idén ünnepelték a Szov­jetunióban Iván Turgenyev születésének 150. évforduló­ját. Az Apák és Hűk alko­tójának művészete elszakít­hatatlan az orosz tájtól, ter­mészettől. A világirodalom­ban kevés olyan hős akad, akinek oly szükséges léleleme lenne a természet, mint Tur­genyev hőseinek. Az évfor­duló alkalmából két olyan művét is megfilmesítik, me­lyekben a természethez kö­tődő emberi vonzalom külö­nös hangsúllyal nyer kifeje­zést. Mihalkov-Koncsalovsz- kij, az Első tanító sikeres rendezője készíti el a Ne­mesi fészek és az Első sze­relem színes filmváltozatát. A klasszikusok kimeríthe­tetlen lehetőségeket tartogat­nak a filmrendezők számá­ra, s örök szépséget a film kedvelőinek. A műveikhez való visszatérés mindenkor gazdagította és megújította a filmművészetet. Kovács Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom