Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-27 / 146. szám
* tW*. fű n tin 27, Dunanttui napin Két év alatt húsz klubkönyvtár Egy mozgalom sikerei a szigetvári járásban Könyvtárosok, tanácsi vezetők egész sora kereste már fel eddig is a szigetvári járást: annak a titkát kutatják, hogy miként tudták ebben a „nehéz” járásban megvalósítani a Wubkönyvtáraknak ezt a még mindig továbbfejlődő rendszerét. A titok nem igazi titok, a magyarázat Étlapjában véve egyszerű. Bemáth Béla, a járási tanács elnöke a következőképpen fogalmazta meg: — A szigetvári járásban köztudott helyzet, hogy az egy községre jutó lélekszám átlaga 500 alatt van. Negyvenöt község és száznál több tanya, puszta, egyéb kis település van járásunkban. — A 2—3—400 lelkes kis községekben a kulturális fejlesztés kérdése szinte megoldhatatlanul nehéznek látszott. A klub- könyvtárak gondolata, egyes tapasztalatai — a Megyei Könyvtár és a Járása Könyvtár szakembereinek véleményével együtt — arra ösztönöztek bennünket, hogy erre a népművelési formára koncentráljunk. 1967 szeptemberében megépült a zádori klubkönyvtár, ehhez mintegy 60 ezer forintot adtunk mi, de a község anyagi erői mellett a tsz is hozzájárult a költségekhez. Zádor példája igazolta az elgondolásokat, ezután több megbeszélést, tájékoztatót tartottunk ez ügyben, a községi vb-vezetőknek célfeladatként állítottuk e kérdés megoldását, s az eredmények a két év alatt meghaladták a legtúlzóbb elképzeléseket is. Ez év végére a járás községednek 50 százalékában meglesz a klubkönyvtár! [ tsz-t, ez megüresedett. Akkor gondoltuk, hogy ebből meg lehet csinálni a klubkönyvtárat. Azelőtt is volt könyvtár, vagyis voltak könyveli, de dobódott ide-oda, hol a pártirodán működött, hol a kultúrterem sarkában kapott helyet. Erre a szép könyvtárra 15 ezer forintot kaptunk a járástól, egy részét kész .könyvespolcok formájában, a függönyt, szőnyeget, bútort KÖFÁ-ból vettük. Évente 3000 forint megy könyvre, a járástól 2, a KÖFÁ-ból 1 ezret fordítunk beszerzésre. A községnek kb. 600 lakosa van, ebből százan beiratkozott könyvtári tagok! * I 1968-ban egymás után alakultak meg a klubkönyvtárak. Előbb Csertőn és Iba- fán, majd Almamelléken az iskolai könyvtár. A járási tanács után utunk Csertőre vezetett Kólát József, aki tiziennyolc éve tanácselnök a faluban, éppen a kőművesek és szobafestők között serénykedik: most folyik a tanácsi és pártiroda tata- } ozása. Egy jókora épületben helyeztek el egy sereg közintézményt, itt van a kultúrterem is, ahol hetente vetítenek filmet, ahol a gyűléseket és a táncmulatságokat tartják — ez a kultúrterem is felújított állapotban van már, félig elkészült a két iskolaterem is. — Itt volt a tsz-iroda — mondja a tanácselnök a szépen berendezett, könyvekkel teli könyvtárszobában. — Mikor Mozsgóhoz csatolták a Szulimán a következő állomás, a bezárt könyvtárba az ablakon át lesünk be: meg- kapóan barátságos a kép. Kívülről egy elég nagy, nyerstégla épület látható. A könyvtárost ilyenkor nem lehet megtalálni. Tamping Erzsébet a szigetvári konzervgyárban dolgozik napközben. A tanácselnökasszonyt, Soltész János- nét azonban megtaláljuk, elküld a kulcsokért, és bemegyünk az épületbe. — Hogy ez hogyan készült el! — a tanácselnöknő láthatólag nagyon büszke, és a sóhaja inkább az építkezés szép hónapjainak, az összefogás felejthetetlen perceinek szól. — Hát először is arra gondoltunk, hagy Szulimán községben is legyen már valami, hisz látják, eléggé lemaradtunk, se járda, se parkosítás, a tanácsház is öreg, most majd az is lesz ... szóval megvolt a terv, amely | szerint 279 ezer forint kellett az építkezéshez, ebből volt 129 ezer, 60 a járástól, a többi KÖFA-ból. Ez nagyon kevésnek látszott, de nekifogtunk. Tavaly a vasárnapokat, kettő kivételével, mind itt töltöttük! Jöttek az emberek, még olyanok is, akik nyugdíjasok és senkijük sincs, úgy | értem, gyerekük, akire gon- I doltak volna... nem, a faluI rá gondoltak csak, hogy Szu- limánbam is legyen végre valami. A másutt dolgozó kőművesek itt töltötték a szabadnapjukat. Majd az összes tsz-tag dolgozott ezen az épületen. De maguk a tsz-ek is, a boldogasszonyfai, és főképp a mozsgói, kérem, ki ne felejtse Pásztó Sándor elnök nevét, meg Pirisi elvtársét se, a járási tanácstól, ők rengeteget segítettek. Aztán elkészült az épület, gondolhatják, milyen öröm volt nekünk... Lényegében egy toldalék- épületről van szó, a régi osztályterem mellett. (Osztatlan alsó tagozat működik Szuli- mánban.) Most egy új osztályterem épült, parkettás, nagyablakos, világos. Egy pici zsibongó, kicsi tanári szoba, valamivel nagyobb szertár — és a könyvtár. A régi szárnyból szép kultúrtermet akarpak kialakítani, vetítőfülkével, ruhatárral, színpaddal, a bejárati résznél pedig egy olyan előcsarnokkal, amit egyszersmind buszvárónak is tudnak majd használni. A 400 lakosú kisközségben ez a könyvekkel, tévével, barátságos asztalokkal, fotelokkal felszerelt kis szoba nagyon sokat jelent. Hetente háromszor jönnek össze itt a fiatalok, s persze, vasárnap délután. A falu KlSZ-szerve- zete klubfelelőst is választott. ! > Könyv, kulturált környezet, tévé, beszélgetés, klubfelelős — mindezek jórészt még csak az alapjait jelentik az apró községek kulturális felemelkedésének, lehetőségét a közös művelődésnek. Az igényt is jelentik, s apró gócpontok ezek, amelyekre egy egységes össznépi kultúrának fel kell épülnie. S hogy a Megyei Könyvtár egyre rendszeresebben ellátja a kis klubkönyvtárakat igényes «műsorokkal, az már a következő lépést jelzi. H. E. Pécsett vendégszerepei Yoith Ági és Bodrogi Gyula Ronyecz Mária lesz a pesti Ella? A taps behallatszik a József Attila Színház öltözőinek folyosójára. Gavualt-—Charvay: Valami mindig közbejön című zenés vígjátékának tapsol a közönség, s abban is elsősorban a két főszereplő: Voith Ági és Bodrogi Gyula arat napról napra valóban rendkívüli sikert. Lemegy a függöny, a művészek kijönnek, s gyorsinterjút kérünk QRAEF TILDY BÚCSÚZIK A Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatán bensőséges ünnepség keretében búcsúztatták el a nyugdíjba vonuló M. Graef Matild tanárnőt, s több évtizedes kiemelkedő pedagógusi és művészi munkájáért a „Szocialista Kultúráért” kitüntetésben részesítették. Graef Tildy 1932-ben került Pécsre. Előbb szólista hegedű- művészként, később kamaramuzsikusként hívta fel magára a figyelmet. Az idősebb pécsi zenebarátok bizonyára emlékeznek még az általa vezetett vonósnégyes és a Graef—Sassy—Opritia trió hangversenyeire. Harminchét éven át volt a mindenkori pécsi szimfonikus zenekar koncertmestere, húsz évig dolgozott a Pécsi Nemzeti Színház zenekarában. Egész életét átszőtte a zenekari muzsikálás. Érdekes emléke, hogy élete első zenekari hangversenyén, tizenkét éves korában, Mozart Figaro házassága nyitányát játszatta és a legutolsó, szigetvári hangverseny műsorán is szerepelt ez a mű. — Legnagyobb élménye a - Psalmus Hungaricus pécsi bemutatása Kodály Zoltán 70. születésnapján. A pécsi közönségtől a hétfői szabadtéri Strauss-esten búcsúzik Graef Tildy, utána átadja a koncertmester helyét. Nehéz dolga lesz az utódjának, mert nemcsak a közönség, de a zenekar előtt is egy emberöltő alatt egybeforrt a koncertmester helye Graef Tildy személyével. Graef Tildy személyében a pedagógus elválaszthatatlan a művésztől és a zenekari muzsikától. Növendékeit nemcsak tanárnak, de legalább aranyira zenekari muzsikusnak is nevelte. Legnagyobb öröme, hogy volt növendékei jól megállják helyüket az életben. Tanítványai közül többen kerültek Pestre, a Főiskola művésztanárképzőjére; hatan tanítanak a pécsi zeneiskolában, az elmúlt évadban tizennyolcán játszottak a szimfonikus zenekarban. Joggal büszke arra, hogy nagyrészt az ő munkálkodásának eredménye az, hogy városunk zenekara dilettánsok társaságából j ólképzett muzsikusok együttese lett. Huszonhét évi pedagógiai munkásságát számos elismerés övezte: „Kiváló tanár” lett, a „Szocialista kultúráért” kitüntetést ezúttal másodízben kapta meg a nyugdíjba vonuló főiskolai docens. Nemcsak Graef Tildy búcsúzik Pécstől, de Pécs is megköszöni azt a hatalmas munkát, azokat az eredményeket, amelyeket Graef Tildy tett városunk zenekultúrájáért. Szesztay Zsolt Voith Ágitól és Bodrogi Gyulától. Az apropó: július elsején Pécsett, az itteni szabadtéri színpadon játsszák a Pécsi Nemzeti Színház előadá- • sában színpadra vitt zenés darab, Michel André—Fényes Szabolcs—Szenes Iván: Lulu című háromfelvonásos vígjátékának két főszerepét. E két figurát — Lulut és Antoinet — a pesti József Attila Színház előadásában is ők játsz- szák. Voith Ági: Utoljára gimnazista koromban jártam Pécsett, s utoljára a főiskolán játszottam együtt Ronyecz Máriával. Most újra találkozunk a Luluban. Egyébként Szemes Mari, aki a mi Lulu előadásunkban Ellát alakítja, a nyáron Moszkvába megy, ezért , valószínűleg meghívják Romyécz Máriát, hogy a nyá-T. ron itt Pesten is játssza el pécsi szerepét, Ellát. Írja meg, szeretettel üdvözlöm a pécsieket, s remélem sikeres lesz a találkozásunk. Bodrogi Gyula: En viszont nagyon sokszor jártam már ebben a városban, sok barátom van ott, többek között Mendelényi Vili, akivel együtt játszottunk a Patyolat aikció című filmben. Most a Luluban lépünk együtt a közönség elé, ahol ő Mignér felügyelőt alakítja. Ha nem lesz eső, találkozunk a pécsiekkel a szabadtéri színpadon, ha esik, akkor pedig bent a színházban. Addig is üdvözlök minden pécsit, s küldünk egy képet a pesti Luluból. Földessy Dénes Bevált Az emberről legtöbbet a munkája mond eL Május tizenhatodikán, az évszázad legmelegebb májusi napján az Akadémia felolvasótermében a nyolctagú bizottság előtt Fehér István, a pécsi Tanárképző Főiskola marxista tanszékének vezetője ünnepélyes feketébe öltözve, lélekben pedig valósággal elveszve az épület nyomasztó arányaiban s a három és fél órás izgatottságban — megvédte tudományos dolgozatát. A nyolctagú bizottság nyolc tagja szavazott a kandidátusi cím megítélése mellett. ötszázharminc -kéziratoldal as munkáját — melyet „Harcban a szabadságért” címmel most közöl részleteiben a Dunántúli Napló — újszerűnek értékelték. Az opponensek hangsúlyozták, hogy a tanulmány szervesen és biztatóan járul hozzá a mai hazai történetkutatáshoz. A téma: politikai küzdelmek a Dél-Dunántúlon, Baranyában, Somogybán, Tolnában 1944— 1946 között, a német megszállástól a felszabadulás utáni stabilizációig. — Azért választattam ezt a témát — mondja Fehér István —, mert véleményem szerint ezekben az években, a magyar történelem e lényeges sorsfordulójában az ezeréves történelem legalapvetőbb remények problémái tükröződnék. Ezt a sorsfordulót igyekeztem hűen bemutatni. Arról van szó, hogy a szektáns időkben kialakított történetírás szélsőséges tételeket állított fel. Egyrészt azt állította, hogy a II. világháború utolsó szakaszában a magyar nép döntő többsége fasisztává lett, hazánkban alig volt antifasiszta ellenállás, és csupán néhányszáz kommunistára korlátozódott, a nép teljesen tétlen és kiszolgáltatott volt. Másrészt azt állította, hogy a magyar nép egyöntetűen ujjongva fogadta a felszabadító szovjet hadsereg katonáit. Nyilvánvaló, a tételben valami nem stimmel. A korábbi „fasiszták” máról- holnapra ujjongtak a szovjet hadsereg felszabadításának? A hivatalos politika ezt írta elő, de ezt nem hitte el senki, és nem is volt így. Munkámban szerettem volna kifejteni, hogy nem volt mindenki fasiszta, és a kommunistákon kívül voltak haladó munkások, parasztok, értelmiségiek, polgárok, diákok, katonák, akik bár nem voltak marxisták, de becsületes hazafiak módjára léptek fel a német megszállás ellen. Ezek nem voltak látványos akciók, de a sok kis akció együtt igazolja, hogy szinte mindenütt jelen voltak és működtek — a legnehezebb időben is — a becsületes hazafiság fokán álló, ideje... haladó magyar emberek. Voltak ilyen csoportok. Nem igaz, hogy ez a nemzet egy lapuló, Hitlert csupán kiszolgáló nép volt. A téma másik oldala a felszabadulás, amely sorsalko- tó mozzanata a magyar történelemnek, de a nép a fel- szabadulás pillanatában szintén nem egységesen értékelte.' Itt volt például a százezer volksbundista. A fasiszta ideológiától fertőzött emberek nem fogadták túlzott örömmel a felszabadulást. — Sok ember pedig közömbös volt, vagy pedig aggódott, mert nem tudta, hogy mi lesz? s persze, volt a haladó réteg, amely tisztában volt vele, hogy a világ első munkásállamának a segítségével a szocializmust fogjuk építeni ... Ez a valóság. Ez természetesen nem csökkenti a szovjet hadsereg bevonulását kísérő uj- jongást, az öröm általános megnyilvánulását. Azt hiszem, nem kell félnünk a valóságtól. A marxista történettudomány nem félhet a valóságtól. ■— A dolgozat foglalkozik a „Hűséggel a hazáért” mozgalom történetével, annak lényegével is: — Igen, ez volt a másik célom. Munkám során rengeteget kutattam. Tizenöt levéltárt, tizenkét nagy könyvtár e korszakra vonatkozó folyóiratanyagát néztem át. — A szekszárdi levéltárban bukkantam először ennek a mozgalomnak a nyomára, majd egyre többször a továbbiak során. Végül is föltárult egy eszmeileg ugyan retrográd, de politikailag haladó, antifasiszta mozgalom képe, mely működésével végső soron a 1 fasiszta erők gyöngítését segítette elő. Jellemző, hogy Himmler is többször említést tesz a levelezésben e mozgalomról, mint amely e térségben gátolja a birodalmi érdekek megvalósítását. Tehát, a németeket sem lehet egységesen fasisztának minősíteni, mint a felszabadulás utáni időkben ez bekövetkezett. Hisz közöttük is éppúgy volt haladó, reakciós és közömbös, mint például a magyarok között. Voltak, akik a felszabadulás után ártatlanul bűnhődtek, ezek politikai rehabilitációját szükségesnek érzem. Fehér István 1964-ben jelentkezett levelező aspirantú- rára, mely a három forma közül mondhatni a legtöbb energiát igényli, hisz a tudományos munka és a két idegen nyelv tanulása mellett a tanszéki munkát is el kellett végezni. — Igen, a tudományos munkám végül is „alárendeltje” volt a főiskolai oktatónevelő munkámnak. — Tanszékvezető vagyok, tudományos szocializmust oktatok itt a főiskolán, korábban filozófiát is. Fontos munka ez. Én ugyanis döntőnek tartom, hogy a jövendő tanárok milyen világnézeti, erkölcsi, politikai nevelést kapnak. Mi lehetőleg szilárd világnézettel rendelkező ifjú tanárokat szeretnénk innen útjukra bocsátani. S nagyon fontos, hogy a hallgatókat őszinteségre neveljük, hogy a valóságot szólamok, frázisok nélkül ismerjék meg. A tanárok felelőssége is nagy. A • hallgatók meglepően felkészültek, és a fölmerülő részletproblémákat sem elhallgatással, se frázisokkal megoldani nem lehet. A mi munkánkban nincs kényes kérdés. Nem lehet... Ez, alighanem tanszéki ars poetica is lehetne. Fehér István életében az utóbbi egy-két év jó változásokat hozott. Kinevezték tanszékvezetőnek, megválasztották a főiskola humán pártszervezete titkárának, s most májusban elnyerte a kandidátusi tudományos fokozatot. — Negyvenéves múltam — mondja. — Szekszárd mellett egy olyan településen születtem, amely rajt sincs a térképen. Apám parasztember volt, négy hold juttatott földdel... Mindig különös figyelemmel hallgatom a velem nagyjából egykorúakat. Az ember a saját életével állandóan időzavarban van, nem tudja, mi a sok, és mi a kevés, és tulajdonképpen csak a mások életsorsán szokott meghök- kenni, vagy éppen fölvidulni. Visszalapozom a jegyzetfüzetet: 1952-ben középiskolai tanári diploma, majd a pécsi tudományegyetem marxista tanszéke, 1954-ben a megyei pártbizottság apparátusa, 1957-ben a pécsi Janus Pannonius Gimnázium igazgatója, két év múlva a városi párt- bizottság munkatársa, majd 1964 óta a Tanárképző Főiskola marxista tanszéke. Az életutat különböző kitüntetések — köztük a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérem — kísérik. Az utat végigpillantani is hosszú. Azonos jellegű munkakörök, mégis huzamos időn át volt ebben valami zaklatottság egyenetlen ritmus, ami nem kedvezett a tudományos ambícióknak. A negyvenéves kor sok, vagy kevés? A kérdés így rossz. A negyven év már a koncepciók ideje, de még nem halványult el a fiatal energiák fénye. Az ambíciók lendülete még néni csökkent, legfeljebb valamivel okosabb lett az ember. Ezt igazolandó — idézem Fehér István szavait: — A témát 1946-ig bezárólag dolgoztam fel. Most szeretném folytatni az 1946— 1948 közötti időszak politikai küzdelmeivel. Ez is nagyon Izgalmas időszak, bár természetesen más jellegű. Később aztán, az elkövetkező évtized programja ez. egy-két évenként haladnék előre. Ha lesz elég energiám, egészségem ... Miért ne volna? Thiery Árpád I Fél év I Leningrádban < Pár nappal ezelőtt ér- í kezeit haza leningrádi } tanubnányútjáról Bretus ) Mária és Tóth Sándor, a l Pécsi Balétt két tagja. < Múlt év novemberében í kezdték meg ösztöndíjas 5 tanulmány útjukat a l klasszikus balett felleg- 5 várában, januárban meg- J szakították a tartózkodá- ? sukat, s részt vettek az > együttes amerikai turné- $ ján. > Tóth Sándor a nagy> hírű Puskin balettmester í oldalán, Bretus Mária < pedig Dugyinszkájánál { tanulta a balett „ábécé> jének” maigasszintű me- j todikáját. A fél év fo- S lyamán megismerkedtek S a leningrádi Kirov Szín< házban folyó műhelyül munkával, s betanulták a ) Don Quijote és a Karszár > című darabok főszere- S peit. < A két pécsi táncos | nemsokára ismét találko- í zik a leningrádi szakmá- ; val, de ezúttal a közön- í séggel is: a Pécsi Balett július 7-én indul kéthetes leningrádi vendégszereplésre. Három, teljes > estét betöltő -műsorukból tíz előadást tartanak, s a j turné végén egy gála> estet.
