Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
W», június 22, Dunontmt napto 5 Gáti Gábor: Bronz és kő ÍROD ALOMTAN IT ASUN KRO L GONDOLATOK A BARANYAI ÍRODALOMTANlTÄSI NAPOK UTÁN BEMUTATKOZÁS ELŐTT A SZERB NÉPSZÍNHÁZ Másodszor került sor a baranyai irodalomtanítási napok megrendezésére. Ez alkalommal az ország minden részéből összesereglettek a középiskolai és általános iskolai tanárok, szakfelügyelők iskolaigazgatási funkcionáriusok, hogy az irodalomtanítás soron levő feladatait, központi kérdéseit megvitassák s ezzel is előbbre juthasson az iskolai munka. Föltétlenül felvetődik a kérdés: miért ez a sok konferencia, megbeszélés, tanácskozás? Miért tulajdoníthatunk ilyen nagy jelentőséget az irodalomtanításnak? Anélkül, hogy az iskolában oktatott bármely más tárgynak a jelentőségét csökkenteni akarnók, mégis meg kell állapítanunk, hogy az olvasás, az irodalmi művek élvezete, a szépirodalommal való gyakori találkozás minden embert végigkísér valamilyen formában élete hosz- szú évtizedein. Talán annyit megkockáztathatunk, hogy jobban és tartósabban, mint az iskola többi tantárgya — kivéve azt, amelyik valakinek felnőtt korában is szorosabban vett szakmájává válik. Egy ember átlagosan 8—12 évig jár iskolába, hatéves korától 14—18 éves koráig. A pedagógusoknak tehát ez a 8—12 év áll rendelkezésére, hogy az irodalmi órákon rászoktassa tanítványait az olvasásra, a szépirodalmi művek megszerettetésére. Oly mértékben kell ezt a feladatot betöltenie, hogy az iskola elvégzése után is még 40— 60 esztendeig legyen kedve a felnőttnek olvasnia, mert az iskolai évek alatt nemcsak megszerettették vele az olvasást, hanem meg is tanították olvasni. Az iskolai tanórákon, a tantervi előírások és a tankönyv szerint soron következő versek, elbeszélések együttes tanulmányozása, elemzése közben lehet és kell képessé tenni tanítványainkat arra, hogy felfigyeljenek a művek művészi értékére, hogy megkülönböztessék a remekműveket az olcsó időtöltésnél többet nem adó fércművektől vagy gics- cses tákolmányoktól. Ez a konferencia is megmutatta. hogy a magyarszakos tanárok ezt a feladatot általában világosan látják. Nem lehet azonban azt mondani, hogy nincsenek az iskola mindennapi munkájában nehézségek, esetleg hiányosságok. Ilyenekről is bőven esett szó. Megállapítható, hogy a tantervi előírások, a minisztériumi rendelkezések eléggé egyértelműen intézkednek abban az irányban, hogy a tanítás során az olvasóvá nevelés az egyik fő szempont. A gyakorlatban azonban sokszor elvész szem elől ez a központi feladat, s a tankönyvben levő kiváló írásművet. egy-egy kitűnő művész remekét pusztán tananyagként kezeljük az órán s fontosabbnak találjuk, hogy a Toldi elemzése közben pusztán a szóképek .és más nyelvi kifejező eszközök elméleti megtanításával foglalkozzunk s háttérbe szorul Arany költői elbeszélésének kiválósága, az, hogy kitűnő remekművet olvasunk, amely nemcsak tananyag, hanem esztétikai örömök forrása is egyben. Azt is többen elmondták' itt a konferencián, hogy a tankönyvek általában megfelelnek a tanterv helyes előírásainak, vagyis, hogy mindig a művek álljanak az irodalmi óra középpontjában (a tankönyvekben nem is találhatunk színvonaltalan írásokat, tehát a fő szempontot jól érvényesíthetnénk), de pl. általános iskolákban is sokszor, középiskolákban még gyakrabban túlteng az irodalomtörténeti szempont, az adatoknak és korösszefüggéseknek a nyomonkövétése s így kevesebb idő maiad maguknak a müveknek az élvezetére. Pedig ez utóbbi a fontos és lényeges, tehát a további munkában errefelé kell inkább haladni: mindig és kizárólag a remekműveket kell a vizsgálat középpontjába állítani, a tartalom és forma egységében történő, analitikus és egyszersmind szintetikus vizsgálattal. Sok szó esett a módszerekről is. Mindenki egyetértett abban, hogy a módszer kizárólag csak eszköz lehet egy- egy mű alaposabb megismeréséhez, s nem válhat egy- egy tanítási óra vagy egész munkánk céljává. Ugyanez a helyzet az érettségire való felkészítésnél is: az érettségin való egyszerű „átcsú- szás” nem lehet minimalista célja a felkészítésnek — különböző tételdiktálással, szö- vegmagoltatással. Ügy kell megszerettetnünk tanítványainkkal a tantervi anyagban szereplő műveket és írókat, hogy ezekről azzal a tudattal számoljanak be a diákok, mint akiknek jóval az érettségi után is barátai maradnak az iskolában kötelezően olvasott vagy tanult írók, költők. Nem csupán az érettségi feleletének félórájában kell helytállniuk tanítványainknak, hanem a később elkövetkező több évtizedben, ha nem is fognak foglalkozásszerűen kapcsolódni az irodalomhoz. Mindehhez a helyes eljáráshoz az egyetlen járható út a nevelő önmagát állandóan képező egyénisége: az a tanár, aki állandóan újraolvassa a régi nagy élményeket és nyomon követi az újabb irodalmi jelenségeket, a szó legszorosabb értelmében együtt olvas tanítványaival, akiktől ő maga is újabb és újabb értékelési szempontot kap. hiszen egy-egy modernebb művet sokszor fiatalabb diákjaink gyorsabban birtokba vesznek, mint magunk s így segíthetnek ők is, nekünk, ha körösen beszéljük meg olvasmányainkat. A modern, korszerű szemlélettel tanító irodalomtanárnak nem lesz nehéz feloldania azt az antagonisztikus- nak látszó ellentétet, hogy az irodalomórán meg kell szerettetni az olvasást, az irodalmat, de egyszersmind osztályzatot is kell adni a tanulónak irodalmi tudására, hogy még a „kötelező” olvasmányokat is meg lehet szeretni. Igaz, ez nem köny- nyű feladat, de nem lehetetlen teljesíteni. Csak az a fontos, hogy a magyart tanító tanár ne zárkózzék be egy évtizedek óta kialakított zárt rendszerbe, amelyen belül csak számonkémi való tananyagot lát, amelyből feleltetnie lehet és kell, hanem naponta meg-megújulva az irodaiam folyamatosan felfedezett és élvezett szépségében, folyamatosan szerezve újabb és újabb benyomásokat, irodalmi-művészi élményt, igazi társa, irányítója lehessen és legyen fiatalabb tanítványainak. S ha így közeledik a kérdéshez tanár és tanítvány, akkor nagy lépéssel közelíthetjük meg azt az eszményt, hogy elmondhassuk magunkról: olvasó nemzetté válunk. Tizennégy évvel ezelőtt az akkor 94 éves Növi Sad-i Szerb Népszínházban a színészeknek, rendezőknek és az igazgatóságnak egy új nemzedéke nekilátott, hogy megvalósítsa művészi programját. Ez kifejezésre jutott a darabok megválasztásában, a színpadi nyelvezetben és előadásmódban. A darabok megválasztásában és színrehozá- sában az együttes abból a meggyőződésből indult ki, hogy minden új hazai dráma színpadra viteléhez meg kell találni az előadás nyitját, a régi hazai drámák felújításához pedig meg kell keresni az előadás „új nyitját”. Feladatuknak tekintették, hogy elősegítsék az új, vagy a módosítva felújított színházi formákat. Milos Hadzsin főigazgató mindezeket a következőkben fogalmazta meg: — A mi színházunk az egyik legrégibb jugoszláv színház, de a legfiatalabb színésznemzedék dolgozik benne. Ez rendkívül kedvező körülmény, mert segíti a színházat abban, hogy sajátos arculata legyen a jugoszláv színházi kultúrában. Milyen ez a sajátos arculat? Az új jugoszláv dráma vonásai rajzolódnak ki benne a legerősebben. Ez két úton valósul meg. Az egyik: minden mű érdekel bennünket, ami új. A másik: igyekszünk leporolni a régi irodalmi műveket, s mai felfogásban, adaptálva színpadra állítani. Ez egyben azt is igazolja, hogy bátor ez az arculat. Hiszen jó színházat sohasem lehet kellő biztonsággal művelni, de újdonságokkal ez a biztonság még jobban csökken. Ezért kell a bátorság. Ugyanakkor mindig az a jó színház, mely összhangban van a saját világával, a jelennel és megfelel azon közönség világának, mely az adott, a jelén társadalomban létezik. Ez a tény pedig mégiscsak elvi biztonságot ad. Pécsett Djordje Lebovics Viktória című drámáját és Zoran Petrovics Sakule falu, méghozzá Bánátban című prózai mű színpadi átiratát mutatja be a színház. Mindkettőt Dimitrije Gyurkovics rendezte, az utóbbinak a dra- matizációja, adaptálása is az ő munkája. A Viktória arról szól, hogy húsz évvel a győzelem után, az emlékmúzeummá alakított egykori gyűjtőtáborban, bírósági tárgyalást tartanak; felelősségre vonnak háborús bűnösöket, és felidézik az eseményeket. Az egyik vádlott Erich Ferdinánd Mussfeld matematika-tanár, volt SS-hadnagy, aki egy szabotázscselekmény leleplezése után sajátkezűleg megölt egy egyetemi hallgatót. A bíróság előtt áll Ludvig Klauss Pendel régiségkereskedő, a volt katonai mulatóklub őrségparancsnoka is. A klubban — más néven a babaházban — a tábor szép internált asszonyai, lányai fogadták a katonákat. 1943 karácsonyának éjszakáján az őrök a vádlott Pendellel az élükön megöltek több mint száz internált nőt. A darab Lebovics monumentális trilógiájának harmadik, befejező része. (Az első kettő: A mennyei osztag és az Alleluja.) A Sakule falu, méghozzá Bánátban prózai mű, költői tájkép, krónika, egy falu és a falusiak szerelmi naplója. A mű elmeséli, megénekli és naplószerűen feljegyzi az eseményeket. Nem színpadra készült, de mégis forgatókönyv-szerű. A vajdasági síkságról szól szavakban és képekben. Mozaikkockákból tevődik össze ez a színpadi tájkép, a falu életének egy- egy mozzanatából, s hogy ez valóban így van, bizonyítja azt az egyes képek neve is: Sor, Legény, Hatalom, Temető. Lakodalom, Háború, Koma, Kút stb. Napjaink hiteles rajza ez, melyben érezni lehet a történelmi események viharának hatását, amelyek a falu életét a parasztok vágyaival és kívánságaival mindig éppen ellentétes irányba terelik. A Szerb Népszínház drámai együttese örül és nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy ellátogathatott Magyarországra, amelynek színpadi kultúrája magas fokon áll. Meggyőződésük, hogy ez a látogatás elősegíti a két ország barátságát. Milenkovics Szvetiszláv Margócsy József tanszékvezető tanár A FUVOLA MŰVÉSZE SZÁZHATVAN ÉVE SZÜLETETT AMTMANN PROSPER Az ősi pécsi Székesegyház és a több évszázados gesztenyefák árnyékában egyszerű, karcsú obeliszk áll. Rajta már alig olvasható felírás „Amtmann Prosper fuvola művész. Született Sellyén 1809. Meghalt Pécsett 1854.” Június 25-én, szerdán lesz 160 esztendeje, hogy Amtmann Prosper az európai hírűvé vált magyar fuvola- művész Baranyában, . 1809-ben született Sellyén, ahol apja Batthyány Babtist' uradalmának számtartója volt. Iskoláit Pécsett végezte, majd 16 éves korában Pesten bölcsészetet hallgatott. Azonban már egészen fiatalon mindennél jobban érdekelte a zene, főleg a fuvolázás. Erre Sturm József, a pécsi Székes- egyház zenésze tanította. Még diák volt, amikor minden zeneszerzési előtanulmány nélkül, fuvolára duetteket, tercetteket komponált és ezek Bécs- ben nyomtatásban is megjelentek. Tanulmányainak befejezése után, Amtmann Prosper Bécsbe ment. Itt Scholl Károlynál tökéletesítette zenei tudását. Pályafutása azután az osztrák császárvárosban hirtelen ívelt fölfelé. Mindössze 20 éves volt, de már a bécsi Operaház első fuvolása 1829-től egészen 1835-ig. Mint befutott, kész fuvolaművész, első önálló hangversenyét diákkorának színhelyén: Pécsett adta 1832 május 8-án. Utána, 1836—1840 között Bécsben több koncertet adott, majd 1835—39 között európai hangverseny- kőrútra indult. Hangversenyezett Német-, Francia-, Olaszországban, valamint Angliában. A baranyai születésű fuvolaművészt mindenütt megelőzte jó hírneve. Külföldi körútjáról sokszor hazalátogatott Magyarországra és Pécsett, Pesten, Győrött, valamint Zágrábban szerepelt a hangversenytermek dobogóin. 1837-ben Münchenben olyan nagy sikert aratott, hogy a Müncheni Filharmóniai Társaság a tagjai közé választotta. Böhm hangszerkészítő pedig elismerése jeléül újrendszerű fuvoláinak egyik példányát ajándékozta neki. Harmincegy éves korában, 1840-ben, sok-sok külföldi és belföldi siker után, Amtmann Prosper visszatért Pécsre. Itt feleségül vette Mayer Károly zágrábi színigazgató leányát: Karolint, akivel boldog családi életet élt. Pécsett, a csöndes Anna utca 1. szám alatt még ma is áll az a repkénnyel befuttatott egyemeletes családi ház, amelyet Amtmann Prosper még 1848 után építtetett magának. Pécsről Marburgba, majd Grázba költöztek, de szíve visszahúzta Baranyába, ahonnan elindult. 1843-ban visszatért és Németbólyban élt, majd egy év múlva véglegesen Pécsett telepedett le. Utolsó hangversenye 1853-ban volt, ezt a pesti színház személyzetének nyugdíjalapja javára rendezte Weidin- ger Imre vak fagottművésszel együtt. Ez volt Amtmann Prosper „hattyúdala”, búcsúja a zenekedvelő közönségtől. Magánkörökben még játszogatott, fuvolázása a nyitott ablakon keresztül többször is kilíallatszott Anna utcai lakásából a pécsi utcára, de nyilvános hangversenyen már nem lépett fel. Amtmann Prosper nemcsak európá- hírű fuvolaművész, hanem zeneszerző is volt. Sok kompozíciót írt fuvolára, zongorára, vagy zenekari kíséretre. Különösen népdalvariációival aratott nagy sikert. E mellett zenekari és egyházi műveket is komponált. Nyomtatásban megjelent zeneművei: „Marche Hongroise” (1830); „Duo concert capricieux”; „Air varié pour la flute...”; „Introduction et varié brillantes”; „Offertorium” zenekarral (1839). Liszt Ferencnek ajánlott fuvola átirata a Rákóczi indulóból a 40-es években jelent meg Bécsben. Kéziratos ouverturjét (C-moll). a pozsonyi Egyházmegyei Egyesületnek ajánlotta (1837). Miután Amtmann Prosper Pécsett a Széchenyi tér és a mai Déryné utca sarkán volt Oertzen-féle régi színházban, a mai bíróság épületében aratta legtöbb sikerét, halála után itt tartották meg az első emlékhangversenyt, 1854. januárjában. A pécsi Zenekedvelők Egyesülete pedig 1932 októberében megtartott közgyűlését Amtmann Prosper-hangversennyel kötötte egybe. Ez alkalommal a ma is Pécsett élő Várhalmi Oszkár karmester felújította Amtmann Prosper emlékét a fuvola- művész egytételes szimfóniájának előadásával. Schmidt Péter kezdeményezésére 1866. november 4-én a pécsi Felső- Sétatéren leleplezték a Bartalits Mihály pécsi szobrászművész által készített emlékművet Amtmann Prosper és zenei barátja: Weidinger Imre vak fagottművész emlékének megörökítésére. A két zeneművész emlékoszlopának renoválására 1932. április 20-án a pécsi Zenekedvelők Egyesülete hangversenyt rendezett Pécsett. A „vén obeliszk” 103 év távlatában még ma is őrzi Amtmann Prosper nevét. Pusztai József Jelenet a Sakule falu, méghozzá Bánátban című előadásból 1 a
