Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-14 / 135. szám
Dunantmi napio 1969. június 14. Szekcsőtől Bédáig a folyam mentén öregember ül a pádon, sapkája ellenzője vet árnyékot cserzett, szélfútta arcára. Nézi a vizet. A Duna alacsony, és itt Szekcsőn is sötétsárga. Lent tizenegynéhány ladik, mozdulatlanul. Távolabb — a parton Mohács irányában — óriási daru kontúrja, a víz fölé hajló gém olyan, mint az őshüllő feje. Még messzebb a Nostra szürke épülete. Alulról jön egy szovjet tolóhajó. Vasárnap búcsú volt. — Mit csináltak? — Akinek bora van, ment fel a pincébe. Nekünk is van még nyolc hektó — mondja az öreg. — De vagyunk rá heten. Igaz, én nem iszom. Három orvos tiltott el, a negyedik azt mondta, szódával egykét pohár bort ihatok délben. Most mosolyog először: — És ha „elmegyek”? Egy öregemberrel kevesebb ... A csárdában halászok ülnek, üregek négyen, szőrösen, sapkával fejükön, barnára sülve. Az ötödik fiatal, csíkos ingben, hosszú beat-hajjal. Két fekete trikós férfi a másik asztalnál. Átszólnak: — Malacokat hoztunk. Párja nyolcszáz—ezer forint. — A Fischer Jani szokott malacokkal bajmolódni. Keressék meg! — mondják a halászok, aztán fizetnek, mennek. * Székesé alatt, ahol a tsz kertészetéből kanális vezet le a Dunára, pontosan a torkolatnál szép, pázsitos rét van és erdősáv. A kanálisban éppen hogy csordogál a víz. Két esztendeje szép, jótenyérnyi keszegeket fogtunk, pontyot kettőt és törpeharcsákat. Bent a folyam közepén homokzátony nyúlik el messze, amelyen korhadt rönkök akadtak fönt. A Csele-patak torkolatánál gyönyörű a part. A füzek és gyümölcsfák között néhány családi ház piros teteje villan elő. A vízben gumicsizmás magas, testes férfi apró halakat fog, dobálja be a vödörbe. Kacsákat etet vele. Egy öregebbik, két-három botra ügyel, de az úszó mozdulatlan. — Ebben az évben két pontyot fogtam. Semmi többet. Egy hónapja elég sok püffedt hal jött, éltek. Ahogy meg kimerítem, elpusztultak. Nem tudom, mitől kábulnak el. — Mocskos a víz és kic$i. — Ez a baj, persze. Szenny most is úgy és annyi ömlik a Dunába a gyárakból, mint azelőtt. De ha kicsi a víz, akkor a méreg tömény. —• Hogyan lehet itt élni? — Jó itt. Szép ez télen, nyáron. — Télen? — Csak látná! Amikor beáll a folyó, a fákat zúzmara lepi el, a rókák jönnek át a szigetről a j&gen. A kutyák meg itt lapulnak, aztán-nekik! Kész cirkusz! * Mohács, hajóállomás. Támaszkodunk a kőgátnak. Itt mindig támaszkodnak emberek, mert van látnivaló. Ha egyetlen hajó sincs, akkor is a nézelődöket valamiféle furcsa várakozás tölti el. Mintha üzenetet várnának, amit a folyó hozna. Selyemgyári szövők áradnak ki az utcára. Iderohannak a lányok a gáthoz, megvárják a hajó indulását, aztán párosával vagy csoportosan indulnak hazafelé, de itt a töltésen. Többen leülnek az állomás előtti futórózsák övezte padokra. A vámőrök és a határőr- katonák varázsolták ide ezt a szép virágözönt. de oly nagy ügyességgel, hogy szakavatott kertésznek is dicséretére válna.. * A töltésen le Bédáig, délelőtti műszakosokat kerülünk el, akik mindjárt a gyárból indulnak estig tartó pecázás- ra. A botok összekötve kerékpárra erősítve és persze a háDunaszekcsön tizsák, benne egy kis ital élelem, hazafelé ... talán hal. A töltésoldalban kalapos férfi, derékig mezítelenül, kaszálja a füvet. Az erdőszélen — árnyékba húzódó — kitárt ajtajú személykocsik, férfiak, nők, gyerekek, leterített színes plédek. Egy őz a motorzúgásra ugrik néhányat, majd megáll, néz vissza merev nyakkal.Leérünk a bédai halásztanyára. Terep-ruhás katona a gátőrház előtt. Igazolványt kér, mondjuk, hova megyünk, „Menjenek, azt hiszem, csak a Józsi bácsi van itt.” A tanya. Erős. masszív épület. Vaságyak, televízió, rádió, tűzhely, telefon, ágyak fölött a polcokon cseréptá- nyérak, edények, a sarokban kisebb-nagyobb bográcsok. Kint szárad a háló, hosszú póznákra függesztve. Lent ladikok, sporthorgászok motorcsónakjai. És csend, végtelen, nyugtató, csend. Dobró József hajnalban fölszedte a varsát, volt hal, nem sok, annyi volt, hogy motoros csónakkal bevigye a Mohácsi Petőfi Halászati Szövetkezet boltjába. Ha van 25—30 kiló, akkor már érdemes. — Kik járnak ide? — Sokféle ember. Néha külföldiek is. Megrendelik,, mi pedig megfőzzük a halat. — A többiek? — Kint vannak a vízen. Estére jönnek. Vacsorát főzünk, vagyunk tizenheten a brigádban, ultizunk, ha jó a tévé, megnézzük, de 'rendszerint én elalszom. Négykor kelni kell. — Mennyit kell fogni évente? — Az egész szövetkezetnek évi 850 mázsát. De most rossz a víz. Alacsony. Alig van hal. Jön két sporthorgász, farost- lemezgyáriak. Beülnek a hűs- re. sört isznak, és mesélnek. — A tolóhajó töri a csónakokat, pedig van „vízikresz”, ami előírja, már a város határában lassítani kell... Múltkor a Druzsba csak megy, mint a motolla ... Aztán egy hét múlva vissza. Éjjel jött. No, aztán a katonák adtak a kormányos képére az erős reflektorral. Dudált az istenadta, de csak világítottak neki, amiért a rocsókat kidobatta a hullámmal... Jókat nevetnek, aztán mennek. * Bent Mohácson a kompbüfében kérdem Irént, a túloldalon, ott a fehérfalú házban a füzek alatt megvan-e még Julka néni? A kisablaknál hajóssapkás férfiak söröznek, egyikük mondja: — Meghalt a télen. Motor ütötte el... Szóval motor ütötte el. Különben biztosan élne. Pedig 85 esztendős volt. Nevezetessége volt ennek a dunai világnak. Csirkéket nevelt, s akinek kellett, levágott egyet-kettőt, megsütötte, bort adott mellé. Amikor a komp állt, mert nagy viharban nem mehet neki a víznek, akkor Julka ladikba ült és áthozta az Bédán utast. Volt egy mohácsi ácsmester, ígérte Julkának, a padlásgerendákat kicseréli, mert időnként ropognak. De csak ígérte. Egyszer a szigetről jönne át, de a komp nem indult. Novemberi, szakadó esős, ronda, szélfútta este volt. — No üljön be! Az emberek — akik a parton a csárda eresze' alól figyeltek — keresztet vetettek. Julka néni a folyó közepén mondja az ácsnak: „Most megígéred, hogy a héten rendbehozod a padlásomat, különben búcsúzz az életedtől...!” Az ács esküszik, Julka néni nagyot nevet, aztán meghúzza a lapátot, féloldalvást ülteti rá a ladikot a hullámokra ... A ház körül most senki. Áll a ház, állt akkor is, amikor az ár a padlásig ért. Olyan szívós, erős ház, mint amilyen a szikár matróna volt... Rab Ferenc MIÉRT KUKA A KUKA? Városaink hétköznapjainak ma már elmaradhatatlan színfoltja a szemétgyűjtés népszerű járműve, a KUKA. Ez a név köztudott, de vajon honnan származik? Sokáig úgy élt a köztudatban, hogy szláv eredetű szó, cseh vagy szlovák és a gyűjtéssel kapcsolatos fogalmat jelöl. Nyelvészeink kiderítették, hogy nem is szláv szó és nem is jelent önmagában semmit. Egy német gyárüzem kezdőbetűiből alakult. A Keller und Knap- pich, Augsburg firmának a rövidítése. A cégnek ma is ez a sürgönyeimé. Itt gyártották először az ilyen típusú szemétgyűjtő gépeket. Később a közhasználatban azonosult a firma neve ezzel a géptípussal. Hozzánk már úgy érkezett, mint az ilyen rendeltetésű gépek elnevezése. Komolytalan royal Teheti, mert vasúti Szeretem a vasutat. A vasutast is. Ott áll a vonat mellett, felsegíti a tehetetleneket, leemeli a gyerekeket és a csomagokat. A fiatal csinos nőket szívesebben fogja meg, mint a középkorú kövéreket, dehát a helyében én is így tennék. Szeretem őket és mégis félek tőlük. Amikor utazni kezdek, mindig elönt a bizonytalanság. Nem vagyok tudós, bár áb- rázatom és szemüvegem miatt belekeveredtem már ilyen gyanúba, amikor azonban néhány tudományosnak tűnő előadást tartottam, előttem már az előadás előtt, a többiekben előadás közben derült ki ennek az ellenkezője. Hiányzik tehát belőlem mindaz a tudományos felkészültség is, ami a vasúti utazáshoz szükséges Az utazást még normálisan kezdtem, mint legutóbb is. Odamentem a pénztárhoz és kértem egy jegyet Tatabányára, Pesten át, gyorssal. Az első vizsgálat Szentlő- rincen ért. Amitől mindig is szűkölök, az a jegyvizsgálat. Ilyenkor az az aggodalom ver bennem tanyát, hogy elmulasztottam valamit, amiért bajba kerülök. Ez esetben nem volt semmi baj, a jegy rendben volt. Pesten le kellett szállnom, mert a legközelebbi tatabányai vonat később ment. Bementem hát a városba és elintéztem valamit. Aztán kimentem a Keletire és annak rendje-módja szerint elindultunk. Már majdnem Tatabányára értünk, amikor meg-' jelent a kalauz. Hosszan szemügyre vett, először a jegyet vizsgálta, aztán engem. Mintha számára érthetetlen lett volna, hogy mi hogy kerültünk össze. — Baj van! — Baj van! — szűkölt bennem a lélek. Ez a fajta kalauzi pillantás még mindig bajba sodort. — A Keletin, vagy Kelenföldén szállt fel? — vallatott. Az igazságnak megfelelően válaszoltam: — A Keletin! — Ott?! — nézett rám szúrósan. — És hol szállt le? — A Délin! A kérdés alatt a homlokát ráncolta, majd bonyolult számtani műveletbe kezdett és simán megsarcolt vagy 15 forinttal. A pénzt leszurkoltam, bár hőzöngtem. Sehogysem fért a fejembe az ügy. Az gyakran előfordul, hogy megbüntetnek, tehát maga a tény nem is meglepő. Nem is szoktam érte szólni, mert hát balfácánoknak is kell lenniök. Az okot azonban szenvedélyesen kutatom és kíváncsi voltam, hogy mit vétettem. Az ártatlanul elkövetett bűnök a lelki elnyomorodás forrásai. — Uram, árulja el, hogy miért büntetett meg engem? — Azért, mert a Déli p. u.- on szállt le és a Keletin szállt fel. Ez az út hosszabb, mint amennyire a jegye szól. Ellenőrzés nélkül semmibe nem nyugszom bele. Belebújtam a menetrendbe és megállapítottam, hogy így sem utaztam többet. — De ha a hídon átmegy, az duplán számít. Metszőpont! — Uram én ezt nem tudtam. Mert ahogy elmondta, se tudom. De legyünk tárgyilagosak. Itt állunk a leszállás előtt Tatabányán. Ha én azt mondom önnek, hogy Kelenföldön szálltam le, akkor nem büntetett volna meg? — Akkor nem! Nem állt volna 'módomban ellenőrizni az utas állítását. — Hátha én átvertem önt és Biatorbágvon szálltam fel, és odáig gyalog mentem, azt sem tudja ellenőrizni. Amiért meg kell büntetni, azt elhiszi, amiért meg nem kell megbüntetni, azt nem hiszi, jóllehet a jegyből egyik sem derül ki. — De egy intelligens utasnak tudnia kell, hogy ... — Állj! Én nem vagyok intelligens utas. Ha odamegyek Pécsett a pénztárhoz, arról a szakemberről, aki ott ül, feltételezem, hogy hivatalból intelligens. Tehát a vasút egy intelligens testület — Ha az utas nem is intelligens, a vasút intelligenciáját nem lehet kétségbe vonni! — hördült fel ellenfelem. — Istenments! Nem is vonom. Én csak azt mondom, hogy az intelligens vasútnak figyelmeztetnie kellene az unintelligens utast, hogy barátom észnél légy, itt van a kezedben a jegy, de ettől még megsarcolhatnak. Az intelligenciáról szóló és terméketlen vita végül is nem vezetett sehova. Itt álltam megsarcolva, pusztán azért, mert őszinteségbe bonyolódtam. Tizenöt forint nem nagy pénz, bár valójában nem is kicsi. Fél napidíj. De nem is ez a lényeges, hanem lelkivilágom összeomlása. Nem vonom kétségbe, hogy a vasutasnak jogilag igaza volt. De ha a vasúti jegyből nem derül ki mindez, akkor a jóhiszeműség nem lehet büntetendő cselekmény. Most mit csináljak? Szeretném levonni a tanulságot, de nem érdemes. Ugyanis igazat mondani káros, hazudni jó és hasznos, és hiába voltam jóhiszemű, mit segít ez rajtam. Mit kezdjek ezzel a tanulsággal? Szőllősy Kálmán T űvé tettük érte Gör. csöny minden zeg- zugát, amíg valaki meg nem „szánt” bennünket. — Ja, ha maguk a házszámot kutatják, sohasem találják meg. Odafent a kőkereszt mögött a cigánysoron keressék. Csonka Mihályné, csak mosolygott az „eligazításunkon”. — Ettől még nem dől ösz- sze a világ — mondotta, miközben beinvitált a ragyogóan tiszta házba. — Az uram zetoros a tsz-ben, s én is ugyanott időszakos munkás. Aztán a négy gyerekről beszélt. Arról, hogy Sanyiira kivételével, — mert ő még csak 12 éves — mind elvégezték a nyolc általánost, sőt Annuska még tovább is lépett, jövőre érettségizik a pécsi Janus Pan- noniusban. — Sajnos is, meg nem is, hogy keveset látjuk, — mondotta az anyja, — mert nemcsak a gimnáziumot járja, hanem a gépíró-gyorsíró iskolát is. és tavaly szepclnnuska tán ed álén eke $ lesz... tember óta éneket is tanul a pécsi stúdióban. Hogyan győzi, nem tudom, de az biztos, hogy itthon sohasem mutat fáradtságot. Szerencsénkre éppen óraszünet volt a pécsi Gyors- és Gépíró Szakiskolán, amikor Annuskát felkerestük, de ezúttal korántsem volt magabiztos kedvében.' — Rágondolni is rossz, mit fog szólni Komlódi úr a tanítómesterem, ha megtudja, hogyan szerepeltünk Tóth Marikával a keszthelyi Helikonon. Ugyanis ő készített fel bennünket a duóra és olyan alaposan, hogy aranyéremre- aspiráltunk, mégis csak bronzzal jöttünk haza. Jaj, nem is tudom, hogy kerülök majd a szeme elé. .. Megvigasztaltuk, hogy tud már róla és egyáltalán nem tekinti tragédiának. — Csak az vigasztal, hogy a Helikon előtt arannyal végeztünk a megyei döntőn, — j tett pontot az ügy végére, | majd némi faggatásra, rátért az előzményekre is. Egy újsághír révén került a stúdióba. Pontosabban az OSZK pécsi zenei stúdiójába, amely tavaly szeptemberben hirdette meg felvételét ének, hegedű és táncdal- szakra. Természetesen ez csak alkalmassági vizsgáztatás volt, amelyen, mint mondotta, két táncdalt kellett elénekelnie Komlódi József zongorakíséretével. — Nagyon drukkoltam, mert Koncz Zsuzsa és Mary Zsuzsi slágerszámaiból kellett előadnom, s csak akkor nyugodtam meg, amikor egy ráadást is kértek tőlem. Szóval sikerült a felvételim ... Azóta nyolc, hónap telt el, de Annuska szerint csak az „alapozás” hónapjai voltak ezek, mert a jövő évi „kategória” vizsgáztatásig nagyon sok ianulnivalója lesz még. Népdalokkal, műdalokkal, operettrészletekkel, sanzonokkal, sőt spirituálékkal is meg kell még küzdenie, beleértve egyes számok angol nyelvű elsajátítását is És emellett természetesen helyt kell állnia a gimnáziumban, a szakiskolán, sőt ősztől kezdődően az angol nyelvű tanfolyamon is. És hogyan győzi mindezt? — A gimiről most szeptemberig leadom a gondot, de egyúttal befejezem a szakiskolát is. és ennek a helyére már beiktathatom az angol tanfolyamot, — rendezte a „magától értetődő” időbeosztást, majd előrukkolt legdédelgetettebb tervével is. — Nagyon-nagyon szeretnék táncdalénekes lenni, de ha sikerülne is, akkor sem adnám fel a szakmámat. Elsősorban az öcsém Sanyika miatt nem, mert. nagyon tehetséges, és igazán megérdemli, hogy patronáljam. Mert tudja, olyan szép lenne egyszer majd, évek műl- va testvér-duóban is kiállni a pódiumra ... P. Gy.
