Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
6 to 19t9. mäfm f% többnyire még ma ti évszázados módszerekkel történik. A tömböket bezsírozott fasíiteken engedik át a völgybe, ■ a tömbök mögött egy-egy ember halad, aki derekára erősített kőtél segítségével szabályozza a csúsztatás sebességét. Ez a munka nagy testi erőt kíván, de nem lenne túlontúl bonyolult, ha nem szabdalnák tel a hegyoldalt az ösx- szefutó utacskák; a keresztezéseknél fékezni kell a teherrel, hiszen a simára csiszolódott lejtőn egyszerre többfelöl zúdulnak a tömbök egymás felé Attól kevésbé kell tartani, hogy a tömbök rázuhannak a munkásokra, s összezúzzák karjukat, lábukat — inkább az alattomos, kemény ütésektől, — melyek nyomán megkékül a bőr, elakad a lélegzet A munkások ezért többrétegű anyaggal, bőrrel, vagy nemezzel burkolják törzsüket és puszta védekező ösztönből, anélkül, hogy annak bármi gyakorlati jelentősége lenne, gyapjúsapkájukat a szemükbe húzzák. Legnagyobb részük távoli vidékekről Jött a bányába, s agglegény volt Barakklakásaikat a hegyoldalba építették, fenyvesek közé ahonnan már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, közel a csúcshoz, egy kisebb csoport a bányában fejtette a fehér márványt amelyet másképpen szobor- márványnak is hívnak: ez nem tartalmazhat egy szikrányi salakot s még sötété* ereket sem, oly fehérnek és folttalamnak kell lennie, mint a háj. A munkások is tudták, hogy ezt a márványt a völgyben épült kis városok szobrászai vásárolják meg, s hogy a fél országot innen látják el vallásos tárgyú szobrokkal, barokk angyalokkal, madonnákkal. Fejtés közben a sok magányos férfi a nagy hófehér tömbökbe megpróbálta beleálmodni a madonnát a női test formáit hajlatait amelyet magába zárt a hűvös márvány, mint kígyót a zsák. De gyermeteg képzeletük nehezen birkózott a feladattak Egy napon aztán megtudták, hogy a városban, ahol vasárnapjaikat tőlük, A egy fiatal nő, s a leghíresebb szobrász róla mintázza a madonnákat és világi tárgyú szobrokat Clara, mert így hívták a fiatal nőt hol a Szűzanya leplében állt modellt hol mezítelenüt a Béke vagy az Évszakok allegorikus nőalakjaként Szép volt tolt és ará- fOyos, és jóval karcsúbb, mint a völgy pa- fasztasszonyat Hamarosan szeretője lett Manucenak, a szobrásznak. Sajnálkozva emlegették, állhatatlannak nevezték, de vélekedésükből sosem csendült ki megvetés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciája elnémította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztatták a fiatat Igéző teremtést amiért odaadta magát Manuce- nak, a testes, göndörhajú, duzzadt ajkú, fekete bajuszos szobrásznak, akiről az a hír járta, hogy kapzsi és mohó: pénzre, dicsőségre egyaránt Clara létezése megzavarta a márványbányászokat. Az arcnélküli asszony, akit olyan sokáig próbáltak beleképzelni a márványba, íme testet öltött. Szerettek volna találkozni vele, de Clara keveset járt el hazulról, ők pedig ritkán juthattak le a völgybe. Így csak távolt ismeretlen alakja köré szőtt legendáik gyarapodtak, ■ mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéikért, ■ azért, hogy nem láthatják az eleven Clarát, a legendák daráját gonosznak, megvásárol hatónak festették. A márványbányászok csapatában a sok meglett sorsába beletörődött férfi között dolgozott egy alig húsz esztendős fiú is, Carlo. Szüleinek Po-kömyékl birtokát tönkretette az árvíz, s így kényszerűségből állt be a márványbányászok közé. Arcának gyermekes bája különös ellentétben állt kifejlett férfias, erős testévet s ez a gyermeteg arc, Pierre Gascar: Márvány valamint csendes modora, ■ a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhébe bélényugvó tiszta embersége atyai érzéseket ébresztett iránta társaiban. Talán ennek is köszönhette, hogy gyakran bízták meg kiváltságos feladatokkal. így történt aznap is, amikor Carlót jelölték ki, hogy elkísérje a teherautó-szállítmányt, amelyet Manure, a szobrász házánál kellett lerakniuk. Indulás előtt Carlo levette a törzse köré csavart nemez védőt, s a nagy hőségben ingét is kigombolta. Amikor a kocsi beállt Manuce házának udvarába, 6 is segédkezett a sofőrnek a hatalmas tömbök lecsúsztatá- sában. Egy rossz mozdulat következtében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csupasz mellkasán. Manuce — a fiú zavart tiltakozásával mit sem törődve — bevezette a házba, és Clarat szólította. Carlo még jobban zaVarbajött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szólni készült, hogy a vérzés már el is állt, amikor belépett Clara fésülködő köpenyben. — Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást dara intett Cáriénak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülkébe értek, ahol Clara előrehajolva matatni kezdett a gyógyszeresszekrényben. Clara felegyenesedve elkapta a tekintetét De szótlanul jött közelebb, alkoholos tamponnal megtisztította a seb környékét, és borogatást tett rá. Aztán ismét elfordult, hogy sebtapaszt keressen. Carlo a foglalatoskodás közepette egyre nevetségesebbnek érezte magát Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa Clara haját Arrébb ment néhány lépéssel, ahol a kis erkélyről láthatta Manucet és a társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömböket, mintegy hetvenkedve azzal, hogy mennyire élvezi- a nehéz testi munkát Amikor Clara ismét odajött Carlo- hoz, megfogta a fiú csuklóját s ekkor megint találkozott a tekintetük: Carlo megértette, hogy neki kell leszorítania a friss kötést, amíg Clara leragasztja a tapasszal. Morgott még valami köszönetfélét, s aztán nagyon gyorsan, és nagyon zavartan ingét gombolgatva kiment a házból. Este a seb fájdalma Ismét darat juttatta eszébe. S másnap, amikor felkelt, még mindig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt veszélyes. Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában életre kelteni a márványtömböket, de közömbösen, megbocsátóan hallgatta az újra meg újra elismételt vaskos tréfákat. Most minden megváltozott. A kétértelmű tréfák, megjegyzések sértették, annál is Inkább, mert immár őbenne is egyre gyakrabban felötlött a madonna és Clara testének egymásbamosódó képe. Beköszöntött a nyár. Vasárnap Carlo lement a városba, és elbújt a Manuce házával szemközti kapualjban. Órák hosszat várt, amíg aztán estefelé Clara és Manuce kijött a házból, mindketten beültek a kocsiba. Amíg a férfi az indítással foglalatoskodott, dara észrevette őt, s egy hosszú, végtelennek tetsző pillantást vetett rá Másnap Carlo ismét elfoglalta előző napi őrhelyét Negyedóra múlva mellette termett Clara Keveset beszéltek, csupán a találkozó időérkezett, ét még aznap Carlo szeretője lett Ettől kezdve hetenként kétszer-háromszor találkoztak egy-egy városszéli kiskocsmában. Meséltek egymásnak életükről. Carlo kflnyörgött darának, hogy hagyja ott Manu cet, de a lány haladékot kért A bányászok egyike-másika meglátta Cáriét a leány társaságában. Meglepte őket a nő szépsége és eleganciája, tudakozódtak kiléte felől, • hamarosan rájöttek, hogy Carlo barátnője azonos a szobrok legendás darájával. A hír nagy megbotránkozást váltott ki az egész hegyoldalban. Annak örültek volna, hogy Carlo megtalálta a szerencsét, hogy Immár valóban férfivá serdült. Ám sértette apai érzéseiket, s valóságos szentségtörésnek tartották, hogy darát szereti, bűntársa lesz annak a lénynek, aki alig dobja le a Szűzanya köntösét, s máris átadja magát a hfvságos testi örömöknek. Carlo szótlanul fogadta korholásukat. Nem akart lemondani daráról, s ezért, amikor legközelebb találkoztak, ismét kérlelte, hogy hagyja ott a szobrászt, és egész korábbi foglalatosságát, s kösse hozzá az életét. Clara most sem adott választ. Eközben a bányában Immár sértések követték a szemrehányásokat Carlo rejtek- utakon, az omladékok között mert csak le- lopózkodni a városba. Aztán elhatározta, hogy nem találkozik többé darával. Társai visszafogadták maguk közé, elhalmozták szeretetükkel, de ő álmatlanul kínlódott éjszakánként, kiült a sziklákra, a magas ki- szögellésekre, és bámulta a tengert De Clara még jobban szenvedett Carl« hiányától. Most döbbent rá, hogy mindaz, amit addig átélt amit szeretett, aminek örült tulajdonképpen halott volt égy kapcsolódott csupán a való élethez, mint a hűvös márványszobrok a hús-vér emberekhez. Vajon miért nem jön Carlo? Gyötrődve töprengett magában, de valójában tudta a választ. Elhatározta, hogy elhagyja Manucet, és elindult, hogy döntése hírét maga vigye meg Carlónak. Ahol az ösvény elkeskenyedett, leállította kocsiját és gyalog vágott neki a hegyoldalnak. Két kézzel hajtotta szét a sűrű bokrokat, úgy tört magának utat Hamarosan elviselhetetlennek tűnő szomjúság gyötörte. Vajon eléri-e valaha is a csúcsot? Aztán egyszerre arra gondolt hogy milyen szokatlan, mélységes csend veszi körüL Egyetlen embert egyetlen mozgó alakot sem látott, a ettől különös ijedtség szakadt rá: mit is keres ő ezen az elhagyatott vadregényes hegyoldalon, egyedül a fehéren izzó ég alatt Hűkkor kürfjelzés hasított a csendbe, dara a hang irányába pillantott, s észrevett egy furcsán beburkolt sapkáját szemébe húzó altlkot aki széles, izgatott faglejtésekkei Integetett felé Clara nem hallotta a mozdulatokat! kísérő kiáltást s rövid habozás után arrafelé irányította lépteit amerre a* embert látta, noha az integető, s néhány társa épp ellenkező irányba szaladt Hamarosan el is tűntek a szeme előL Clara megállt pihenni, s hátát nekivetette egy árnyékos, hűvös sziklának ... Robbanás reszkettette meg a levegőt s a* Ismét beálló csendben a márvány finom- szemcsés, fehér porfelhője ölelte körül Clarat Immár örökre. Pedig épp ekkor a hegy túlsó oldalán Carlo elhatározta, hogy aznap este mégis megkeresi darát... Fordította: Zilahi Judit Pierre Gascar francia Írd főbb művel: a Bátorok, és az Asszonyok című elbeszéléskötet* az Elveszett léptek című dráma, valamint két regény: A korallzátony és a Menekült. Fenti elbeszélését a Napok című kötetéből vettük. HOÓS ELVIRA LINÓMETSZETE TÉNAGY SÁNDO»: Gyökértől ághegyig Virágpor, Kereten mo levegőt, szivet súlyosít, boldogan, szemérmetlenül önmagát éli aa anyag. Izgatott, bolond Mtegsés: szél markol levélbe, húsba, föl csiklandoz, tenni késztet: a bőrön átfénylik a vés. Munka gyökértől ágbegyig, áradás, szívás, lüktetés —■ ragacsos testű pillanat« a folytatás biztonsága. Asszonyt, forrongó éirnsk, tudás és sejtés összhangja — sziromház sajog: dagad a húsban ■ élni kezd a magsai MÁKAT IDA: Végül Elém majd végül te te a af(«kg ahol a bozót föl m égig ér, én ott ragyogok régen a kövekben te megállaz majd a nagy vfs szélinéL mely oly súlyos és olyan aaoadnlatlan és tündöklő-mély mint a fájdalom, és értsz már mindent, mindent Mit aa (kérdeni és megismersz majd azon a navon, mikor a föld la régen elfelejtett •a — zöldjükké szívtak, föl Ittak a Mft Megvallass ott a víznek, a köveknek, z hallod hogy zúg az örök némaság. Vészi Endre: Szökési kísérlet Az apai nagybácsi, akihez most Tóni bekopogtat, nyugdíjas bőrmunkás és ellentétben a legtöbb öregemberrel, ke- vésszavú, magányos jellem. Sárga, telepi házban lakik, de erre most új városnegyed épül, s a tervrajzon ezf is lebontásra ítélték. Ha erre sor kerül, majd beköltöztetik az öreget a megépült új házak egyikébe. Még két nap hiányzik húsvéfhoz. Tóni, alig hogy letette holmiját, elindul kereszt-kasul a városban, hogy különféle mozikba jegyet vásároljon. Így szokta mindig, amikor Pestre jön: négy-öt moziba. Az öreg sosem tort vele. Naphosszat az ablak előtt ül, olcsó szivarját szívja, miközben az új épületek lassan bekerítik. Retteg attól a pillanattól, amikor itt kell hagynia a megvénült lakást, melynek minden rovátkájába belevette magát a múlt pora. akár a lepárlódott só. A második napon, az ebédnél, megkérdi az öreg: — Aztán csönd van otthon? Még sosem kérdezte ezf. Legtöbbször a személyesség hiányzik szavaiból. Az összecsukható vaságy, amin Tóni alszik, kegyetlenül gödrös, de a fiatal szervezet alvást kíván. Éjféltájt felriad: semmi, csend. Az öreg még mindig az ablaknál ül. Gödrös, hideg füst bodorodik a feje körül. — Szép volt a mozi? — szólal meg váratlanul, mint aki tudja, a fiú nem alszik, szólhat hozzá. — Apád, legényember korában, sokat hált ezen a vaságyon, — mondja hosszú csend után. Ezek a nagy hallgatások évszakokra osztják fel az együttlétet. Mintha egymást követné tél, tavasz, nyár, ősz. Tóni most magára gondol. Zsebében a friss segédlevél. Még ünnep előtti nap sorravesz néhány gyárat. Nem akar visszamenni, itt marad Pesten. Az öreg biztosan adna neki helyet, a vaságyat is ki lehet cserélni. Ünnep napján jönnek a szomszédok, főttsonkát, tojást, Süteményt tesznek le az asztalra. Vacsora után az öreg nem vonul vissza szlvarfüsfje mögé, szokatlanul bőbeszédű. Nem is érthető a váratlan hangütés. — Apádnak mindig büdös volt a munka, de megjátszotta magát. Ez nem igaz, tiltakozik magában a fiú, hiszen előtte áll az örökké nyugtalan ember. Látja öt lámpafényben szónokolni, homlokig szénporosan, kokszhegyek között. — Átvert az mindig mindenkit, — folytatja konokul az öreg — nincs abban kitartás. Valami hiányzik belőle. Ha égett a ház, mindig ide jött erre a vaságyra. Mért mondja ezf neki? Mintha valaki belevágna az arcába. Haragszik az öregre. Nem, nem marad itthon, elmegy kószálni. A Körúton autók, emberek, villamosok úsznak az ezüstkék estében. Egy fénycső merőlegesen és izzón a sötétségbe fúródik, mint egy óriás hőmérő. Elvarázsolt világ, váratlanul előbukkanó jelenségekkel. És íme, előtte megint ott siet apja, az alacsony sovány férfi, kibomló hajfürtjeivel. Mint aki égő házból menekül. És valahol ott úszik a vaságy. Meggyorsítja lépteit, éhséget érez. Egy büfében zajos emberek közé fúrja magát, s papírízű virslit- eszik. Az apa eltűnt. Megint oldódik valami. A fiú egyszerre társai közt érzi magát, a tálkában, amint félmeztelenül rohannak a Duna-parton. Szeretne harsogóan fölnevetni, eszébe jut a kajak. Még júliusban történt, högy fölfordult vele, de hát most kinek beszéljen erről? A kajak a gyári sportegyesületé. A mélység magához akarta szippantani. akárhogy is, de vissza kellett szerezni, mert ötezer forintba kerül és egész életében törleszthetné. Az ilyesmit levonják szigorúan, ö maga is kimerült a kapkodásban, az izmaiban és a gyomra táján görcsöt érzett. Teljes nyíltsággal tűzött a nap, a folyó domború volt, mint egy pontosan csiszolt lencse, a csárda teraszán megvillant a pincér fehér kabátja, a tányércsörgés is idehallatszott és őt meg a kajakot a halál fenyegette. S ez olyan ellentétes volt, hogy a lefelé húzó áramlásban is nevetni kellett volna. Az ünnepet követő estén megint szemben ülnek egymással: az öreg és a fiú. — Holnap utazol? — Kidob? Az öreg vállat Mont Megint hosszú csönd. Fülében ott trappot a fajira. Nedves íöldillatot érez. Gödröket ásnak, pontosan kijelölt rendbe: itt lesz a port. A város tüdeje. Beszippantja a füstöt és kileheli az oxigént. Fenyők, nyárfák, platánok. Az öreg finoman ráncolt, vékony arcbőrén megrándult egy erecske. " — Csak azért kérdenem, hogy mikor «tarnt, mert lejár a szabadságod. — Itt maradok Pesten. Van munkám — határozza «I magát Tóni. Az öreg mintha nem hallaná, legalábbis, nem váüaaaoL Nincs folytatás. Hajnalban csomagol a fiú. Nem tadja ásó nélkül megáBm. — Azt a vaságyat máshol Is megtalálom — «reszt! szavait az öreg hátának. — Azt igen — az öreg lassan feléje fordul. — Vagy ha úgy akarod — mutat a vaságyra, — aludjatok benne ketten, osztozkodjatok rajta. Te meg az apád. Mert biztos, hogy 6 1« szökni akar. Mikor legutóbb itt járt, már a szállás érdekelte. Szedi a betyárbútort, mert megint ég a ház. Unja az asszonyt, a várost, a családot. Abban a városban 6 is benne van, a házakban, mindenben — ezt írta nekem egyszer. Sose bírtam a nagy szavakat. Benne vagy, gondoltam, egészen addig, amíg benne vagy. Az ajtóban megveregeti a fiú karját — Karácsonyra feljössz? Ha élek még akkor. A csöndes kérdés mögött trappoi a falka. Az orrában as otthoni mozi sűrű emberszagát érzi. Sötétben ér haza, a köd súlyos, mint egy télikabát. D« tudja minden háznak, minden üzletnek a helyét. Majdnem mindenki az ismerőse. Tízezer embernek köszön, kétezerrel tegeződik. S a megmentett kajak ott alszik a csónakházban, mint valami személyes ismerős. Édesanyja fogadja. Szorosan a fiú mellé áll. — Apád délután fölment Pestre. Megint rájött a nyava* lya. — Nem baj. Én itthon vagyok. Nekilát, hogy kicsomagolja a bőröndjeit. Puha kis talpak esosszanak a padlón beléptek öccsét áh i
