Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-03 / 98. szám

1969. május t. Dtma-nftni n to 7 PÉCSI MÁJUS ELSEJÉK VITA KULTURÁLIS ÉLETÜNKRŐL HOQYAN TOVÁBB? A régi pécsi újságokban már az 1890-es évet jóval megelőzően olvashatunk be­számolókat május elseje megünnepléséről. Semmi sem új a nap alatt — szok­tuk mondogatni és valóban a társadalom történetében a jelen mindig kapcsolódik a múlthoz. „A májusi ün­nep — írja a Révai Lexikon — az ősvallások legtöbbjé­ben előfordul; jellege öröm­ünnep, mellyel a zord tél után fölzsendülő természetet üdvözölte az ember.” Ha to­vább kutatunk, arról is sze­rezhetünk adatokat, hogy már a Xin. század óta „né­pi ünnepség”. A májusfa ki­szemelésére ünnepi menet­ben vonult ki a nép az er­dőkbe, az ünneplés másnap bent a falvakban folytató­dott nem éppen illedelmes formában, mert L Jakab angol király tiltó rendeletet adott ki az előadott „bohó és kényes tréfák” miatt Ezek a kényes tréfák az ak­kori feudális rend elleni til­takozás ösztönös megnyilat­kozásai voltak. Az angol nép május elsején a legen­dás hős, Robin Hood emlé­két ünnepelte. A polgári társadalom ts saját ünnepének tekintette május elsejét A „majális” vidám szokásairól a „Pécs” című lap 1884. május 3-4 számában így számolt be: „Május elsejét, mint a leg­szebb tavaszi hónap első napját városunk örökös szo­kás szerint a legvidámabban ünnepelte meg. Már a kora hajnali órákban megnépe­sültek az utcák és terek, honnét aztán a tömeges ki­rándulások intéztettek a sza­badba, a szép hegyekbe, melyekre nézve mi pécsiek oly ritka szerencsések va­gyunk. Vidám zene harso­gott már a kora reggeli órákban. Elsők voltak honi művészeink, a kisebb-na- gyobb bandába kebelezett cigányok. Utána a városi ze­nekar járta végig a várost, később a katonai zenekar üdvözölte törzstisztjeit A 7. huszárezred legénysége pe­dig felcifrázott májusfávai kedvezett tisztjeinek. Dél­után népes mulatságok vol­tak a Tettyén és Üszögben, mely utóbbi helyen szeren­csétlenség történt Ugyanis egy iparos-segéd a hintából oly szerencsétlenül ugrott ki, hogy lábszárcsontja he­lyéből kirándult, a nagy fáj­dalom és ijedtség következ­tében eszméletét veszté — gyorsan hazaszállították.” Az eddig elmondottaktól tartalmában félreérthetetle­nül eltér a szocializmus for­radalmi tanainak hatására az 1889-i párizsi kongresszu­son tett javaslat. Lavigne francia küldött az akkori munkáskövetelések teljesíté­séért indított harcot írta en­nek az ünnepnek zászlajára. Lavigne szubjektív indíté­kait, hogy miért éppen má­jus elsejét javasolta, nem ismerjük, de egy objektív tényező fennforgása bizonyá­ra befolyásolta a kongresz- szus határozatát. Május ele­jén nagyon sok helyen kü­lönböző szokások honosod­tak meg, ezek nem kötődtek sem egyházi, sem nemzeti, helyesebben valamiféle álla­mi hagyományokhoz, így az öntudatosodó forradalmi proletariátus osztálytörekvé­sei számára foglalta le és tartalommal töltötte meg május elseje ünnepi jellegét, és 1890-ben, egy évvel a ha­tározat után a világ minden táján, ahová a felhívás el­jutott. követeléseiket harso­gó munkástömegek felvonul lása ébresztette fel a félel­met száz és száz tőkés lel­kében. A „Nemzet” című lap borúlátó szavait idéz­zük: „Az egész esztendőt legszebb, legvidámabb, leg­gondtalanabb napjára teszi rá durva, kormos, nagy ke­zét a munkás... Komoly, jóslatú nap lett május el­seje.” Az 1890. április 27-én meg­tartott népgyűlésen a pécsi munkásság is határozatban szögezte le május elsejének megüti rteplését. A pécsi rendőrkapitányság tilalma ellenére május elsején dél­után 2 órakor a Budai vám­nál gyülekező munkások vö­rös zászlók alatt vonultak az üszögi erdőbe, de most ugyanott, ahol évekkel előbb vidám hangulatban nótázók zaja verte fel az erdő nyu­galmát. az öntudatára ébredt tömeg súlyos anyagi körül­ményeit feltáró szónokok követeléseiket kórusban sza­való férfiak, asszonyok ki­áltása visszhangzott A meg­maradt dokumentumok sze­rint az első május elsején Ady Endre szavaival élve csak azok voltak jelen, akik „százszor tudtak bátrak len­ni”. Az első ünnepi felvo­nuláshoz az elkövetkező években egyre nagyobb lét­számban és egyre forradal­mibb jelszavakat hangoztató munkások csatlakoztak. A mozgalomnak ez a lendülete meghátrálásra kényszerítet­te a századforduló reakciós kormányköreit Az I. Inter- nacionálé alakuló kongresz­szusán hozott határozat győ­zött a reakcióval szemben. Mindössze két-három év telt el a párizsi határozat óta és a „vörös jelvényes munkások” május elsejei felvonulása a tőkés társa­dalmi rend bukását jelző egyik legfélelmetesebb fi­gyelmeztető eszköz lett a munkásság kezében. A Pécsi Napló az 1893. május L számában az alábbiakat írja: „Még nem tudjuk, még nem ismerjük a mai nap lefolyá­sát, de ismerjük jelentősé­gét de tudjuk, hogy a szo­cialisták e napra tervezik felszabadulásukat, hogy az­tán felforgassák a szocializ­mus ideálját... Mindegyik május elsején újra sorako­zik a munkások szocialiszti- kus pártja s ismétli követe­léseit: a jobb fizetést a he­vesebb munkaidőt a nők és gyermekek kímélését az át­lagos szavazati jogot, a ka­tonai szolgálat eltörlését, a proletárság világszövetségét vallás és nemzeti különbség nélkül... Isten óvja Méh gyarország munkásait a szo­ciális eszméktől és elvek­től« Fenti idézet a polgári ego­izmus törvény megfogalmaz zása, komor hangulata tük­rözi a polgárság rémlátomá­sait, rettegését a forradalom­tól és ugyanakkor elutasítja a legteljesebb mértékben az általa nyomorban tartott milliók létkörülményein • való változtatás lehetőségét, a tő­kés társadalmi rend ellent­mondásainak felszámolását. A terror évei után, a töme­gek nyomására 1899-ben a rendőrség „megengedte a munkásoknak, hogy tüntető körmenetet tarthattak május elsején.” (Pécsi Figyelő 1899. május 3.) Egy évvel később a polgári sajtó szinte rokon- szenvét kívánja kifejezésre juttatni: „Meggyőződésünk — írja a Pécsi Napló —, hogy olvasóink szívesen já­rulnak ahhoz, hogy az év egy napján ünnepe legyen a munkásnak, amely csak és kizárólag csak az ő ünnepe.” A századfordulóra hagyo­mányossá vált május elsejei ünnepségek programjában, a külső formaságokban (kiin­duló pont a Gyár utca, tün­tető felvonulás a Tettyére, jelszavakat tartalmazó jel­vények viselése, beszédek, kultúrműsor stb.) nemigen volt változás, annál inkább tartalmi tekintetben a mun­kásosztály napirenden lévő politikai, gazdasági követe­léseit illetően. A május el­sejei megmozdulások szer­vezői a szociáldemokrata pártok és szakszervezetek voltak, ennek következtében a felvonulásokon, tömeggyű­léseken elsősorban az álta­luk előtérbe helyezett kérdé­sek szerepeltek napirenden (nyolcórás munkanap, vá­lasztójog, gyülekezési és saj­tószabadság stb.), ugyanak­kor az is megállapítható, hogy a szociáldemokrata párt helyi szervezeteinek munkástömegei a párt köz­ponti szerveinél radikálisabb megoldásokat követeltek, a tömegek forradalmi hangu­latát a központ minden év­ben igyekezett mérsékelni Ez a kettősség megmutatko­zott az uralkodó osztály ma­gatartásában is. Félve a tö­megek forradalmi hangula­tától, de reménykedve a szociáldemokrata jobbszámy opportunizmusában engedé­lyezik a május elsejei mun­kaszünetet, felvonulásokat, népgyűléseket, de mindig nagy létszámú csendőrséget, rendőrséget, katonaságot he­lyeztek ugyanakkor készen­létbe A szociáldemokrata párt helyi szervezetének lap­ja, a Munkás beszámolói némi iróniával sorolják fel a május elsején készültség­be helyezett fegyveres erők létszámát, elhelyezését a vá­rosházán, az üszögi erdő­ben, a laktanyákban. A pécsi munkásság leg­többször megfogalmazza sa­ját követeléseit is. Így a bá­nyászok tüntetnek a pótmű­szakok eltörlése, béremelés, bérminimum, emberséges bánásmód érdekében, vagy 1903-ban az építőmunkások bérkövetelésekkel léptek fel, amit a munkáltatók teljesí­tettek is. A környék sze­gényparasztjainak jelszavai közt szerepelt az egyházi birtokok szekularizációja. Még a Pécsi Napló szerint is „imponáló méltósággal ünnepelte meg a munkásság ezt a napot... azok a táb­lák, amelyekre kívánságaik voltak felírva, jelezték, hogy ezt a tömeget elvek tömörí­tették, s a meggyőződés tette őket fegyelmezetté. Ahogy haladt a tömeg súlyával, né­ma nyugalmával hirdette, hogy övé a jövő, s lesz idő, amikor a május elseje is pi­ros betűs ünnep lesz. Csak ne ütközzék felette sok reak­cióba ez a tömeg, mert a piros betű előbb-utóbb ak­kor is meglesz...” Valóban 1919 májusában a Magyar Tanácsköztársaság területén először lett piros betűs és szabad május L Pécs kivétel volt, mert a szerb várospararicsnokság utasítására „az összejövete­lek tilosak ... Minden ven­déglő, kávéház bezárandó ... Áz utcán való álldogálás ti­los ...” De 1920. és 1921-ben a pé­csi vörös május 1. mint egy tűzoszlop figyelmeztette Hor­thy kormányát és reménnyel töltötte a sebeitől vérző munkásosztályt, hogy a nagy ünnep napja ismét eljön, és annak ellenére, hogy „ke­gyetlenséggel, véres kímélet­lenséggel gázolták le az el­nyomott dolgozó szegények lázadását... a városháza tornyából leadott tárogató szám hangjain... a Marseil­laise és Internacionálé” dal­lamai megszólaltak, hirdet­ve a munkásosztály legyőz­hetetlenségét Május elsejének a kom­munista pártok forradalmi politikája adott új jelentő­séget. Az illegalitásban dol­gozó kommunisták a május elsejét hatásosan tudták fel­használni arra, hogy a töme­gek előtt demonstrálják a párt akaratát. A Pécsi La­pok 1924. május elsejei szá­mában egy jelentéktelennek látszó közlemény a követke­zőket mondja: „ ... a szerve­zett munkásság, elsősorban a betűszedők nem dolgoz­nak, mely munkaszünet egyik következménye, hogy a pécsi napilapok pénteki számai elmaradnak.” A pé­csi munkásság élen a bányá­szokkal a fasiszta elnyomás és terror ellenére még a má­sodik világháború utolsó évében is megünnepelte má­jus elsejét. A Tanácsköztársaság után 1945-ben ismét szabad mun­kásünnep a május 1. Be­teljesedtek Juhász Gyula szavai: ... Ezer orgonának Lila bugája búgott Hirdette boldogan és ' büszkeséggel, hogy itt a május és a diadal! Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet! Dr. Molnár István Kultúrcentrum-e Pécs? — kérdezi a vitázó, s a vitát figyelő. A vélemények, jól­lehet megoszlanak, azért inkább az igen felé hajla­nak. De nem is a feleleten múlik, hogy az-e, mint ahogy egy ember megítélé­sében sem az a végső meg­határozó; hogy mit mond, hanem hogy mit tesz. Mit tett és tesz Pécs azért, hogy jól érezze magát itt a tüke, a bevándorolt, és ezek ven­dége, legyen bár hazai, vagy külföldi. Mit tett és tesz azért, hogy hírét, nevét meg­védje, hogy nagyobb vonzá­sa legyen? De ugyanígy kér­dezheti Pécs is. hogy lako­sa mit tett érte? Vagy még inkább: mit tesz és mit kell tennie? A szebbet, jobbat akarás igénye jogos, érthető. Ügy vélem azonban, hogy meg­fogalmazásuknál túlságosan is szemünk előtt lebegnek a budapesti adottságok, me­lyeket estéről estére tuda­tunkba csempész a televí­zió. Márpedig Pécs — de mondhatnám a többi, velünk azonos nagyságrendű és ran­gú várost is — lehetőségeit, gazdasági és kulturális hely­zetét, vonzását tekintve ele­ve vesztésre ítélt ebben az összetevésben. Pécs nem tudta és tudhatja azt nyúj­tani Kálmán Györgynek, Avar Istvánnak, Tomanek Nándornak stb., amit Buda­pest kínált nekik. Nem is lehet feladatunk, hogy úgy általában versenyre keljünk fővárosunkkal. Pécshez, vá­rosunk, megyénk adottságai­hoz kell szabni az igénye­ket. Nem minőségi megalku­vásra gondolok itt, hanem okos válogatásra; olyan sa­játosságok felfedezésére, tu­datos formálására, amilye­neket Budapest nem tud ad­ni. Épp mert nagy, épp mert olyan. amilyen­Az előző vitacikkekben sok szempontból elemezték már városunk kulturális éle­tét, a jelenlegi helyzetet Lehet vizsgálni tovább is, történetileg, a demográfiai, a gazdasági tényezők függ­vényében, lehet részleteiben, madártávlatból stb. Bizonyá­ra hasznos is lenne. Most mégsem ezt tartom a fon­tosabbnak, hisz annyit már­is tudunk az eddigiekből, ami a továbblépéshez elen­gedhetetlenül szükséges. Azt kell néznünk, mi hát a teen­dő? Mindannyiunk teendője. Mert egy város kultúráját nem „csinálhatja” néhány megszállott művész vagy népművelő. Sokak együtt­működése kell ahhoz; fele­lős gondolkodás. kitartás, aktív részvétel. Az a „fog­juk meg és vigyétek!” har­cos, aki a közvélemény ne­vében veri az asztalt, köve­telve a nyári szabadtéri rendezvényeket, míg jómaga elvonul Fonyódra, s csak szeptemberben jelenik meg újra háborogni, hogy egy- egy előadáson kevesen vol­tak — az inkább ne szóljon semmit. Ha megpróbáljuk körül­határolni a kulturális tenni­valók fontosabb területeit, látnunk kell, hogy Pécsett és Baranya megyében a mű­velődés, a hétköznapok kul­turális szolgáltatása megfe­lel feladatának, jó hatással van a lakosság közérzetére. Természetesen lehetne még jobb is. Épp ezért, azok az objektumok, amelyekről már szó esett (korszerű művelő­dési ház, kiállítási csarnok, könyvtár stb.) szükségesek, s ha önmagukban nem is oldják meg minden gondun­kat, bajunkat, mindenesetre hozzájárulnak a továbblé­péshez. Az ünnepi események, a reprezentatív műfajok, a mi­nőségi, országos figyelmet keltő akciók azok, amelyek felé fordul inkább az érdek­lődés. Ezek izgalmát, a je­lenségek minőségét, pécs- baranyai voltát, jogosságát, vonzerejét keresik a vitázók. Azt, hogy eléggé izgalmas-e művészeti életünk, a Film­szemle, illetve hogy mitől pécs-baranyai, hogy pécsi-e a Pécsi Balett, és ha igen, miért, ha nem, miért nem az, s főként: mit kell ten­nünk, hogy az legyen? Ez az a terület tehát, ahol jelenleg a legtöbben látnak tennivalót, ahol a vonzást megteremthetnénk, vagy ha úgy jobban tetszik, erősít­hetnénk. Persze, varázsigét sem tőlem, sem mástól ne várjon senki. Néhány gon­dolattal, javaslattal azonban én is megpróbálok hozzájá­rulni a továbblépéshez. Először is, a hibák meg­látása mellett legyen sze­münk ahhoz is. ami szép itt, ami jó. Mert káros az oktalan lelkesedés, de az is az, ha alábecsüljük önma­gunkat, nem ismerjük fel értékeinket. Ne járjunk úgy, mint a szegény görög az Akropolisz tövében, akinek fogalma sem volt arról, ami­ért a világ minden tájáról odasereglettek az emberek. Városunk látványa, mű­emléki gazdagsága, szépsége büszkeséggel tölt el bennün­ket. Hány külföldi vendé­günk ámul el a Sétatéren, a Széchenyi téren, a Zsol- nay Múzeum, vagy az Óke­resztény sírkamrák láttán. Fejlesztenünk, szépítenünk kell városunk esztétikai ké­pét, látványát. Nemcsak a tisztasággal, hanem a város­kép tudatos, felelős alakítá­sával. Egy francia mérnök elcsodálkozott a Magaslati út déli oldalán épülő házak láttán. Ki engedte meg, hogy ide emeletes épületeket ter­vezzenek, építsenek? — kér­dezte. Külföldön megfigyel­tem, hogy az új épületek te­tejére előre megtervezték a ' reklámot is, beleszerkesztve az épület képébe. Miért nem lehet ezt megvalósítani Űj- mecsekalján is? Aztán szál­lodát kellene építenünk, leg­alább olyant, mint Salgótar­jánban, Kecskeméten, vagy Egerben. Vendéget csak ak­kor várhatunk, s láthatunk el megnyugtató módon. Tudnunk kell azt, hogy a Pécsi Kamarakórus Feszti­vál újjáélesztette a hazai kamarakórus mozgalmat. (Forrai Miklós záróbeszédé­ből). Elindítottunk valami jót, szépet De legalább ilyen fontosak a fesztivál eredeti bemutatói. Egyetlen résztve­vő kórus nem jön el eredeti bemutató nélkül. Pécs ezt az igényt támasztotta. Miért ne lehetne ezt az igényt ki­terjeszteni pl. zenei életünk egészére? A szakemberek számára szép feladatnak lá­tom, hogy kitalálják ennek módját, formáját, lehetősé­geit. Üjra kiérdemelni, meg­fényesíteni a „zenei” jelzőt. Pécsi sajátosság lehetne ez is. Izgalmas zenei bemuta­tók, akár Budapest megelő­zésével is. Ha e mozgalom keretébe beleépülve láthat­nánk a Pécsi Balett bemu­tatóit is, vagy a Pécsi Nem­zeti Színház egyéb, érdekes kísérleteit, stúdió bemutató­it a Kamaraszínházban, mi­lyen nagyszerű lenne! Ugyanakkor minőségi és pé­csi is egyben. Említettem innen eltávo­zott, ma neves színészeket Leírhatnánk tudósok, művé­szek egész sorát. Sajnáljuk, hogy elmentek, igaz. de ke- sergéssel nem megyünk sem­mire. Fontosabbnak tartom azt, hogy eltávozásuk után is ide húz-e szívük, hogy munkásságuk, tetteik alap­ján pécsinek vallhatjuk-e őket? De még fontosabb, hogy jöttek-e helyettük újak? Kézben van-e a sta­fétabot, vagy elveszett, mint a történelem során annyi­szor? Tudjuk, hogy a fiatal színésznek színpad kell. sze­rep kell, mert csak így fej­lődhet. Pécsnek nem kell szégyenkeznie e téren. Csak az elmúlt években is sok tehetséges fiatal színész ér­lelődött művésszé a Pécsi Nemzeti Színház színpadán. Mi lenne hát, ha olyan szí­nésznevelő színházat csinál­nánk Pécsett — tudatosan, ilyen célzattal, vállalással — amilyen sehol sincs az or­szágban? Versengjenek a fiatal színészek a pécsi szer­ződésekért. Igaz, mindehhez meg kell teremteni azt a közeget is* amely a megszületett, létre­hozott vállalkozásokat élte­ti. Közönségbázis kell hozzá* vitatkozó, bíráló, dicsérő pártolótagság. A gazdasági életben mostanában sok szó esik az érdekeltségről. Miért ne lehetne érvényesíteni a szellemi érdekeltséget is? Pécsi ügyet szenvedélyesen védő pártolótagság a Bartók Klubban! Izgalmas színházi, képzőművészeti, építészeti viták! Olyanok, amelyek vonzzák a fiatal művésze­ket, illetve, ha már itt van­nak, mint például Rétfalvi Sándor fiatal szobrász, elő­segítik, biztosítják maradá­sukat. Mert ehhez nemcsak műterem kell. Ez is, az is. Ha ilyen eleven élet alakul ki az intézményekben, szer­veknél; akkor egy-egy kiál­lítás megnyitása nem fullad majd a sajtosrúd és fekete­kávé protokoll-unalmába. Tárgyalások kezdődtek ar­ról, hogy a kiállítások szer­vezésére a Kiállítási Intéz­mények pécsi kirendeltséget létesít. Lesz valaki, akinek az a dolga, hogy érdeke* kiállításokat szerezzen Pécs­nek, a megyének, hogy egye­sítse a helyi képzőművészek, a múzeum, a tanácsok er­kölcsi és gazdasági erejét e vonatkozásban. A Modern Magyar Képtár, a nemzet­közi színvonalú kiállítások, az élő helyi képzőművészet, a biennálék — milyen nagy­szerű lehetőséget teremtené­nek (reméljük, teremtenek is), milyen izgalmas együt­test alkotnának. Minőségi* sajátos együttest. (Persze, ez a gondolat még sürgetőbben felveti a kiállítási lehetősé­gek bővítésének szükséges­ségét.) A Bóbita Bábegyüttes léte nemcsak azért érdekes, mert a tv-ben képviselte Pécs színeit, s lehet emlegetni. Érdekesebb, hogy működése nyomán innen Pécsről elin­dult egy mozgalom: bábját­szás felnőttek számára. Már fesztiválja, külföldi vissz- hangja is van a felnőttbáb­nak. Fejleszteni, erősíteni kell ezt. A Műszaki Propaganda Hónap rendezvénysorozat gondolatát is Pécs találta ki. Innen terjedt el. álta­lunk ismerte meg az ország e mozgalom hasznosságát, korszerűségét. De ki tudja ezt? Nincs országos propa­gandája. önmaguktól pedig már azok is megfeledkeztek a forrásról, akik annak ide­jén idejöttek ötletekért, módszerekért. Általában ja­vítanunk kell a propagan­dát. Gyakran • a városon, a megyén belül sem tudunk fontos eseményekről, a me­gye határain túl pedig mint­ha egyenesen szégyellnénk mi magunk is értékeinket. A javaslatokat nem zárom le, csak abbahagyom. Mint ahogy ezt a vitacikk soroza­tot sem lehet úgy összegez­ni majd, hogy a feladatokat leltárszerűen . felsoroljuk. További ötletek, javaslatok kellenek. De legfőképpen tettek. Ha presztízs-szempontok nem zavarják többé a jó együttmunkálkodást, ha ösz- szefognak emberek, intéz­mények, vezetők és beosztot­tak, a megye és a város, ha a pécsi embert nem arról ismerik fel, hogy szűkebb hazájában fanyalog, Buda­pesten az úttest közepén megy. hanem fürge szelle­méről, tettrekészségéről, bi­zonyos, hogy megteremthet­jük a továbblépés feltételeit, azt a mozgalmat, közeget, amelyben nem él meg a tu­nya szellem, a restség. Ez biztosíthatja majd az anya­giakat is. Maga ez a vita már tett is egyben, jó út­jelző. Felelősségérzetet, akti­vitást bizonyít még a ked­vetlenebb írás is. önvizsgá­latra nevel, összefogásra ser­kent. így tölti be inspiráló, szervező szerepét a Dunán­túli Napló is. Ezen az úton haladjunk: a tettek útján. Dr. Borsos József á 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom