Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

1969. május 18. Dunanmii naoto 7 EGY VITA TANULSÁGAI tápunk hasábjain ez év Januárjától folyt a vita Pécs és Baranya kulturális életé­ről. A mintegy négy hóna­pon át tartó véleménycseré­ben vasárnaponként összesen tizennégy vitairatot, hozzá­szólást tudtunk megjelentet­ni. Ezek szerzői jobbára a kultúra területén dolgozók­ból, illetve a kulturális élet kérdései iránt különösen ér­deklődő értelmiségiek közül kerültek ki. A vitában több érdekes elemzést olvashat­tunk kulturális életünk prob­lémáiról, számos bírálatot és észrevételt a kultúra anyagi támogatásának lehetőségeiről és arányairól, sok megszív­lelendő töprengést és gondo­latot a bajok forrásairól és megoldási lehetőségeiről. A szerkesztőség május lé­én ankétot hívott össze, ame­lyen részt vettek: dr. Csen­des Lajos, az MSZMP Ba­ranya megyei Bizottságának titkára, Takács Gyula, a Me­gyei Tanács vb-elnökhelyet- tese, Szentistványi Gyuláné, az MSZMP Pécs városi Bi­zottságának osztályvezetője, Papp Imre, a Városi Tanács elnökhelyettese, Bemics Fe­renc, a Megyei Tanács, Gáb­riel József, a Városi Tanács művelődésügyi osztályveze­tője, valamint művészeti éle­tünk képviseletében Szeder­kényi Ervin, a Jelenkor fő- szerkesztője, Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója és Antal György, a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának igazgatója. A meghívottak kifejtették véleményüket a vita egészé­nek hasznáról és tanulságai­ról, az egyes felvetődött problémákról, kulturális éle­tünk lényeges kérdéseinek jelenlegi állásáról és megol­dási lehetőségeiről. Az el­hangzott észrevételek és köz­lések. a korábban megjelent cikkek és a magunk vélemé­nye alapján kívánjuk lezár­ni a kulturális életünkről szóló vitát. Az eredmények számbavétele A vita lényegében akörül a kérdés körül folyt, hogy a pécsi és baranyai kulturá­lis élet milyen helyet foglal el szocialista kultúránk egé­szében, országos léptékben mérve megfelelő ütemben halad-e a fejlődés, s jelen­legi fejlődési fokán kulturá­lis életünk méltó-e a szo­cialista kultúrpolitika kitű­zött céljaihoz, valamint azokhoz az igényekhez, ame­lyeket — részben saját ha­ladó hagyományaink ismere­tében — önmagunk szabunk meg a magunk számára. Nyilvánvaló, hogy a célok és a jelnlegi realitások egy­ségben szemlélésével lehet és érdemes csak vizsgálódni, mert egyformán káros és fél­revezető a túlzó elégedettség és a túlzó lebecsülés. A he­lyi kulturális élet megítélé­sére alkalmazva mindkét véglet a provicializmus ve­szélyét is magában rejti. Ezek előrebocsájtásával szükségesnek látszik ered­ményeink bizonyos fokú számbavétele is, amely a vi­tában — érthető módon — kevesebb hangot kapott. A kulturális fejlődés egyik feltétele az objektumháló­zat, s talán ennek hiá­nyosságairól esett legtöbb szó a vitában. Senki sem tagad­hatja, nem is tagadja, hogy ezen a téren van bőven hiá­nyosság. Mégis, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a most folyó ötéves tervek idő­szakában — ami az 1960— 1970 közti évtizedet jelenti — a kulturális beruházások az oktatási intézményekre kon­centrálódtak. A nagyszabású oktatási reform feltétele az elegendő és jól felszerelt is­kola, az e téren öröklött hi­bák és lemaradások felszá­molása volt a legsürgősebb feladat. Szükségszerűen szo­rultak tehát háttérbe a nép­művelési objektumok, amit Pécsett még tetéz egy sajá­tos vonás. Ismeretes, hogy színházi, művelődési ház jel­legű stb. intézményekkel Pécs néhány évvel ezelőtt jobban el volt látva, mint sok más magyarországi vá­ros. A teljes hiányok pótlása előbbrevaló volt, mint a tűr­hető helyzetben levő nép­művelési intézményhálózat javítása. Amikor viszont ki­állítási és hangversenyter­meket, művelődési házakat, mozikat stb. kaptak a rosz- szabb helyzetben lévő váro­sok, az új létesítmények szükségképpen korszerűbbek voltak, mint az „öröklött” régiek. Hozzávéve ehhez az időközben bekövetkezett fej­lődést, Pécs nagyvárosiaso­dását, a kulturális forrada­lom eredményei révén meg­növekedett, művelődési lehe­tőségeket igénylő tömegeket, a kulturális élet számos, idő­közben felnőtt új jelenségét — törvényszerűen követke­zett be az a nagymértékű el­tolódás a kívánnivalók, a valóban Indokolt igények és a meglévő adottságok között. Mindent egybevetve Pécsett valóban nemigen épült ko­moly népművelési intézmény az elmúlt években, növelte a nehézségeket az építőipari kapacitás szűk volta, ami miatt még azok az építkezé­sek is késtek, amelyeknek anyagi fedezete egyébként már megvolt. Hozzá tartozik a kérdéshez, kár lenne ta­gadni, hogy noha az erőtel­jesebb decentralizációt a kultúra területén is szorgal­mazza a pártpolitika, a meg­valósulást nagyon sok be­idegződés, adminisztratív aka­dály, nehézkességek és egyéb tényező lassítja. Bár ez a tény nemcsak erre a kérdés­re jelent magyarázatot, itt is meg kell említenünk. Az objektív nehézségek el­lenére a népművelés számok­ban kifejezhető eredményei sem adnak okot a szégyenke­zésre. Egy használatos mu­tató például a kultúrstatisz- tikákban a tanácsi költségve­tésből történő ráfordítás mértéke, egy lakosra kive­títve E számok alapján Pécs és Baranya országosan évek óta vezet, 1966-os adatok szerint 735 forint ez a szám nálunk, s például 658 Deb­recenben és 620 Miskolcon. Budapest is Pécs mögött álL (Más kérdés, hogy a ráfordí­tás összetevői közül az okta­tás jóval magasabb a népmű­velésnél.) Egy másik vonat­kozás: közismert, hogy Pécs múzeumi-műemléki város, az ország 9000 műemlékéből 500 esik ránk. Az azonban már a népművelési munkát dicséri, hogy az országban nálunk a legjobb a múzeu­mok látogatottsága, mégpe­dig magasan a legjobb: ezer lakosra 1811 múzeumlátogató jut. Nincs arra lehetőségünk, hogy évtizedek elért eredmé­nyeit soroljuk fel ehelyütt Csupán jelezni akartuk: so­sem feledkezhetünk meg az eredmények számbavételéről, hiszen azok nélkül nem ele­mezhető a valóság, a maga teljességében. Igények, tervek A vitát magát reális szük­ségletek, felismert hiányos­ságok, ellentmondások, a fej­lődés egyenetlenségeinek tu­datosulása hívta életre, ért­hető hát, hogy a hozzászólá­sok többségükben a problé­mákkal foglalkoztak. Nagyon sok mindenről esett szó, ter­mészetes, hogy valamennyi észrevételre nem tudunk itt kitérni. Mégis, ezalatt a né­hány hónap alatt eldőlt, il­letve megszületett néhány olyan terv, elhatározás, amely sok felvetett problé­mát segít megoldani. Az elmondott kívánságok ellenére van, ami egyelőre a vágyálmok szférájában marad. Ilyen a központi mű­velődési ház is, amelyre egyelőre nincs remény. Fel­épül viszont 1974-re az ifjú­sági ház, amelyben sok ama­tőr együttes is otthonra lel majd. A sokat emlegetett képtár gondja is megoldódik. Éppen a tegnapelőtti megyei tanácsi vb-ülés fogadta el azt a nagyszabású tervet, hogy a képtárral egyidejűleg egy Megyei Műcsarnok is helyet kap a majd felszaba­duló megyei tanácsi székház­ban. Ezzel pedig megoldódik Pécs egyik legnagyobb és legrégibb gondja, a kiállító­helyiség hiánya. Ehhez tarto­zik a Képcsarnok folyamat­ban lévő létesítése is, amely­ben a tervek szerint kisebb kiállítóhelyiséget alakítanak ki. Ismeretes, hogy épül a Ma­gyar Rádió pécsi stúdiójának új székháza. Itt tv- és szink­ronstúdió is lesz, amely mindazoknak a problémák­nak az enyhítésében segít, amelyeket sokan felvetettek az írók, színészek helyi le­hetőségeivel kapcsolatban. Űjabb gondolat volt a vi­tában a már szükségesnek látszó tudományos folyóirat és az önálló könyvkiadás kérdése. Messzebbre nyúló, szerteágazó kérdések ezek, a jelenlegi realitások nem ad­nak lehetőséget a megvalósí­tásukra. Egy másik feszege­tett probléma megoldása vi­szont megnyugtatóan körvo­nalazódik: a Baranya megyei fotó- és filmklub laborató­riuma az idők folyamán csaknem hivatásos jellegű, dokumentációs laboratórium­má fejlődött, a filmgyárak után a legjelentősebb techni­kai felszereléssel. A MAFILM kezdeményezésére nemrégi­ben kezdődtek meg a tárgya­lások egy olyan filmstúdióvá való kifejlesztéséről, amely dél-dunántúli funkciót látna el. A meditációkban vissza­visszatérő gondolat volt az anyagi erők jobb koordiná­ciója, részint a két tanács, részint más szervek viszony­latában. Meg kell jegyez­nünk, hogy azok az elképze­lések, hogy jelentősebb be­ruházásokat a kulturális cé­lokra fordított összegekből közösen fedezzenek, nem cél- ravezetőek. Ezek az összegek ugyanis működtetési költsé­gekre állnak elsősorban ren­delkezésre. Ezeknek elvonása (valamilyen közös intézmény megépítése, létrehozása érde­kében) rontaná a működési feltételeket, tehát más terü­leten lassítaná a fejlődést, illetve csökkentené a munka színvonalát. A két tanács közti együttműködés eddig is már jó eredményeket hozott, s nincs okunk kétségbevon­ni, hogy a közös tevékenység folytatódik a jövőben is. Ami viszont az egyéb intéz­ményeket, tömegszervezete­ket, üzemeket, vállalatokat stb. illeti, a tanácsok úgy nyilatkoztak, hogy a jövőben többször, azaz rendszeresen fognak élni azzal a joguk­kal, hogy beszámoltathatják ezeket az intézményeket a kulturális célokra fordított anyagi erők felhasználásáról. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy most már elérkezett­nek látszik az idő ahhoz, hogy képzett, hozzáértő, a kultúrát nemcsak kedvelő, hanem azt jól ismerő embe­reket állítsanak a kulcshe­lyekre valamennyi népműve­léssel is foglalkozó szervnél, akkor reménytelj esebbnek tűnik a koordináció tényle­ges megvalósulása. Az együttműködésnek van egy másik, talán kevésbé emlegetett, de nagyon fon­tos oldala: egy olyan dél­dunántúli integráció van ki­bontakozóban, amelynek természetes szellemi köz­pontja Pécs. Ez egy sereg területen már testet öltött, más területeken dél-dunán­túli funkciójú intézmények tevékenységében realizáló­dik. Különösen a művészeti életben fakad ez a körülmé­nyekből, az adottságokból, de felismerhető, tudatos tö­rekvés van már a kulturális szervek közti egybehangolt- ságra, a dél-dunántúli me­gyék egységes akcióira, kö­zös vállalkozásaira is. S itt kell röviden megemlékez­nünk arról a problémáról is, ami úgy vetődött fel a vita során, hogy „kultúrcentrum-e Pécs?” A decentralizáció kö­vetkezetes továbbfolytatása, a fentebb említett ,,tájköz­pont” jelleg, valamint az itt produkált magasszintű ered­mények alapján a felelet he­lyesen úgy hangozhatnék: kulturális decentrummá ala­kul Pécs. De nem az ország­ban egy „kisebb országgá”, hisz egyrészt nem hagyhat­juk figyelmen kívül az egész országra kiterjedő kulturális tömeghatásokat, amelyek közt a legfrappánsabban a televízió hatása jelentkezik, másrészt Pécs nem olyan nagyságrendű város, amely berendezkedhetne az „önel­látásra”, akárcsak kulturális téren is. A végső eszenciája az e kőiül elhangzott (Vi­táknak az, hogy Pécs-Bara­nyának néhány területre kell koncentrálnia a kultúra támogatásában, fejlesztésé­ben, s ezzel valami egyénit, valami sajátos arculatot ki­alakítania. Nagyjából vilá­gos az is, melyek ezek a te­rületek. Tovább kell foly­tatni a képzőművészet átfo­gó, tudatos fejlesztését; foly­tatni kell a múzeumi-mű­emléki adottságok kihaszná­lását, konzekvenciáinak kö­vetkezetes érvényesítését; a (vita ideje alatt) megszüle­tett, komoly tervek szerint folytatni a zenei élet színvo­nalas eseményeinek szerve­zését; mindent el kell követ­ni annak érdekében, hogy a Pécsi Balettal kapcsolatban ne merüljön fel többet az idetartozás kérdése; néhány kitűnő amatőr együttesünk támogatására még több gon­dot kell fordítani stb. A koncentrálás másfelől nem jelentheti egyes terüle­tek elhanyagolását. Megszív­lelendő vélemény, hogy csak a harmónia elvére épülhet színvonalas kulturális élet. A kultúra térképén büntet­lenül nem maradhatnak fe­hér foltok. Elszigeteltség? Világosan kivehető volt a vita folyamán a gondoknak egy másik csoportja, amely, hogy vulgárisán fogalmaz­zak: nem oldható meg pénz­zel. Folyóiratot kiadni, kép­tárat alapítani csakis vala­mennyi forint birtokában le­het, de sem olvasókat, sem látogatókat nem lehet pén­zen vásárolni. Sem semmi­féle, bármily okos Intézke­déssel megszerezni. Mi tehát a helyzet a kul­túra másik oldalán, a köz- érdeklődés, a befogadás, a pezsgés, avagy közöny olda­lán? Sok szó esett arról, hogy az alkotó értelmiség egymás­tól elszigetelten dolgozik, hogy kitapintható mikrovilá­gok alakultak ki, hogy az értelmiség befelé fordult és nem érdeklődik mások tet­tei, munkája, tevékenysége iránt. Túlzottan elkeseredett hangok is hallatszottak er­ről, hisz ez részben korje­lenség is, a népművelés el­veiben — s itt-ott már gya­korlatában is — felmérte ezt a helyzetet, belátta, hogy a hagyományos módszerek nem tudnak megbirkózni az itt felsórolhatatlanul sok ok kö­vetkeztében beállott helyzet­tel, s keresi az új formákat, új lehetőségeket De, ha kor­jelenség is van ebben az ál­lapotban, az csak egy rész, semmiesetre sem egyetlen ok. Nem lehet belenyugodni ebbe a helyzetbe, hiszen az annyira áhitott pezsgő kul­turális közélet feltételezi az érdeklődés adott szintjét, az értelmiség nagyobb tömegei­nek aktivitását Azok a ter­vek, amelyek mostanában szülöttek, azon a ponton ra­gadják meg a problémát, ahol — úgy tűnik — a „leg­könnyebben” megragadható. A művészeti ágak egymás­hoz közeledéséről van szó. Nyilván követi majd néhány más, szélesebb körben ható gondolat és cselekedet is ezeket, de most hadd sorol­junk fel néhányat: A Pécsi Nemzeti Színház elhatározta például, hogy jövőre Jelen­kor-estet rendez a kamara- színházban. Az orvosegyete­mi Irodalmi Színpad felke­reste a Jelenkor szerkesztő­ségét és felajánlotta, hogy pécsi írók műveiből műsort állít össze, amelyet Pécsen kívül a megyében is több helyen bemutat. Megszüle­tett a gondolat a pécsi „Fé­szek klubról”, már csak a pontos kivitelezés és a meg­valósítás van hátra, az el­határozás egységes. Mindez persze kezdet, vagy ha úgy tetszik folytatás, sze­rény lépés a falak lerombo­lása felé. A közös rendez­vények, akciók, találkozá­sok, a közös munka és a klubbéli beszélgetések, a sze­mélyes, baráti kapcsolatok mellé az őszinte és elvi kri­tika szükségessége is idekí­vánkozik, amellyel kapcso­latban mi magunk is, min­den érintett féllel egyetem­ben levontuk a számunkra kínálkozó tanulságokat. Mindez biztatóan hangzik, ha marad is bőségesen meg­válaszolatlan kérdés, tisztá­zatlan probléma. Lesz-e a jövő évadban művész-szín­ház, ínyenceknek való bemu­tató Pécsett? Az ígéret sze­rint igen. De a kamaraszín­ház egy-két ilyen előadása végül is nem tartozik a leg­fontosabb feladatok közé. Oda kell hallgatni az ún. rétegigényekre, igen, a lehe­tőség szerint ki is kell elé­gíteni azokat. De semmiképpen ne akad­junk a sznobok hálójába, mert az nagyon furcsa mel- lékutakra vezetne. Ügy gon­dolom, éppen a kultúra iga­zi hívei számára természe­tes, hogy a sznob csipetnyi­vel sem rokonszenvesebb a kultúra nagyhangú és ag­resszív megvetőinél. Sokan elmondták már: a sznobok ugyanúgy nincsenek ott egy hangversenyen, kiállításon, színházi előadáson és egye­beken sem, mint azok, akik „elvből” lenézik a művésze­teket. Múlt és jelen A vita során sokszor hasz­nált megjegyzés volt: a ha­gyományokhoz méltóan. Ki­derült azonban, hogy a ha­gyományok emlegetése mö­gött sokszor alig húzódik több, mint egy-két homá­lyos emlékkép, elraktározó­dott ismeretfoszlány, hallo­másból ismert rész-tény. Mik voltaképpen azok a hagyo­mányok, amelyekhez mél­tóan kell megszerveznünk e kulturális munkát? Kulturá­lis hagyományaink, ez a vi­tából mindennél világosab­ban kiderült, mélyebb elem­zésre, tudományos feldolgo­zásra és felderítésre várnak. Hadd mondjuk el azt az ör­vendetes ígéretet, hogy veze­tőszerveink elhatározták; a Dunántúli Tudományos In­tézet kebelében a közeljövő­ben kultúrszociológusi stá­tust létesítenek. S ez ismét egy konkrét megoldása a vi­tában jelzett egyik problé­mának. JHogyan is lehetne más­képp, mint hogy tudományo­san elemzett haladó hagyo­mányainkra építve tervez­zük meg munkánkat a je­lenben? Azaz — hogyan másképp, mint úgy, hogy a múltat és a jövőt vetjük egybe, mindkettőt mérni próbáljuk a jelenhez, hogy a jelen tisztábban rajzolódjék ki és a tettek közelebb áll­janak a leghelyesebb dönté­sékhez. Tudnunk kell, hon­nan jövünk és merre tar­tunk. .Jó és igaz hangok hal-' látszották erről a vitában. Hogy bármit teszünk ma, 1969-ben, sosem gondolkod­hatunk ennek az egy eszten­dőnek a határai között. Min­den húsz vagy ötven év múlva nyeri el végső igazo­lását az utódoktól, vagy om­lik össze a jövő fényében. Ezért tehát nem baj, ezután sem lesz baj, ha hangot kap­nak a vágyak és az ábrán­dok, ha a fantázia nekifut. Csak az a fontos, hogy az ábránd ne öltse magára a reális követelés fegyverze­tét, vagyis maradjon meg a tervek és vágyak világában, míg megvalósításának lehe­tősége: legalábbis felderen­genék. Mindez abból a régi, ismert igazságból adódik, hogy a dolgokat fejlődésük­ben kell nézni, mindig, ak­kor is, ha régi vagy új gon­dok okait kutatjuk, akkor is, ha a jövőbe tekintünk és határozunk. S megmarad a vita egyik megszívlelendő gondolata­ként: percig sem feledkez­hetünk meg arról, hogy a jövő számára építünk. A felelősség kérdése Nem teszek új megállapí­tást, amikor azt mondom: most már a tetteknek kell következniük. Igen, de ki­nek a tetteire számítunk? Természetesen mindenkiére, de kü’önösképp azokéra, akiknek élete a kultúra nagy ügyéhez kötődik, így vagy úgy, alkotóként, irányító­ként, közvetítőként, sőt, be­fogadóként. Ezért sem lehet szó nélkül hagyni azt, hogy a vitában sokszor kívülállóként bírált vagy beszélt olyasvalaki, aki pedig igenis „belül áll” a kultúrán, akinek lehetősége van a cselekvésre, akinek szembe kell néznie saját hi­báival vagy tévedéseivel is, akinek mindenki másnál jobban vállalnia kell, hogy „fogjuk meg és vigyük”! A kívülállás pozíciója persze hálás dolog, lelkiismeret kér­dése, ki milyen mértékben tudja beleélni magát. De ta­lán éppen ez az, ami hiány­zott eddig: az őszinte és be­csületes önkritika. Nem mel­let döngető önkritika, ami egy vonással eltörli az összes addigi tettét, mindent meg­tagad és „becsületszóra” ígérget. Hanem olyan önma­gunkkal való szembenézés, amely a tévedéseket sem tagadja, a hanyagságot vagy restséget sem, de ahelyett, hogy hamut szór a fejre vagy megkísérli a hibák okát másutt, másokban keresni, inkább a hibák kijavításá­nak módjain igyekszik gon­dolkodni. Nem másról van tehát szó, mint a felelősségről. Fele­lősségről, minden oldalon. Az irányítók, kultúrmunká- sok oldalán és az alkotó ér­telmiség, a művészek olda­lán egyaránt. A vitát nem lehet lezárni Bebizonyosodott, hogy jó­kor és helyesen indult, tar­talmasnak bizonyult, célra­vezető és tanulságos volt ez a vita. Az nyilvánvaló, hogy céljaiban és hangne­mében alapvetően konstruk­tív, előrevivő, az ügy iránti szeretettől és aggodalomtól fűtött, egészséges türelmet­lenséggel és jószándékú ja­vaslatokkal, bírálatokkal te­lített volt. Ha némiképp egy­szerűsítünk, az értelmiség és a kultúrpolitikai vezetés között folyó eszmecserének egy formája volt ez a vita is. Milyen tehát szűkebb ha­zánkban a kultúrpolitika és az értelmiség viszonya? Ma­ga a vita volt a bizonyíték, hogy nem rossz, hisz ez a nyilvános disputa éppen a kultúrpolitika demokratikus vonásait tükrözte. Meghall­gatták a véleményeket, a bi. Tálatokat és a javaslatokat, és mindezek nem foszlanak szét füstként a légben, hanem beépülnek a további tervekbe és döntésekbe. A vezetés ki is nyilvánította: több aktivi­tást, még több segítséget, ta­nácsot, véleményt kér az ér­telmiségtől. Persze, az is igaz, hogy ezek a vélemé­nyek az eddigi eredmények­ben is benne vannak. A kapcsolatokat azonban lehet és kell is erősíteni Az „asz­tal mindkét oldalán" folytat­ni kell a köze'edést és az elemzést. Hadd idézzem egyik vezetőnk szavait: „sem a kultúrpolitikai vezetés, sem az értelmiség nem zárhatja le a vitát”. A vezető szer­veknek az egyes részproblé­mákban még mélyebbre kell hatolniuk, hogy döntéseik és állásfoglalásaik még alapo­sabbak és helytállóbbak le­gyenek. A résztél ületek mun kásainak viszont egyre job­ban ki kell tekii tenitik szű­kebb világukból, a szomszé­dos terű1 etekre is hogy egy­re inkább eljussanak az ál­talánosításnak arra a foká­ra, ahonnan fel tudják mér­ni helyüket és szerepüket az egységes kulturális munká­ban. Haliam* Erzsébet i k i

Next

/
Oldalképek
Tartalom