Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-18 / 112. szám
6 ovnontttu tiooio 1969. május IS. FRANZ KAFKA: Gracchus vadász Két fiú ült a rakparton és kockázott. Egy lérfi, az emlékmű lépcsőjén, újságot olvasott a kardsuhogtató hős árnyékában. A kútnál egy lány vizet engedett csöbreibe. Egy gyümölcsárus portékája mellett hevert és a tengert nézte. A nyitott ajtón át be lehetett látni a kocsmába, ahol két férfi bor mellett kártyázott. A kocsmáros egy asztal mái szunyókált. Halkan ringott egy bárka, • úgy tűnt, mintha egyenesen a kis kikötőbe irányították volna. Egy férfi, kék zubbonyban, partra lépett, s a bárka kötelét a gyűrűre csavarta. A hajósgazda mögött két férfi jelent meg, sötét kabátban, rajta ezüstgombokkal, egy ravatalt vittek, s a nagy virágmintás, rojtos selyemkemdő alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt. A jövevények nem okoztak feltűnést a rakparton, akkor sem, amikor letették a ravatalt, hogy megvárják a hajósgazdát, aki még a kötelekkel bajlódott; senki nem ment a közelükbe, nem kérdeztek tőlük semmit, s alaposabban meg se nézték őket. A vezetőt egy ideig fenntartotta egy asz- szomy, karján gyereket tartott, s kibontott hajjal őgyelgett a fedélzeten. Aztán már jött is, egy sárga, kétemeletes házra mutatott, amely ott állt balra, rögtön a viz mellett, a teherhordók megfogták tehát terhüket, s bevitték az alacsony, vékony oszlopokból formált kapun. Egy kisfiú kinyitotta az egyik ablakot, figyelte, amint a csapat eltűnt a házban és sietve be is csukta az ablakot. A kaput is becsukták; fekete, szépen faragott tölgyfákapu volt. A galambraj, amely eddig a harangtorony körül keringett, most leszállt a ház előtt. Ügy sorakoztak a galambok a ház előtt, mintha onnan várták várták volna táplálékukat. Az egyik felrepült az első emeletig, s megkocogtatta az ablaküveget. Világosszínű, ápolt, eleven madarak voltak. Az asszony a bárkából nagy ívben magot szórt nekik, összeszedték, aztán átrepültek az asszony fölött Egy férfi, cilinderén gyászszalaggal, jött a keskeny, erősen lejtő kis utcákon, melyek a kikötőhöz vezettek. Figyelmesen körülnézett, minden nyugtalanította, s amikor az egyik sarokban szemetet vett észre, arca eltorzult. Az emlékmű lépcsőin gyümölcshéj hevert, midőn elment mellette, botjával lepöckölte. Bezörgött az ajtón, s ugyanakkor fekete kesztyűs kezével leemelte cilinderét. Rögtön kinyitották, s vagy ötven kisfiú hajlongva fogta közre a tornácon. A hajósgazda lejött a lépcsőn, köszöntötte az urat, fölvezette, az első emeleten kör- bement vele a díszes tornácon, amely az udvart övezte, s miközben a gyerekek tisztes távolból nyomultak utánuk, a ház hátsó részében egy hűvös nagy terembe léptek, amellyel szemben már nem volt ház, csak kopár, sötétszürke sziklafalat lehetett látni. A teherhordók azzal foglalatoskodtak, hogy a ravatal fejénél néhány gyertyát állítsanak fel, meg is gyújtották, de nem adtak fényt, csak az addig nyugvó árnyakat riasztották fel, amelyek most lengtek a falon. A ravatalon visszahajtották a leplet. Egy férfi feküdt ott, haja és szakálla vadul egybenőtt, bőre barna, s talán egy vadászhoz lehetne hasonlítani. Mozdulatlanul feküdt, nem is lélegzett, szemei csukva, s a körülményekből arra lehetett következtetni, hogy valószínűleg halott. Az úr a ravatalhoz lépett, kezét a fekvő homlokára tette, aztán letérdelt és imádkozott. A hajósgazda intett a teherhordóknak, hogy távozzanak, azok ki is mentek, a gyerekeket, akik ott gyülekeztek, elkergették, s betették az ajtót. Az úrnak még ez a csend sem volt elegendő, végignézett a hajósgazdán, aki megértette pillantását, s átment a szomszédos szobába. A ravatalon fekvő férfi rögtön felnyitotta a szemét, fájdalmas mosollyal az úrhoz fordult, s így szólt: „Ki vagy”? Az úr nem csodálkozott, felemelkedett és válaszolt: „Riva polgár- mestere.” A ravatalon fekvő férfi bólintott, erőtlenül egy székre mutatott, s miután a polgármester engedelmeskedett, megszólalt: „Tudtam, polgármester úr, csak az első pillanatban mindig elfelejtem, minden forog velem, s jobb ha megkérdezem, még akkor is, ha mindent tudok. Valószínűleg tudja, hogy Gracchus vadász vagyok.” — Tudom, — mondta a polgármester, — Az éjszaka megkaptam a jelentést. Mélyen aludtunk. Éjfél felé felkiált a feleségem: Salvatore — ez a nevem — nézd, egy galamb van az ablakban. Valóban galamb volt, de akkora, mint egy tyúk. Fülemhez szállt és azt mondta: holnap jön a halott Gracchus vadász, fogadd a város nevében. A vadász bólintott, nyelve hegyével megnedvesítette ajkát: „Igen, a galambok előttem szállnak. Ügy gondolja, polgármester úr, hogy Rivában kell maradnom?” — Nem tudom megmondani, — felelte a polgármester. — Halott ön egyáltalán? — Igen, — mondta a vadász, — amint látja. Sok éve, nagyon sok éve lehet, hogy a Fekete-erdőben — ez Németországban van — lezuhantam egy szikláról, amikor zergét űztem. Azóta halott vagyok. — De él is, — mondta a polgármester. — Bizonyos értelemben, — szólt a vadász, — bizonyos értelemben élek is. Halotti sajkám elvétette az utat, rosszul kormányozták, vagy a vezető egy pillanatig fi- gyelmetlenkedett, talán egy kis kitérőt tett gyönyörű hazámon át, vagy nem tudom, mi történt, csak azt tudom, hogy itt maradtam a földön és sajkám azóta földi vizeken jár. így utazom át, halálom után, a föld valamennyi országát, pedig csak hegyeiben szerettem élni. — A túlvilágból nem is látott semmit? — kérdezte a polgármester összeráncolt homlokkal. — Mindig az odavezető úton vagyok, — felelte a vadász. — Ezen a végtelen úton járok, egyszer fent, majd alant, jobbra, majd balra, soha meg nem állva. Pillangó lett a vadászból. Ne nevessen ezen. — Nem nevetek, — tiltakozott a polgár- mester. — Nagyon megértő, — mondta a vadász. Nem tudok megállapodni. Nagy lendületet veszek, s már látom, hogy megcsillan a fenti kapu, s öreg, földi vizeken ringó sajkámban ébredek fel. Hajdani halálom az oka mindennek, ez kísért egyre ladikomban. Júlia, a hajósgazda felesége, kopogtat, s hozza az ország italát, amelynek partjai felé utazunk. Priccsen fekszem, s nem lehet valami örömteli látvány bemocskolódott halotti ingem, hajam és szakállam, amint kibogozatlanul, szürkén és feketén egybefolyik, csontjaimat virágokkal díszített, nagy, hosszú rojtos női selyemkendő fedi. Fejemnél templomi gyertya világít. Szemben a falon egy kép, nyilván egy bus- mannt ábrázol, amint nekem szegezi dárdáját, mögötte hatalmas, festett pajzs, mely jószerivel betakarja. Hajón gyakran látni ilyen ostoba rajzokat, de valószínűleg ez a legostobább. Faládám egyébként üres. Oldalán lyuk van, ezen áramlik be a déli éjszakák melege, s hallom, amint a víz csapkodja az öreg bárkát. Itt fekszem azóta, hogy mint eleven Gracchus vadász otthon, a Fekete-erdőben, egy zergét űztem, s lezuhantam a hegyről. Minden a maga módján ment. Üldöztem, lezuhantam, elvéreztem egy szurdikban, meghaltam, s ennek a bárkának kellett volna a túlvilágra szállítania. Jól emlékszem, először milyen jókedvűen nyúltam végig ezen a priccsen. A hegyek soha nem hallottak tőlem olyan éneket, mint ez a négy, homályos fal. Szívesen éltem és szívesen haltam meg; mielőtt hajóra szálltam volna, örömmel vágtam sutba a batyumat, a táskát, fegyveremet, amit pedig addig büszkén hordtam, s úgy bújtam a halotti ingbe, mint egy lány a menyasszonyi ruhába Aztán csak feküdtem és vártam. S akkor történt a szerencsétlenség. — Balvégzet — mondta a polgármester, elhárító mozdulattal. — S ön nem vétkes ebben? — Nem, — mondta a vadász, — vadász voltam, ez csak nem bűn? Fekete-erdei vadász voltam, ahol még farkasok tanyáztak. Lesbe álltam, lőttem, találtam, lenyúztam a bőrt, ez csak nem bűn? Áldás volt munkámon. A Fekete-erdő nagy vadászának hívtak. Ez lenne bűn? — Nem vagyok hivatott eldönteni, — mondta a polgármester, — de én sem látok ebben bűnt. De akkor ki a bűnös? — A hajósgazda, — szólt a vadász. — Senki nem olvassa el, amit itt írok, senki nem jön segítségemre, jóllehet segíteniök kellene, ezért marad zárva minden ház ajtaja, valamennyi ablak, mindenki ágyba bújt, fejére húzta a takarót, éjszakai szállásra vonult a világ. Ez szerencse is, mert senki nem tud rólam, s ha tudna is, nem tudná hol vagyok, s ha ezt tudná, nem tudna ott tartani, s így nem tudná hogyan segítsen rajtam. A gondolat, hogy rajtam segíteni kell, betegség, amit ágyban fekve lehet csak gyógyítani. Tudom ezt, s ezért nem kiabálok segítségért, csak azokban a pillanatokban, mint például most, amikor nem tudok uralkodni magamon, s erősen erre gondolok. De az ilyen gondolatok elűzéséhez elég, ha szétnézek s látom, hogy hol vagyok — s ezt őszintén mondhatom — immáron évszázadok óta. — Rendkívüli, — mondta a polgármester, — rendkívüli. S most arra gondol, hogy nálunk marad, Rivában? — Nem gondolom, — mondta mosolyogva a vadász, s mintha tréfálkoznék, kezét a polgármester térdére tette. — Itt vagyok, mást nem tudok, nem is tehetek többet. Sajkámnak nincs kormánya, a szél viszi, az a szél, amely a halál alsó régióiban fúj. Fordította: Csányi László Franz Kafka (1883—1924) a század egyik legnagyobb hatású (rója. Az elmúlt években valamennyi nagyobb művét lefordították: A pert, A kastélyt és az Amerikát. Gracchus vadász című novellájának ez az elsó magyar fordítása. A házban meghalt egy ember. Alattunk lakott egy emelettel. Nagy darab, pirospozsgás, testes ember volt. Valamelyik gimnáziumban tanárkodott. Hogy hol, nem is tudom, tíz év alatt kétszer beszéltem vele. Haláláról is csak úgy értesültem, hogy a házmester becsengetett minden lakásba, adjunk össze pénzt koszorúra, majd a lakóbizottság képviseli a házat a temetésen. Reggel még nem volt semmi baja, dolgozatokat javított. Később elindult az orra vére és fájlalta a fejét. A felesége így hagyta otthon. amikor kiment a piacra. Mire hazajött, ott feküdt a szoba közepén és már nem élt. Megdöbbentett a hír: hát csak ennyj az ember élete? Pár napja még láttam. Antikváriumból jöhetett, mert egy csomó ócska könyvet cipelt cekkerben. Éjszakánként, ha gépelt a nyitott ablaknál, felhallatszott hozzám a szapora kopogás, amire az én gépem syo"s ke’ere'ése felelt. így érte hí'tűn k egymásról, tudtok' é’ünk. 'lo'gunk van. ha se", -’szaka is szorgalmatost' •J’ink. ... S most rpár napok óta csend van a szűk kis utcában, hiába nyitom ki az ablakot, csupán az éjszakai csend fogad és a tavaszi sötétség. És csak az én gépem visszhangja dobol, a szomszéd ház kormos tűzfalán ... A temetésre nem mentem el, mert én már annyit temettem, hogy csak akkor megyek, ha végképp elkerülhetetlen ... A temetés másnapján találkoztam az asszonnyal a lépcsőházban. Nézett rám, talán várta, megszólítom, mint a többi lakó. s elbeszélgetünk az ő nagy bajáról. Tisztelettel köszöntöttem. s félreálltam az útjá- *ból, mert keze tele volt csomaggal. De nem szóltam semmit. Még azt sem, hogy „részvétem”. Mert azt meg minek? Elcsépelt szó, nincs benne semmi érzés, elkopott annyi évszázad alatt. .. Mást kellett volna mondanom. sokkal többet, s ha érti. örült volna neki... Tíz éve. amikor mint fiatal házas, lakás után szaladgáltam, nem tudtam fedelet szerezni. Építkezésbe vágtam. Emeletráépítésre szereztem engedélyt és beépítettem itt, ebben a házban a padlásteret. Ezerhétszáz TENKELY MIKLÓS: MIT MONDJAK? forintos fizetésből, OTP-ből, meg uzsorakamatra felszedett pénzekből. Egy évig kínlódtam itt néhány kőművessel. meg napszámossal. Egyszer óriási ribillió volt. A vállalkozómat letartóztatták egy korábbi csalása miatt, emberei szétszéledtek, s a sarki kocsmában kártyázással töltötték az időt. És az én félbehagyott, gazda nélkül maradt födémem leszakadt.. . Néhány tonna vasbeton ... Megrendült belé a ház. .. Kijött a rendőrség, kijött a tanács. S már-már úgy volt, nem lesz ebből lakás. A szomszédok is, mintha csak erre vártak volna, telesírták az ellenőrök fülét jajszavas panasszal, hogy emiatt a rohadt építkezés miatt csupa kosz a ház, száll a por, hajnaltól estig lármáznak a kőművesek, s különben is, most majdnem rájuk szakadt a mennyezet... Vállalkozó nélkül, emberek nélkül, kókadtan ácsorogtam a leendő lakás előszobájában. Egyedül voltam a nagy cirkusz után, vártam mi lesz, s keserűen gondoltam a sok-sok elvesztegetett órára, amit a hivatalokban töltöttem engedélyek, pecsétek. aláírások megszerzéséért. S keserűen gondoltam a sok pénzre, amit lám, most majd vissza kell fizetnem, s mégsincs fedelem, hiába vár a gyerek a nagymamánál, feleségem albérletben, s magamról, aki a harmadik helyen ágyra- járó vagyok, már nem is beszélek. Mert most mit tehetek? Ha nem is tiltják be az építkezést, kivel folytassam? Ki az, aki elvállalja az ilyen félbeszakadt munkát, elszámolás, leltár nélkül? Álltam, s szívtam egyik cigarettát a másik után, s nem tudtam, mitévő legyek. Egyszer nagy szuszogásra figyeltem fel. Valaki jött fel a padláslépcsőn, nehezen szedte a levegőt, közben krákogott erős, mérges hangon. Nagy darab, pirospozsgás, testes ember topogott be, kerülgette a malteros ládákat, meszes vödröket, aztán megállt, s nézett rám szó nélkül, ahogy ott ültem, mint egy rakás szerencsétlenség. Egy darabig hallgattunk, aztán kezet nyújtott, bemutatkozott... — Hallom, valami fiatal pár kínlódik itt!... — mondta. — Hát hogy állnak? Boldogulnak? ... Keserves hangulatomban legszívesebben elsírtam volna magam, mert tőlem soha az életben senki sem kérdezte, hogy boldogulok-e, vagy bírom-e, amit vállaltam. Én tőlem csak mindig követeltek!... Elmondtam neki bajomat. Hümmögött, krákogott. Végigjárta az egész padlásteret, meszes lett nadrágja, cipője, káromkodott egyet, majd elköszönt... — Húzza ki magát barátom! ... — mondta búcsúzóul — s ezzel elment. Vagy három nap múlva keresett egy idős kőműves, hogy őt a tanár úr küldte, ha látná az eddigi elszámolásokat. meg a felvásárolt anyagot, terveket, miegymást, átvenné a munkát... Ennek közel tíz éve. Azóta ott lakom a lakásban, s nyáron el sem tudnék képzelni szebb helyet. Nappal kilátok a hegyre, éjjel meg, ha kinyitom az ablakot, s leülök az írógép mellé dolgozni, hátamon motoz az illatos- erdei szél, ahogy a völgyek árkán át lélegzik a város. Nagyot szippantok, érzem magamban az erőt, leülök papírjaim közé, s ahogy verem a gépet, válaszul lentről is felhallik a kopogás. Két ember dolgozik a nyári éjszakában. Ha meg találkoztunk a lépcsőházban? Morogva fogadta a köszönést, éppen csak dünnyögött valamit, s máris sietett tovább, mert nem ért rá soha a felesleges szószaporításra. Az ember beszéljen kevesebbet, dolgozzon többet!... Ez volt mérges arcára írva, ahogy vörösen, levegő után kapkodva tolatott a lépcsőn ... így volt eddig. És most napok óta nem látom testes alakját, s éjszakánként csak az én gépem visszhangja dobol a szomszéd ház kormos tűzfalán... Hát legfeljebb ezt mondhattam volna el az asszonynak ott a lépcsőházban ... t I I k
