Dunántúli Napló, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-13 / 83. szám
(969. április IX Dimammi nattio 9 LULU Ha valaki nem tudná, Lulu egy csinos párizsi lány, akit Michel André francia író alkotott, és akiről csakhamar kiderül, hogy gépírónő és felettébb kíváncsi. Olyannyira, hogy újdonsült udvarlóját elkísért egy kis bankrablásra, mert ilyet közelről még úgysem látott. „Ebből nagyszerű krimi lesz!” — dörzsöli kezét örömmel a kedves színházlátogató és várja az izgalmakat. Az ifjú pár, mármint Emil, a pályája kezdetén álló ifjú betörő és Lulu, mint bűnse- gédi bűnrészes a 15 milliói rejtő bőrönddel bemenekül a rendőrök elől egy lakásba. Itt aztán hamarosan énekelni kezdenek, méghozzá olyan hangerővel, hogy csak úgy zeng a ház. „Hát ebből se lesz krimi!” — állapítja meg csüggedten a néző, de a következő pillanatban váratlanul hazaérkezik Antoine, a mezőgazdasági minisztérium kistisztviselője, aki mellesleg amatőr beategyüttes vezetője és táncdalszerző. A helyzet, pontosabban a 15 millió megmentése érdekében Lulu úgy tesz, mintha csak most érkezne és a csodadokforról szóló mesével igyekszik elterelni Antoine figyelmét, kérdezvén: „Levetkőzzek?” „Pikáns francia bohózat lesz ebhői” — örvend a kedves színházlátogató. Antoine ugyan nem engedi Lulut levetkőzni, hiszen nem csodadoktor, de előkerül a kelléktárból a bohózat számos jellegzetessége, kezdve az elcserélt bőröndök helyzetkomikumától. Valahogy mégsem tud hamisítatlan francia bo- hózati légkör kialakulni a színpadon. Pedig bejön a házban lakó félnótás Migrén úr is a rendőrségtől, pisztollyal a kezében rohangál a betörő után; valamint elhanyagolt felesége, Ella asszony, aki emiatt egy emelettel feljebb, Antoine-nál tartja kimenő- kimonóját. A költői lelkű Antoine már nehezen viseli el Ella tájfun-erejű szerelmét, (ezért azt énekli neki, hogy „Másnak mesélj...”), és inkább egy könnyed szellőre vágyik, ezt meg is találja Luluban, (akinek viszont ezt énekli: „Veled egy csigaházban is ellaknék ...”). A bonyodalmak mindaddig tartanak, míg Migrén végül is elfogja a betörőket, Ella pedig rájön arra, hogy férje a fejebúbjáig férfi és így már hazaviheti kimenő-kimonóját. Hogy a happy-end teljes legyen, Antoine megnyeri a rádió I. díját dalával, mely szerint: „Milliók fogják énekelni ezt a dalomat...: Nemcsak a húszéveseké a világ ...!” Ezt aztán néhányszor még eléneklik a színpadon, majd: függöny. Valóban, milliók énekelték ezt a dalt, persze évekkel ezelőtt. Azóta ez a szám lekerült a slágerlista éléről, a Lulu többi dalával együtt. A pécsi előadás azzal próbálta ezt az országosan lefutott darabot felfrissíteni, hogy Fényes Szabolcsnak néhány újkeletű slágerét is beillesztették, melyek — a műsorfüzet szerint „zökkenő nélkül Fiatal művészek hanglemezei A Magyar Hanglemez- gyártó Vállalat fiatal magyar előadóművészek játékát vette hanglemezre. Si- rokay Zsuzsa Mozart A- dur, valamint C-dur zongoraversenyét adták ki, melyet a Magyar Állami Hangversenyzenekar kísér Breitner Tamás vezényletével. Kiss Gyula: Liszt A- dur zongoraversenyét, Ero- ica etűdjét, valamint H- moll szonátáját játssza másik lemezen, ugyancsak az Állami Hangversenyzenekar kíséretében, Pál Tamás vezényletével. Nagy érdeklődésre tart számot. Kóté László lemeze is. A fiatal hegedűművész következő produkcióit vették fel: Saint Saáns: Introdukció és rondó capriccioso, Ravel Tzigane. Sibelius: D- moll hegedűverseny. Emile a félelmetes Ella és férje Migrén, a rendőr. (Konyecz Mária, Győri Emil és Mendelényi Vilmos) Erb János felvétele. Elvek, emlékek a színházról Beszélgetés a Dásza -díjas Nógrádi Róberttel simulnak az eredeti anyaghoz és teljesen elveszítik betétszám jellegüket.” Mondom: a műsorfüzet szerint Ugyanez a műsorfüzet közli a Fehér sziklák szövegét is — hogy miért, az rejtély, legalábbis a bemutatón nem hallottam ezt a dalt. A másik újítás: Fényes Szabolcs fülbemászó dallamait beatesítették, ami azt jelenti, hogy ismét van Funny Fools-együttes, fülhasogató zene. ez pedig a francia bohózathoz egyáltalán nem illik (legstílusosabbnak a harmo- nikakíséretes dal hatott), így az előadás még heterogénebbé válik. Érzik ezt a szereplők is, pontosabban azt nem érzik, hogy voltaképpen mit is kell játszaniok. Például Győri Emil vígjátékot játszik, nagyon rokonszenves betörő, el sem hisszük neki, hogy imént gyilkolt meg egy pénztárost. Mendelényi Vilmos Migrén rendőrfelügyelője valódi bohózati figura, tele rohangálással és helyzetkomikummal. Feleségét, Ellát Ronyecz Mária alakítja. Mivel jó színésznő, ezt a szerepet is eljátssza, de inkább tragikát alakít; sokkal drámaibb, súlyosabb, mint amilyet egy ilyen könnyű darab elbír. Énekhangja viszont kellemes. A címszereplő Vári Évára hárul a legnehezebb feladat. Szinte mindvégig színen van, s Vári Évának — kiszakítva magát a szubrett- skatulyából — vannak színei a teenager lány változó hangulat- és érzésvilágának kifejezésére. A legstílusosabb alakítást Karikás Péter nyújtja Antoine szerepében. Kedves, tétova, ügyetlen, szerelmes, muzikális. Szivler József sikerrel karikírozza a rádió riporterét — ez a jelenet az egész előadás legmulatságosabb része, Fredot Szalma László játssza, a koreográfiát Bázsa Éva, a díszleteket és jelmezeket Pintye Gusztáv tervezte, maszkmester Léka László, a zenei vezetés Hevesi András hozzáértését dicséri. Jó ötlet volt a II. felvonás első képének, a párizsi utcán muzsikáló vak koldusoknak a beállítása. Ba- barczy László rendezése még tartalmaz néhány ötletes, mulatságos megoldást, de egészében valami visszafogottság jellemzi munkáját, jóllehet az ilyenfajta előadás csak akkor hatásos, ha lendületes, a nézőnek nem hagy időt spekulálásra. Emiatt a premieren enyhe unalom lengedezett a nézőtéren. Node a pécsi teenageraknek bizonyára tetszik majd, annak ellenére, hogy nemcsak a húszéveseké a világ! N. T. A színpadon fiatal főiskolás színésznövendékek: Szirtes Ádám, Keres Emil, Gyur- kovics Zsuzsa. A szerző: Kornejcsuk. A darab címe: Plafon krecsit. S hátulról, a nézőtér felől bejön Major Tamás, leül, vagy tíz percig nézi a próbát, aztán odaszól a főiskolás rendezőnövendéknek: — Álljunk meg - kérem! Nagyon sablonos ez a díszlet! Valami mást kell kitalálni! — Igen tanár úr. És mikor? — Mikor? Most! Azonnal! Major Tamás többet nem is szólt, hagyta, hogy a fiatal rendezőnövendék izzadva, küszködve tologassa, nézegesse, rendezgesse a színpadot. A színészek is álltak közben, s mikor kialakult egy teljesen más díszletkép, csak akkor szólalt meg Major: — No látja, ezért mindig így meg kell küzdenie! Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, a Jászai-díj friss tulajdonosa, emlékezik most erre a két évtizedes történetre, ö volt a fiatal rendezőnövendék, akkor még csak harmadéves, s Szirtes Ádám, Keres Emil, Gyurkovics Zsuzsa már negyedéves végzősök. Vizsgaelőadásnak készült a Kornejcsuk-darab, s Nógrádi Róbertét e mellett még az is izgatta, hogy nála egy évvel felsőbb osztályba járó negyedéves színészeket kell rendeznie. Rendezőtanára Major Tamás volt, aki nem szólt bele ebbe a munkájába, csak az említett próbán. Az eredmény: a vizsgaelőadásokat akkor háromnégy alkalommal szokták bemutatni, a Kornejcsuk- darabot tízszer kellett előadni. — Ezerkilencczáznegyven- hétben iratkoztam be a Szín- művészeti Főiskolára — mondja —, rendező szakra, s Major Tamás, valamint Nádasdy Kálmán volt a tanárom. Különösen Major Tamás foglalkozott velem sokat, s mivel másodéves koromtól fogva a Nemzeti Színház ösztöndíjasa voltam, mindig Major mellett dolgoztam, s nagyon sokat tanultam tőle. Olyan művészek közelében éltem, mint Tímár József, Tőkés Anna, Gobbi Hilda, Somlay Artúr, szóval volt kitől tanulni. Most, a friss Jászai-díj hangulatában sorra bukkannak elő az emlékek. S mindegyik több puszta emléknél: életre szóló tanulság. — Somlay közismerten olyan ember volt, aki mindenkibe belekötött. Egyszer Várkonyi otthagyta valamiért Szimonov: Idegen árnyék című darabjának próbáját s rámbízta, hogy mint rendezőasszisztens vezessem tovább. Somlay játszotta a főszerepet, egy professzort. Én, a jószándékú ifjú valamiért megállítottam, s figyelmeztettem, hogy az előző próbán milyen jól csinálta. Döbbent csend, mi lesz most, mindenki várta a vihart! Somlay nagy fegyelemmel végigjátszotta a felvonást, s csak kint a portán kezdett el ordítani: „Hová jutott a magyar színművészet, hogy egy debreceni kölyök így beleszól!” Pedig nem is vagyok debreceni. Sokáig nem állt velem szóba, később mégis megtört a jég. Megbarátkoztunk, s nagyon sokat sétáltunk a színház melletti kis kerek tó körül, kör- be-körbe. Amit ezeken a sétákon hallottam, tanultam tőle, életről, pályáról, művészetről, az életre szóló tanulság. De igen sokat köszönhet a magyar Színművészet másik nagy egyéniségének Abonyi Gézának is, aki Nógrádi Róbertét is Cuncinak nevezte, mint sok más tanítványát, s keményen megkínozta a beszédtechnikai órákon. Később, amikor halála előtt rosszul lett a színpadon, Nógrádi Róbert odament hozzá: — Rosszmi van tanár űr? — Semmi ez Cuncikám, semmi! De nemsokára meghalt. — Ezeknek a nagy egyéniségeknek a varázsán keresztül ismertem meg a színházat S a nagy mesterek sora tovább bővült, amikor öt éves szovjetunióbeli ösztöndíjat kaptam, s a moszkvai színművészeti főiskolán tanultam. Ott már akkor olyan volt az oktatás, amilyen nálunk még csak most kezd lenni: gyakorlatias. Viszonylag sok időt töltöttünk a főiskola gyakorló színpadán. Két nagy mesterem Alexej Popov, a Hadsereg Színház művészeti vezetője és Marija Knebel, a moszkvai gyermekszínház főrendezője volt Ök a manapság annyira félreértett Sztanyiszlavszki; igazi tanítványai voltak, as igazi sztanyiszlavszkiji elméletet tőlük tanultam meg Nógrádi Róbert 1956-bai jött haza, előbb a szolnok színház főrendezője lett egészen 1960-ig, majd t Thália Színházhoz került, í 1962-től a Pécsi Nemzet Színház igazgatója. — Mindezek után mi i rendezői ars poétikája? — Régi mestereim, a magyarok is, a szovjetek i: mindig azt mondtált: negyven éves koron alul nine: jó rendező. Sosem hittem el de most belátom. Ez az an poétikám. Hiszen emberről életről ennél fiatalabb korban nem tudunk annyit ekkor érünk csak meg. — S mint igazgató? — Jouvet azt mondta: 1 színházigazgató egyszerr« szervező, gazdasági ember diplomata, rendező, vág; színész, pszichológus, ebbő pedig állandó készenléti ál lapot következik. Itt mindéi nap történik valami rendkí vüli, valami zűr, s jó ha na ponta csak egy. Mégis na gyón szeretem az igazgató munkát, mert rendkívül sok oldalú, nem tartom teher nek, s nem tudnék élni nélküle. — Hét éves igazgatói pá lyafutásában mit tart a leg fontosabbnak? — Akkor, 1962-ben meghirdettünk és megkezdtünJ egy színházi programot, kis sé szerénytelen szóval a nép színházi programnak neves tűk. Annak örülök, hogy ez mind irodalmilag, mind a előadás, a kivitelezés vonat kozásában évről évre színvo nalasabban tudjuk megváló sítani. A másik nagyon fon tos eredmény; 1962 óta lét re jött egy társulat, amely így érzem, s ez talán nen dicsekvés, ma vidéken a leg erősebb, legértékesebb társu lat. Mert nálunk szerencse sen találkozik az időseb! korosztály a fiatalabbak Az zal a fiatallal, amely az el következő húsz évben visz majd előre a magyar szín házművészetet, s amelybő ebben a színházban vannai a legtöbben. E két generá ció találkozása a színhá ereje. Földessy Dénes Egy lapát szén Nejükének Lázár Ervin elbeszélései Az írás a valóság és a vágy, a kimondható és a kimondhatatlan, a lebírható és a legyőzhetetlen ellent- jnondásából születik. Az olvasó is akkor vesz könyvet a kezébe, amikor valaminek a hiányát érzi, amikor rádöbben az élet — a maga élete — csonkaságára. A könyv betölti ezt az űrt; s ezáltal lesz maga a műalkotás is teljessé. A két hiány nem növeli, hanem kioltja egymást. Az író megkezd egy párbeszédet, s az olvasó befejezi. A mű az alkotó teremtménye, de csak általunk — az olvasóban — nyer folytatást, életet. Még tíz éve sincs, hogy Lázár Ervin első írásait a Jelenkor közölte. Azóta megjelent egy bájos, üde meseregénye és egy kötet novellája. A szerző néhány éve még pécsi lapok redakciójá- ban dolgozott; nemrég a várost pesti szerkesztőséggel cserélte föl. Az olvasó most elbeszéléseinek újabb gyűjteményét veheti kézbe. Jó volna ezeket az írásokat a „nyájas olvasó” ártatlanságával forgatni, azzal a szeretettel, amiből hiányzik a kritikus méricskélő hajlandósága, a hivatalból olvasó kényszeredettsége. Tegyük félre hát a bíráló „szempontokat”, s az elbeszéléseket önmagunkkal és a szerzővel szembesítsük. Mi az a vágy, aminek kimondása szólásra kényszeríti az írót? Mi a neve annak a hiánynak, amelynek feloldását ezektől az elbeszélésektől remélheti az olvasó? Lázár Ervin érző és érzékeny író, nem palástolja elfogultságait, személyes indulatait, ellenszenvét és rokon- szenvét. Alapállása a jelenségekre való rácsodálkozás. „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcs elmétek álmodni képes ...” — Hamletnek ezt a mondatát Lázár Ervin is odaírhatta volna a kötet élére. Az emberi viszonylatok, leginkább a férfi és a nő kapcsolata foglalkoztatja, az élet tartalmas és maradandó értékeit, a látszólag értelmetlen cselekedetek magyarázatát keresi. „A szerelem vajon el vakít ja, vagy tisztánlátóvá teszi az embert?” — kérdezi egyhelyütt. Hősei érzések kelepcéjébe kerültek, kusza és ellentétes indulatok gubancában vergődnek, mindig valami feszültség lobog közöttük. Fér- fiai kicsit cinikusak, meg- kínzottak, de túlélők; női „tiszták” és jók. ,,A könyv nagyrészt a szerelemről szól — vallja az író. — Arról, hogy mennyi fallal áll szemközt az ember, s hogy a szerelem észokokkal mennyire nem meghatározható.” Jól ellen pontozzák ezt a témát azok az írások, melyek a gyerekkor szép és tiszta, igaz és emberi világát villantják föl. Lázár ritka írói képességgel, nagy hitelességgel rajzolja meg gyerekhőseit, akik más törvények alatt élnek, néha úgy tetszik, „nem normálisak”, mégis birtokában vannak' valami csodának: a tiszta emberségnek. Más kérdés, hogy az érzéseknek ez az uralkodó szerepe nem torzítja-e az író szemléletét.« Épülhet-e „teljes” világ arra a látásmódra, amely a morális kapcsolatokat főként érzelmi oldalukról ábrázolja? A nosztalgia nem kevés-e a cselekvéshez? A hangulatokkal nem lehet-e ^indent” megmagyarázni? Lázár Ervin tudja, hogy az író dolga nem az, hogy ítélkezzen, hanem hogy kérdezzen. Az író kérdései és az a vágy, amit az olvasó érez, amikor a könyvet a kezébe veszi, tiszta és egyértelmű válaszokban oldódik föl. A szeretet bűnei — akár ezt is adhatta volna kötetének címül az író, — s ezek a bűnök még pusztítóbbak lehetnek, mint a gyűlöletéi. A rosSz szeretet, a helytelen és torz szeretet, az önszeretet, a szeretet hiánya — ez mérgezi hősei életét. Szeretettel kell a tárgyakhoz nyúlni, hagyni kell, hogy megszólítsanak, s akkor közelebb kerülünk az emberekhez is ... Meg kell ismerni a szenvedést, hogy igazi önmagunk lehessünk ... „A majdnem élethű utánzatok a legborzasztóbbak. A hazugságok közül is az igazságnak látszok a legveszélyesebbek ...” Ezekbe a gondolatokba bot- lik az olvasó, aki párbeszédet kezd az íróval. Egy látszólag divatjamúlt szó, a szeretet nyeri vissza fedezetét az elbeszélésekben, a csillogó máztól, az émelyítő cukorportól megfosztottan, de megtoldva a fölismeréssel, hogy a szeretetnék első sorban nem „nagysága”, hő foka, hanem „minősége”, te herbíró képessége van. A szépen és átgondolta megszerkesztett kötetet né hány merész parabola, valí mint sok derűvel és a far tázia könnyű játékával á1 szőtt mese egészíti ki. Tiszt és világos írások, azonba nagy igazságtalanság voln „megfejtésüket” ideírni. „D nincs élőbb a mesénél — a mese ellen minden káros — mondta már Ady Endn Éppen azáltal súlyosabba az elvont, racionális és p« dagógiai ízű igazságokná mert műalkotások. Ha tét« lesen meg tudta volna fog a! mazni őket az író, soser születtek volna meg ezek a írások. S az olvasó számár is azáltal mondanak sokat é döbbentik új és mélyebb föl ismerésre, mert sejtelmesei mert gondolkodásra kényszí rítenek, mert sugalló erejű, van. Ezek után dicsérni Lázá Ervint, hogy milyen jól tu írni, hogy az idősíkokkal va ló raffinált játék a kisujja ban van, hogy elbeszélés« pompásan szerkesztettek, látszólagos kitérőkkel is cél rátörök, hogy megteremtett a szemléletéhez simuló érze lemgazdag előadást — má csaknem illetlenségnek szá mi tana ... Tüskés Tibor 1 i i
