Dunántúli Napló, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-19 / 88. szám

6 totmantfin napid 1969. április 19« Pódium „Tizennyolcán tanulnak a pécsi egyetemen arabok, négerek...“ K o molytalan royat »OMAN KARMESTER. Az Országos Filharmónia rende­zésében május 4-én és 5-én Nicolae Boboc román karmes­ter vezényli a Pécsi Filhar­monikus Zenekart. A hang­versenyen a Pécsi Fúvósötös működik közre. A műsor: Haydn: Szimfónia, Mozart: Szimfónia Concertante és C- d|ír (Jupiter) szimfónia. * ISMÉT LESZ BALETT: A Veronái szerelmesek mártíriu- vna című különleges balett­előadás az együttes tagjainak, elsősorban a Júliát alakító Handel Editnek betegsége miatt április hónapban elma­radt. Most, felgyógyulásuk után május 3-án tartják meg a legközelebbi előadást. * ADRIAI TURNE. A jelen­leg Ótátrafüreden játszó pécsi Törteli zenekar rövidesen fél éves Adriai-tenger menti tur­néra indul, majd utána finn­országi vendégszereplésre. * LUMPÁCIUSZ VAGABUN- DUSZ. A Pécsi Nemzeti Szín­házban Sik Ferenc rendezésé­ben bemutatott Heltai Jenő darabot, a Lumpáciusz Vaga- bunduszt júniusban felveszi a televízió is. Továbbá a Magyar Színházművészeti Szövetség április 22-én Pécsett vitát ren­dez az előadásról. (Képűnk: Sik Ferenc.) * THE FLOWER POT MEN. Május 26-án rendezik meg a híres londoni The Flower Pot Men nevű beategyüttes pécsi hangversenyét, két előadás­ban. A jegyek egy nap alatt mindkét előadásra elkeltek. Ezért az Országos Rendező- iroda pécsi kirendeltsége egy héttel eiőbb. május 21-én is megrendezi az együttes hang­versenyét a szabadtéri színpa­don. Yahya Ali Midwahi Yahya Ali Midwahi a ne­vem, 26 éves vagyok és a Je­meni Arab Köztársaság a ha­zám. Apám kereskedő, az or­szág negyedik legnagyobb vá­rosában, Ibb-ben él. Régen el­jöttem már hazulról. 14 éves voltam, amikor apóm egyip­tomi iskolába adott. Azóta csak vendégségbe járok haza. 1964-ben jöttem Magyarország­ra 66 kilós testsúllyal és ko­romfekete hajjal. Ma 74 kiló vagyok (igazán remek a ma­gyar koszt) és a hajam itt a halánték körül szürkül. 1965 óta pécsi diák vagyok és há­rom év múlva magyar diplo­mával a zsebemben mehetek haza gyógyítani. Hogyan is kerül egy jeme­ni diák Magyarországra? Az országaink közötti szerződés biztosítja, hogy ösztöndíjjal tanulhassunk itt. És hogy sze­mély szerint én? Van egy jó barátom, aki már korábban idekerült. Sűrűn leveleztünk és ő olyan sok szépet írt ne­kem Magyarországról, hogy amikor jöhettem és választa­nom kellett Németország, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország között, már gondolkodnom sem kellett. Három év szurkálásért Hajku Miklós 42 éves pécsi lóápoló, aki már tízszer volt büntetve, ut­cai szurkálást követett el és ezért emberölés kí­sérletének büntette miatt ítélte el a Megyei Bíró­ság. A főügyészség vádirata szerint Hajku Miklós a múlt év nyarán egy este, a Csendes borozóban ita- \' lozott, majd 23 óra táj­ban a 48-as téri autó­busz-állomásnál belekö­tött Nikolics Rozália pé­csi leányba, aki egy férfi táraságában a Porcelán- gyár felé haladt. A vád­lott követte őket, útköz­ben a leány kísérőjével verekedni kezdett, majd előre kinyitott zsebkéssel Nikolics Rozália után fu­tott és azt mellbeszúrta. Szerencsére a kés pen­géje megakadt a borda­csontban és emiatt nem vágta át a tüdőt. A ga­rázda szurkálót a járó­kelők fogták el és adták át a rendőrségnek. A Megyei Bíróság a váddal egyezően mondot­ta ki bűnösnek Hajku Miklóst és ezért 3 évi szigorított börtönre ítélte és elrendelte előzetes le­tartóztatását Örülök a választásnak, mert mindaz a sok szép és jó, amit barátom írt a magyarokról, igaznak bizonyult. Nyugodt körülmények kö­zött tanulhatok. Amikor meg­érkeztem, 3500 forintot kap­tam ruházkodásra, a havi ösz­töndíjam 1250 forint és két­évenként még 2000 forintot kapok ruházkodásra. Ha ehhez hozzászámítom, hogy apámtól is kapok néha csomagot, meg azt, hogy a kollégiumi ellátás szinte ajándék, akkor nincs okom a panaszra. Az elején nehezen boldogultam a nyelv­vel, de aztán sikerült úgy megtanulnom magyarul, hogy ma már nincsenek nehézsé­geim sem az előadásokon, sem a tankönyvekkel, de a magán­életben is elboldogulok. Az egyetemi életbe is szépen be­illeszkedtünk. Ugyanis 18-an tanulunk a pécsi egyetemen arabok, négerek és mindenben úgy vagyunk, mint a magyar diákok. Mindenfelé jártam már Ma­gyarországon. Kevés hely van, ahol nem fordultam meg. Lá­tom, hogyan fejlődik az or­szág, talán jobban látom, mint a magyarok. Amikor az épülő városokat, iskolákat, kórháza­kat, gyárakat látom, mindig az én hazám jut eszembe. Figye­lem a hazai híradásokat, ame­lyek csak mostanában lettek megnyugtatóak: a törzsek megegyeztek a köztársasági kormánnyal, tehát elkezdődött a békés élet nálunk is. De ideje is már ennek. Megvan­nak a lehetőségeink a mező- gazdaság fejlesztésére. Éghaj­latunk olyan kedvező, hogy egy évben három termést is be lehet takarítani. Most kez­denek otthon nagyobb gondot fordítani a gyümölcstermesz­tésre, a kávéra (nagyon finom kávénk terem!) és kezdenek olaj után is kutatni. Állító­lag nekünk is van, de eddig az amerikaiak kutattak és azok nem nagyon törődtek ve­le. Kedvesek, szívesek a ma­gyar emberek hozzánk, min­denki szeretettel igyekszik se­gíteni nekünk és ez jól esik. Beszéltem már honfitársam­mal, aki más országban ta­nul, s bizony szívesen cserél­nének velem. És én is úgy vagyok, hogy életem legszebb, legjobb éveit töltöm Magyar- országon, s ha el kell men­nem, nagyon hiányzik majd. Sokszor honvágyat érzek. De éreztem már honvágyat Ma­gyarország után is. Meglepő, de így van. Pár éve Szíriában voltam néhány hétre és a vé­gén már alig vártam, hogy jö­hessek vissza. De ezek a szép évek végetérnek és én boldog lennék, ha azután akár min­den évben ismét eljöhetnék barátaim közé. Alig várom már, hogy meg­legyen a diplomám és mehes­sek haza. Mégis jó volna a hazautazást egy kicsit elha­lasztani, hogy kész orvosként még némi gyakorlatot szerez­hessek. Ha hazamegyek, akkor már csak magamra támasz- kodhatom, hacsak . .. Nagyon szeretnék a fővárosban, Szan’á- ban lévő magyar kórházba, az ott dolgozó magyar orvosok mellé kerülni. Az lenne az igazi. Jó orvos szeretnék ott­hon lenni, hiszen a magyar orvostudományt fogom képvi­selni és nem mindegy, hogy milyen véleménnyel lesznek otthon a magyar orvosképzés­ről. Egyre többet kell gondol­nom a hazatérésre. Ezért már el kell kezdenem ismét ango­lul tanulni. Ez a nyelv otthon nagyon szükséges a boldogu­láshoz, bár nem kötelező nyelv. A múlt öröksége, hogy használni kell. Meg aztán ott­hon nehezebben juthatok hoz­zá magyar nyelvű szakiroda- lomhoz, arab nyelvühöz sem nagyon. Talán ötvenen vagyunk je­meniek Magyarországon és különböző egyetemeken, főis­kolákon tanulunk. És sokan vannak a többi szocialista or­szágokban is, a Szovjetunió­ban is. Nagy segítség ez ha­zánknak, hiszen ezekben a ne­héz években nem kell főisko­lákat létesíteni; az ország másra fordíthatja erőit Mit viszek majd haza a szerzett tudáson kívül? Hát j elsősorban a magyar nép iránti szeretetemet a sok szép emléket... Meg a jó magyar ízeket. Szoktam főzni magam­nak néha, igaz, hazai étele­ket, amik sokszor hiányoz­nak. De vannak magyar étel­féleségek, amiket otthon nem is ismernek. Például a halász­lé. A recepteket megjegyzem mindig. Otthon pedig majd kipróbáljuk. És ki tudja, mi történik még három év alatt. Esetleg feleséget is viszek... Hársfai István Mesét írok Mesét írok napok óta, ami nem kis dolog. Megvannak ennek is a szabályai, akár a sakknak. El kell igazodnunk a különböző királyfiak kro­nológiájában, mert nyilván­való képtelenség az, hogy te­szem azt az első királyfi hó­dítja meg a királykisasszonyt, vagy a harmadik gonosz és málészájú. Varázslat is történhetik, de varázsige és feltétel teljesí­tése nélkül mit sem ér az i egész. Csak olyan koca me­semondás lesz az különben! Én már meglehetősen ott­honos vagyok a királyok vi­selt dolgaiban, de még így sem olyan könnyű a mese­mondó élete. Hogy jártam most is! Írom a mesét. Kopasz fiú­ról van benne szó, akit elza­vartak hazulról és elment világot próbálni. (Járni a vi­lágot egy egyszerű ember is járhatja, de minden valami­re való mesehősnek bizony próbálni kell!) Na már most senki se irigyelje azt a sze­gényt, amiért végülis révbe jut, mert közben annyi mindenen megy keresztül, hogy ahelyett inkább szíve­sen vállalná az ember a bér- elszámolást valamelyik tata­rozó vállalatnál. Mondom így gabalyodik a történet és rendkívül meg vagyok elé­gedve a dolgok folyásával. Na, most ki nem szereti az elismerést? Bizony mindany- nyian szeretjük. Ehhez azon­ban közönség kell! De az nincs! Volna ugyan kettő, az egyik nyolcéves, a másik ti­zenegy, a legjobb szakértői korban vannak, de a rokon­ságba tartoznak, és nincs rú­tabb dolog, mint a családi hivalkodás. Kint a világban még csak el-elnagyképüskö- dik az ember, de itt nem ajánlatos. Kis miskulanciák azért es­hetnek. Az ember maga elé mormog és megcsóválja a fejét Ehhez még aggodalmas ábrázat is szükségeltetik. Egyszerre megjelenik a na­gyobbik: — Mi a baj? Nem segít­hetek? — Még csak az hiányzik! Bújj vissza a leckédbe. (Mert onnan hümmögtem ki, ami nem is olyan nehéz, mint azt egy tapasztalatlan véln£. Visszalökdösni nehezebb.) — Mit írsz? — Egy mesét — Elolvashatnám? (Bekap­ta a horgot!) — Hát ha nincs jobb dol­god. Kezébe veszi az írást és belemerül. Aggódva figyelem. Most dől el a mese sorsa. Ha a szakértőnek nem tetszik, vág­hatom a sarokba. Aggodalomra nincs ok. A gyerek jó olvasó, az ábráza­tán meglátszik minden. As első oldalnál komor, el is va­gyok miatta keseredve, majd felderül, maga elé kuncog, megkönnyebbül, szóval nincs semmi baj. — De jó kis mese! — mondja vidáman. — Biztosan? — kérdem még mindig aggódva. — Jobb, mint amit könyv­ben olvastam. Végleg megnyugszom. Be­lemerülök a mese további részébe és két óra múlva be­fejezem. Na kölyök, most él- ámulsz ezen a pompás befe­jezésen! Jön a mese végéért. Az előbbi jelenet: elkomorodik, vidám, megkönnyebbül, majd elképed. Ez utóbbi nem illett a tervembe. Elképedni tilos! — Hát ez nem jó! Azt írod, hogy polgármester lett belő­le. — Na és?! Már annyi me­sében lett valakiből király, illő, hogy egyszer ne legyen. Polgármester lesz és punk­tum! — öcsi! Olvasd el ezt a mesét — szól az apróbbnak. A kicsi is nekikönyököl, végigolvassa a mesét és ne- kemtámad: — Ez nem szép tőled! Miért ne lehetne az a sze­gény király? — Nem értitek, ti szörnye­tegek, hogy nem kell min­denkinek királynak lenni?! A polgármesterség ugyan­olyan szép foglalkozás. — Az nem ér semmit! Ez nem komoly mese. A ko­moly mesében igenis király­nak kell lennie! — Ez nem lesz! Ki hallott már olyat, hogy kopasz em­ber király legyen. Ez pedig kopasz, mint a tök! — Növeszd meg a haját! — Azt ugyan nem teszem! — Akkor szólj az öregasz- szonynak, aki már előbb is segített rajta. Növessze meg a haját és legyen király! — Jó ez a mese így is! — mondom jóval bizonytala­nabbul. — Jól van, ha azt akarod, hogy senkiinek se tessék, ak­kor hagyd meg így! — Biztos, hogy senkinek, se tetszik? — Biztos, biztos — erősítik mindketten. őszintén sajnálom, de en­gednem kellett a közízlés­nek. Lehetett volna belőle kopasz polgármester. Most pedig nőni fog a haja, az öregasszony varázsitalt fog neki adni és nem segíthet rajta senki, király lesz belő­le. Demokratikus király lesz, de a karrierjét tönkretettem. Engedményt tettem a közíz­lésnek. Mentségem, hogy már ki tudja hányán, nagyobbak is! Szőllősy Kálmán rioboséknak egy hold földjük u volt, hogy megéljenek, sum- másként dolgoztak. Nyáron ré­szesaratók voltak, minden tizen­harmadik keresztért vágták a más gabonáját. A falunak csak két utcája volt Esős időben az emberek nem győz­ték dagasztani a sarat, a szekerek tengelyig süllyedtek. A falut jó­részt szegényparasztok lakták, akiknél nem ment ritkaságszámba a kilenc-tíz gyerek. Gyakran szó­lalt meg a lélekharang, mivel a falunak nem volt orvosa, s bizony nehezebb szülés esetén 18 km-re kellett ökrösszekéren orvosért menni. Mire az orvos megérkezett, legtöbbször már későn jött a se­gítség. A falunak csak egy tanító­ja volt, aki magára hagyatva nem sokat tehetett a kultúra terjeszté­sében. Szerettem a természetben gyö­nyörködni. Egy alkalommal, csó­nakon átkeltem a Tisza túlsó ol­dalára, ahol az elhagyott kanyaro­kat hatalmas füzesek borították. Az út jobb oldalán a kukoricatáb­lák még töretlenül álltak, a másik oldalon nagy kiterjedésű szilvás terpeszkedett. A kukorica szélében egy harminc év körüli asszonyt pillantottam meg. Nagy hassal ku­koricát tört és az oldalán lévő ta­risznyába gyömöszölte. Gondoltam magamban: ennek is otthon lenne • helye... A mezed úton sétálva A KILENCEDIK sok nyulat ugrasztottam fel, nem is nagyon gyorsan menekültek. Visszafelé menet önkéntelenül is a kukoricásban serénykedő asz- szonyt kereste tekintetem. Rövi­desen észrevettem, hogy fekszik— Gyermeksírást hallottam. Az asz- szony bugylibicskával vágta el a köldökzsinórt, a vágás helyét por­ral hintette be. A kisgyermeket ócska kék kötényébe takarta és felállni igyekezett. Az út másik ol­dalán egy bőgatyás öregembert láttam meg, aki egykedvűen pöfé­kelt pipájából, szilvát aszalt. Se­gítségül hívtam, de ő csak legyin­tett. „Nem kell itt már segíteni, el tudja magát látni egyedül is Julis, hisz ez már neki a kilence­dik” — mondta az öreg. Felsegí­tettem a szülő asszonyt, aki miha­marabb haza akart jutni. Lassan megérkeztünk a partra. Sokáig kel­lett kiabálni a csónakért. Végre jött Miska bácsi, a révész. Julcsi, Julcsi — mondotta — nem kellett volna már kukoricát tömi a me­zőn. De Juli azt válaszolta: „Sok a pulya, muszáj az utolsó percig dolgozni. Még kicsik, nem tudnak segíteni!” A túlsó parton a harmadik ház volt a Juliéké. A kapuhoz érve láttam, hogy az udvar végén egy harminc év körüli férfi szekérkast köt S odaszólott Julisnak: „No, megfiadzottál?!” — „Meg hál’ is­tennek” — mondta Julis. Az em­ber meg sem kérdezte, hogy fiú-e vagy lány a kilencedik, csak to­vább kötötte a kast, vásárra ké­szült vele. Bementünk a házba. A ház pit­varból és egy földes szobából állt A szoba berendezése: két ágy, egy komód, egy szék, egy kispadka és egy falba vert fogas. Segítettem Julisnak elővenni a téknőt, hogy megfüröszthesse az újszülöttet, tüzet akart rakni, de nem volt hozzá ereje. Leroskadt anyjukat a nyolc gyerek éhesen körülállta és kérdezték, mikor kapnak már puliszkát. Szóltam az embernek, hogy segítsen, de ő meg sem mozdult, sietett a kasfonással. Odaszólt a nagyobbik fiúhoz: „Eredj át Mari nénédhez, jöjjön puliszkát főzni, mert anyátok meg- fiadzott!” Így jött a világra 1922-ben Do­bosék kilencedik gyereke. Karácsonykor ellátogattam Do- bosékhoz. Kíváncsi voltam, milyen ünnepe vari a földbirtokos cseléd­jének, ugyanis a Julis ura közben kocsis lett az uraságnál. Ezen a vidéken nem terem fe­nyőfa, és ilyesmire pénzt szegény­ember nem adhatott kJ, azért Já­nos maga faragott egy botból ka­rácsonyfát. Több helyen lyukat fúrt bele, és ágakat csinált rá, az egészet zöld papírba csavarta. Ez volt a karácsonyfa! Még fel is dí­szítették. A kocsis felesége az ünnepekre kapott az uraságtól egy csapott szakajtó fehér lisztet, meg egy bögre szilvalekvárt, csupán az úri ház hosszú téglás tornácát kellett felmosni érte. A frissen sült cipót kis darabokra felvágta, és az egyi­ket szilvalekvárral, a másikat zsír­ral kente meg, s felakaszgatta őket a karácsonyfára. Vett a bolt­ban egy negyedfertály kiló kocka­cukrot, s az a májusfáról megma­radt színes papírokba csomagolva szintén a karácsonyfa dísze lett. Még néhány gyertya is került a fára. A gyerekek a fadíszítés idején a pitvarban szorongtak. A kíváncsi­ság meg a hideg türelmetlenné tet­te a gyerekeket, akik az anyjuk szőtte durva kenderruhában dide­regtek mezítláb. Végre a birka nyakából kiakasztott „pergő” meg­szólalt, és jelezte, hogy megjött a Jézuska. A gyerekek nagy öröm­mel rontottak be a szobába, és ki­csattanó arccal, ámuló szemekkel csodálkoztak rá a karácsonyfára Nem volt náluk boldogabb gyerek­sereg. — Elénekeltéit: a karácsonyt dalokat, utána megtörtént az aján­dékosztás. — Mindenki kapott lek­város és zsíros kenyeret, valamint egy színes papírba csomagolt cuk­rot a fáról. Megkérdeztem, hogyan jár isko­lába Jancsi, hisz nincs cipője és kabátja. Az anyja azt felelte, hogy az apja ócska kabátjában és ba­kancsában. Dicsérte a tanító urat, aki használt könyvet szerzett neki, és még plajbásszal is ellátja Egy­szer mór járt iskolába, de nem volt miben járnia, . ezért kimaradt. Ismétli, hogy nagyon jó ember a tanító úr. Tavasszal ismét Julikáék felé sé­táltam. Láttam, hogy a gyerekek az udvaron sárból kiscsirkéket for­málnak, és tollat szurkálnak belé­jük. Amelyikbe kakastoll jutott, annak a gazdája kukorékolt, a tyúktollas pedig kotkodácsolt. Azon vitatkoztak, hogy melyik toll kakasé, melyik tyúké. Mindegyik kukorékolni szeretett volna. Elnéz­tem, milyen boldogok, vidámak. Örömtől ragyogott maszatos kis arcuk. El is felejtették, hogy úgy­szólván mindig éhesek. Ma más körülmények között él­nek a kismamák és a gyerekek, és mégis vannak olyanok, akik nem vállalkoznak anyaságra Balázs H. lóaetaí /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom