Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
6 Dunántúli napid 1969. méretül t> Sumonyi Papp Zoltán: Deák-szakasz m Deák Sándor nagy öl aprított fával ment végig az udvaron. A sötétzöld külső ajtó előtt féloldalt fordult, balkönyökével lenyomta a kilincset, azután nagy óvatosan betolatott, hogy össze ne karcolja az ajtót vagy a falat a barna fahasábokkal. A folyósón jobbra fordult, és otthonosan tartott a konyha félé, aminek az ajtaját, épp amikor már hozzáért a könyökével, a pályamesterné kinyitotta. — Köszönöm Sándor, dobja csak a fásládába. — És mire lehajolt volna, hogy a ládát kihúzza a tűzhely alól, Deák Sándor jobb bakancsával már ki is rántotta és nagy robajjal beledobta a jó száraz talpfadarabokat. — Ez aztán úgy ég, mint a zsír, egy-kettőre megfőzök rajta. A férfi gondosan megigazította a fásládát, aztán felegyenesedett és állt a tűzhely előtt, mintha mondana még valamit. — Nagyságos asszony... nagyságos asszony — kezdte bizonytalanul. — Én ezután nem leszek mán pályamunkás. — Hanem mi lesz, Sándor? — Pályamester. — No, csak nem?! — De bizony az! Mán a pályamester úr is megmondta. — Ugyan már, Sándor! Biztosan csak ugratják magát. Ne hallgasson rájuk! — Miért ne, nagyságos asszony?! Miért ne lehetnék én pályamester? Amikor a demokrácia, a mi demokráciánk ezt megcsinálja. Hallottam én mán sok másaktul is ilyent. — De hát — az asszony egészen elkomolyodott. — De hát ahhoz sokat kell tanulni ... — Hát, tanulok, nagyságos asszony! Tanulok én! Más is tanult, én is tanulok. Majd elmegyek iskolára. Ha a mi demokráciánk akar valamit, akkor az úgy is lesz! Nem igaz, nagyságos asszony? Deák egészen kihúzta magát, a szemei szokatlanul csillogtak. — Igaz... Csakhogy nem könnyű dolog az. Magának ott van a nagy család, őket el is kell közben tartani. Meg aztán ... idősebb fejjel beülni az iskolapadba. Imi, olvasni, számolni tanulni. Meg még a többi. Az uram tizennégy évig járt iskolába. Ugye hát, hosszú idő az... — Mér, nagyságos asszony? A demokrácia gondoskodik a családról, amíg én iskolán vagyok. Nem azért demokrácia, hogy ne lehessen egy pályamunkásból is valaki! O-hó! Azok az idők már elmúltak! Nem igaz? — Deák Sándor mégjobban kihúzta magát. — De igaz, Sándor. Hanem van Itt egy Ids szilvapálinfca, megkínálnám, — mondta szomorúan az asszony. — Hát mámmá elfogadom! Köszönöm szépen! Mámmá csakugyan elfogadom! Délben a pályamester ment át az udvaron. Be,eem csukta az irodát; a hőségtói menekülő legyek körbe dongták az olajos-padlójú kis helyiséget, aztán ismét ki-be cikáztak a nyitott? ajtón. A nagy barna íróasztalon szanaszét hevertek ík.. Siklósi László: Munka és energia (fafaragás) a munkaeszközök: a ceruzák, tollak, vonalzók és a logarléc. A zubbony a szék karfájára téve. A pályamester csak ingujjban ült a konyhaasztalhoz, az ebéd mellé. — Miért vagy olyan rosszkedvű? De a felesége először nem válaszolt, azután meg kérdéssel felelt. — Miért nem hagyjátok bókén ezt a szerencsétlen Deák Sándort? Mire jó ez az ugratás? Ez a szerencsétlen még elhiszi és teljesen beleéli magát! — Miféle ugratás? — kérdezte a férfi ártatlan képpel, de a szeme elárulta. — Ugyan, ne tökéletlenkedj már! Honnan szedtétek ezt a pályamesterséget? — Ilyen címzéssel jött ki a papírja az osztálymémökség- ről. „Deák Sándor pályamester.” — Te meg ahelyett, hogy kijavítanád, még lovat is adsz alá! Bosszúsan csattant fel a férfi: — Hát csak nem veszi komolyan ez a Sándor?! Még a nevét sem tudja tisztességesen leírni. A dé betűből csak a kis írottat ismeri, az e-ből meg csak a nyomtatott nagyot. — De látod, mégsem arra gondol, hogy véletlen elírás. Hanem, hogy most elküldik iskolára! És úgy beszél, olyan lelkesen, hogy már nem volt szivem hitetlenkedni. De hát hogyan magyarázod meg neki, hogy a demokrácián kívül egy csomó más dolog is kell ahhoz? Hogyan magyarázod meg neki, hogy meg ne sértődjön? Hat-hét óra lehetett, amikor a lefelé tartó nap aranytányérjában megjelent a pályakocsi. A hangja is: mint amikor kanalat csúsztatunk az üres tányér szélén. A pályamunkások körben ültek a pályakocsin, lelógatva a lábukat. Középen a szerszámok; lapátok, krampácsok, gömbösvillák meg a háromlábú emelő, amit amerikánemek neveztek. Rajtuk az ingek, ujjasok. Két munkás rollerezve tolta a pályakocsit, egyik lábukkal a fűvel meg szösszel kibélelt kis vályúban térdepelve. Deák Sándor kiment a csapat elé, segített a többieknek kitenni a pályakocsit, bepakolni a szerszámokat. Mindig itthon marad valaki a csapatból, véletlen az, hogy éppen máma lett ő a soros, így aztán itthon volt, amikor jött az a papír az osztálymémökségről. „Deák Sándor pályamester.” Meg kell ezt tudni a többieknek is! Addig sündörgött közöttük, míg aztán kibuggyant belőle. — Bolond vagy te, Papó! — mondták neki, nagyot nevettek, de azért csak bennük maradt valami. Á, mit lehet tudni. Annyi ilyet hallani most. Ezt is elküldik iskolára, azt is. Amikor a pályamester irodája elé gyűltek, s az előmun- kás jelentette, hogy a kitűzött munkát rendben elvégezték, és semmi különös dolog nem történt, — a jelentés után egyik pályamunkás még megkérdezte: — Pályamester úr! Igaz, hogy Papó pályamester lesz? A pályamestert már délben is felbosszantotta ennek az ostoba tréfának a továbbgyűrűzése, annál Is inkább, mert hát ludas a dologban, — összeszorította a száj aszóiét és nagyon határozottan és durván akarta meggátolni az ügy további dagadását. De aztán látva a várakozó arcokat, amelyeken itt-ott máris leplezetlen irigységet és méltatlankodást fedezett fel, így szólt, szemével alig észrevehetően csippentve: — S mért ne lehetne? — Osztán melyik lesz a szakasza? —. Ott kint a roncskocsiknál. Egészen a .határig. Ezt már tényleg úgy mondta, hogy akinek egy csepp esze van, az láthatja hogy bolondság az egész, ugratja Papót, ahogy egymás között is szokták. Csak ez már késő volt. Most már ilyen finom ravaszkod áss okkal nem lehetett helyreütni a dolgot. De a pályamester nem akart több szót fecsérelni a Deák-ügyre, befordult az irodába, a csapat szétszéledt. Egyenest a kocsmába. A kételkedők Is, akik észrevették valamit a gazda hunyoritásából, azok is szívesen mentek, jó tréfának ígérkezett, — a könnyen hívők pedig egyenesen követelték. El is várták a papétól. Meg kell ezt ünnepelni. A második rundó előtt derült ki, hogy nincs több hitele Deák Sándornak. Pedig a pályamunkások csak most kezdtek belejönni. Márton Miklós mentette meg a becsületet — Még egy rundót! — Még egyet! — Na még egyelt Aztán a Papóhoz fordult — Úgyis ott van még nálam az a Ids akácgally ni! Otthagyod a felit, osztán jól van. — Na, hát akkor még egy rundót! — bólintott Deák Papó. Lámpagyújtásig aztán megitták az egész évi tüzelőjét Deák Sándomé, aki okos asszony volt, kannaszám vitte a napraforgó-olajat Pestre, juhtúróval meg szalonnával üzleteit a Teleki téren, — másnap reggel kétségbeesve rohant az irodába. — Pályamester úr! Pályamester úr! Bolondot csináltak az emberek ebből a szerencsétlenből. Tessék mán segíteni rajtam! Hajnalban kiment a roncskocsikhoz, hogy megnézi a szakaszát A románok zavarták vissza. Jó tíz év után kerültem vissza a faluba. Alig volt már, aki megismert; belefásultam a sok bemutatkozásba, kedvemet szegte a magyarázkodás. Az osztálytársaim a velem egykorúak szétszéledtek, ha találkoztam is eggyel-eggyel, nemigen tudtunk miről beszélni. Csak bólogattunk. A környék képe is megváltozott egy kicsit; el vontatták a roncs- kocsikat. Az állomás után pedig felszedték a síneket. Beszántották a töltést, napraforgó sárgállott a helyén. Kora délután leültem a Szatmári úton az árokpartra. A tiszta levegőn át, az üveges fényben odalátszott Övári tornya. Hat-hét éves fiú jött az úton mezítláb, szürke por csapódott fel a lábujjai között. Vászonba kötött batyut vitt a határ felé. — Hova mensz apám? — és örömmel töltött el, hogy a hanghordozást is majdnem eltaláltam. — Kezéccsókolom. — Hova mensz ilyenkor? — Vacsorát viszek. — Hova te? — Csak ide a Deák-szakaszba. — A Deák-szakaszba? Hol van az a Deák-szakasz? — Arra kint, a határ fele — és fejével intett a felszedett sínek irányába. — A határ fele? Hát van ott még vasút? — Nincsen. Csak forgó meg kender. — Akkor mért hívják azt Deák-szakasznak? A fiú felhúzta a vállát. — Nem tóm’. így hívják. Deák-szakasz. Tétován állt még egy darabig. — Na én megyek. Kezéccsókolom! — Szerbusz. Néztem utána. Csapta a «©röees-ssürfes port, BŐSZ JENŐ: MÉLYRŐL JÖNNI Nehéz ezt elmondani így, — ahogy az ajtót magadra zárod s arcodra omlik szobádnak délutáni árnya, — hogy velem maradt tegnapi hiányod négy fal közé bezárva. Pillanatra pillanat hajol, egymásba futnak az órák, — mi is* ez? Csak ennyi: Harmincegy éve józanít a valóság, mégsem tudsz belenyugodni. — Nem igaz az, hogy nekem a füst a pompa, cigarettázni bor mellett hajnalig, értsd meg, szaga is undorít, — értsd meg: azt látom én is, amit nézek, — csak elkereszteltem igazabbnak, hiányodat is szépnek, — csak tétova szándékaimból valamit összetettem s kuporgattam, vigyázva, szét ne essen; tudtam, hogy nem csupán fény világít utat mutatni idegen szobákig, — s mire jutottam lomjaimmal végre?! Csak azt tudom, hogy megszenvedtem érte, — emberré magasodni kéne, — hogy iszonyún mélyről jönni annyira gyönyörű! Nehéz ezt elmondani így. — csak ülsz, — sokáig eltűnődve. Eláll közben a szél Is, madarak ülnek a kerítésre, — valaki dúdol, söpri az utcát, s az ég is mintha világosodna... Lámpád eloltod, s homlokod lehajtod vánkosodra. — MAKAY IDA« QYÜLÖLET TI, anyátok mögé búvók, elrejtőzők. hitvesi ölbe, ti, gyatrák, árulónak is, ti, átkozottak mindörökre, akik úgy öltök; behúnyt szemmel, mert gyávák a bullára nézni, ti, hűséget is előrángatók álarcnak, pajzsnak. Megidézni akik nem mernétek a sátánt, de ráéheztek aranyára, fulladjatok meg langyos kéjben, kik a gyereket elvigyázva ölelgettek nyafogó nőket, kiket csak úgy lehet: vigyázva. Dögöljetek meg mocsarában a vasárnapi jóllakásnak, a kidekázott örömöknek, áliig fáslizó boldogságnak. Ki az, aki még rátok várna? Csóksebes, sugaras testem az örök Napnak van kitárva. BERTÓK LASZLÓi EQYMÄS örömére Mi közöm a tizenöt éve eleresztett luftballon-arcok rajzaihoz, levegőjéhez? Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég, az emlékek géppuskatüze bevérez. Nem voltam rosszabb nálatok, ha kő repült, azt mondtam: madár, tavasszal azt: kezdődik a fák fölvonulása. Nem vagyok különb nálatok: fiamnak szólítom a jövőt, pénzt gyűjtök főbérleti lakásra. De idegeim börtönudvara emlékezik az ifjúságra: falon behajló zöld faág, világvevő antenna volt, alkalom a megaláztatásra. A bor dagálya hiába emel, azt az ágat nem érem el, nem is akarom. Fejetek fölött mesefák, a|iány talaj, annyi világ, kis- és nagyhatalom. Szétpukkadt műanyag-fejek szárán nőtt férfi-fejek, idegen világok képviselői ülünk e fordított értekezleten. Egymás örömére kellene emlékeznünk, de a magaméra sem tudok.- P
