Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
PWtlefcreérS. pimanfaii na« to Páros merülés Dévényi Róbert drámája a Pécsi Nemzeti Színházban Eredeti bemutató — hirdeti a színlap Dévényi Róbert drámáját, a Páros merülést. Ez a közlés a nézőnek szól, felhívja figyelmét, hogy új, itt született, itt alakult színpadi művet láthat, — hiszen a dráma valójában csak a színházban „készül el” — előítéleteket kéretik hát félretenni! S a kritikus talán még jobban teszi, ha megszívleli a plakát kimondatlan intelmeit, nem gyárt dramaturgiai skatulyákat, átengedi magát a színpadi hatásnak. A páros merülést ketten hajtják végre. Dr. Vedres Attila és felesége Márta költöznek le Budapestről Dombosra, az istenhátamögötti „járási véghelyre”, hogy elkezdjék az életet, a munkát úgy, ahogyan elképzelték, ahogyan embernek érdemes. Attila friss diplomával pályázta meg a dombosi ideggyógyintézetet, az egész országot bejárt, gyógyíthatatlannak. elkönyvelt elmebetegek telepének főorvosi státuszát. Mái-ta — baráti körben népszerű nevén Bodri — első, sikertelen házassága után szintén itt találja meg hivatását; a helyi könyvüzlet vezetőjeként amolyan , kai túr- központtá” válik a község életében. Mindkettőjüknek hite és szenvedélye a munka, eredményeik és terveik vannak. Két éve élnek Domboson és úgylátszik, legkedvesebb szórakozásuk, a béka-sport kifejezésével élve, — a merülés sikerült. A „nitrogénmámort” egy váratlan revizió szakítja meg Bodri üzletében. A leltárhiány tízezrekre rúg. A vizsgálat megteremti Vedresék körül a bizalmatlanság, a sanda gyanúsítgatások légkörét. Attila hónapok óta húzódó igazgatói kinevezését végleg elutasítják. Bodrinak pedig felajánlják a csendes távozás kegyelem-lehetőségét. Ebben a helyzetben Attila nem látja értelmét, hogy továbbra is Domboson maradjanak, elvállal egy passzív minisztériumi állást. Márta azonban nem fu- tumodik meg, a szakítás árán is Domboson marad, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, végigjárja kálváriáját. E rövid tartalmi kivonat természetesen korántsem elegendő a drámai anyag ismertetéséhez, annál is inkább, mert ezzel már a színházi előadás helyettesítésének értelmetlen feladatát vállalnánk magunkra. Ez a pár mondat csak azt az állításomat hivatott alátámasztani, hogy Dévényi Róbert társadalmi drámát és nem társalgási darabot írt. E lényeges különbség hangsúlyozását pedig a Pécsi Nemzeti Színház előadása, Dohai V ilmos rendezése teszi szükségessé. Dohai jól látta, hogy á Páros merülés írói szándék tekintetében ritka vállalkozás újabb drámairodalmunkban. Dévényi nem kacérkodik az abszurdokkal, nem akar „leszámolni a múlt örökségével”, még csak egy valamirevaló formabontással vagy elidegenítési effektussal sem próbálkozik. Aktuális, jelenidejű konfliktusokat teremt, s majdhogynem az arisztoteleszi értelemben vett formai szigora ennek a drámai anyagnak áttekinthető, póztalan előadását kívánja szolgálni. Mindez írói erény. Dohai akkor téved, mikor e puritánság színpadi megfelelőjeként beszélgetés-sorozattá rendezi a jeleneteket. Mert kétségtelen ugyan, hogy a darab elsősorban párbeszédekre, kis- monólógokra, — tehát szövegre és nem akciókra épül, de szűkén értelmezett álláspont lenne, a drámaiságot a cselekményesség kizárólagos függvényévé tenni. A Páros merülés szövege — helyenkénti epikussága ellenére is — drámai szöveg, mert két ember jelleme, magatartása, sorsa változik, tükröződik általa. És ezek a sorsok természetszerűleg túlnőnek önmaguk jelentőségén, kisebb-nagyobb áttétellel mindannyiunk életének motivációját jelzik. Éppen az általánosításnak, a problémák átélésének ez a mindenki számára felkínált írói lehetősége indokolná — és végső soron bizonyítaná is — a Nemzeti Színház jóval fel- fütöttebb, szenvedélyesebb előadását. S bár kétségkívül olcsó vul- garizálás lenne a dráma hatóerejét „a mindenkinek megvan a maga Dombosa” kaptafa-jelszavával magyarázni, mégis, mint minden közhely, ez is tartalmazza egy részét az igazságnak. Vedreséket dombosi álmaikból társadalmi tényezők ébresztik fel, magánéletükbe, legszemélyesebb kapcsolataikba is azok szólnak bele, — tényezők, melyek országszerte valóságosaik. Társalogni ezekről csak azok tudhatnak, akik elefántcsonttornyuk védelmében játsszák a szemlélő szerepét. Akik élik az életet, akiknek húsába vágnak az összeütközések, azok képtelenek erre. Azok egy drámát élnek — ^mint Vedresék — és őket játszani drámai feladat. A rendezés koncepciózus visszafogottsága azonban nem egyszer ott is epikussá, drá- maiatlanná teszi a jeleneteket, ahol az nem írói szándék vagy hiba A párjeleneteket általában példaként említhetjük ebből a szempontból. Két ember beszélget, vagy egyik mesél a másiknak, — még akkor is, mikor éppen életük további alakulásáról döntenek. Attila és Bodri éjszakai nagyjelenete, a Maraffkó—Bodri találkozás, a harmadik felvonás vége — három kulcsjelenet, mely ebben a hibában szenved. Félreértés ne essék, nem valami egetrázó, kulisszahasogató teatralitást kérek számon az előadástól. Pusztán a drámai helyzetek következetes rendezői-színészi kidolgozása mellett kardoskodom, többek között azért is, mert ennek meglévő hiányosságai olyan dramaturgiai hibákat sejtetnek, melyek nerrj a darab sajátjai. A telefonok és Bodri első férjének jól időzített levele primitívnek ható deus ex machinájára gondolok. Hiszen ezek a telefonbeszélgetések például mindenható szerepet látszanak betölteni. Színpadi hatásuk már-már fetisizáló- dik, a telefon megváltoztat mindent, a telefon a lesben álló fordulat! De miért érezzük ezt? Valóban így lenne? Nem hiszem. Egy háromfelvonásos darabban, mely egyetlen helyszínen, 48 óra leforgása alatt játszódik, a néző természetesnek fogadja el a külvilággal való kapcsolat művi eszközeit — Hogy ebben az esetben mégis bántó beavatkozásnak érzi ezeket a dráma zárt világába, annak oka a telefonbeszélgetésekre való reagálások kidolgozatlansága. Például: Attila — miután elhatározta. Román operaénekesnő Georgetta és Lauretta szerepében Február tizenegyedikén, kedden román operaénekesnő érkezik Pécsre: Lukrécia Po- pescu Lobodan. A művésznő a cons tan zai román színház tagja, a társulat szopránénekesnője. — Mikor lép fel a művésznő Pécsett? — érdeklődtünk a Pécsi Nemzeti Színház titkárságán. A válasz: , —» A vendégművész február tizenegyedikén, kedden már próbál a színházban Nagy Ferenc zenei igazgató irányítása mellett. A két Puccini kisoperában, a Köpenyben és a Gianni Schicchiben lép fel. A Köpenyben Georgettát, a Giarani Schicchiben pedig Laurettát énekli. Mindössze egy előadáson, mégpedig február tizenkettedikén, szerdán este. A két barát (Győri Emil és Bálint András) hogy otthagyja állását — meg tudja telefonon, hogy egyik betegével mi történt a telepen. És azonnal indulna, hogy rendbehozza a dolgokat. Ebben a jelenetben két telefonnak Is tanúi lehetünk, és Attila feleleteiből, majd magyarázatából tudjuk meg az eseményeket. Ez valóban nem a legdramatikusabb megoldás. De nem is ez a lényeges. A dráma ott kezdődik, mikor Márta rádöbben, mit jelent Attila számára még mindig a telep, hogy nem fogadhatja el tőle az áldozatot, nem engedheti, hogy miatta otthagyja a hivatását. Ez a drámai következmény azonban elsikkad, és így természetszerűen az induktív telefonok nyernek öncélú hatást. A harmadik felvonás végén érkező levél adekvát reakcióit is hiába várjuk. A Bodrit alakító Ronyecz Mária adósunk marad azzal a felismeréssel, hogy ez az Attila lényegében már csak ugyanazt az életformát tudja felajánlani neki, amit első, csődbejutott házas- ' sága is jelentett. És ezzel tulajdonképpen el-• jutottunk a szereposztás problémáihoz is. Bodri nagy női szerep, az ő magatartás-fejlődése, az életben megszerzett hely megvédéséig, a hivatásért való küzdelem vállalásáig való eljutása, a Bodriból Mártává válás folyamata alkotja a darab gerincét. Ronyecz Mária színészalkatának alapvető sajátosságaival kénytelen megküzdeni a szerepért, de ez nem sikerülhetett teljes eredménnyel. Az ő Bodrija már első színrelépése pillanatában magabiztos, határozott, súlyos figura, ami legjobb esetben is csak a dráma végén, a történtek után lehetne indokolt. Ronyecz érzi ezt, és megpróbál könnyed, felelőtlen, lelkes naiva lenni, ily- módon modorosságokba, erőltetett harsányságba esve. Bálint András Attila szerepében az ellenkező végletről kísérli meg a főváros alakját, realitásérzékét, józan szkepticizmusát, szenvedélyét, majd kiábrándultságát hitelesíteni. Ö ugyanis fiatal ehhez a szerephez. Nem korban, hanem szintén egész alkatában tér el Vedres Attilától, — fiatal hozzá, de nem évei számát, hanem megjelenését, arcát, hangját, érettségét tekintve. — Teéaiágér-kórbőT alig kilábalt figurájának legfeljebb tudományos terveit hisszük el, eredményeit korántsem. Ez a karakter-devalváció pedig ismét a drámai hatást gyengíti. Szabó Tünde és Győry Emil jól oldották meg feladatukat, Erb János felvétele s hogy értékelésüknél meg kell elégednünk ezzel a sablon-megállapítással, arról nem ők tehetnek. Az untermann szerep, amit a darabban betöltenek, írói megoldatlanság. Paál László egyéniségét igyekszik érzékeltetni Maraffkó, a lehetőségekhez mérten jóindulatú revizor alakjában, de egyetlen jelenetében nem irányíthatja magára a drámai érdeklődést, mert ez is csak Márta szempontjából lehetne jelentős. Űj magyar drámát bemutatni mindig tiszteletreméltó vállalkozás, hiszen művészi és gazdasági vonatkozásban egyaránt fokozott kockázatot jelent. Épp ezért hálátlan ünneprontásnak, kákán is csomót kereső kicsinyeskedésnek tűnhet ennyi kifogás azzal a színházzal, azokkal a művészekkel szemben, akik vállalták mindezt. De hangsúlyoznunk kell, hogy ősbemutatóról van szó, és ebben az esetben a dráma a közönség, a színházi közvélemény, sőt némiképp még drámairodalmunk értékrend- szerében is jó időre az első bemutató alapján foglalja el helyét. És ezt meggondolva a dráma ügyét kell elsőnek tekintenünk. Mészáros Tamás A Jelenkor februári száma Arató Károly, Csordás János, Gyurkovics Tibor, Szepesi Attila és Toldalagi Pál versei képviselik a lírát a Jelenkor februári számában, a szépprózát pedig Szentivá- nyi Kálmán és Thiery Árpád novellája. Az irodalmi tanulmányok közül kiemelkedik Czlne Mihály Ady, Móricz és Krúdy- portréja, továbbá Szabó B. István Darvas József 1945 utáni pályáját elemző írása. A képzőművészeti rovatban Hallania Erzsébet Németh János zalaegerszegi keramikust mutatja be. Bodri Ferenc új krónikájával jelentkezik, Takács Imre három székesfehérvári kiállításról, Mendöl Zsuzsa pedig Horváth Olivér pécsi kiállításáról számol be. Figyelmet érdemel Taxner Ernő jegyzete a mai irodalmi műveltségről és Rónay László írása Trencsényi Waldapfel Imréről. Az új számot Lantos Ferenc rajzai díszítik, műmellékleten pedig Németh János kerámiáiról, továbbá Rétfalvi Sándor és Fürtös Ilona egy- egy művéről kapunk illusztrációt. Élen a Piroskám Melyik darab hány előadást ért meg? — erről érdeklődtünk a Pécsi Nemzeti Színházban. A válasz: az élen az „Isten véled édes Piroskám” áll, mégpedig 45 előadással, de legkevesebb további 15 előadást ér majd meg. Jó helyet foglal el a sorban Ránki György gyermekoperája, a „Muzsikus Péter” 41 előadással. A „Luxem burg grófját” 32-szer, a „Pillantás a hídról” című Arthur Miller drámát 25-ször játszották. A még műsoron lévő Shakespeare vígjáték, a „Sok hűhó semmiért” mintegy 27 előadást ér majd meg, a két Puccini kisopera pedig 15-öt. apozgaías Kik is azok a hippik? Rövid időn belül a vicclapok felkapott figurái lettek a hippik, néhány újság pedig aggódó hangon írt az ifjúság körében jelentkező újabb „hóbortról”, mely a múlt év folyamán a mi határainkat is átlépte. Némely fiatalok, egyelőre inkább a fővárosban, nyugati kollégáikat utánozva, gondozatlan hajjal, rikító, mindenféle kacattal ékített öltözetben, a semmittevés filozófiájának jegyében igyekeznek hívéül szegődni ennek a mozgalomnak. Mint azonban az egyéb, Nyugatról jövő áramlatoknak, a hippizmus- nak is, a társadalmi szervezettség más jellege következtében, csak formális hatása lehet nálunk, mely főleg a külsőségek átvételében nyilvánul meg. Ennek ellenére magára a jelenségre érdemes felfigyelni, és a benne rejlő potenciális veszélyeket nem intézhetjük el puszta kézlegyintéssel. Az Üj írás januári száma külön fejezetet szentel a fiatalok e . különös csoportjának a vizsgálatára. Érdemben először Kenedi János tartalmas cikkét (A hippik békés lázadása) kell megemlítenünk. A szerző Art Lieberman, Hippi forradalom című dokumentumfilmje alapján foglalkozik a kérdéssel. Elsősorban az amerikai hippikről van szó, de az adott jellemrajz valamennyi nyugati országban fellelhető hippire ráillik. Kenedi részletes leírásában beszédes képet fest a hippik életmódjáról, viselkedéséről, elemzi filozófiai, politikai nézeteiket, s mozgalmuk várható eredményét, fejleményét. A hippik lázadását vegyes érzésekkel fogadják, mint ez a Hosz- szúhajú veszedelem New Mexikóban című cikkből is kitűnik, mely az egyik amerikai városka újságjában jelent meg. A hazai hatásról Pintér Tamás érdekes riportja számol be (Fáznak a hippik). A szerző öt olyan fiatallal beszélgetett, akik elhagyott barlangba menekültek a fővárosi otthonok komfortja elől, mert úgy érezték, igazi szabadságukat ott élvezhetik, a természetes élet ott adatik meg számukra. Mint a cikk bizonyítja, nem egyszerű kalandvágyról van szó ez esetben, többről, egyfajta életszemlélet torzító hatásáról, melynek veszélyeire még idejében fel kell figyelnünk. Az összeállítást Allen Ginsberg, Garai Gábor, Tornai József a témához kapcsolódó költeménye, valamint Law- rwnce Ferlinghetti fogháznaplója teszi teljessé. Fő kérdés: a hatalom Az utóbbi években egyre több tanulmány foglalkozik az új magyar próza átfogó jellegű felmérésével, \ragy ezen belül egy-egy részprobléma alapos, gyökerekig ható vizsgálatával. A kritikusok, irodalomtörténészek figyelmének irányulását nyilván befolyásolta az a tény, hogy országos, sőt európai viszonylatban érdeklődést keltő művek sorával gazdagodott prózairodalmunk, gondolok itt Sarka- di, Sánta, Fejes regényeire. A Kritika ezévi első számában Béládi Miklós közöl részletet tanulmányából (Fejezetek a felszabadulás utáni magyar próza történetéből), mely a teljesség igényével próbálja felmérni prózánk közel negyedszázados fejlődését. Figyelmét az időszak történelmi fordulópontjaira összpontosítja, s ezeknek sokoldalú elemzésével igyekszik magyarázatot adni egy-egy irányzat, törekvés kialakulására, érvényre jutására. Szabolcsi Gábor a Kortársban (Etika, valóság, elkötelezettség) a legfrissebb kiemelkedő sikerekkel büszkélkedő, prózai művek eszmei töltését s ennek a töltésnek a kisugárzását vizsgálja. Sarkadi után, Sánta, Fejes, Szakonyi és Cseres is elérkeztek a minden kor íróit izgató, nagy kérdéshez, a hatalom kérdéséhez. Főleg arra keresik a választ, hogyan tartható fenn a hatalom s az egyén viszonyának morális egyensúlya? Meddig terjed a hatalmat gyakorlók hatásköre és hol ér véget az egyén autonómiája? A kérdések fölmerülése íróink felelősségtudatának megnövekedését, s szocialista irodalmunk felnőtté válásának állapotát jelzi. Megoldódik legnagyobb gondunk? Társadalmunk súlyos gondja a lakásprobléma. Egyelőre sajnos még az igénylőket sem tudjuk kielégíteni, nemhogy az igényekkel a maga sokrétűségében foglalkozhatnánk. A múlt súlyos mulasztásai ma is éreztetik hatásukat. Építőiparunk fejlettsége nem éri el a kívánt szintet. így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy — mint Fonál Sándor a Valóságban megjelent cikkében írja — az egy főre eső lakásméretef tekintve Európában az utolsó helyen vagyunk, s a nálunk alacsonyabb fejlettségi fokon lévő országok némelyike is több lakást épít évenként relatíve, mint mi. A lakásgond komoly szociális gondokat von maga után. Csak örülhetünk annak, ha valaki a helyzet súlyosságán oly eredeti, első olvasásra talán kicsit merésznek tűnő elgondolással akar segíteni, mint Liska Tibor, kitűnő közgazdász, aki a Valóságban nem kevesebbről ír, mint a következőkről: „A további lakáskiutalás teljesen megszűnik. Senkinek sem kell kérvényezni, sorban állni, hosszú ideig várakozni vagy feltétlenül tetemes összeget összegyűjteni ahhoz, hogy lakáshoz jusson. Bárki, bármikor szabadon bérelhet bármilyen állami lakást, ha nem tud vagy nem akar saját lakástulajdonossá válni”. Mindez, Liska szerint a szabad lakáskereskedelemmel érhető el, melynek anyagi és szervezeti megvalósításáról, kivitelezhetőségéről a rendkívül figyelemre méltó tanulmány bőséges részletességgel tájékoztat. Kovács Sándor
