Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
Dunanttíii *%«*.**■»« 1969. február 23» A termelékenység problémái Baranya ipari üzemeiben Néhány megjegyzés a munka termelékenységének alakulásához A közgazdászok 2S& elméleti, akár gyakorlati területen, nagy érdeklődéssel foglalkoznak az 1963-as gazdasági év eredményeit értékelő különböző szintű statisztikái jelentésekkel. Az érdeklődés természetes — hiszen az 1968-as esztendő az új gazdasági mechanizmus bevezetésének főpróbája volt, és bármily alapos elméleti és gyakorlati előkészítő munka előzte is meg bevezetését, egy átfogó gazdaságirányítási rendszer működésének végső ellenőrzését maga a gazdasági gyakorlat végzi el. Az 1968-as év gazdasági mutatói alapjában igazolták az új gazdaságirányítási rendszerrel kapcsolatos elképzeléseket, kielégítették a várakozásokat. A népgazdaság fejlődési üteme megfelelő volt, a belső arányok az egyensúly irányába fejlődtek, mint ahogy ezt a gazdasági jelentések megállapítják. Nem mehetünk el szó nélkül, mint ahogy e lap hasábjain kibontakozó vita is bizonyítja a munka termelékenységének 1968-ban tapasztalt alakulása mellett. 1968-ra azt terveztük, hogy a termelés növekedésének 80 százaiéira fog származni a munka termelékenységének növekedéséből, és 20 százaléka a termelő dolgozók létszámának növekedéséből. Mint az elmúlt évre vonatkozó számvetésből kiderül, az 5 százalékos termelés növekedésben országos szinten jóval kisebb a termelékenység súlya a tervezettnél, de Baranya megye vonatkozásában a növekedési tényezők egyenesen felcserélték szerepüket. Gondolom gazdasági szakemberek előtt felesleges bizonygatnom, hogy a gazdasági növekedésben a termelékenység szerepének ilyen mértékű csökkenése nyugtalanító jelenség, és hogy hosz- szabb távon milyen következményei lehetnek. Minden esetre egy vonatkozására nem felesleges utalnom. Ha egy adott gazdaság termelésnövekedése főként a létszámnövekedésből származik, és alig nő az egy főre jutó termelés — vagyis a munka termelékenysége — ez szinte kizárja az egy főre jutó reálbér növekedését. A termelésnek és a nemzeti jövedelemnek ilyen növekedése ugyanis az újonnan foglalkoztatottak jövedelmét fedezi és ez az összes növekményt el is viszi. Persze a foglalkoztatottak számának növekedésével nő a foglalkoztatottság mértéke, de ez a néhány százalékos növekedés száz család közül csak annak a néhány "családnak az életszínvonalában jelentene változást, ahol megnőne a keresők száma, de a családok többségében nem. No. ha minden reményünk meg lehet, mert minden feltétel felett rendelkezünk, hogy a termelékenység 1968-ban tapasztalt alakulásával ne legyünk kénytelenek hosszú távon számolni, e területen egy vagy két év kiesést is nyugtalanító jelenségnek kell tartanunk. Vagyis, a munka termelékenységének 1968-ban tapasztalt alakulását nem az új gazdaságirányítási rendszer egyik vagy másik elhanyagolható részlet jelenségeként, hanem alapvető problémájaként kell kezelnünk. örvendetes, hogy a megyei sajtó is ilyen témaként kezeli. A Dunántúli Mű dr. Nagy József elvtárs vitaindító cikke is bizonyítja. hogy a munka termelékenysége alakulása számtalan szerteágazó összefüggésből tevődik össze és egyet kell értenünk azzal, hogy egyes területeken, vagy egyes cikkek termelésénél, időleges csökkenése nem tekintendő feltétlenül negatív jelenségnek. A szolgáltató vállalatok egyébként is nehezen mérhető termélékenysége mellett megemlítendő, hogy a piaci mechanizmus működésének első éveiben különösen, de bizonyos mértékben később is, • piaci viszonyok lehetővé teszik —, hogy bizonyos -=» szervezett nagyüzemek által mellőzött cikkek gazdaságos termelését kis. termelőegységek, pl. ktsz-ek számára, mégha azt manufakturális termelési szinten szervezik is meg. A gazdaságosság, vagy pontosabban nyereségesség feltétele ebben az esetben nem az önköltség csökkentése, illetve a fejlett technika alkalmazása, hanem a termék kedvező ára, illatve versenytársak 'hiányában annak kedvező áralakulása. A főként kézműipari termelés kiszélesedésével természetesen nem nő, sőt esetleg csökken -Is a munka termelékenysége, de az ilyen termelőtevékenység egyelőre mindenképpen szükséges, mert reális keresletet elégít ki. Ez a tevékenység tehát a termelékenység csökkenése mellett is, mind vállalati, mind nép- gazdasági szempontból jövedelmező, illetve hasznos tevékenység. Persze hosszabb távon az ilyen manufakturális termelésnek is számolni kell egyrészt az új munkaerőforrások elapadásával, másrészt a nagyüzemek vagy a termelékenyebb kisüzemek versenyével. Ugyanakkor természetes, hogy e területek termelékenység stagnálását, vagy csökkenését a nagyipar fokozott termelékenység növekedése lenne hivatott népgazdasági szinten kompenzálni. A muntä termelékenysége IliUilnQ azonban a nagyüzemekben sem növekszik megfelelő mértékben. A szükséges mértékű növekedés biztosítása általában felveti, hogy milyen módszer alkalmazása lenne a legcélravezetőbb. Megítélésem szerint a közvetett gazdaságirányítási rendszer alapelvével nem lenne összeegyeztethető, ha most a vállalatokat termelékenységi mutatók tervezésére és azok betartására köteleznénk. Ilyen mutatókat ugyan országos vállalatok előírnak gyáregységeik számára, de ez a benső üzem- szervezési megoldás önálló vállalatok közvetett eszközökkel való irányításában nem jelentene mást, mint visszalépést. Szintén megfelelő értékrendjét kellene kialakítani nemcsak e, hanem más kérdésekben annak az esetenként szükséges módszernek, hogy a vállalatok vezetőitől, esetleg a vállalatok jelenlegi nyereség- érdekeltségével ellentétes döntéseket várjunk el népgazdasági érdekekre hivatkozva. Bármily bonyolult kérdés is ez az utóbbi — és sok ellenvetést válthat ki, — megítélésem szerint, ha ellentmondás keletkezik a közvetett ösztönzők miatt a vállalati és a népgazdasági érdek között, az ellentmondás megoldását hosz- szabb távon nem lehet attól várni, hogy a vállalatok vezetői a vállalat nyereségérdekeltségét rendeljék alá egy vélt, vagy akár teljesen indokolt népgazdasági érdeknek, hanem elsősorban attól, hogy a közvetett gazdasági ösztönzők úgy orientálják a vállalati érdekeket, hogy a nyereségérdekeltség minden esetben a népgazdaság érdekeit szolgálja. Az ellentmondás megoldásának útja tehát a közvetett ösztönzők módosításában keresendő. Azok a vállalatok, amelyekben nem nőtt vagy csökkent a munka termelékenysége, jó nyereséggel zárták a 68-as évet. Nvilvánvaló tehát, hogy a vállalatoknak nem fűződött kellő súlyú különér- deke a termelékenység növeléséhez. Közbevetőleg megjegyezendő, hogy ma már az elrdéleti közgazdaságtanban általánosan elfogadott álláspont, hogy a szocialista vállalatnak, mint bizonyos mértéken izolált kollektívának, külön érdeke elsősorban a vállalatot alkotó dolgozók jövedelemszintjének az emelése. Ez a mai ösztönzőrendszerben elsősorban a nyereség növelésén keresztül érhető el. Ez tekintendő fő kritériumnak, ha egy vállalat helyzetét értékeljük, ennek alapján tekinthetjük javulónak vagy romlónak. Ha egy adott vállalat olymódon tudta növelni nyereségét és dolgozói átlagjövedelmét, hogy közben nem növelte a náunka termelékenységét, bármily ellentmondásos, a vállalat helyzete rövid távon javult. Persze ez a jelenség nyilván elleniéiben áll a technika fejlődésével, a népgazdaság távlaíti érdekeivel, de megoldásának útja csak az lehet, hogy be kell építeni erőteljesebben á nyereségérdekeltség ösztönzői közé. Hogy a viefali menynyire lesznek érdekelve nyereségük növelésében, a technika fejlesztésében, illetve a beruházásokban, ezt már 1968 előtt hosszas vita előzte meg (pl. Megyeri Endre: A vállalati nyereségérdekeltség és termelési optimum. Közg. Szemle, 1967. 7—8. sz. Nyereségek, érdekeltség, árrendszer és a termelés gazdaságossági rangsorolása az új mechanizmusban. Köz. Szle. 1967. 12. sz. Révész Gábor: Nyereségszabályozás és vállalati érdekeltség. Közg. Szle. 1968. 1. sz. Jövedelemszabályozási rendszerünk várható hatásainak elemzéséhez. Pénzügyi Szle. 1968. 2. sz. Antal István két cikke A vállalati érdekeltség létszám- struktúra. Közg. Szle. 1968. 7 ■—8. sz.. Vállalati érdekeltség, és munkaerőgazdálkodás. Közg. Szle. 1968. 9. sz.). Már az 1968 előtt zajló vitákban két szélsőséges nézet csapott össze. Az egyik álláspont szerint, miután a vállalatok az egy forint bérre jutó nyereség növelésében lesznek érdekeltek, ez elsősorban létszámnövekedés révén érhető el. A másik nézet szerint a termelésiár-ártípus miatt az eszközállomány növelésével, a technika fejlesztésével, új beruházásokkal érhetik el a bérhányados nyereség növelését. Az elmúlt év tapasztalata, úgy tűnik, hogy az első álláspontot igazolta. Ugyanis, hogy pl. a fővárosi üzemekben a termelés növekedésének főforrása a munkatermelékenység növekedése volt, annak okát elsősorban a krónikus munkaerőhiányban kell látnunk. Ahol megfelelő munkaerőkínálattal találkoztak a vállalatok, ott a termelékenység nem alakult kedvezően. ösztönzőrendszer jövedelemszabályozási és nyereségérdekeltségi rendszerének fő jellemzőjét abban láthatjuk, hogy a vállalat számára kettős érdekeltséget hoz létre. A nyereségérdekeltség megteremti az azzal elvileg ellentétes, de a gyakorlatban erősen ható létszámhigításban (alacsonyabb kvalifikációjú munkásrétegek arányának növelése) való érdekeltséget. Ha eltekintünk a létszámhigítás kirívó példáitól, akkor is nyilvánvaló, hogy az ilyen .módszerekkel nem élő vállalatoknak sem érdeke egyebek között olyan szervezési vagy technológiai megoldás, amely bármilyen sok, tanulatlan, olcsó munkát gépekkel és kevés kvalifikált magasabb bérszintű munkával helyettesít. Nem érdeke nagy fejlesztésigényű. bonyolult, magas műszaki színvonalú, sok kvalifikált munkát igénylő gyártmányai arányának növelése, ilyen új gyártmányok bevezetése stb. Ezt a tendenciái bizonyítja a munkaerőpiac abszurd alakulása is. Fejlett ipari országokban általában a magasan kvalifikált munkaerőben kereslettúlsúly, a szakképzettség nélküli munkaerőnél kínálat túlsúly figyelhető meg. Nálunk fordított a helyzet. Már szinte krónikussá váló segédmunkáshiány van, mert a viszonylag alacsonyabb bérszintű munkaerővel elvégeztethető raktározási, anyagmozgatási és egyéb munkák megtakarítása, e munkák gépesítése, mégha erre lenne anyagi fedezete, akkor sem érdeke a vállalatnak. Ennek oka pedig a közvetett gazdasági ösztönzőkben keresendő. A bázisátlagbér a jelenlegi jövedelemszabályozási rendszer centrális mutatója és a vállalatok nyereségérdekeltségében fontos szerepet tölt be. Ez a mutató a vállalat össz- léiszámát, minden dolgozóját, egységesen értékelendő együtthatónak tekinti. Éppen ebben a szerepében kell keresnünk a hozzá tapadó problémák gyökerét. Strukturálatlan tömegként értékeli a vállalat eresen strukturált és változó összetételű munkaerőállományát. Azonos egységbérrel értékeli a főmérnököt és a bérelszámolót, a nagy gyakorlattal rendelkező szerszámkészítőt és a kezdő segédmunkást. Bármennyire igaz a szocializmusnak az az alapelve, hogy az egyik ember annyi mint a másik, elméleti és gyakorlati hiba lenne ezt az egyenlőséget a munkaerőre is vonatkoztatni. A munkaerőn ugyan is nem magát az embert, hanem azoknak a -fizikai és szellemi képességeknek az összességét értjük, amelyeket ember élő személyben adva vannak. Ezen a területen pedig már adott különbségekkel kell számolni. Szimpatikusnak tűnik Antal Istvánnak a Közgazdasági Szemle 1968. 9. számában javasolt megoldása, amelyben a bázisátlagbér- színvonal megmerevífettségé- nek feloldását javasolja. Az általa javasolt részleges kalkulált bérvektor és létszámmegoszlási vektor alkalmazhatóságával bonyolultsága miatt e helyen nincs mód foglalkozni, de úgy tűnik, hogy bevezetésével a vállalatok elesnének a létszámhigítás legkézenfekvőbb módjának előnyeitől. pm7p ezekután is megI CIMti maradna az a dr. Nagy elvtárs által is érintett alapvető probléma, hogy megfelelő súllyal szerepelne a termelési költségtényezők között a bérköltség és, hogy miért olcsóbb egyes esetekben a pótlólagos munkaerő alkalmazása, mint a gépesítés. Noha a technika fejlődése, a tér melőfolyamatok gépesítése, mint a termelési volumen növekedésének alapvető feltétele, mindenféle termelés alapelve, de már a közgazdaság- tan klasszikusai is több mint száz évvel ezelőtt foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a gépek alkalmazása a gyakorlati gazdaságosság szempontjából akkor indokolt, ha azzal a vállalat költségeket, nevezetesen bérköltséget takarít meg. Hogy ennek a megtakarításnak hol vannak a határai, az sok körülménytől függ, többek között a termelőeszközök, gépek árszínvonalától, az amortizáció gyorsaságától, stb., de elsősorban a bérköltségek nagyságától. A bérköltségek nagyságával arányosan nő a gépek alkalmazásának gazdaságossági határa. Részletes vizsgálódás tárgvává kellene tenni külön-külön minden munkafajta bérszínvonala és az e munkát helyettesítő gépek vagy berendezések árszínvonala közötti összefüggést, hogy az adott terület gépesítése gazdaságilag előnyös-e vagv sem. De részletes vizsgálat nélkül is a gyakorlat azt mutatja, hogy igen sok munka gépesítése nem járna gazdasági előnynyel. Ennek oka nyilván az, hogy bizonyos alacsonyan kvalifikált munkáknak még a közterhekkel megnövelt bérköltségei sem ösztönöznek gépesítésre. Hogy a bérköltség elfoglalja azt a súlyát az önköltségben, amely önmagában biztosítaná a bértételekkel, illetve az eleven munkával való takarékoskodást, csak nyilván egy huzamosabb és jelentős reálbér emelkedés biztosítaná. Amíg ennek feltételeit meg nem teremtjük, addig is szükségszerű gazdasági kiivetelA városi parkokat és utakat szegélyező fákat a Pécsi Kerté* szeti és Parképítő Vállalat parképítő üzeme gondozza és ápolja. Kuczi Károly és brigádja megkezdte a fák tavaszi metszését. — Szokolai felv. — 13509 első éves! vesznek fel a felsőoktatási intézmények nappali tagozatára A felsőoktatási intézmények nappali tagozatára 1969/ 70-es tanév első évfolyamaira — a korábbi évekhez hasonlóan — mintegy 13 500 fiatalt vesznek fel. Az intézményekbe, illetve szakokra felvehetők keretszámaiban a korábbi éviekhez viszonyítva lényeges változás nem lesz. A középiskolák harmadik osztályos diákjainak választási szándékairól múlt évben előzetes felmérést végeztek. A felmérésről lapunk január 21-i számában részletes tájékoztatást közöltünk. Ennek adataiból arra lehet következtetni, hogy nagyobb arányú túljelentkezés várható a humán képzést nyújtó intézményekben, s alacsonyabb lesz a pályázók száma bizonyos felsőfokú technikumokban. Pécsett a Tanárképző Főiskola 300 férőhelyére mintegy 1100—1300 jelentkezőt várnak. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen 200 hely van, s várhatóan 559—600 jelentkező lesz. A Pécsi Tudomány- egyetem Állam- és Jogtudományi Karára 70 elsőévest vehetnek fel. Az említett felmérés szerint 150—160 közéo- iskolás kívánkozik ide, de körülbelül további 100 azoknak a száma, akki korábban érettségiztek és akár első, akár másod- vagy harmadízben kísérlik meg majd most a felvéted. A Pécsi Fe1 sőfokú Vegyipari Gépészeti Technikumban 110 férőhely van. ellentétben a Tájékoztató a magvar felsőoktatási intézményekről — 1969 című kiadványban tévesen szereplő 80 férőhellyel. Frre a 110 helvre körülbelül 130—150 jelentkezőt várnak, jelentős számban olyanokat, akik egyetemi felvételi vizsgájukon a kari szintet nem érték ugyan el, de a felvétfeli követelményeknek megfeleltek. A Zeneművészeti Főiskola Pécsi Kihelyezett ének- és zenetanár- képző tagozatára még nem érkeztek meg az úgynevezett felvételi keretszámok. A felsőoktatási intézmények nappali tagozataira felvételüket kérhetik a középiskolák utolsó éves tanulói, illetve azok az I érettségizett (képesítőzött) dolgozók, akik 35. életévüket nem töltötték be. A felsőfokú technikumokba és felsőokú szakiskolákba a képzés szakirányának megfelelő szakmunkás bizonyítvánnyal is lehet jelentkezni. A felvételi kérelmet az érettségi bizonyítványt kiállító kör zépiskola igazgatójához kell benyújtani, a munkaviszonyban lévőknek kérelmükhöz a munkáltató írásos javaslatát is mellékelniök kell. Ha a jelentkező a középiskolát 1967- ben vagy korábban végezte, közvetlenül a felsőoktatási intézmény dékáni, illetve igazgatói hivatalába nyújthatja be kérelmét. A jelentkezők egy adott tanévre csak egy hazai felsőoktatási intézménybe kérhetik felvételüket. Egyidejűleg azonban pályázhatnak művészeti főiskolára, vagy a néphadsereg tiszti iskoláira, illetve külföldi egyetemre is. Az a jelentkező, aki a lakóhelyén levő felsőoktatási intézményben is megszerezheti a választott szakkéoesitést, csak akkor kérheti más városban levő, hasonló kéoesf- tést nyújtó felsőoktatási intézménybe felvételét, ha kollégiumi elhelyezést nem kér. menyként merül fel, nemcsak ebből, hanem sok más szempontból is, hogy a bérköltségek a munkaerő újratermelésének reális költségeit tartalmazzák, vagyis a munkaerő újratermeléséhez készpénzen vásárolt elemek értéken kerüljenek be a költségek közé. Továbbá, e szempontból tekintve az is előnyös lenne, hogy a béren kívüli juttatások minél nagyobb hányada szintén bértényezőként szerepeljen. A vállalatok önköltségében szereplő bértételek és azok 25 százalékos közterhei nem tükrözik a munkaerő újratermeléséhez szükséges összes egyéni, társadalmi ráfordításokat. Ha ezt tükröznék. a bértételek és azok terhei, akkor a vállalatok gazdasági döntéseiknél kénytelenek lennének az eleven munkát megtakarító műszaki fejlesztésre nagyobb mértékben támaszkodni Természetes, lenlegi ösztönzőrendszerünk tökéletesítése sok időt igénylő, elmélyült kutatásokat, a lehetséges megoldási irányok beható elemzését, előnyeik és hátrányaik mérlegelését igényli. E rövid cikk keretében a sok probléma közül néhányat is csupán érinteni lehet annak reményében, hogy további gondolatokat ébresszen. Úgy vélem, hogy e jelenlegi szabályozás-rendszer az első év mérlegénél kiderült hibái ellenére alkalmas lehet a továbbfejlesztésre és éppen hibáinak beható elemzése szükséges ahhoz, hogy belőle bontakozhasson ki néhány éven belül egy jól működő szocialista jövedelemszabályozási és nyereségérdekeltségi rendszer. Dr. Zinhober Ferenc egyetemi tanár k k