Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
WOT. február 23, TJinrmo rttnti n ota S Légy jó mindhalálig A Gyermekszínház bemutatója Az alkotó örök nyugtalansága, elégedetlensége süt ki a sorokból, amelyet Móricz Zsigmond 1929-ben, a Légy jó mindhalálig főpróbája előtt papírra vetett: „Legjobban az bánt, hogy rájöttem tegnap, hogy a Légy jó — nem a legjobb darabom. Még mindig nem... Sok kedves és kellemes részlet van, de nincs kitörő, robbanó, semmi. Nem szedi le a leplet a lélek és élet titkairól.” És a főpróba után délután fél ötkor azt írta le magának: „Ez bizony siker. Mégpedig nagy. Az emberek úgy sírnak, annyira szívből, oly édesen zokogva, hogy régi színészek, cinikus újságírók s mindenki vörösre égetL szemmel járt. Nem akartak eloszlani. A Vaszary Piroska öltözőjében Bajor Gizi, Aczél, Nagy Izabella és egy rakás irigy konkurrens, egymás nyakába borulva sír és nevet” S valamivel lejjebb: „... mindenki rám néz, mintha én volnék a kis Mist” Bizony, a Légy jó mindhalálig szép és jó mű, színdarabnak is, nemcsak regénynek. Tanulságos mű, még akkor is, ha a mai gyerekek csodálkozhatnak azon: mi is az a rettentő mély, őserejű és „összebújó” szegénység, amiről a Nyilas Misi beszél a darabban. A gyermeki hit és lelkesedés, majd a felnőttek világával való durva, élet- reszóló összeütközés hitelessége, művészi ereje Nyilas Misi történetét örökéletűvé teszik. A Légy jő tehát jó darab, klasszikus mu és csak lelkesen • üdvözölni lehet, hogy a pécsi Gyermekszínház műsorára tűzte. A másik gondolat, amelyet el kell mondani bevezetőben, bármennyire közhelyként hangzik is már: hogy a gyerekszínházat ugyanolyan komolyan kell venni, mint a felnőtt színházat. A gyerekszínház nem pót-színház, nem kiegészítő, nem nagy-színház kicsiben — a gyerekszínház az gyerekszínház. A színészeknek és minA fiúk felbontják Nyilas Misi csomagját denfajta közreműködőknek ugyanolj’un rangú munkahely, ugyanolyan szentély kell, hogy legyen, mint a felnőtteknek játszó. Sőt — mondom, mert oda lehet írni a „sőt”-öt, — a gyerekek bizonyos értelemben érzékenyebbek és figye- lőbbek, mint a felnőttek. Vagy mások. A gyerek hiába tudja, hogy most színházban van és „ez az egész csak játék és kitalálás”, mégis kinyilatkoztatásként lesi és valódinak fogadja el azt a világot, ami a fellebbenő füg- gönyszámyak mögött kitárulkozik neki. Nos; hát a pécsi Gyermekszínház Légy jó-előadásában sajnos nem lehetett megérezni ezt a tiszteletet(I) a közönség iránt. S ezt, hú fájdalmas is, itt, az elején kell elmonda- I nőm: a színészek többsége I úgy jár-kél a színpadon, hogy I Nyilas Misi és Ilonka kisaszony (Sólyom Kati és Vág Mari) Erb János felvételei közben ki-kipislog a nézőtérre, nem erőlködik, hogy elfojtsa nevetését, ha pedig éppen sírnia kell, nem éli át kellőképpen a szerepét és a könnyek nem igaziak. Azért idéztem az élőbb Móriczot is: ő igiazd könnyekről beszélt Másfelől viszont az előadás mégis gondos munkáról tanúskodik, a rendezés jó tempójú, ötletes, a díszletek helyenként valóban illúziókeltőit, ha kissé szegényesek is. Itt-ott nem ártott volna a szövegnek azokból a részedből húzni, amelyek egy letűnt nemesi világ siratásaként valóban idegenek és talán kissé unalmasak is a mai gyerekeknek. Szilágyi Sándor rendezőtől mást nem is igen kérnénk számon, csak talán a nagyobb erélyt, amellyel az előadás meghittebb, igiazabb légkörét megteremthette volna. Két szereposztásban játsz- szák Nyilas Misi történetét: Mendelényi Vilmossal illetve Sólyom Katival. A Pécsett igazán közkedvelt, tehetséges és vidám Mendelényi Nyilas Misi szerepében — tévedés. Sem testi, sem lelki alkata szerint nem képes ezt a lelkes, tiszta, törékenyszívű kisgyereket megjeleníteni, noha láthatóan igazán igyekszik. Sólyom Kati alkatilag is megfelelőbb erre a szerepre, s egyben ő az egyetlen, aki „valódi könnyekkel” játssza a szerepét. Érdekes, hogy noha a kis főhős lelki rezdüléseit igazán híven érzékelteti mind végig, Nyilas Misi hitevesz- tettségét, összeomlását már nem tudja elég meggyőzően megmutatni, az utolsó jelenetekben halványabb; vagy kidolgozatlanság miatt, vagy — s ez is előfordulhat — a .környezet” lehangoló reagálásai következtében. S a környezeten ezúttal nemcsak a nézőtér, hanem a színpadi környezet is értendő. A felnőtt szereplők közül a legjobb alakítás kétségkívül Galambos Györgyé. Jó szerep is, igaz, egyike azoknak, amelyek mély, belső kapcsolatban vannak a gyermekfőszereplő világávaL A kollégium igazgatója valahol ugyanazt az erköícsiséget, ugyanazokat a — már-már utópisztikus — törekvéseket képviseli, amelyek Misiben élnek. Mégsem ezért, hanem a játék méltóságteljes vállalásáért, az adott színpadi világ törvényeinek betartásáért éreztük Galambos Györgyöt hitelesnek. Ugyanezért emelném ki a többiek közül Haumann Pétert is. Karikás Péter Gyéres tanár árja első pillantásra ragyogóan megoldott alakítás, túl- karikírozása csak másodszorra derült ki — egy kis visz- szafojtásra már csak az előadás egységesebb légköre végett is szükség lenne. Engedtessék meg, hogy ne sorolj cím fel az előadás többi, egyébként jeles szereplőjét. Befejezésül inkább annyit: mind a közreműködő gárdától, mind a pécsi szinház egészétől kicsit többre is futotta volna, meggyőződésem, hogy kiemelkedő eredményre is — ha szentebb célnak ismeri él a gyermekszínház nemes funkcióját és egyik legnagyobb írónk színpadraállítását. Hallatna Erzsébet Milyen szovjet játékfilmek készülnek az 1969-es évben? „A történelmd-forradalmi téma 1969-ben is a szovjet játékfilmgyártás egyik legfontosabb témája lesz” — jelentette ki a sajtó képviselőinek V. Bászkákov, a Szovjetunió filmgyártási bizottságának egyik vezetője. A szovjet filmgyártás e gazdag hagyományokkal rendelkező műfaja az utóbbi években valósággal újjászületik. Különösen érdekes J. Karaszik rendező „Július 6-a” című filmje, amelyet csupán Moszkvában több, mint egymillió ember nézett meg és amely több nemzetközi filmbemutatón is szerepelt. Karaszik most Lenin 1903. évi életéről és tevékenységéről forgat filmet. V. Ordinszikij rendező „A Vörös tér” című filmjén dolgozik, amely Lenint mint a Vörös Hadsereg szervezőjét ábrázolja. A készülő film központját az a történelmileg hiteles jelenet alkotja, amikor Lenin a polgárháború frontjaira induló harcosokat búcsúztatta. A mai témájú filmek közül figyelmet érdemel Sz. Gera- szimov „A tónál” című új munkája. A kétrészes film cselekménye napjainkban játszódik a szibériai Bajkáltónál, s fontos erkölcsi-etikai problémával foglalkozik — az ember és a természet kapcsolatával, a tudósoknak a társadalom iránti felelősségével. Rendezőként mutatkozik be M. Uljanov, az ismert szovjet színművész. „A Jenyiszej leigázása” címmel filmet készít a Szibériát átalakító szovjet emberekről. A második világháborúról szóló filmek közül a legjelentősebbnek ígérkezik, J. Ozerov rendező „Európa felszabadítása” című négyrészes filmje. Az első két rész, a „Kurszki ív” és a „Dnyeper” már elkészült. 'A nézők ebben a filmben a háborús események igazi részvevőivel, — állami személyiségekkel, katonai parancsnokokkal, diplomatákkal is találkoznak. G. Csuhraj a sztálingrádi csatáról forgat filmet. Ebben a filmben a cselekmény epizódjai dokumentumfelvételekkel, korabeli filmhíradókból vett részletekkel, a háborúban résztvett katonákkal készített interjúkkal fognak váltakozni. Az 1969-es év 120 egész műsort betöltő játékfilmjének több; mint a fele a szovjet köztársaságok stúdióiban készül. Á „Tudósklub" beszélgetéséhez Mindig érdeklődéssel hallgattam a TV Pedagógusok Fórumát, a Tudós Klub beszélgetéseit, mert sok kollégámmal együtt azt reméltem, hogy segítenek bennünket előrelépni nagy és egyre nehezebb feladatunk megoldásának útján. A szerdai beszélgetés eszmefuttatása azonban hidegzuhanyként ért, s több dolgot nem értek belőle. A kiinduló gondolat a korai specializálódás, szakirányú képzés volt, melynek kapcsán megállapították, hogy érettségizett fiataljaink tudásszintje csökken. Bizonyításként szerepelt később az orvostanhallgatók irodalmi érdeklődésének hiánya, tájékozatlansága. S itt következett egy megállapítás, mely bennem lázadó mondatok megfogalmazódását idézte elő: Miben látták a beszélgetők a baj okát? A múlt iskolája közelebb volt a családhoz, mint ma — állapították meg Időben mit jelent ez a mindent megszépítő „múlt”? A társadalmi, kulturális forradalmunk győzelmének az idejét? Már múlttá vált?! Vagy 1945 előtt? Akkor viszont még egy kérdésem van! Milyen családokhoz, hányhoz, és máért volt közelebb az az iskola? Minden családhoz és olyan mértékben, minőségben volt közelebb, hogy nekünk példát kell vennünk róluk, követnünk kell őket? Legalább azt hallottam volna, hogy mi az — mert biztos volt — amit javasolnak átmenteni jó, haladó hagyományként. Sajnos ez elmaradt, de nem így a ténymegállapítás, hogy a mi szocialista típusú iskoláink eltávolodtak a családtól. Még szerencse, hogy a TV nézőinek seregében sok olyan érdekelt szülő is ül, ki ha soraimat olvassa, gondolatban mellém áll élő cáfolatnak, s velem együtt helyesebb utakon kutatja a bajok okát. Másik okként szerepelt — s gondolom az előzőkhöz kapcsolódik —, hogy a múltban (már megint az a múlt!) családiasabb volt az iskola, mint most. Mindenki ismerte egymást. A tanóra után diák és tanár együtt maradt. Érdekes gondolat, ideális megoldás lenne ma is. És megint csak súrolták a felszint, amíg elmarasztaltak vele. Vagy éppen az volt a cél, hogy gondolatokat ébresszenek, s azért nem néztek mélyebbre? Vajon kiben, milyen gondolatokat ébresztett? Nem volna jobb helyes irányba terelt, alkotó gondolatok ébresztésére törekedni, hogy ne csak megállapítsuk elégedetlenül: még mindig alacsony a színvonal, hanem emeljük is föl közös erővel! A családias jelleg sajnálói — én magam is erre törekszem — gondoltak-e arra, hogy hány társát kellett a „múlt iskolájában” ismernie egy diáknak és hányat kellene most? (Mit jelentett akkor az az ismeretség, s tartalmában mit most?) Kik voltok azok a tanárok, akik együttmaradtak diákjaikkal és miért tehették meg? S honnan tudják, hogy mi nem vagyunk együtt tanítványainkkal? Sokszor családunk rovására töltünk napi 10—12 órát az iskolában, sőt érettségizett „öregdiákjaink” is rendszeresen visszajárnak' a késő délutáni, esti órákban. Igaz, elsősorban a szakmát tanulók vagy dolgozók, s nem a felsőoktatási intézménybe járók. Azokkal levelezünk, — néha sűrűbben, mint a családjuk. Pedig kötelező óraszámunk és az iskolák mammuttá nőtt feladathalmaza nem mérhető a „múlt” tökéletes iskolájához. Lassanként valóban ott tartunk, hogy nem marad időnk, energiánk, idegbírásunk az elemző munkára, terveink megvalósítására, melyekre pedig képesek lennénk. Egy mondatban a motiváció is eíliangzott, — folytatás, fejtegetés nélkül. Csak az nyert hangsúlyozást, hogy az önképzés igényét és képességét nem találják kielégítőnek fiataljainkban. Egyetértek. De mi az oka? A családias légkör, stb. hiánya? Vagy amit a nézők gondoltak? Vagy amit bennem ébresztett? Biztosítunk-e kellő időt tanárainknak, elsősorban az osztályfőnököknek, szakmai munkaközösségvezetőknek, kísérletező, alkotó pedagógusainknak ahhoz, hogy az oktató-nevelő munkának minőségileg eleget tudjon tenni. Megközelítően tudunk-e olyan társadalmi megbecsülést, „rangot”, tekintélyt biztosítani számukra, mint a „múlt” iskoláiban, s melyet megérdemelne. Fölmérték már, hogy mi minden függ tőle, és mát kell csinálnia? Jó-e a mi tanárképzésünk? Csak azok kerülnek erre a pályára, akik hivatásuknak érzik, s alkalmasak is rá? Jól értelmezzük a középfokú műveltség általánossá tételének megvalósítási módját? Ki merjük mondani, hogy nem lehet minden általános iskolát végzett gyerekből szakmunkás vagy értelmiségi, mert betanított munkásra is szükség van? De akkor meg kell oldani foglalkoztatásukat is, hogy ne kallódjanak el! Helyesen segíti-e ifjúságunk olyanná nevelését, mint amit — alapjában véve jogosan — elvárnak az iskoláktól, főleg a középiskolásoktól, a TV„ film — Fényes szelek! — irodalom, művészetek és az ilyen viták, melyek az idézett problémákat dobják föl a felsoroltak helyett. Pedig ez még csak megközelítően sem teljes. Jó volna megoldásukról is hallani. Szentirányi Józsefivé igazgató Hogyan épült a törökök eszéki hadihidja? Felégetésének 305. évfordulójára Mintha csak illusztrálni akarta volna a költő Zrínyi a Mátyás királyról való elmélkedésében tett javaslatát: „jó oly alkalmat választani a vitézkedésre, az kit az ellenség meg sem gondolna és néki alkalmatlan” — 1663. decemberében lelkesen készült egy déldunántúli hadjáratra. A horvát rendeket már december 13-ra összehívta és elrendelte a felkelést. December végén Eszterházy Pál, Batthyány Kristóf és más főurak vezetésével a magyar csapatok is megérkeztek. A Lipót császár által küldött katonákat is beleszámítva mintegy 25 000-en gyűltek ösz- sze a téli hadjáratra. Bár a korabeli hadtudomány általában idegenkedett a téli hadjáratoktól, Zrínyi a gyakorlatban mutatta meg, hogy az ellenség területére való váratlan betörés milyen eredményeket hozhat. Január 21-én foglalta el az első erősséget, Berzencét, és ettől kezdve a hadjárat valóságos diadalmenet volt. A téld támadás gondolata nagyszerűen bevált, a törökök sehol sem tudtak jelentős ellenállást kifej tenL Sorra hódolt meg Zrínyinek: Babócsa, Segesd, Barcs, Turbók, Dárda, Baranyavár, Sásd, majd pedig február 7-én Pécs városa is. Innen vonultak tovább Eszékig, ahol felégették a korabeli hadiépítészet remekét, a nagy hadihidat, amelyen több mint egy évszázada özönlöttek magyar földre a török csapatok. Ez a nagyszerű és eredményekben igen gazdag hadjárat éppen 305 évvel ezelőtt, ezekben a hetekben, meglepően rövid idő alatt, alig 3 hét alatt zajlott le. A következőkben egy franciaországi emlékbeszédnék az eszéki híd építésének és felégetésének szemléletes leírását ismertetjük: „Midőn Szigetvár ostromára sietvén az, aki magát a királyok királyának, Európa és Ázsia urának, a szárazföld és a tenger tulajdonosának szokta nevezni (II. Szulejmán!), megbízta Ham- zsa nevű vezérét, hogy építsen és szereljen fel a Dráva folyóra egy hidat, — ez egyébként tettrekész ember volt és a Fényes Tanácsnak szakértő minisztere — azt írta a szultánnak, hogy az igen mély és sebes folyású Dráva folyón és az áradásokkal elöntött drávai mocsarakon keresztül vezető hidat semmivel sem könnyebb elkészíteni, mintha magukcm a felhőkön keresztül kellene azt megvonni és felépíteni. Ezt a dolgot már sokszor megkísérelték, de a víznek sodrása mindig tönkretette és szétrombolta. Mit szólt ehhez a legbüszkébb ti- rannosz? Kendőt küldött Kámzsához. Ennek a kendőnek a szélére arany betűkkel írta rá a végzetet jelentő parancsot: ez pedig semmivel sem volt enyhébb azoknál a törvényeknél, amelyeket egykor Athénben Drakon hozott, és amelyekről Demades szónok azt állította, hogy vérrel írta azokat. Megparancsolta abban, hogyha a megjelölt időre nem készíti el a hidat, akkor ugyanazzal a kendővel fogják felakasztani, torkának felmetszése után a folyó partján, amely szerinte nem tűri magán a hidat. És vajon mit nem merészel a kétségbeesés? Mit meg nem tesz a túlhajtott munka? Hamzsa megrettenve az any- nyira kemény és félelmetes parancs kihirdetésétől, és emellett még felindultságában, minden erejét és anyagát ösz- szeszedve egy szertelen alépítménybe fogott: 25 ezer munkást alkalmazva erre az építkezésre, a katonák és a nemesemberek erejével együtt a köznépi dolgozók sokaságát is igénybe véve igen serényen hozzálátott a munkához. Mivel a gerendákat és pallókat a víznek mélysége és sodrása rögzíteni nem engedte, hatalmas láncokkal csónakokat köttetett össze, s végülis megépítette a 14 könyöknyi széles (1 könyök=45 cm!) és több ezer könyök hosszúságra elnyúló hidat. Ez a mérhetetlen nagyságú híd (amelynek újjáépítéséhez és helyreállításához — úgy hírlik — a törököknek 6 hónapot kellett fordítani), amelyet Zrínyi lerombolt és tönkretett, örökre megmarad az ö igen bölcs tervezésének, csodálatos portyájának, hihetetlen vitézségének emlékeként. Azok a mély mocsarak és veszélyes partok, amelyek az ellenség vérétől megáradtak, tele voltak szórva, be voltak borítva, el voltak torlaszolva az egykori építménynek füstölgő szilánkjaitól és alkatrészeitől, egy óriási hajótörésnek a látványát tükrözték a vizen, melynek tűzvész volt az okozója. Azok a hegyek, amelyeket innen és túlról is bejárván maga mögött hagyott, azok a mezők és erdők, amelyeken a leggyorsabban áthatolt, azok a folyók, amelyeken nem minden baj nélkül kelt át, Zrínyinek, a fővezérnek a vitézségét hirdetik, mégha némák is azok a vidékek. És bizony ennek az eszéki portyának a híre és dicsősége oly nagy, hogy azt az a király (XIV. Lajos francia király!), aki a győzelem ölében született és ott is nőtt fel, és nem annyira kitüntetésektől, hanem saját győzelmeitől ékes, nem késlekedett ünnepélyesen közzététetni, és bár maga az összes közt a legszebb példa, mégis az udvari nemesség számára ezt a híres portyát és győzelmet néhány szóval megemlíteni, ezenfelül utánzás és csodálat céljára odaállítani nem habozott.” Molnár Imre a Szigetvári Várbaráti Kör elnöke 1 \ a *.
