Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-15 / 294. szám
8 Dunanran naoto 1968. december IS. Gulfly István: TERRAKOTTÁS LÁNY Kacagott, az ölébe hajtotta a fejét, tlgy nevetett Aztán sírásba csúszott át a hangja — Menjen már, mit keres maga itt? A nö feletnelte a fejét, megtörölte az arcát — Jtt lakom — mutatott mentegetőzve egy házra. — Hogy hívják magát? — Tán rendőr maga? — Művész vagyok. A nő hátradőlt a pádon, keresztbe tette fehérharis- nyás lábát Kihúzta a mellét, végignézett a férfin. — A! Művész! — mondta. — Milyen művész? — Festő vagyok. Mit csinál maga itt? Itt fagy meg! A nő kékkarikás szeme ismét felderült mosolygott olyan volt, mint egy festett terrakottás lány. Piros pulóver volt rajta, és rövid, kék szoknya. — Állok magának modellt ha akarja. Hol lakik? — Itt — intett ugyanarra a házra a festő, amelyikre az imént a nő. Hitetlenül egymásra mosolyogtak. —• Valamelyikünk nem mond igazat! — Nem tudom, ki?! — nézett vissza ravaszkásan a nő és felállt Fázott. Reszketett. — Na, gyerünk Festő, már régóta szeretném, ha tetőtől- talpig lefestenének. Elindultak. Átmentek a keskeny havas parkon. A festő nehéz nagykabátban és szélesperemű baszk sapkában ballagott. Szemé körül dohányszínű volt a bőre. A nő leplezetlenül figyelte az arcát és vállába húzott fejjel, fázósan lépkedett. Füstszerű köd úszott a fák között A festő jól megnézte a nőt és arra gondolt, lehetséges, hogy csupán egy bolondos lány. Beléptek az épület kapuján a káposztás zagú lépcsőházba. Szótlanul mentek felfelé, elől a festő, utána a lány. A második emeleti lépcsőfordulóban megálltak szuszogni. Egymásra néztek. A Kékszoknyás, ahogy a festő elnevezte gondolatban a lányt az egyik ajtóra mutatott — Itt laknék... — mondta. A festőnek nem mozdult az arca. Csak a szája. — Annál a nőnél? — Ott biz’. A negyediken a festő kinyitott egy ajtót Sötét odúba léptek. Tubusok, újságok, vásznak sorakoztak a villanyfényben. A kályhából dőlt a meleg. A heverőn szegényes, durva, szürke pokróc feküdt összegyűrve. — Jól mehet magának — szólt a lány. — Le tud egyáltalán festeni? A férfi nem felelt Berig- lizte az ajtót aztán nekilátott némi rendet teremteni. Közben brummogott —» De jó kedve van — állt meg a lány a szekrény mellett — Hányas volt énekből? Vagy ne maceráljam? A festő elmosolyodott Megvonta kordbársony zakóba szorított erős vállát a lányhoz lépett Megfogta a karját — Hány éves vagy? —kérdezte. — Tizenkilenc. — Óriási! — ámult a festő. A lány ingatta magát, vigyorgott — Hát te? — Harmincnyolc — morogta a férfi. T- Cakk-pakk. — Nem baj, Festő — jegyezte meg a lány kicsit szomorúan. — Csak tudjál festeni. Szépnek találsz? Mereven nézték egymást — Nézd meg a képeimet — mozdult meg gyorsan a férfi. Felmászott a székre, vásznakat szedett le a szekrény tetejéről. Tele volt az egyik karja velük. — Állj csak oda! — mutatott a túlsó sarokba. — Hogy messze légy. Ez tetszik? Csupa zöld. Ez a címe. — Nagyon szép — suttogta áhítatosan Kékszoknyás. — Jaj, de szép. — És ez? — tartott maga elé egy újabb festményt a férfi. — Gyönyörű — mondta a lány. — Ki ez? — Egy fej. Nem mindegy? Ilyen volt a feleségem. Csupa sárga. Ezt nézd csak! —- mutatott egy újabb vásznat a festő és ragyogott az arca. — Én vagyok! •— Tényleg — nevetett a lány. — Ugyanilyen morc képed van. Fess le engem is! Lefestesz? — Igen. — Hogy? — Hát hogy szoktak lefesteni valakit? — Nem így értem! — mondta a lány. — Nézd meg, milyen a lábam — simított végig a combján. — Jó, Festő? A vásznak a székre kerültek. A lány a férfihez lépett, és kissé csúfondáros tekintettel nézett fel rá. — Tréfás arcod van — jer gyezte meg a festő. — Tényleg ott, annál a nőnél laksz? A lány elfordult Lehajtotta a fejét — Igen. Az anyám — mondta halkan és megrázkódott A festő zavarba jött Esetlen mozdulatot tett és azt mondta tétován: — Ne törődj vele. — Na, gyere — szólt a festő később —, nálam az nem jelent semmit, hogy mit csinál az anyád, nincs napraforgó a fejem helyén. Nem arra nézek, amerre biztosan arany van, hanem, amerről én sejtem azt Na, gyere, Kékszoknyás! A lány most hallotta először ezt a nevét. Megmozdult, odament a díványon elnyúló férfihez. Odasétált hozzá és csókolgatni kezdte. — Mit csináljak, Festő? — szipogott — Szeress főzni, bohóckodni, meg enni. Nagyon vékony vagy. A férfi arcát elöntötte a lány forró lehelete. — Figyelj csak! — mondta később a festő. — Itt maradhatsz nálam. Nem kell az anyádnál maradnod ... Fél centire sem volt a lány arca az övétől. Így bámultak egymás szemébe hosszú ideig, némán. — Jól van, Festő! — mondta a lány és a férfi mellé vackolódott, egy kicsit kis- lányosan is, meg asszonyq- san is. — Drága vagy. Ha berúgott, folyton vert Tépte a hajam. Tizenhárom évet töltöttem intézetben! A festő közbeszólt 0 is el akarta mondani a leglényegesebbet — Olyan iszonyúan üres még sose volt ez a szoba, mint mielőtt lementem hozzád. Mindketten az ablakra pillantottak. Kinn sűrű, tejes köd gomolygott, könnyen eltévedhetett benne az ember egyedüL Simonyi Imre: Szindbód utolsó utazása Krúdy Gyula emlékezete a postakocsi csak hajnaltájt volt indáiéban » Nagyúrra! ám szolgái a kevésbeszédü szavak még alkonyaitól előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt ótó ecetesen kedvetlenedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeire és estefelé már a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken S éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is degenkedve gombolták be hálókabitjukaf kihűlt kezű embereik elől i hajnal előtt a mennybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dólgok hiábavalósága felett hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még a postakocsi pedig hajnalban indnlt útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek Szépen a variak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol túl az ábrándok s Óbuda lankáján eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája Is (jó kis országos eső dörmögte a Sórsával megbékfllt kocsis előbb a rudasnak aztán nyergesnek) á Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehúnyta szemét úgy áimodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy őrökre beteljesedett az életről azt hógv meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország Emlékkönyv Krúdy Gyuláról Krúdy Gyulát ma irodai-1 műnk klasszikusaként tartjuk számon, műveiről azonban még vajmi keveset tudunk. Ezért örülünk minden vállalkozásnak, amely a hárfahangú író-óriás méltó fölíe- dezőre várakozó, mindmáig bejáratlan, a „tegnapok ködében” rejtőző tájain iparkodik rendet teremteni. Az idei kettős Krúdy-jubl- leum kínálta is az alkalmat efféle törekvések számára, lévén az 1968. esztendőben Krúdy Gyula születésének kilencvenedik és a halálának harmincötödik évfordulója. Az író szülővárosában, Nyíregyházán megjelent Krúdy Emlékkönyv (Szabolcs megyei Lapkiadó Vállalat, 1968.) azonban nem csupán formális gesztus; lényegesen több annál: tiszteletreméltó teljesítmény és biztató ígéret Anyagát Katona Béla, ismert Krúdy-kutató állította össze. A mindössze 184 lap terjedelemnek mintegy kétharmad részében tanulmányokat és emlékezéseket közöl, a továbbiakban pedig Krúdv Nyírsége” c. az író műveiből válogatott szemelvényeket, afféle kis breviáriumot Krúdy emberi és írói világába Katona Béla értő és vonzó írása vezeti be az olvasót, majd az író egyetlen élő testvérhúga, özv. dr. Votts- ky Gézáné, Krúdy Ilona, valamint egy hajdani osztálytárs és Krúdy Zsuzsa, az író leánya idézik emlékeikét. Krúdy és a Nyírség címmel igen alapos tanulmányt olvashatunk táj és irodalom, valamint a szabolcsi táj és Krúdy Gyula kapcsolatáról. Szerzője mindvégig fegyelmezetten kerüli el a témában rejlő buktatókat és a túlírásra Csábító csapdákat. A tájhoZkötottség és a provincializmus kérdéseit fejtegetve Katona Béla nem ázt állítja, hogy Krúdyt a táj, a Nyírség tetté íróvá, hanem világos és meggyőző érveléssel — Solohov, Andric, Faulkner, Mauriac, Tamási Áron sfb. példáján — bizonyítja, hogy „mindig azok kerültek az egyetemes nemzeti kultúra Ivomalába, akik legerősebben gyökereztek egy-egy tájegység, egy-egy sajátos arculatú vidék hagyományaiban, s ugyanezek váltak egyetemes emberi értékekké is.” Barte András, a másik ismert- Krúdy-kutató Egy határtalan életmű határai c. írásában a felszabadulás utáni Krúdy életmű-kiadás előzményeiről, gondjairól és eredményeiről számol be. Dolgozaté egyúttal föl is térképezi a roppant gazdagságú és kitér-' jedésű írói életművet, amelynek az összegyűjtése még további szorgos és szívós kutatómunkát igényel. Barta írását jól egészíti ki a reákövetkező bibliográfiai összeállítás az író» önálló kötetben megjelent műveiről, azok első kiadásai alapján. A szöveges részhez 13 kéntábla csatlakozik — közöttük több elsőízben való közlés —, ezeknek a reprodukálása azónban nem a legjobban sikerült. Az Emlékkönyv előszó írójának azt az örömét azonban, hogy a már föntebb említett szemelvénygyűjteményben „az (rónák a szülőföldhöz irt gyönyörű vallomásai, a nyíri tájnak ezek az utolérhetetlen hangulatú . rajzai most végre együtt olvashatók,” — nem vagyunk hajlandók osztani. A művek teljességéből kiszakított, 6 gyakran szinte erőszak révén besorozott szövegekre pazarolt lapökon is szívesebben • ólvastunk volna tanulmányokat, amelyek az ismertetettekhez hasonlóan — „valóban segítenek bennünket Krúdy jobb megértésében, és abban, hogy művészetét, amely- mindig is a miénk volt, most már valóban és véglegesen birtokunkba vegyük”. Az Emlékkönyv így is jóval többet nyújt a benne foglalt egyes írások puszta összegénél: a Krúdy irodalom újabb értékes művel gazdagodott, amély egyformán számíthat mind az irodalomtörténészek, mind pedig a Krúdyt kedvelő olvasóközönség figyelmére. Szász Levente BORSOS MIKLÓS Borsos Miklós pécsi kiállítási anyagából: Az onidyak igaza ára (illusztrációi Illyés Gyula (érem) József Attila (érem) Fekete-Fehér (illusztráció) Szabó Lőrinc (szobor, 1961) Radnóti Miklós (szobor. I968i
