Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
tM. d*cemb«r 8. Dtmontnn nat>ta 5 Hangverseny hétfőn este A barokk zene barátainak Nem hirdetik öles falragaszok, nem szerepel a Filharmónia hangversenyeinek sorában. Mégis a pécsi közönség egészének szól. Városunkban számos híve van a barokk muzsikának. Az ő figyelmüket szeretnénk felhívni arra a hangversenyre, amellyel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozata kapcsolódik a Pécsi Zenei Hét eseményeihez. Antal György évtizedes munkát fejt ki a barokk zene ápolására. Űj és új remekműveket mutat be, ismeretlen műveket fedez fel a pécsi közönség számára Az ő vezényletével, a főiskolai tagozat zenekarának közreműködésével olyan művek hangzanak el hétfő este a Liszt-teremben, amelyeket többségükben hiába keresünk a bérleti hangversenyeken, márcsak költséges előadóapparátusuk miatt is. A tagozat tanárainak és legjobb növendékeinek előadásában ezúttal a barokk zene egészen ritkán hallható gyöngyszeméit ismerheti meg közönségünk. Bach 169. kantátájának nyitánya — orgonaszólóját Holla! Keresztély adja elő — nem más, mint az E-dúr zongoraverseny 1. tételének átfogalmazása. Bachnak erre a zeneszerzői munkamódszerére a tavaly elhangzott kétzongo- rás, illetve hegedű-oboás versenyműveknél már rámutatott Antal György. Előadók hiányában szinte sohasem hallható Vivaldi h-moll Concerto Grosso-ja, négy hegedűre írt ver-» senyműve. Most 4 tehetséges hallgató: Balázs István, Haj na Rezső, Thoma Péter s Tucsni László közreműködésével meghallgathatjuk Vivaldi művét. A műsor egyetlen ismertebb számaként Gyermán István Pécsett először játszik zenekarral. Bach: E- dúr hegedűversenyét adja elő. Szünet után Pécsett eddig nem hallott eseményre kerül sor: három zongorára írt versenyműveket, Bach C-dúr és Mozart fiatalkori, barokkos F-dúr koncertjeit szólaltatja meg Bánky József, Borsay Pál és Varga Márta. A zeneszerető pécsi közönségnek ritka csemegét ígér a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának eseményszámba menő hangversenye. A pécsbányatelepi bányász fériikar „Alulírottak áthatva az önképzés szellemétől, továbbá azon vágytól, hogy mi is megszerezzük Apollo kincstárának legalább egy parányi drágakövét, saját elhatározásunkból megalakítjuk egyesületünk kebelében a dalcsoportot. Ennek állandó fennállását biztosítani óhatjuk. Ezen célból ma ünnepélyes fogadalmat teszünk, melynek ellenébe férfiúi becsületszavunkat adjuk, hogy fejlődését minden erőnkkel s törekvésünkkel előmozdítjuk és sikeres működését pontos megjelenésünkkel lehetővé tesszük. Pécsbányatelep, 1920. február 27-én. Varajti Károly, Soltész Lajos,” — és még 42 aláírás. Ezzel az alapító levéllel 44 dalszerető ember elhatározása nyomán jött létre az a kórus, amely elődje a mai pécsbá- nyai férfikórusnak. Pécsbányatelepen azonban nem 1920 februárjában indult meg a dalkultúra fejlődése. Már 1874-ben Vizet Endre tanító vezetésével létrejött egy énekkar, amely folyamatosan működött 1905-ig. Néhány ipari munkás és bányász, a hozzájuk csatlakozott kishivatalnokokkal 1910 nyaráig még együtt maradt, összejárt közös dalolásra, de az énekkarnak hozzáértő vezetője nem volt Vizer Endre felettesei tanácsára felhagyott a „műveletlen bányászok” között elkezdett daltanítással. Kisebb-nagyobb sikerekkel és buktatókkal teljesen önmaguk erejére és lelkesedésére támaszkodva nótáztak-daloltak a‘ pécsbányatelepi munkásoki Csakhamar belátták azonban, hogy képzett karmester nélkül nem boldogulhatnak, és elmaradoztak a próbákról. Az énekkar feloszlott 1918-ban Maizei Ferenc próbálta egységbe fogni az embereket, majd példáján és biztatásán felbuzdulva Som Károly tanító 1919-ben létrehozta újra a pécsbányatelepi énekkart. Az ő próbálkozásait gyümölcsöztette 1920 végén Sass Ernő tanító. Tulajdonképpen az ő szervező munkája eredményeként jött létre az a kitűnő énekkar, amely a mai Pécsbányai Zalka Máté Művelődési Ház keretében működik és Kodály Zoltán nevét vette fel 1967-ben. Sass Ernő munkájának méltó folytatója lett Varajti Károly tanító, aki az alapításkor széleskörű szervező munkát folytatott, alapos zenei műveltségével pedig vonzotta az énekelni szerető bányászokat az együttesbe A horthysta ellenforradalom legsötétebb napjaiban alakult munkáskórusra árgus szemekkel vigyázott a népellenes államhatalom. Sűrűn jelentek meg csendőrök a próbákon, a pécsi rendőrkapitány is elküldte civilruhás embereit olykor, hogy megfigyeljék, nincs-e valami „egyéb” célja is ennek a munkáskórusnak. A második világháború közeledtével ugyancsak nehéz helyzetbe került a kórus. Több tagját katonai szolgálatra hívták be, volt, akit munkatáborba hurcoltak. A felszabadulás után a férfikar országos viszonylatban is elsők között lépett fel és terjesztette a régi munkásdalok mellett az új idők új dalait Sass Ernőtől 1963-ban Kőszegi István tanító vette át a kórus vezetését, aki arra törekedett, hogy az együttes műsorát korszerűsítse, felfrissítse. Egymást követték a városon, sőt Baranya megyén kívül is a szereplések, és a Pécsbányatelepi Bányász Férfikar hírneve gyorsan terjedt 1959-től, amikor Ivasivka Mátyás gimnáziumi tanár lett a kórus karnagya, a budapesti és a pécsi rádió minden évben közvetíti a kórus műsorát Az együttes fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepélyes keretek között ülte meg 1961-ben. Ekkor határozták el, hogy a kiöregedett és betegeskedő dalosok helyére fiatalokat állítanak. A Zalka Máté Művelődési Ház vezetőségének hatékony támogatásával széleskörű tagtoborzásba kezdtek. A kórus tagjai házról házra, üzemrészről üzemrészre járva szerveztek be harminc új dalost 1963-ban a kormány a Szocialista kultúráért jelvénnyel tüntette ki a Pécsbányatelepi Bányász Férfikart. A múlt év június 21-én pedig az a kitüntetés érte, hogy felvehette Kodály Zoltánnak nevét. Ezen a megható ünnepségen megjelent Kodály Zoltán özvegye, aki a névfelvétel emlékére szalagot kötött a kórus 1924- ben felavatott zászlajára. A kodályi dalkultúrát őrzi és terjeszti az azóta országos hírűvé vált férfikar. Ápolja és terjeszti a szocialista haza szeretetét, a népek közötti összefogást, amikor nlűsorára tűzi az ukrán népdalokat, a spanyol szabadságharc indulóit és dalait, a szocialista brigádok indulóját és a békéről szóló dalokat. Dr. Gyevi Károly A Jelenkor 10 éve A Jelenkor című irodalmi folyóirat tízéves fennállása alkalmából hétfőn, december 9-én este 6 órakor irodalmi est lesz a Hírlapolvasóban. Szederkényi Ervin főszerkesztő üdvözli az olvasókat bevezetőben, majd Kolta Ferenc méltatja a Jelenkor tíz évét. A folyóirat munkatársainak műveiből Baracsi Ferenc, Bálint András, Holl István, Kéz- di György és Sólyom Kati ad nak elő. Közreműködik Horváth Anikó. K evés késéssel végre megjelent a november közepére ígért új folyóirat, a Színház. Elseje óta kapható az újságárusoknál. Az egyszerű, de ízléses külsejű folyóirat ezentúl minden hónap közepén jelenik meg és teljes terjedelmében a színházművészet problémáival foglalkozik. A film után, a színház is megkapta az önálló fórumot, az alkalmas teret az elméleti problémák megvitatására. Azt hiszem, ennek elsősorban a szakmabeliek örülnek igazán, de örömére szolgálhat valameny- nyi színházszerető embernek, hiszen hozzájuk is szól, nekik is íródik. Boldizsár Iván, a főszerkesztő, a hagyományostól eltérő beköszöntőjében nem programot ad, csupán ötletszerűen javasol, elképzeléseket villant fel, magáét és másokét. Főként azt szeretné, ha a lap munkájában mindenki részt venne, akinek szívügye a színház. A Színház tehát egyenrangú fóruma akar lenni kritikusnak, rendezőnek, színésznek, díszletezőr.ek. Ha ez az elgondolás a jövőben maradéktalanul megvalósul, a folyóirat betölti rendeltetését, s lényegesen előbbre viUj folyóirat Színház szí a színházi kultúra ügyét Mit találunk az első számban? Nagy Péter, az Élet és Irodalom hasábjairól jól ismert jeles színikritikus nyitó tanulmánya, az Üjítók és sze- lídítők, mindjárt a problémák gyújtópontjára irányítja figyelmünket. Tudunk-e, mi magyarok drámát írni, vagy csakúgy cin igaz a vád, mely szerint „nem vagyunk drámaíró nemzet”? A múlt .majdhogynem igazolni látszik ezt a súlyos vádat. És a jelen? Kísérletek, kísérletek ... Vajon a valóságos kivezető utat jelzik? Lesz folytatása a szép kezdeményezéseknek vagy egy idő után lehanyatlik az akarat? A kérdéseket nyitva hagyja a kritikus, teret engedve ezzel a vélemények csatájának. . Több írás is foglalkozik a klasszikusokkal. Mostanában divatossá váltak az átdolgozások, egy-egy „megparoso- dott” alkotást vállalkozó szellemű írók a modern színpadi követelményeknek megfelelően igyekeznek újjáteremteni. Néha sikerrel, néha sikertelenül. Ez legtöbbször az átdolgozó tehetségén múlik. Koltai Tamás Élő színház vagy klasszikusok végnapjai című írásában Madách Csák-drámájá- nak Keresztúry Dezső által újjáformált változatával foglalkozik, Márton Vera pedig Dürrenmatt János királyát hasonlítja össze az eredeti művel, Shakespeare alkotásával. Első esetben bizony az átdolgozás kevés eredményt hozott, Dürrenmatt drámaírói zsenije viszont a szó szoros értelmében újjávarázsolta Shakespeare-nek ezt a nem legsikerültebb, de jelentős darabját. A két írást érdekesen egészítik ki az átdolgozott művekből közölt részletek. Hogyan él át a színész egy fontos szerepet, milyen belső küzdelmek árán válik egy alakítás „nagy alakítássá”, emlékezetes élménnyé? Erre a kérdésre válaszol Bessenyei Ferenc vallomása, melynek kiváltója a legnagyobb gyár drámahős, Bánk bán alakjának a megformálása volt Reméljük, Bessenyei érdekes írásának hamarosan lesz folytatása is, annál is inkább, mert örömmel fedezzük fel, hogy színészeink között ismét akadt egy olyan, akinek a toll is kenyere, sőt stílusa rendkívül világos és élvezetes. Két színész portréjáról kapunk szép, őszinte rajzot az Arcok és maszkok rovatban, Berkes Erzsébet Darvas Ivánt mutatja be az Egy őrült naplója hősének kitűnő alakítása kapcsán, Molnár Gál Péter pedig Latabár tehetségének új vonásait domborítja ki: a harsány nevettető humora hogyan válik lassan fanyar- kás, mély szatírává. Csak ízelítőül ragadtunk ki néhány írást az új folyóiratból, talán ennyi is elég ahhoz, hogy akit a színház a függöny legördülése után is érdekel, belelapozzon és tartósan megbarátkozzon vele. — kovács — A szellem műhelyei A napokban Mozsgón résztvettem a helyi értelmiségi klub egyik összejövetelén. Mint Lengyeltóti János, a mozsgói körzeti művelődési ház igazgatója elmondta: a község, helyesebben a körzet értelmiségi klubja három év óta működik, korábban a szigetvári járási tanács illetékes osztályával és a TIT- tel közösen, egy idő óta önállóan. A körzethez négy község tartozik: Mozsgó, Csertő, Almáskeresztúr, Szuli- mán. A klub az őszi-téli idényben havonta egy-egy összejövetelt rendez, meghívott előadókkal! gondosan megbeszélt témákkal. Két téma az idei öt közül: A giccs és a ponyva ellen — A fiatalkorúak» bűnözése és annak megelőzése. A négv községben körülbelül huszonöt olyan értelmiségi él, akikre a klub számíthat és számít. Közülük tizenhat-húsz rendszeresen és érdeklődve eljár az összejövetelekre. Ennyi a jelentésszerű információ. S mi van mögötte? Az embert a jelentések nem elégítik ki. Mi az, hogy értelmiségi klub? Falusi értelmiség? Orvos. Agronó- mus. Pedagógus. Övónő. Tanácsi tisztviselő... Az ember emlékei és elképzelései kissé összekuszál ódnak. Korán megöregedett falusi tanítók vonulnak elő valahonnan; kevés iskolai végzettségüket nagy tapasztalattal és lelkesedéssel pótoló községi vezetők; a sáros, vizes nadrágjuk szárát a tűz mellett szárítgató orvosok; a pinceszeri mulatság hangulata után szobája ajtaját magára rigliző magányos tanítólány... A közvélemény gyakran ezzel a fárasztó, idegen, kicsit száműzött — és nem valami egyértelmű — képpel azonosítja a falusi értelmiséget. Ha van is ebben a képben valami igazság — mert van —, de a képnek ez csak az egyik oldala, egyik tónusa. Igaz: falun az egyetemet, főiskolát végzett fiatalemberek általában nem úgy kezdik az életüket, hogy ettől a naptól kezdve csakis nagyon boldogok lesznek — s igazán boldogok valóban, csak azok lehetnek, akik a tájat szülőföldjükké tudják fogadni. De: a pályáját falun kezdő fiatal értelmiségiben az átlagosnál lendületesebben és döbbenetesebben fejlődik ki a társadalmi kötelességérzet, a felelősség, amit a hivatása, a munkája és az őt körülvevő emberekkel szemben érez. Ez egyeseket egy idő után megrémít, másokat hű áldozatvállalásra, hivatásszerűségre serkent M itől lesz értelmiségi az értelmiségi? A válasz világos: az iskolai végzettségtől, amelyről különböző bizonyítványokat kap, ezt bemutatva igazolja, hogy mit s mennyit sajátított el a választott tudományokból. Valóban. Szakmai értelemben az iskolai végzettség szerint lesz valami értelmiségi, de társadalmilag még nem biztos, hogy az lesz. Falun más az értelmiségi helyzete és szerepe, mint a városban. Nem csupán azért, mert falun nagyobb a sár, és az életformák technikája közt is van egy kevés eltérés. Falun az értelmiségi sokkal jobban érzi — vagy kell éreznie — társadalmi helyzetének súlyát, mint mondjuk, egy nagyvárosban. Városban egy mérnök, vagy egy tanár nem szaladgál naponta közügyekben — vagy nem kell mindenkinek szaladgálnia, mert elvégzik ezt a hivatali szervezetek, arról nem beszélve, hogy másoknak nem is jut eszükbe, hogy esetleg szaladgálni kellene. Falun, az emberek, a lakosság szemében aki tehet valamit a községért, aki kijárhat valamit a köz ügyeiben — mert hisz biztos jó kapcsolatai vannak a különböző járási, megyei hivataloknál — az csakis az orvos, a pedagógus stb. Egy nagyvárosban nem nagyon figyelik, hogy mit csinál egy tanár, vagy egy mérnök, nem várják el tőle okvetlenül, hogy tegyen valamit a köz érdekében, és ő tegye először, különben minden kezdeményezés köny- nyen a hamisság látszatát kelti. Az értelmiség helyzete, szerepe más egy faluban, és más egy városban. S ebben a természetes különbözőségben felfokozódik, érdekes és fontos színeket kap minden olyan mozgalom, amely a falusi értelmiség körül álakul ki. Ilyennek látszik ez az értelmiségi klub is. A zt mondják: falun van televízió, rádió, könyvtár, újságok — ez együtt a bonyolult külvilág, amely éppúgy az ember rendelkezésére áll, mint a nagyvárosokban. Azt mondják: falun van kártyakompánia, összejáró baráti társaságok, nagy anekdotázó jókedv, s ivászat is persze, a pincében — ez együtt a „társadalmi élvezet”, amely adott esetben sok mindent pótolhat a városi civilizáció áldásaiból. Adott esetben pótol is. Mindez egy kis kiigazítással, kevésbé egyoldalú módosításokkal elfogadható. De mindezeken felül van valami. Van egy természetes életigény — s természetes kötelezettség — amelyet sem a kultúrtechnika otthoni kényelmei, sem a legpompásabb szórakozások, élvezetek nem elégíthetnek ki. Megfogalmazva szimplán hangzik, de így lehet csak kifejezni: a falusi értelmiségnek közvetlen, szinte naponta megújuló társadalmi hivatása van. A falusi értelmiségnek így vannak kérdései, amelyekre választ akar hallani, amelyekre választ kell szereznie, és majd magának is választ kell adnia. A falusi értelmiség nem térhet ki a társadalmi szerep elől. Egyéni tekintélyük, az irántuk kialakuló köztisztelet ebből a szerepből, ennek a szerepnek a vállalásából, és hogyanvállalásából alakul ki. A másik oldalon pedig: a község vezetői mire se mehetnének a helyi értelmiség munkája, ötletei, mozgósító példája és aktivitása nélkül. A televízió, a rádió, az olvasás, a jóhangulatú italozások, a baráti társaságok önmagukban nélkülözhetetlenek, de ezek mellett kell lenni a közelben egy szellemi műhelynek. Egy szellemi kohónak, ahol időnként tájékozódni lehet, ahol vitatkozni lehet — és tévedni is anélkül, hogy egy tévedés árnyékba borítana egy embert — ahol felparázslik a szellem. Amikor az értelmiségi nem azért megy be a művelődési házba, hogy a honismereti szakkör foglalkozását vezesse, vagy az irodalmi színpad műsorát rendezze, hanem maga is beül a társalgó karosszékébe, és a fontos dolgok érdekében szólni, gondolkodni, vitatkozni akar. Mi legyen a téma? A témák ma még természetesen kissé merevek, túlzottan ismeretterjesztő jellegűek. Nem baj, ez majd a későbbiekben kialakul. Kialakítja majd a szellem igénye. A témák előbb-utóbb igazodnak majd a szellem, a közélet, a társadalmi program problémáihoz. Egyelőre minél több falusi értelmiségi klubra volna szükség. Aztán majd arról is lehet meditálni, hogy milyen is legyen igazából az a falusi értelmiségi klub? Thiery Árpád 1 * k
