Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
6 DunanraM iKtpto 1968. december 3t> 1/ abátujjával dörzsölni kezdte •^az ablaküveget, de sehogy se akart lejönni a piszok. Ráköpött egy kicsit, úgy dörzsölte tovább. Lassan kerek folt támadt a szürke üvegen, szinte világított, mint a fiény felé tartott fazékon a lyuk. özvegy Balog Imre kinézett a fényes kerek lyukon a világba. Ugyanazokat a macskaiköveket látta, amiket évtizedek óta. Szemben ugyanazt a málladozó szürke házfalat. Azt a sűrű téli szürkeséget, amit idebent a szobában is érzett az elhagyatott tűzhelytől egészen a poros ablakig Meg még beljebb, a fejében, a szívében. özvegy Balog Imre szemügyre vette a pucolóruhának használt kabátujj at Nem látszott rajta az új piszok, csak a fekete cérna, amivel ő maga húzta össze nemrég azt a nagy fogasszélű hasadékot Fekete cérnát talált csak, szürkét nem. Fekete cérna a kredenc felső polcán, hátul, a három beporosodott aranyszélű csésze, a régi vasárnapi sótartó és a légypiszoktól pettye- zett, csipkés papírcsík mögött Fekete cérna a kredenc felső polcán, egészen hátul. ■ Ha benyúl érte az ember, kezével megsérti a díszsótar- tó éves porrétegét. Azt az egyenletes, néma, háborítatlan porréteget ami a szívén is... esztendők óta... mikor még Piroska vasárnaponként elővette az ünnepi sótartót... re- megő-gőzőlgő leveshús ... a torma illata ... Piroska aprómintás öregasszony-köténye ... lebbenő kockás törlő ... a torma illata ... fehér abroszon fehér tányérok... rádiómuzsika ... a torma illata... Délelőtt volt a legrosszabb szaka a napnak. Délután még csak kiment néha az utcára, találkozott egy-egy ismerőssel is, illőn köszöntötték, kalapjuk szélét barátságosan megpöccintették, olykor azt is megkérdezték: hogy van, Balog bácsi? Téli délutánokon ld lehet menni az utcára, még messzibbre is, nem látja meg egyetlen kirakatüvegben sem magát Vagyis azt a kopott, görnyedt vénembert akit nem lát szívesen, aki olyan idegen... Télen korán sötétedik. A délelőtt a legrosszabb szaka a napnak. Hosszú. Rettentően hosszú. A i'án vekkerére asztmás ketyegése, más semmi. Havonta egyszer a postás .., Balogh Imre roskadtan állt az ablaknál Nyakszirtje remegett Biztatta magát — Ne légy ostoba, ne légy ostoba... Hallottál az öreg Májértój, aki megháborodott az egyedüllétbe. Van teneked fiad Is, családod. Hébe-hóba levél is jön, megjön az a leva, ha élőbb nem te, Imre-napra bizonyosan ... Mindig a lábadon álltái, mindig... A Majer az más volt... özvegy Balog Imre nézte a macskaköveiket és egy mondat csengett a fülébe: minek él az ilyen. Egyáltalán nem emlékezett rá, milyen volt az az ember, aki ezt mondta. Talán nem is nézett akkor az arcába. Csak a mondat Az úgy csengett át a magányos hónapok sűrű pókhálófonadékán, mintha e pillanatban mondaná valaki, itt a szobában, mellette, bele a fülébe. A sarkon egy fiú és egy lány tűnt fel. özvegy Balog Imre közelebb hajolt az üveghez. A lány derék barna teremtés volt hosszú haja göndörség nélkül, súlyosan esett a vállára. Hasszúszárú. csizmát viselt és igen rövid, prémmel díszített kabátkát. — Balog Imrét keresem — mondta. — Milyen ügyben? — kérdezte az öreg, és átfutott az agyán, hogy talán el akarják venni a nyugdíját — A gyárból — mondta a fiú, a kötelességteljesítők száraz hangján. te úgy gondolta, az arcában van valami megfoghatatlan ernyedtség, ám talán nem is ilyesmi. Mintha a fiú sima lenne, mint a halak, amikel nézni lehet csak, ahogy tovacikáznak, beléjük akadni nemigen. — Egyszóval — mondta a fiú — eljön a találkozóra? — Hogy nem fázik a... — gondolta Balog Imre, félig aggodalmasan, félig meg a régmúltból felderengő kajánsággaL A fiú is igen fiatal volt, jóvágású zömök legényke, kabátja, a hideg ellenére, hetykén zsebredugott karja mögött fityegett. Járt a csípős téli szél is, a fiú kabátja meg-meg- lebbent. Az öreg most ijedt meg igazán. A gyárból — azt mondja ez a tejfeles- képű. Mi köze neki a gyárhoz? Tíz éve tán, hogy feléje se nézett. Mikor először érezte, hogy van, nem ment többé. — Maga ott dolgozik? — nézett a tejfélesiképűre, és egyszeriben valahogy képtelenségnek érezte az egé— Kik lesznek ottan? — ocsúdott az öreg. Az öreg összerezzent. — Ezt hogyan érti? — Nem olyan könnyű, ne higgye — mondta keserűen a fiú — se lakcím, se semmi... Kész nyomozás. Sokán meg már nem is élnek. — A fiú véletlenül az öregre nézett és zavarba jött. — Azt is mondja a titkár — folytatta sebesen — hogy ha van rá igény, körülvisszük magukat a gyáron, megmutatjuk, mit fejlődött. A szereidét teljesen renoválták, rá se lehet ismerni. Legutóbb egy német berendezés ... — Mikor kell bemenni? — mondta fakón az öreg. — Ötödikén. Ott lesz a régi igazgató is, azt is én nyomoztam ki, talán tetszik is... — A Krémer Pista — az öreg a messziségbe révedt. — Nagyon szerette a disznósajtot — Mondom: fiatalok, meg azok az öregek, akiket még meg tudtunk láb alatt találni. Az öreg kíváncsian nézte őket Szerelmesek ezek vagy nem szerelmesek? És a lány..ez a derék magas teremtés, tud-e ez a lány kenyeret sütni? Nem tudta, miért gondol ilyet de ahogy a párt nézte, az anyja kerek piros arca rémlett föl valahonnét a nagyon-nagyon messzi múltból. Orrrában egy szemernyi ideig tán még a kemencéből előbújó friss kenyerek illatát is érezte. Nem, hát ez a lány nem tudhat kenyeret sütni, szontyolodott el az őre«, és ez a szépszál legény is biztosan csak valami irodakukac. A fiú meg a lány épp ő előtte álltak meg, láthatóan tanakodtak, a lány, hosszúszárú csizmája sarkán, játékosan körbeforgott, a fiú utánanyúlt de a lány nem esett el, hanem csak nevetett Aztán kisétáltak az öreg távcsövének látóköréből. Újra az üres macskaköves utca szürkéllett előtte. Az öreg érezte, hogy ez a kis fényes kerek folt furcsa kapcsolatot teremtett ma közte é6 a kinti világ között. Nemcsak ő lát ki ezen át a világra, hanem a világ te bekukucskál a lyukon, és itt, ebben a félhomályos szobában ... E rős kopogás az ajtón, özvegy Balog Imrének összeszorult a torka rémületében. Ugyan ki lehet? A postás, az még három hétig nem jön. Míg az ajtóig ért, már meg is találta a magyarázatot Eltévesztették a számot, a Kisjakabékat keresik. Igen, Kisjakabékat keresik, az ajtó előtt egy pozsgásképű férfi áll és fehér papírba tekert borosüveget szorongat a kezében. Aztán azt mondja: úgy látszik, eltévesztettem... ezekbe az öreg utcákba az úristen se ismeri ki magát... Mi lenne, ha beinvitálná a pozsgásképűt? Az ajtóban a fiú állt a zsebre rakott kezű. Arcán friss borotváltság és rosszul titkolt kedvetlenség. szét Fel rémlett előtte az egész élete. A hajnalok, amikor rekedt berregéssel megszólal feje fölött a vekker, ő kiugrik a csíkos, átnedvesült dunyha alól, de hirtelen, egy mozdulattal, még félálomban, ahogy katonáéiul ál megszokta. Magára löty- tyenti a jéghideg vizet, sokat a tarkóra, attól észhezjön az ember. Piroska már ott topog körülötte fől- digérő barkethálóingében, becsomagolja az egymásra borított kenyérszeleteket, előbb szalvétába, aztán vastag újságpapírba. A hosszú Albert utca végén jár, mikor felbúg a gyári sziréna, a sarkon már feltünedeznek a többiek is, kattog a blokkolóóra, a portás megereszt egy-két régi viccet, fönt Krémer Pista kipakolja elmaradhatatlan disznósajtját, vastagon nevet, krákog, köhög, szidja a bagót, aztán rágyújt ö meg odamegy a helyére, az öreg sate fölött a vaskeretekkel szabdalt, koszos ablakon alig jön még be egy kevés reggeli világosság, a vaspor, az olaj, a fényesre kopott szerszám- nyelek szaga megcsapja az orrát — erós, férfias, utánozhatatlan szag, nélkülözhetetlen szag — úgy nyomul a tüdejébe minden reggel, mint a legtisztább hegyilevegő, lassan, élvezettel végigtörli a munka- padot, érzi, hogy otthon van... — Technikus vagyok — «fiú hangja riasztotta föl az öreget Ott álltak a konyhában, a fiú lopva körülnézett és az öreg meglátta arcán a villanásnyi komorságot — Mivel szolgálhatok? — mondta ellenségesen. A fiú magyarázni kezdett, valami gyártörténetírásról, valami klubról, valami titkárról, aki „igen agilis”, meg valamilyen találkozóról. Az öreg közben felmérte; divatos hányavetiségén kívül semmi kivetnivalót nem találhatott a fiún, még— Hehe — vigyorgott a fiú és megindult az ajtó felé. Az öreg megfogta a kilincset — A lányt — motyogta bele a fiú arcába — miért hagyta kint? — Nem akart bejönni — felelte gépiesen a fiú, aztán kiült arcára a megdöbbenés. A lány meg is kérdezte odakint. — Miért nézel ilyen bambán? — Azt kérdezte: a lányt miért hagyta kint És hogy a régi igazgató nagyon szerette a disznósajtot. — Megháborodtál — mondta a lány barátságosan. — Egyébként megmondhattad volna neki az igazat: a lányt azért hagytam kint, mert nem akart bejönni, mert nem bírja az öregeket, ideges lesz tőlük, és mert ő semmiesetre se akar megöregedni. — Megmondtam — dünnyögött a fiú. A lány gyanakodva ránézett, aztán megvonta a vállát — Adj egy cigit — Kifújta a füstöt és kijelentette: — Megmondhatnád annak a marha Lábodinak, hogy amit kiagyal, csinálja is meg maga. Ne mással végeztesse a piszkos munkát — Ugyan hagyj már békén! — förmedt rá a fiú. A lány nem akart veszekedni, belekapott, arcát a fiú frissen borotvált képéhez dörzsölte. Amikor az öreg látómezejébe értek, a lány éppen a fiú szájába dugta a cigarettát és hízelegve hozzásimult — Vizesrongy — gondolta az öreg szórakozottan — vizesronggyal kéne ezt lepucolni. Ott állt sokáig a távcsőre tapadva, nézte a néptelen utcát, s a szemközti málladozó házfalat J. JEVTUSENKO A FORRADALOM MOZARTJAI Hallgatom az utca zaját, táruló szívvel fordulok feléje: mint az óceán odaát, úgy zúg a forradalom zenéje. E zene mindenható. E zene: férfiasság. Épp olyan mint Fidel Castro és lelkesítő, akár csak Mozart. E zene szerteviszi Castro beszéde hullámai* E muzsikát az is hiszi, ki most nem lehet vélem Itt Obreres y campessinos — leghfibb fiai a népnek, a forradalom mozartjai kik a zenész nyomába lépnek. A forradalom mozartjainak ellenei voltak is mindig, de a mozartok nem nyugosznak és győznek, győznek mind a sírig. Emberek, olajos svájcisapkák, s sombrerók, miket szalmából fonnak — ezek nem operettkatonák, ez oratóriuma új kornak! E zene: madárnak szabad szárnya, e zenében minden szent, szabad. Ha valaki hamisan játssza, a zene fölmentést nem ad. Tudom, ha megszólal e zene sok nrat kiráz a hideg, s csillárok pislogó szeme a tengeren túl viliózva ■ remeg. Hogy? Hogy e kemény zenének nem nagyon örülnek önök? A muzsikán nem maguk győznek — a zene győz maguk fölött! Nem akarok én tapsot dicsőséget, mely tovaszán, azt akarom, ha kell, legyek ott hol a forradalom kara muzsikál. Legyen a hangjegy célgömb a puskámon. Nem kivánok ennél többet és a harcot becsülettel állom. És majd késő ivadékok mondják, hogy e szent zenében hittem én és voltam új, forradalmi Mozart s nem Salieri a harc idején! Ferencz Győző fordítása Van, akit zavarba ejtett, van akit egészen felbosszantott, másokat elkedvetlenített de valószínű, hogy nagyon sok nézőnek kisebb-nagyobb csalódást okozott az első magyar szuperfilm, az Egri csillagok. Miért? Azt hiszem, mindenki valami óriásit várt az Egri csillagok megfilmesítésétől, amelynek ehhez fogható méretű hazai filmelőzménye még nem volt, de volt kitűnő előzetes publikációja, s mindenek előtt van egy örökéletű regényelőzménye, amely nem csupán kötelező iskolai olvasmány, de nemzeti történelmi szépirodalmunk talán legszebb s legbecsesebb regénye. Elsősorban ezért a nagy csalódás. A történész a pontosságot, az események igazságának teljességét, az összefüggésekét hiányolja. Az átlagnéző a regény felejthetetlen emlékét, élményét követeli. A még átlagabb néző és a gyerekek pedig láttak már néhány külföldi szuperfilmet, mint a Háború és béke, a Keresztesek és más nagy produkciók, és ezek a filmek egy kissé elkényeztettek, legalábbis ebben a műfajban. Az Egri csillagok nem az, amit a nagyközönség várt, s nem az. ami a film lehetett volna. A cselekmény szórtsága állandó zavart keltett a nézőben, újra és újra be kellett kapcsolódnia, ugyanakkor a lassú, már-már vontatott expozíció mellett a film más részeiben is elég sok volt a fiimi üresjárat, a kiegészítő attrakció, a töltet nélküli jelenetek. A vékony, többnyire a harci rohamokba vesző filmcselekmény lényegében Ju- murdzsák alakjához, pontosabban a talizmánjához kapcsolódik, illetve kedves hőseink sorsához: Cecey Évához, Bornemissza Gergelyhez, Mekcseyhez, Török Bálint fiához. A cselekmény részei azonban gyakran elkülönülnek egymástól, ezáltal maga a cselekmény elvékonyodik, szükségszerűen felszínes marad, amit egy-egy szép táj látványa, egy-egy virtuóz táncjelenet, egy pompás ágyútalálat, vagy egy jól helyezett hegyes nyíl süvítése nem pótolhat. Szükségszerűen kevés a dialógus. A jó dialógus még ennél is kevesebb. A tömegjelenetek impozáns külsőt mutatnak, pláne, a pompázatos színekben — távolról. Közelről szinte riasztó a gyakorlatlanság, a színek elfakulása, a csata jelenetek bizonytalansága. Az nem jó, ha a néző a széken fészkelődni kezd, mert a film közben rájött, hogy moziban van. Az nem jó. ha a néző rápillant a technikai eszközök tengerére, bőségasztalára, ide is pillant, oda is pillant, aztán mosolyogni kezd, s ha netán egy égő szalmaglória rosszkedvében véletlenül elhagyná fiimi életét és kicsapódna a nézőtérre, a kedves néző még csak el sem kapná a fejét. Az nem jő, hogy a statiszták ezrei (honvédségünk derék katonái) mielőtt a rendező utasítása szerint holtan elzuhannának, megnézik maguknak a helyet, hogy hová volna érdemes ledőlni. Mindez nem jó. Távolról néz ve úgy tűnik, hogy a filmben mindén bent van, amit Gárdonyi Géza és összes olvasója beleálmodott, közelről nézve azonban nincs sok benne. Nem több. mint egy karácsonyi képeskönyvben, amiben csaknem minden valamirevaló színészünk helyet kapott. Néhánynak közülük ugyan nem a neki megfelelő helyet osztották ki. de így is szívesen emlékezünk vissza Venczel Verára, Sinkovits Imrére, Agárdi Gáborra, Tahi Tóth Lászlóra, s még néhány színészünkre. Nem kétséges: szupervárakozás előzte meg az Egri csillagokat, s most az ember a nyilvánvalóul szórakoztató vonások, a nyilvánvaló értékek mellett is mérgesen elhalad, pillantást se nagyon vetve ezekre a kis értékekre — és csak arra gondol, hogy a jó szuperfilmhez kevés a népes statisztéria, a kitűnő operatőr, kevés a szüntelenül dübörgő ágyútűz. a füst és a falak omlása. Tapasztalat is kell. Magas szintű technikai apparátus is kell, amely képes megtéveszteni a mai nagyon kifinomult és gyanakvó nézőt. S persze, ezeken kívül kell még néhány apróság. A magyar történelem tele volt pirrhuszi győzelmekkel. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb az egri vár hősies védelme Dobó kapitány vezetése alatt. Fájdalmas, tanulságos, izgató emléke a sok tekintetben józanul tisztázandó történelmünknek. Olyan emléke az egri hősies védelem, amelyből lehetett volna — a szó legnemesebb és társadalmi értelmében vett — izgalmas történelmi filmet csinálni, amely egyben szuperprodukció is lett, volna. Nem így történt. Ez a film más volt. Nem tudok szabadulni egy párhuzamtól. Idézem a regény első sorait: „A patakban két gyermek fürdött, egy fiú meg egy leáhy. Nem illik tán, hogy együtt fűtődnek, de ők ezt nem tudják: a fiú hétesztendős; a leányka két évvel is fiatalabb ... Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvízesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickolt meztelen mind a kettő...” A film is így kezdődik. De szemérmesen felöltöztetett gyerekekkel, illedelmes gatyács- kában, romantikus ingecské- ben. Azt hiszem, a regény és a film között ennyi a különbség. Marad a kérdés: a jegypénztárak előtt mégis miért állnak sorban az emberek? Mert mind emberek vagyunk. Még a kritikusok is. Thiery Árpád I HALLAMA ERZSÉBET: TÁVC S Ő EQRI CSILLAQOK
