Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
6 Dunanimt napio 1968. november 7. K. PAUSZTOVSZKIJ: ^en sokszor elmentem « Villa Borghesébe, és mehettem volna oda mindennap, csupán azért, hogy az útka- nyárból elnézzem Róma föl- iülesillanó ezernyi fényét. Ezek nem üres szavak. Róma valóban ' úgy villogott a távolban, ahogyan a megsárgult márvány szikrázik a ráhulló napsugarakban. Az őszi naplemente bronzfényű lobbanásai fel-felvillantak Szent Péter templomának kupoláján, ódon épületek csúcsain. Októberben jártunk már, de nem hallatszott a hulló levelek megszokott nesze, mint nálunk Oroszországban. Egyetlen hang uralkodott a Villa Borghese mélabús, kihalt kertjében: a szökőkút magas csengésű csobogása. Halványzöld sugár ömlött a márványmedencébe, színe akár a tengervíz. Ebbe a medencébe is nyilván szokásból, apró ezüst pénzérméket dobnak a turisták, akár a Fontana Trevibe. A pénzdarabok meg-megmoccantak a zuhogó víz súlya alatt. Az érmékre vert allegorikus istenarcok — gyönyörű földek: Franciaország, Itália, Görögország jelképei —, mindha szomorkod- tak volna, hogy egész éjszakán át a medence mélyén, a hideg vízben kell heverniök. A szökőkútnál ültem egy kőpadon. Soha nem ült le mellém senki. Csak egy pepita nadrágos, ügyes kisfiú görkorcsolyázott el mellettem időnként, végigrobogott az aszfalton, s eltűnt a Villa Borghese mögött Különös, de úgy éreztem: társtalan lény a szökőkút. Még sajnáltam is, mint egy elhagyatott öregembert Élete egyhangú volt: csak csobogni éjszakáról éjszakára, míg föl nem kél Róma fölött a párás hajnal. Tudjuk, milyen nehéz álmatlan éjszakái vannak az öregembernek. Nagy ritkán egy ismeretlen csillag lobban fel a messzi égbolton. Halváig sugara megremegteti a szökőkút medencéjében a hideg. vizet. És éjnek évadján ez az egyetlen találkozása szö- kőkútnak és eleven lénynek. Rómában sokkal hosszabbnak éreztem az éjszakákat, mint a moszkvai téli éjeket. Éjjel néha felébred az ember a ritmusban ismétlődő toronyóra-ütésekre, ül az ágyán, figyel-fülel; és sehogyan sem szánja rá magát, hogy felkeljen, felöltözzék, s kilépjen az Albergo Nazionaléból a római éjszakába. Kimenni és céltalanul bekószálni a néptelen titokzatos utcákat, ahol csak karabinierékkel találkozhat az ember. Éjszaka mindig kettesével járnak; hallani, amint meg-megcsörren a kardjuk. Megy az entber a római éjszakában, át a Teverén a Trasteverébe, a homályos negyedekbe, ahol hónapszám nem hallani egyetlen orosz szót sem. Ettől szomorú lesz az utas. Ügy érzi, csapdába esett, és reménytelenül eltévedt a sötétbarna házak között. Elüldögéltem a szökőkút mellett, aztán elbúcsúztam tőle, s megindultam fölfelé a széles díszlépcsőn, a Galleria Borghesébe, beléptem az első terembe, és azonnal leültem egy padra: hozzá kellett szoktatnom szememet a mennyezetről áradó rózsaszín fényhez, amelyet aranycsillogás tört át. Mintha ebben a tágas és magas teremben éppen leáldozott volna a nap. A fény Giovanni Battista Marchetti és Demenico de Angelis festményéből áradt, amely beborította az egész mennyezetet és a falakat. Aki belépett a terembe, halványpiros fénybe vonták a falfestmény színei. Az emberek arca gyöngéd lett, és megszépült ettől a fénytől. Különösen a fiatal lányok s a gyermekek arca. Meg a fiatal japán nő kifürkészhetetlen porcelán-arca is. Vele már többször találkoztam a Villa Borghesében. Igen óvatos léptekkel járta a Galleria termeit, feje kissé előrehajlott, mint virág a szárán. Zárkózott pillantású sötét szemével nézte Bernini szobrait; a csodálatos mesterét, akinek kezében engedékennyé vált a kő és meleggé, VILLA BORGHESE mint az emberi test. Kiváltképp Proserpina csípőjén örökre ott maradt a rabló Plútó ujjainak mély nyoma. Egyszer, amikor a Villa Borghesébe látogattam, föltűnt, hogy a fiatal japán nő hosszasan nézi Proserpinát, majd körülpillant, s karcsú, erős ujjaival megszorítja saját karját, amely csaknem a válláig csupasz volt. És ugyanolyan mély nyomok maradtak a karján, mint Proserpina csípőjén. Elmosolyodtam. A japán nő észrevette pillantásomat; elpirult. Megcsillant szabályos fogsora. Erre a szinte haragos mosolyra levettem róla tekintetem, s átmentem a szomszéd terembe. Ott feküdt kerevetén az elkényeztetett Paolina Bonaparte, ahogyan Canova márványba véste. A heverő minden gyűrődését, redőzését a tökéletességig kimunkálta a művész. Ebből a laza puhaságból emelkedik ki Paolina kecses leányalakja, arányos szép háta és szűzies keble. Észrevettem, hogy a Villa Borghesébe olykor betévedt' szerzetesek igyekeztek szemlesütve elmenni Paolina mellett. De a szomszéd teremből mindig visszapillantottak rá és zavartan mosolyogtak. A huzamos időzés a Galleria termeiben kifárasztja a látogatót. A festmények tűnődő madonnái, elrévedező szentjei túl nehéz és pompás szövetekbe öltöztek. Kőből faragott székekben ültek, s az ablak előtt az alacsony dombokon satnya fű tenyészett, csak a bárányok tudták tépdesmi. Ebben a Júdeábán, ebben a Betlehemben és Názáret- ben nyilván nem volt elég levegő; úgy látszik évszázadokon át ugyanaz a nap tűzött rájuk, amely a festményeken olyan lassan hajlik nyugovóra. önkéntelenül is mélyet lélegeztem és szerettem volna, hogy erre a perzselt bibliai tájra hatalmas záporeső zúduljon: De ez nem következett be, és valahányszor kiléptem a Villa BorghesébőL Róma fölé mindig ugyanaz a fülledt kora este borult, megint egy fülledt éjszakát ígért. A szálloda komor és sötét éttermében szomszédom, egy zágrábi horvát férfi zavart mosollyal figyelmeztetett, hogy ismét fullasztó éjszakájuk lesz az asztmásoknak, mivel sirokkó fúj. Nemcsak a horvát férfi meg én szenvedtem a légszomjtól. A fiatal japán nő is majdnem minden éjszaka lement a szálló üres, tompított világítású halijába. Ott mégis több volt a fény, mint a szobákban. Az olaszok szűk- markúan bántak a villanynyal. A portás kivitt a haliból az utcára, a szabad levegőre egy kis karosszéket, a járdára állította, a szálloda forgó üvegajtaja elé; a japán nő hosszú ideig elüldögélt ezen a széken, szinte egész éjszakán át, amíg csend és hűvösség honolt Róma utcáin. A portás elmondta nekem, hogy ez a magányos lady csupán látszatra fiatal, valójában már közel jár a negyvenhez. Átélte az atombombatámadást Nagaszakiban, életben maradt, de azóta sokkja van: fél egyedül maradni, emberi társaság nélkül. Ezért napközben szüntelenül járja Rómát, s az éjszakát a hallban tölti; ha nem esik, elüldögél a járdára kitett karosszékben a szálloda bejáratánál. A hallban mindig ott virraszt körülötte a portás meg két-három szobalány, pincér. — Nagy szüksége van a levegőre — tette hozzá a portás. — S ezen kívül: emberi hangra. Olyankor nyugodt. Mi már megszoktuk. A karabi- nierék is megszokták; nem kérdeznek tőle semmit. Csak köszönnek neki és vigyáznak, nehogy valaki háborgassa. — Nagyon szomorú ez az asszony — mondtam —, és nagyon szép. — Si! — helyeselt a portás. Föllapozta a vastag vendégkönyvet, sóhajtott, s így szólt: — Szingapúrból érkezett. — Mi lehet a foglalkozása? A portás újból bepillantott a könyvbe. — Azt írta be, hogy újságíró. Bárki beirhat neve mellé bármilyen törvényes foglalkozást Ha gyakran találkozunk valakivel, fokról fokra eltűnnek különös vonásai, amelyeket kezdetben észrevettünk rajta. A japán nő megszegte az emberi együttélés e szabályát. Egyre titokzatosabbá, mint rejtélyesebbé vált. és ez a talányosság épp olyan mérhetetlennek látszott, akár a sötétség a tenger mélyén. Esténként néha odaléptem szobám ablakához, kihajoltam, hogy lenézzek a járdára. Megpillantottam a karosszékben tompa fényű haját, kis cipőjének orrát. Ébren volt. Azonnal megérezte, hogy nézik, és nyugtalankodni kezdett. Ezt a fiatalos külsejű asz- szonyt, a végtelen világnak ezt a parányát idevetette a kozmikus robbanás hulláma, át az egész földgolyóm, az évezredes Rómába és letette az Albergo Nazionale küszöbén. És ugyanez a hullám lehet; hogy egyszer csak messzire sodorja, bármennyire szeretnénk is meghosszabbítani itt- tartózkodását, a pillanatnak legalább egy töredékére. Mind hiába: eltűnik majd ugyanilyen karcsún és kecsesen, mintha csak el akarna repülni, s nyoma vész a zsúfolt milliós fővárosok káoszában, olyanokban, mint ez a Róma vagy szülővárosa. Tokió. Ezekben a zsúfolt városokban a magány mindig az éjszaka legközepén telepszik reánk a maga igazi borzalmasságával, és retteg az ember, hogy gyilkos rejtőzik a. háta mögött, s azt sem tudja, hogyan kiáltson segítségért ebben az országban. Ma késő este elmentem s japán nő mellett. Oly riadtan nézett rám, hogy aggodalommal töltött el a pillantása. Ráeszméltem, hogy meg szeretné érteni, de sehogyan sem sikerül neki: voltaképpen mi is ez az ezredéves, fölfogha- tatlan és számára érdektelen történelmű, idegen város; miért van itt, és mit kéne tennie ebben a közömbös világban. Eben a világban, ahol minden sofőr tudja, hová vezesse gépkocsiját, és a falakon kapaszkodó bougainvillea mindegyik virága tudja, mi a hivatása a földön, s hogy nincs egyedül. A bougainvillea virága nála sokkal otthonosabb Róma köves utcáin, amelynek dús patináját „századok poézisének” nevezzük. A bougainvillea virága egyszerű és karcsú, mint egy kicsi lángnyelv. Miért épp itt nyílt ki, a szállodák falain? A hall bejárata előtt magabiztosan megállt egy férfi; olyan fakó volt az arca és hunyorgó, rossz pillantású a szeme, mintha a földgolyó valamennyi filmintrikusának valamennyi plakátjáról másolták volna ide. Kinyújtotta karját a japán nő felé, hogy álljon föl, de az nem mozdult. — Te! — szűrte foga között a szót a férfi. — Egyetlen pöccintéssel eltöröm a nyakad. A nő nem értette, mit mond. Nyugodtan mosolygott, kis csodálkozással, mint ahogyan a Villa Borghese mesés mennyezetének rózsaszín és arany ragyogása láttán mosolygott. Ä portás hirtelen fölkapta könyveiből sötét szemüveges, barátságosan telt arcát. Majd levetette szemüvegét és nyugodtan kilépett a járdára a hunyorgó szemű férfi elé. — Hagyd békén! — szólt rá halkan. — Különben elviszlek a rendőrségre, vagy lehet, hogy sokkal, de sokkal messzebbre. A portás nyugodtan kivett kabátja belső zsebéből egy éleste fent kerékpárküllőt — a városi késő éjszakának ezt az észrevehetetlen és félelmetes fegyverét. A küllő vége kis famarkolatba volt ágyazva. A fegyver baljóslatban villant meg a portás kezében, akár egy karcsú fürge kígyó. A hunyorgószemű az úttestre hátrált és szapora léptekkel elindult. A portás meg a nyomában: utol akarta érni. — No! — kiáltott fel a hunyorgószemű vadul. Oldalra ugrott, s futni kezdett. — No! — Pronto — szólt a portás, zsebébe dugta a küllőt, és visszatért a hallba. Lassan letörölte homlokáról a verítéket. Én meg arra gondoltam, hogy a portás mestersége korántsem olyan nyugalmas és veszélytelen, ahogy mi gondoljuk. A japán nő bejött a járdáról, megszokott helyéről, belépett a hall nyilvános telefonfülkéjébe és sírva fakadt. Merőn maga elé nézve sírt. Könnyei kövérek voltak, mint a mesterséges könnyek. A pincér egy pohár ásványvizet hozott neki. Fölmentem rideg szobámba, de sokáig nem bírtam elaludni s néhányszor akaratlanul Is elismételtem magamban: „Milyen furcsa és barátságtalan világ!” Mindaddig nem éreztem soha ilyen bántónak a környező világot. „Milyen furcsa és barátságtalan világ!” Nem, nem furcsa: félelmetes! A portás egyetlen mozdulattal annak az embernek a szívébe szúrhatta volna a kerékpárküllőt. És jogosan tette volna. Ejféjtájt dobolni kezdett a tetőkön az eső, rekedten és zubogva rázendítettek a lefolyócsatornák. A mellemre nehezedő nyomás megszűnt, mintha valaki hirtelen kiszabadította volna sokáig marokra szorított, erőtlen szívemet. Ebből tudtam meg, hogy nyilván elállt a sirokkó, miatta lüktetett annyira a vérem, s mindehhez a kimerült idegek kísérete járult. Reggel megint elmentem a Villa Borghesébe. Az éjszakai eső tavacskái kristálytiszták voltak, könnyű pára lebegett felettük. A japán nő Daphne szobránál ült, s amikor észrevett, egész arcát el öntötte a mosoly, ajka kissé kinyílt, mosolygott szempillája is, még az európaiasan szürke, kedves pillantású szeme is. A bejáratnál virágot árultak. Vettem egy szál vérvörös rózsát, odaléptem a japán nőhöz, s a térdére tettem a hűvös és nedves virágot. Olyan hangosan kacagott fel. mintha középkori márványpadlókon valaki egy marék kristálygolyót szórt volna szét, s azok kuncogva, tréfálkozva rajtam, szertegurultak volna a régi kerevetek és karosszékek mögé. A japán nő felállt, megérintette a kezem fejét a csuklómnál: japán módra mélyen meghajolt előttem és elment. Még sokáig úgy éreztem, hogy érintésének finom nyoma a kezemen maradt, mint a nyomok Bemini szobrán. Elment. Útján, végig a terméken, forró szél kerekedett, és csönd támadt Arrafelé ment, ahol a bronzszínű levegőben szendergett Róma Néztem utána; olyan volt hátának íve, mint egy drága hegedűé, csípője szaporán ringott a feszülő ruhában — néztem utána, míg végül vissza nem fordult felém, s a távoli óceánon túli kedves napfény csillant meg mandulavágású, zöldesbe játszó szemében. S ez jutott eszembe: „Ne, a világ nem félelmetes, csak talán furcsa, és én megköszönöm neki azt az ezernyi semmiséget, amely mind tisztasággal és boldogsággal tölti el az embert” — Látod, ő az — mondotta az öreg cipőtisztító a mellette ülő kisfiúnak; mindketten a bejáratnál ültek —, ő az a japán lány, aki az atombomba után életben maradt És mind a ketten kedvesen mosolyogva néztek utána, mintha ezzel a mosollyal szerették volna oltalmazni, amíg csak éL Grata András mja . ARKAQY1J KULESOV, NOVEMBER HETEDIKE Ha először nem ünnepelhettem A piros dátumot Fekszem a fehér fald kórterembe«». Fogoly: beteg vagyok. Lepedőmből mintha bilincs kötöz*«, Az ajtó rám vigyáz, Rendületlenül ott strázs&l fölöttem A börtönőr: a láz. Testem erőtlen, de a gondolattá Nem törhet fájdalom. Transzparensem magasan lobogtatva Vonulok az úton. Bár mozdulatlanul hever as ágyon A testem — létezik. Tömött sorokban felvonni as álom, ~ Hallom léteit. Fehéren rávillan a Néva-partta Az olthatatlan év, Szabadok vagytok, t veletek marad Ki vív az életért. LEONYID MARTI NO V: SZERETEM, S EZÉRT... Én magát szeretem s ezért a világot űjjáteremtem. Vén a világ, sok millió évet élt, sok benne a furcsa, az esetlen, a nevetséges, a suta, az ó, a semmire sem használható. Nézd, a kohók lángolnak, nézd, lesújt egy kalapács, arany és ólom cggyéolvad, eggyéforrasztja a pörölycsapás. Mindennek, ami átmegy a kezünkön, kincseket rejt a gyomra — minden elektronokra esküszöm, én esküszöm minden megbontott atomra: Hát maga miért nem mosolyog reám? Haragszik talán? Vajon mit róhat nekem fel? ...Tudom már, miért neheztel: mert nem formáltam eleddig a fülönfüggőjének párját a kozmikus világenergia parányi forrásává át. Csak nyugalom, kérem, nyugalom! Előbb még meg kell gyógyítanom azt, akit eltorzított a kegyetlen erő, előbb még jogába iktatom azt, akit kisemmizett a lelketlen, s ha örökségébe már visszahelyeztem, ha törvénytelenül kivégeztettet is életre keltettem — akkor a világot újjá teremtem! á l
