Dunántúli Napló, 1968. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-20 / 247. szám
tWS. okiéber 20. putiantmi notno 5 A FILMSZEMLE KÜLFÖLDI FILMJEIRŐL A* Idei filmszemlén hat külföldi film került bemutatásra: két szovjet, egy-egy amerikai, francia, lengyel és angoL Valamennyi filmben, mint általában a mai irodalomban is, van valami közös és ez a morális problémák előtérbe helyezése. Vegyük a filmeket talán bemutatásuk sorrendjében. Az első a francia Jean Luc Godard: A -férjes asszony című drámája. A második egy angol rendező Mike Nichols filmje: A diplomás. Bizonyos szempontból jó, hogy ezek egymás mellé kerültek, mert az előbbi tételt a legvilágosabban ez a két film igazoljaA francia filmben hibátlan, művészi a rendezés, a színészek alakítása csodálatos, a fényképezést tanítani kellene, annyira tökéletes. És mind e lenyűgöző szakmai tudás láttán az emberben felvetődik az is, hogy jó, mindez tökéletes, de minek? Amiért az egész történik, az válik értelmetlenné, ha nem kimondottan negatívvá. Régi felismerés az, hogy a közönség és az úgynevezett művész filmek gyakran elválnak egymástól. Ebben az esetben ’ ez teljesen jogos. Talán néhány szóval mondjuk el a tartalmát: Egy jómódban' élő fiatalasszony, aki egyetlen gyermekét neveli, két férfi között vergődik. Vé- gülis terhes lesz.és az izgatja, hogy kihez tartozik ő maga és a gyerek is. Látszólag mindkét férfit szereti és valójában nem tud döntéhi közöttük. A férj nem tud a szeretőről, a szerető természetesen tud a férjről. Van néhány figyelemreméltó mozzanat ebben a filmben. Meghökkentő telitalálat az, hogy a férj ugyanazokat a mondatokat mondja, mint a szerető, ugyanúgy szeret is, ami a filmből egyébként bőségesen kiderül. Közben rendkívül értelmes mondatokat cserélnek, vagy szórnak szét valamennyien. Magyar felirat nem volt és a tolmács nem fordított le mindent. Nem fordította le pl. az idősödő házvezetőnő monológját az életről, a szerelemről, a fiatalokról és az öregedésről. De ha az ember magyarul elmondta volna a saját gondolatait, lényegében ugyanazt mondhatta volna. Ezek az okos mondatok akár Montaigne gondolatai között is helyet foglalhatnának. A lényegen azonban mindez mitsem változtatott volna. Hogy miért mondom ezt? Mert a filmet alapjábanvéve minden szakmái tökéletessége ellenére is rossznak és amo- rálisnak éreztem. A kérdés is nyitva maradt, nem derült ki, hogy a gyerek és az asszony hová tartozik, azt majd az élet később kideríti a valóságban is, a néző fantáziájában is. Megvallom őszintén kicsit aokallom is már a nyitott kérdéseket. Én, — és gondolom sokan mások is, — szeretjük, ha a kérdésre választ is kapunk. Ugyanakkor elismerem a csak-kérdés-feltevés jogosságát is, de itt modorosnak érzem. Vannak dolgok, amik megoldhatatlanok, de gondolom az asszony ting- li-tanglizása a két férfi között, nem ezek közé tartozik. Akarattal nem mondtam ki a vergődés szót, mert erről itt szó sincs. Folyik közben a jól megrendezett hétköznapi élet és folynak az értelmes mondatok. Az asszony összes vergődése, — ami nincs, — kizárólag ezekben a mondatokban éli ki magát Valójában az asszonynak nem is erkölcsi problémája van, csak problémája és amennyiben erkölcsi kérdést említettem az elején, úgy érzem, hogy ennek a filmnek a középpontjában az van, hogy nincs erkölcs. Azt meg különösképpen nem szeretem, ha a rendező úgy mutatja be a szereplőit eltöltő mélységes unalmat, hogy közben engem is halálra untat. Unalmas ez a film! De talán nézzük a másik filmet, az ellenpólusát, az angolt. Kezdjük mindjárt itt is a tartalommal: Egy fiatalember 22 éves, elvégezte iskoláit és ezt a nagykorúságát ünnepük. Gondos anya, rokonszenves apa és az épphogy a kamaszkorból kikerült fiú, aki ártatlan, gyámoltalan és sportbajnok. Az apának van egy üzlettársa. A fiú a társ feleségének nem különösképp jótékony befolyása alá kerül. Az idősödő és némileg iszákos nő nagy nehezen az ágyába vonszolja a fiút, aki közben beleszeret az asszony leányába. Amikor a leány ezt megtudja, undorral és gyűlölettel fordul el a fiútól és elutazik egyetemre egy másik városba. A fiú utána megy, közben a feleségtől a férj is mindent megtud, az is odautazik. Csúf jelenetek után a kislány elmegy megesküdni egy másik városba az egyik udvarlójával. A fiú utána rohan, éppen az esküvő végére érkezik, amikor a pap becsukja a könyvet. A fiú a kétségbeeséstől arti- kulátlanul a leány nevét or- ditja, a lány is rádöbben, hogy a fiú szereti és némi dulakodás után ott hagy esa- pot-papot Ami azt illeti, a fentiek miatt erkölcstelenebb lehetne ez a film, mint az előbbi, de mégis egyike a legerkölcsösebb filmeknek. Ami történt, az mind mellékes. A két fiatalnak majdnem éteri tisztasága, a szerelmük és az egymáshoz tartozásuk erőssége és humora tündérmesévé avatják az egészet anélkül, hogy az erkölcstelenség egy piüanatra is felmerülne. Sokan giccset emlegettek a filmmel kapcsolatban, de gondolom ez abból a téves felfogásból származik, hogyha valami megnyugtatóan végződik, az már giccs. Pedig lassan annyi film végződik be nem fejeződéssel, pusztulással indokolatlanul is, hogy hovatovább már itt vélem a giccset felfedezni. Azt persze nem állítom, hogy ez az angol film nagy film, hanem csak azt, hogy kedves szórakozást ígér és nem olcsó eszközökkel szerez két derűs órát. Két szovjet film is bemutatásra került. A Rajzman rendezte Kortársaink nagy film. A nagy, szorító, mai eseményeknek epikus, széleskörű ábrázolása. Az élet bonyolultságát, a hibákat is bemutatva egyértelműen pozitív és elsősorban a mélyebb, nem felszínes felelősségvállalás kérdését boncolja. Rendkívül jellegzetes, az egész szovjet népre jellemző alakokat szerepeltet. A rendezés nagyvonalú, a fényképezés, játék hibátlan. A felelősség- vállalás kérdését árnyaltan veti fel és valójában olyan alakokat mutat be, amelyek a kommunista társadalmat olyan naggyá tették, amilyen ma. A másik szovjet, illetve grúz film szintén erkölcsi problémát feszeget: Egy borkombináthoz bekerült két fiatal technikus emberi kapcsolatait kutatja. A két fiatalember közül az egyik kissé gyámoltalan, szétszórt, érzelmes, gyengének látszó. A másik kemény, céltudatos. A döntő pillanatban a határozott elbukik, a gyenge pedig megállja a próbát. Sajnos jóformán csak a kérdés felvetéséig jut el, a megoldás kissé ügyetlen. Első filmes rendező filmje és ez érződik is. • Jó hagyományos filmet készíthetett volna, ha nem kacérkodik a modernséggel, amiből vesztesként kerül ki. A lengyel filmművészetet a Máté élete címú és egy északi könyvből átdolgozott film képviselte. Talán a filmszemle legmegrázóbb, legnagyobb és leghatásceabb filmje. Lírai, drámai, szimbolikus és mindez együtt. . Egy 3ö—40 év körüli ember egy víz partján, egy erdő szélén él egy házacskában a húgával. Ez a fiatalember tulajdonképpen bolond, de különös bolond. Mindenki szereti, nem afféle esetlen falu bolondja. Rendkívüli tehetsége van a szépség iránt. Számára gyönyörű, óriási esemény egy-egy madár átrepü- lése a házuk felett. Tulajdonképpen az az ember, aki beszélgetni tud fákkal, virágokkal, állatokkal. Az élete szép, mert hisz része a természetnek és ember, mert mindazt a szépséget, ami körülveszi é/: ami számunkra már megkopott, azt minden pillanatban újrá éli. Igen, de mindehhez az erőt, Máté létét, a húga adja, aki két ember helyett dolgozik. A húga haja már őszül, az övében még egyetlen ősz szál sincs. Amíg Máté élete a szépség tiszta csodálata, addig a lány semmit sem lát az életből, mert csupán dolgozik. Aztán megjelenik egy munkás, egy favágó a motoros fűrészével, Máté húgát felébreszti csipkerózsika-álmából és ezt a megváltozott világot Máté már nem tudja elviselni. Mindennek más már a hangulata, az értelme, a szépség is megváltozik. Máté elindul utolsó útjára és öreg csónakjával együtt elmerül. Fájdalmas és igaz film a céltalan és értelmetlen szépségről, amely csak pillanatokra valósítható meg és akkor is más kínlódása árán. A valóság kegyetlen, szép és igaz történetéről szól, amely ezt a szépséges, céltalan lepkeéletet nem engedheti meg. Mindezt a szereplők tökéletes játéka és a megszokott magas értékű művészi lengyel rendezés és fényképezés teszi feledhetetlenné. Az utolsó film egy amerikai krimi volt. Címe: Az éjszaka hevében. Van benne néger detektív, — ami szokatlan, — van benne valami társadalmi háttér is, de ez lényegtelen. Jól gördülő krimi, minden különösebb igényesség nélkül, a jelen esetben nem fehér, hanem néger Simon Templarral. Mindent összegezve, meg kell állapítanunk, hogy a bemutatott filmeket végülls szerencsésen válogatták össze. Volt benne magas művészi értékű, kevésbé értékes, problematikus, vígjáték, krimi és ez a hat film végülis valamilyen keresztmetszetet adott a filmművészet jelenlegi állásáról. Szőllősy Kálmán ORSZÁQOS FOTÓKIÁLLÍTÁS A KPVDSz hetedszer rendezte meg foto- amatőrjeinek seregszemléjét, de az eddigi, fővárosi bemutatók után idén elsőízben történt ez „vidéken”. Tudatosan tettem a „vídéki”-t idézőjelbe, mert örvendetes tény, hogy sem a kiáüított képekben, sem a körültekintően igényes rendezés színvonalában nem fedezhető fel valamiféle provinciális jelleg. Ezért is csak sajnálni lehet, hogy a kiállítás propagandája — és nyilván ennek következtében a látogatottság is — messze alatta marad a joggal megérdemeltnek. Az sem hozható fel magyarázatul, hogy a bemutató színhelye nem a Széchenyi vagy a Színház tér, hanem a KPVDSz József utcai művelődési otthonának nagyterme, mert ez semmiben sem marad el városunk többi, úgynevezett kiállítási helyiségénél. Fájó igazság ugyanis az, hogy ezen a téren csak kényszerű szükségmegoldásokról beszélhetünk még ma is, mert Pécs még mindig nem rendelkezik egyetlen korszerű, a város kulturális rangjához méltó kiállítóteremmel sem. (Vajon mikor követjük legalább Dunaújváros sokéves példáját, ha már a szombathelyihez hasonló megoldásra nem is gondolhatunk?) A kiállítás 132 képe között, sajnos, hiába keressük a jólismert pécsi, vagy baranyai szerzők műveit. Az ismert szakemberekből álló bírálóbizottság (Bence Pál, Réti Pál, Topor Zoltán) magas mércéjén ezúttal nem jutottak túl a KPVDSz helyi fotósai. Ha viszont a szakszervezetet említettük, meg kell jegyeznünk, hogy tudtunkkal számos kiállító nem a KPVDSz tagja; az érthetetlen módon (de kiváló képekkel!) itt szereplő norvég Bemtsen-en kívül pl. vagy féltucat orvosdoktor nevével is találkozunk, stb. Ezt talán még meg tudja magyarázni a rendezőség (végeredményben vendéglátók szakszervezetéről van szó), de azt bizonyára nem, hogy miért vált hiánycikké a kereskedelmi, pénzügyi és vendéglátóipari dolgozók sokrétű színes és érdekes munkáját bemutató fénykép? Ilyet ugyanis jóformán hiába keresünk az unalomig ismert témák rendkívül ügyes variációi között, pedig kitől várjuk az ilyen jellegű képeket, ha az itt dolgozók maguk nem tartják érdemesnek erről beszámolni a fotó nyelvén és eszközeivel a szakszervezetek által hirdetett (és fizetett) kiállításon? A bemutatott képek átlag- színvonala dicséretreméltó- an magas; számos ismert, máshol már díjazott alkotást is láthatunk közöttük. A szerzők sorából elsőként a székesfehérvári Kabáczy Szilárdot emlitenők, akinek négy képe kiemelkedő értékű. Ugyanezt mondhatjuk el a norvég „vendégről”; kiforrottan egyéni hangvételű, korszerűen szűkített tónusú, példásan komponált tájai jeles fotóművészre vallanak. Hasonló erényeket dicsérhetünk Makkos László (Baja), Peták Ottó (Bp.) és Szegfű József (Székesfehérvár) egy-egy kiállított képén is, legfeljebb az kérdőjelezhető, hogy erejükből csupán egyetlen ilyen szintű alkotásra futotta-e? Nem így Szentkuthy Istvánná, vagy a középiskolai kiállításokról már előnyösen ismert Móra Gábor esetében, akinek három képe ezúttal is kiváló. Folytathatnék tovább a felsorolást, de a képek egyidejű bemutatása nélkül ennek nincs sok értelme. Annál több értelmét és hasznát látjuk annak, ha megtekintjük az október 25-ig nyitvatartó kiállítást, mert így egy komoly esztétikai élménnyel válunk gazdagabbá. Dr. Szász János Kovács László rajza HANGVERSENYKRÓNIKA BART ÓK—KOD ALY-EST A fővárosból érkező muzsikus-látogató Pécsett természetesen arra a legkíváncsibb: mit árul el a meghallgatandó hangverseny a színvonalról, tartja-e a pécsi zenei élet azt a magas nívót, amely immár évtizedek óta jellemzi ezt a várost? Az idei hangversenyévadot megnyitó Bartók—Ko- dály-est után — bármily különös — nem tudunk erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Egy zenei esemény megítélésénél ugyanis sok minden esik latba és sok mindent figyelmen kívül lehet hagyni az értékelésnél; vannak azonban olyan „technikai minimumok”, amelyeknek hiánya eleve kérdésessé tesz minden véleményt. Ilyen minimum a hangzás biztosítása, a hangverseny- terem akusztikája. Nos, a Pécsi Nemzeti Színház akusztikai viszonyai, illetve a színpadra helyezett ének- és zenekar hangzásképe: egyszerűen nem bírja el a kritikát. Két különböző helyről hallgattam meg a koncertet, a földszintről az első részt, az erkélyről a másodikat. Az erkélyről mindenképpen kedvezőbb a kép, itt csak az énekkar pianói vesztek el a hallhatatlanságba; a földszintről a hegedűkön, néhány kiemelt fúvós-álláson és a szólistákon kívül úgyszólván semmit nem lehet hallani. Olyan a szintkülönbség'' a vonóskar és a fafúvók közt, mintha ez utóbbiak másik teremből szólnának. (S a Kodály-szimfónia nem egyszer vonós-fúvós váltásra épülő szerkezetét ez a körülmény élvezhetetlenné tette.) Pedig milyen egyszerűen lehetne ezen a bajon segíteni! A színpad befedése és a fúvósok külön dobogóra ültetése gyökeresen változtatná meg a helyzetet; ha nem is tenné kifogástalanná — hiszen a prózai produkcióra tervezett színház soha nem lehet ideális koncertterem —, de legalább a minimum, a zenekari hangzás elengedhetetlen alapfeltételei biztosítva lennének. Amit ilyen körülmények közt megfigyelhettünk, abban mindenekelőtt magát a tényt kell örömmel fogadnunk, magára a tényre lehet Pécs büszke: van olyan vidéki együttesünk, amely a maga erejéből meg tudja szólaltatni Bartók egyik legnehezebb művét, a Cantata profanát! Kisebb-nagyobb hibákkal, igen; de mit számítanak e hibák, ha a mű lényege feltárul? Kit érdekel, ha a vadászfugában néhány vonós félrecsúszik, ha a kürt disztonál, mikor megelevenedik maga a vadászat, s a közönséget magával ragadja ez az ősidőket feüdéző hajsza?! Antal György nagy-nagy érdeme, hogy ez így van. Elmondhatnánk produkciójára, hogy sokkal inkább énekkari dirigens, semmint zenekarvezető, megállapíthatnánk, hogy az amúgysem a legjobb Kodály-művek közé tartozó Szimfóniát úgy látszik nem próbálta eléggé és nem tudta élettel megtölteni, megjegyezhetnénk, hogy tempói közt nem mindig simák az átmenetek és az előadásmódjában is van bizonyos szögletesség — de mindezt feledteti áz, hogy a Te Deum és a Cantata Profana lényege, szelleme jelen volt ezen az e$tén! Néhány felejthetetlen pillanata volt ennek a koncertnek: a vadászfuga ellenállhatatlan ritmikus sodrása például, vagy a Te Deum zárórészének monumentális felépítése és ösz- szefogottsága. Kedvező akusztikai körülményék közt nyilván Antal is mérne nagyobbat lélegzeni, egy-egy részletet jobban kiélni. A Liszt Ferenc Kórus viszont — úgy tűnik fel — válságperiódusban van. A tutti-részeknél ez nem any- nyira feltűnő, mint azoknál a szakaszoknál, mikor egy- egy szólam egyedül marad Á tenorszólam hanganyaga és hangereje katasztrofális! A pesti "vendég nem tehet mást, mint, hogy a tényt regisztrálja; az okok feltárása helyi feladat. Mondták, erősén fluktuál a kórus tagsága; nyilván meg lehet találni ennek ellenszerét. Az együttest sokkal-sokkal több siker övezi, semhogy a város kulturális életének vezetői tétlenül szemléljék ezt a krízist ... A Pécsi Filharmonikusok produkcióját a derekas helyt állás jellemezte. A Kodály- szimfónia kidolgozatlanságáról már szóltunk; a két oratóriumban igen szépen játszottak. Különösen kitűnt néhány fúvósművész, mindenekelőtt a kiváló első fuvolás. • A szólókat négy fővárosi művész énekelte: László Margit, Erese Margit, Réti József és Supala Kolos. Mindnyájan feladatuk magaslatán álltak; ha mégis a két férfi-szólistát emeljük ki, ezt csak azért, mert a Cantata Profana-ban álltak helyt és ez a feladat a legnehezebbek közül való. Bevezetőben a pécsi zeneélet híresen magas színvonalára emlékeztettünk. Ügy hisszük, ez a színvonal kötelez, Akkor is, ha olyan nevetséges akadály leküzdéséről van szó, mint egy színpad befedése és külön dobogók felállítása; s, akkor is, ha olyan sokkal súlyosabb problémáról, mint a Lisztkórus feljavítása. A hírnév, a múlt nagy sikerei, a város zenei igénye igényessége kötelez mindenkit, aki Pécsett szívén viseli- a muzsika ügyét. Várnai Péter
