Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-08 / 211. szám
8 Dunantmt napio 1968. szeptember ft. DR. VARQHA KAROLY: ELFELEJTETT ÍRÁSOK SZIQETVÁRRÓL HÁROM MONDA B ár a Zrínyi-mondák kutatásában jelentős eredményt ért el Kováts Valéria, (Szigetvári történeti néphagyományok I. = Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1961. 129—139. p.; II—III. u. o. 1962. 249—285. p ) mégsem gondolható, hogy a Szigetvár-mondák és a Zrínyi-mondák további kutatása nem kecsegtet reményekkel. A kitartó és rendszeres munka szép eredményeket ígér a Dráva-vidék horvát lakossága körében, de — amíg lehet — föl kellene még deríteni a zselici magyarok és németek, továbbá a belsősomogyi magyarok ilyen vonatkozású értékeit is. A monda-kutatás egyik szerényebb eredményeket ígérő ágazata az irodalmi adatok földerítése. Soraink először három olyan értékes mondára kívánják fölhívni a figyelmet, amelyekre nehezen talál rá az érdeklődő, mert eléggé ritkán föllelhető régi írások lapjairól szólnak hozzánk. Tudomásunk szerint nem sok könyvtárunk dicsekedhet a következő című könyvvel: „Elmés és mulatságos rövid Anekdoták, melyeket iminnen amonnan vállogatva egybe-gyűjtött és magyar nyelven kiadott Andrád Sámuel. II. darab. Bétsben. Nyomtattatott 1790-dik Esztendőben.” 1. Álljon itt a monda a forrásmunkából idézett változatlan formában az egykori helyesírással! I, Vitéz Magyar asszony Midőn ama vitéz Hérós Gróf Zrínyi 1566-ban 2500-ad magával oltalmazná Szigeth varosát, melyet Szulimán Török Császár ezer kontyos katonákkal ostromol vala, annyira juta móljára ez az ótalmazó marok nép, hogy kéntelenitetnék olyan nagy tsorda vagy gulya Törökre ki-ütni és igy szer ént sét próbálni. Biztatá ezért a Commendans katonájit erre a próbára, a mely ugyan, mondotta nékiek vakmerő tselekedet ilyen szemmel-látó veszedelmes környiil állásokban; de mind a szükség mind a Királyhoz és Hazához való hűség töllök kívánják. E biztatásra minden katona kész volt nem tsak a Törökkel, hanem a halállal is szembe szállni. Kik közül egyik irtoztató dolgot teve fel magában, t. i. hogy feleségét, ki Nemes születésű, ifjú, szép. és szeretetve méltó vala, tulajdon kezeivel megölje, mintsem pogány kézre bírjon. Az asszony észre-vévén férjének ilyen kegyetlen szándékát, igyekezett azt ezer s meg ezer eleibe való terjesztésekkel más gondolatokra vinni. A többek között azt mondd, hogy ez a halál néki annál -is keservesebb leszen, hogy ötöt hóltáiglan, mint hívséges felesége, nem követheti halálos veszedelmében -is, és éppen ez a "halál választja el ötöt tőlle. Én emlékezem, monda továbbá, esküvésemre, ki azt Ígértem, hogy sem boldog sem boldogtalan állapotban el nem hagylak; követőd kivánok azért lenni a tégedet fenyegető veszedelmekben és halálodban hogy a halál azokat el ne választhassa, akiket a szeretetnek lántza úgy egybe-kaptsolt az életben. Ezután férfi ruhába és fegyverbe öltözvén a férjének bal fele mellé álla. Fel-nyittatának a kapuk, le-ereszíetének a farkas hidak, és egybe el-kezdődék a vagdalkozó viadal mind a két részről igen véresen. A szép ifjú Magyar Menyetske mellől, ki egyik férfinál sem vitézkedett alatsonabbul, el- ésék a férje, kinek halála nemhogy meg- kisebbittette válna vitézségét, őt uj erőt adott, mellyel férje haláláért bosszút álljon. Utoljára ő is halálosan meg-sebesit- tetvén, minekutánna sok vére el-folyt válna, Nemzetének s Nemének örökös ditsöségére vitéz tselekedeteivel éltét bé-re- keszté.—” 2. Egy másik, ugyancsak Szigetvárhoz kapcsolódó mondát — 55 évvel később adott közre Vahot Imre a Pesti Divatlap 1845. évi 32. számának lapjain „Üti emlények” e. írásában. Korának jól ismert írója egy hosszabb kirándulásán elvetődött' Szigetvárra is, ahonnan kocsin vágott útnak Hárshegy irányában Kaposvárra. Szóljanak itt is az egykorú helyesírással cikkének idevágó szavai! ,.Elhagyván a nagyobbára ráczok áltál lakott Szigetet, meg-akartam tudni, vájjon mit tud az e vidéki köznép Sziget történetéről, szóba ereszkedtem rácz, de magyarul is jól beszélő fuvarosunkkal, ki nem kis örömömre valóban szép mondát regélt — nekem Zrínyi leánya és a török zultánról. Ez ugyanis szerelmes lévén amabba, egy nagy terepéig fa alá találkozásra hívd fel a bájoló hölgyet. És Zrínyi leánya meg is jelent a kijelölt helyen, de a helyett, hogy a zultánt megölelte volna, nyilat röpített reá, azonban az ellenség szívébe szánt vessző a nagy fa derékéiba szélt, s Zrínyi hőslelkű leánya, paripára kelve, visszanyargalt a várba.” Ez a monda a maga szűkszavúságában is érdekes és jelentős főképp ezért, mert adatközlőjéről is elmond valamit. 3. Ugyanebben az említett cikkben olvashatunk egy harmadik — bár rövid és töredékes — mondát, amely már nem magához a hősi küzdelemhez kapcsolódik, hanem a vár elestét követő török uralom időszakát idézi. Az erre vonatkozó sorok így hangzanak az eredeti szövegben: „Azt is beszélé ködmönös fuvarosunk, miként egy törők basa akként mondott átkot a szigeti termésre, hogy azt 8 szentgyörgyi, pünkösdi, és szent mihályi dér csípje meg, £ ezen törökös átok teljesültétől még most is fél a szigeti nép, s a rósz termést ama pogány áldásnak tulajdonítja.” HÁROM VERS O Tekintélyes azoknak a verseknek száma is, amelyek valamilyen vonatkozásban Szigetvárhoz tartoznak, és aránylag elég ritkán vehetők kézbe. Egészen találomra kiragadunk ebből az anyagból is hármat. Garay János (1812—1853) költészete két okból is érdekes számunkra: jó kapcsolatai voltak megyénkkel, és szívesen tekintett vissza a nemzet történetének jelentősebb eseményeire. Ezt igazolja alábbi költeménye is. (Az eredeti helyesírással közöljük.) QARAY JÁNOS: ZRÍNYI MIKLÓS 1566. O Thaly Kálmánt a kuruc-kor jeles ismerője és szerelmeseként tartja számon irodalomtörténet-írásunk. Itt következő verse azt is igazolja, hogy múltunk más eseményei is ihlették őt. Bizonyára örömmel olvasták sorait közel 100 évvel ezelőtt a Vasárnapi Újság olvasói, amelynek hasábjain először közreadta az alábbi verset: (Az eredeti helyesírással közöljük.) THALY KÁLMÁN: JURANICH (Történeti év 1566) © Szigetvárhoz kapcsolódó költemények sorában érdekességre is bukkanhat a kutató. Álljon itt ennek igazolására Vogl Johann, Nepomuk osztrák költő (1802—1866) egyik verse. A költőnek nagy sikert aratott verseskötetéből (Klänge und Bilder aus Ungarn. Wien 1850.) vettük az alábbi verset és fordítottuk magyarra. A vers azért is érdekes, mert annak főhősét, Menődyt hiába keressük a szigetvári harcosok névsorában. Nyilván költött alak, költött a neve is, és osztrák környezetről, elképzelésekről (sziklavár. páncélos lovagi kirohanás stb.) árulkodik az egész vers. (Tudomásunk szerint itt jelenik meg először magyar fordításban.) JOHANN N. VOQL: MENÖDY (Ballada) Dr. Vargha Károly fordítása. Alit Szigetnél vad Solejman Kétszer százezer sereggel; Benn a várban Zrínyi Miklós Nem egészen két ezerrel. Az fogadta, hogy Szigettel A magyart földig lerontja; Ez megesküdt, hogy honáért Hősi vérét cseppig ontja. fis vivák a véres harezot, Reszket ég és föld reá ja; A töröknek ágyúzása Végítélet* trombitája. Föl, magyar nép, föl segélyre! Föl Szigethez bajnokáért! Mert utána vész egész hon, Föl, csatára a hazáért! Zúg az ágyúk* bömbölése — Szörnyű hangja Győrig elhat; Győr alatt német kezekben Húsz ezernyi kész magyar had. „Zrínyi eddig is vitéz volt, Nem ragadjuk el babérit** Mond a kárvágy s veszni hagyja Zrínyi* népét és reményit. Veszni hagyja gyáva, hitlen, Első hősét Európának — Nem, nem! illy vészes dicsőség S büszkesége a hazának. S Zrínyi küzd és Zrínyi harczol, Hétről hétre csüggedetlen; Mint kaszált fű, holt halotton Vára* környékén az ellen. Zrínyi küzd és Zrínyi harczol, Egy egy hőse tíz helyett tesz; De miként az áradó viz A pogányság rajt erőt vesz. S már a város is lerontva Képtelen sir, rom’ tanyája, A kis Almás, melly befolyja, Viz helyett vért önt reája. Még a vár áll, de az is dúlt, Benne bástya, ház s toronynak, Mint a puszták* délibábja Tört képei összefolynak. Sűrű és nehéz golyóktól Védbástyái megnyilának, S kik megőrzenék a hősek Véghetetlcn megfogyának! „Isten és a sors akarja Hogy meghaljunk a hazáért; Hol van — igy szól Zrínyi Miklós — A ki köztünk szebb halált kért? Fel, vitézek, a halálra! Fel, vitézek végtusára! Ki szabadságért hal, annak Édes a halál* pohara!** szept. 7. Szól népéhez Zrínyi bajnok, S mint egy orkán felzug a had; „Meghalunk a szent hazáért, Meghalunk veled, miattad**. S kardhüvelyt, pánczélt, vasinget Testeikről földre hánynak, A kaput nyittatni kérik, Véré fagy künn a pogánynak. Megy előttük Zrínyi Miklós — Büszke testén mente villog, Kócsag kalpag van fejében, Hős karában kardja csillog. Bal kezében mint vitorla; Lobogója vég csatára; S füstgomolyba száll megette, Melly tovább nem védi, vára. S láng- és füstnek gomolyából Száll az ellen* táborába, A kis Almás’ hidja felnyög Hős urának lábnyomára. Nézd miként ront, nézd miként ví A dicsőnek kis csapatja! Mint oroszlán vál ki köztük Zrínyi Miklós* hős alakja. Szent feláldozás honáért, Van felírva homlokára; Diadalmi dacz s önérzet Két szemének fénysugára. Hosszú nem lehet csatája, Mert az árvíz elsodorja; Egytől egyig hű vitézit A janicsárság eltiporja. „Hála néked szent hazámnak, Te szabadság* istenének! Egytől egyig megfeleltek A szabad magyar nevének**. Szól örömben Zrínyi Miklós, S a golyót, melly szün találja, Mcgnyugovással fogadja, — Ez volt Zrínyi’ hős halala. Temetési pompájára Húsz ezer török tetemnek Halma áll, gyász fáiyolával A siralmas győzelemnek. S hír s dicsőség leng a nagyra, Hős halála’ pályabére; Szégyen, átok a kajánra, A ki nem jött védletére. fis a zultán, vad Solejman, Mért nem ül tort diadalmán? Harmadnapja hogy dicsetlen Halva fekszik már divánján. „Egy az úr a fényes égben — Égy ur lesz a földön! És ki szómnak ellenállna, Azt a porba döntöm!” „Föl keletnek ifjú népe, Föl velem csatára! Legelőször hulljon porba Magyarok hazája!” „Büszke magyar Zrínyi Miklós Add föl gyenge várod!” „’Mondom néked török zultán — Azt hiába várod!” * És rohanják Szigetvárát Bőszült janicsárok, Nékiek nem magas a fal, És nem mély az árok. Karcsú spáhik odahagyva Harczparipát, nyerget: Bátorítják, gyámolitják A rohanó serget. — De a bástyán hősök állnak .. • Erre pogány, erre! Itt jöend el végső órád — Az élő Istenre! — Ha Zrínyi egy óriás kard: Juranich az éle; A törököt annáljobban .yilkolliatni véle! Gyilkolja is, emészti is Párosával vágva- Előtte egy holttest halom Magasul a várra. És alatta vérhullámon A halál hajója . . . Ki volna, ki illy erőnek Porig nem hajolna?! Futnak már a janicsárok Fegyvereket hányva — S a törökök zultánja majd Meghal bosszújába! — „Büszke magyar Zrínyi Miklós Add föl gyönge várod!” „’Mondom neked török zultán — Azt hiába várod!” Romhalommá lön a bástya, Betelett az árok-------B etöltötték az elhullott Spáhik, janicsárok. De az őrség leolvadva Alig harmad részre . . . Lesz-e ember, elég ember A ki álljon résre? Meggyöngülve, kifáradva — FcgyveEök is csorba: Csak a lélek elszántságán Nem esett még csorba! Sürög forog az ellenség, Hangyaboly a tábor; Agg ulilemák lelkesítik — Ki nem elég bátor. — „”A próféta szent nevére, Allah kedves népe; Ki elesik a mennyország Veszi kebelébe!” ** S felmagasztaló őrültséggel Rohannak a spáhik. Büszkén nézi vén Sulejmán Küzdő katonáit. — De mj zaj kél a viharban? „’Félre török, félre!” ’ Ifjú vitéz, hős Juranich All a csataélro. És megfürdik az ősi kard Piros pogány-vérbe . . . Minden csapás azt hirdeti: „»Félre török, félre!” » Karcsú spáhik, hős janicsárok Nyomulnak már hátra — Oda van a török sereg Ékessége, bátra! S sátorábul vérző szívvel A ki mindezt látja: Vén Sulejmán. ősz Sulejmán Meghal boszujába! —* Ifjn vitéz, hős magyar nép, Mint szánlak én téged! Mert hiába, mert hasztalan Ritka vitézséged! fis ezúttal az ősi hon Bár megvan is mentve; — Tűbe lángba Szigetvárra — Nem maradhatsz benne. — Hősöket, a kiket meg — Nem törhetett semmi: Az elemek kényszerítik A várból kimenni. — Búsan szól a tárogató összehívó hangja: Elébb harezok* csalogánya — Most halál harangja! Várpiaczra gyűl a népség, Zrínyi kis csapatja; Készen állva, bizton várva Az utolsó harezra. — Jő a vezér könyüs szemmel Végig néz a népen, — Kitartásuk* vitézségük* Megköszöni szépen. A szent zászlót Juranichnak Áldva adja által:** „Édes fiam, kedves fiam Halj meg hős halállal! E lobogó szemfödőd lesz — Hazád lobogója . . . S most utánam jó vitézek! Itt a dicső óra!” És rohannak az elbusult Véres oroszlánok: Gyilkolni kész karjaiba A hideg halálnak. — Lchanyatlik már a vezér Tajtékzó lovárul: De alatta tiz, húsz török Heverész — párnául! Már csak itt ott látni magyart — Végső harezot küzdve; A hősök, az oroszlánok Porba vannak dűlve. — De a zászló még fönn lobog, Juranich még harczol, Egymagában — békörítve Egész sereg tartól. Végre ő is összeroskad Száz halálos sebben — Még akkor is azt susogja; Édes hazám, szentem! . . . Illy példátlan vitézségen A jó török bámul: S szégyenkedve, pironkodva Fordul el a vártul. — * Lásd minden történetírónknál. *• Lásd Szalay László „Magyarország története”. IV. köt. 318. lap. A hold Sziget tornyaira néz le Nagy felhőktől szürkén körülvéve, Csillan fénye, az a sápadt, halvány, Sok-sok lovag sisakján és kardján. Fényes acélban a hősök száza Most tekint föl reá utoljára, S bár sápadtak, mint a holdnak [fénye, Egy sincs köztük, ki meghalni [félne. És nézd, a rácskapu felcsattan [most, Tolongva követ már lovas lovast, A magyar zászló fennen lobogva A szakadék ösvényét mutatja. Menődy van ott az élen bátran, Férfias arcán bosszuló láng van, Vasmarkában megpróbált [szablyája, Gazdáját sok ajk holtan is áldja. Ej nézd! Szellem-lovát űzve ki jő, Ott a hadból mily lovas tűr elő? Karcsú ifjú acélmezbe rejtve, Nincs más, ki ily tüzes, bátor [lenne. Menődyhez ugrat, ott megy véle. „Mi dolgod itt, vakmerő legény, te? Nem tudsz már várni, míg halálod [jő, Csoportodból ezért törsz most elő?” Menődy a nyeregből igy beszél, S mosolyg, míg a harcnak vihara tkél, S lezúg az ordítás, a harc zaja, Földet alig ér egy-egy lópata. Csattogás, villámlás tölt be nagy [kört, Visszhangzik a síkság és reng a [föld, S a moszlimok dühödt, nagy hada [már Zúg a magyar körül, mint tengerár. De oda, hol rémít a harc, a vad, Villogó karddal vág a magyar had, S mind a moszlim fut holtra [rémülten A csoport elől, mely rá kardot fen. lm megdördül hátul az ágyútűz, öldöklő villáma új harcra űz, S lám — dühtől hajtva — mind a [bátrakat körülfogja üvöltő pogányhad. Mostan a vég jő dörgve és zengve, Villámok jelzik s hadnép sok ezre. Ott vív Menődy, harc hevét állva, Oldalán ott küzd új, Ifjú társa. Előtör most egy óriás szpáhi, Kését készül a harcosba vágni, Ámde az ifjú társ gyorsan széjjel Hasítja fejét tigris dühéveL fis ismét más őkölnek — nem [várva — Fejéhez zúg halálos csapása, S elhárítja ezt is a társ keze, A kard véres homokba ütve le. S csapásra csapást oszt vad [indulat, Vervén a menekvő pajtásokat, Lehull már Menődy, s fölrántja Lovára magához ifjú társa. Mellét a mellére rászorítja, Menti a vérzőt, halálát tudva, Sápadtan hull földre jobbról, [balról Egy falka moszlim sok csapásától. Tisztul a két bátor körül a tér, Hiszik, hogy küzdelmük már [véget ér. Fut a ló ködön s éjen átvágva Véres harcból messze a síkságra. Ott lehullnak mindketten a földre, Halotthalványan. sebekkel födve. S így sóhajt Menődy: „Bátor [társam, Ki vagy, te hű szív, a harc [zajában?!** Sisakját a bátor most levéve, Leomlik — mintha már nem is [élne — Társának szívére megtört testtel. „Hű nődet, szólj már, nem [ismered fel?!** Szólítja, s karjával átfonja még, Szívére harmat száll: langy [melegség, Holtában nem lát, csak boldog, [víg fényt, Mellére szorítja a leghűbb lényt. S lezúg a halálnak gyors angyala, Szárnya a két holtat körülfogja. Sok halált osztott bár az ellenség, Szebbet, mint Menődy, más nem nyert még! Ha a három mondát és a bemutatott három verset elolvassuk, könnyen föltámad bennünk a további anyagok megismerésének, egybegyűjtésének vágya. Értékek felkutatásáról szóltunk soraink elején. Ha ez a hat adat nem elég meggyőző érv, meggyőzik majd a szorgalmas gyűjtőt a további sikerek, a további gazdag adatok. Milyen szép feladat lehetne a mondák, a versek lehető teljes összegyűjtése? Nem működhetne együtt ezzel a céllal a Várbaráti Körrel a helybeli Járási Könyvtár, valamelyik baranyai irodalmi színpad, vagy a gimnáziumi tanulók egy csoportja? Talán hasznos is lenne együtt tudnunk mindazokat az értékeket, amelyeket a nagy szigetvári tragédiáról, annak bármely szereplőjéről, vagy részletes eseményéről a nép, vagy egyes személyek teremtettek, és a rohanó idő az utókor számára még meghagyott?! Olyan értékes darabjai ezek irodalmunknak, kultúránknak, hogy érdemes őket fölkutatni és megmenteni a feledéstől. /