Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-08-01 / 205. szám
Dimontcm natito 6-IMS. szeptember t. BÉKÉSSAndOR: Sok év után... — Hát akkor mit ennél? — Rántottál. — Hány tojásból? — Hányból szoktam? A zsír valószínűtleniil hangosakat pattant a lángnyalta palacsintasütőben. Bajor kézbevette a kést, maga elé húzta a kenyeret. Aztán hirtelen elhatározással mindkettőt visszatette a helyére. — Mire meghűl, itt leszek. A sötétség mintha megnyújtotta volna a néptelen utcát; zihálva érkezett a kocsmába. Berúgta az ajtót, s miközben arra gondolt, milyen jó lenne egyszer mindent megmagyarázni az asszonynak, a csapos már elébe is tette a pálinkát Marokra fogta a poharat. Ekkor valaki megérintette a karját. — Nézd, Jóska, ki van itt... Kustor volt egykori felvigyázója. — Igyon egyet, öreg — mondta jókedvűen —, nagyon kopott a szeme ... — Majd oda megyek és letörlöm a könnyeit — mondta, mert rögtön az jutott eszébe: ezek az átkozottak csak kitaláltak valamit, hogy ne kelljen ráhúzniuk azt a másfél órát... A felvigyázó megint megérintette a karját: — Hát nem ül le hozzánk? — Időm éppen van — mondta Bajor, s egy bizonytalan lépést tett Szóka asztala felé. Ugyanaz a pillanat volt ez, mint tíz évvel azelőtt. Amikor Szóka magához tért, s végignézett a hordágy mellett álló vezetőkön, egyedül őtért ki a szeme elől. Nyikkant a szék, érezték egymás lehelletét. — Jól van? — kérdezte Bajor, — Jól — mondta Szóka. A négy hatalmas őkölmár- már összeért az asztalon. GÁBOR JENŐ: BÁNYÁSZOK A nyár olyan volt, mint egy fullasztó éjszaka: csendet és nyugalmat ígért, s aztán — mint mindig —, most is csak bajt és vergődést hozott. A termelés zömmel a mélyszinteken folyt, a hetediken és nyolcadikon, s bár már évek óta mindenki az itt húzódó telepek elérését várta, most máról-holnapra az emberek ellenségévé vált mindaz, ami a sok év óta művelt ötödik szintet meghaladta. A kopott, szénporos irodaépület déli ablakai alatt szemlátomást nőttek a pala- hányók: a telepek nemcsak hogy szegényesek voltak, de nem egyszer — minden előjel nélkül —, meddőre is váltottak. A csapatok reggeltől estig szidták a töménytelen követ, s alig várták, hogy az átkozott hetedik és nyolcadik szint után mélyebbre mehessenek ... A mester naponta többször is megállt az udvarra néző ablakok előtt, s hosszasan merengett az egyre növekvő, füstölgő hegyek láttán. Néha a homlokát is az ablakhoz feszítette, s ilyenkor lentről olyannak tűnt, mint egy váratlanul felbukkanó, ismerősök után kutató szellem. Az aknaímok, áld az emberek hite szerint mindenkinél jobban ismerte Bajort, újabban azt híresztelte, hogy minden este a kocsmában töri a poharakat az öreg. Negyvenhét éves volt. Tizenöt éve bányamesfer. Amikor először szállt le egy darabka süvegcukrot kapott út- ravalóul. Az apja arcára már nem emlékezett, a fejtésre azonban, ahol meghalt, nagyon is. Az idősebbek Gyilkos fejtésnek nevezték, ő — természetesen csak magában —, Apa fejtésének. Újabban nagyon sokat gondolt erre, mintahogy az is mind többször jutott eszébe: milyen sok arc tűnt el mellőle. Nyugtalan volt és kapkodó. Mintha megritkult volna körülötte a levegő. Naponta két- szer-háromszor is végigjárta az üzemet; még a gépházba is benézett, pedig korábban évekig nem látták a gépészek. A bányától hosszú, salakkal terített út vezetett a kolóniáig. Kétoldalt szelíd gesztenyefák övezték, balról, fent a dombon, satnya szőlőtőkék sorvadoztak. Esténként, hazafelémenet, újabban ift mindig megállt; megpróbálta elképzelni magát órákig a napon, kapával a kézben ... Legtöbbször sötét este lett, mire hazaért. Furcsa szokása volt: már az ajtóban vetkőzni kezdett. Egyik kezével a kulcsot fordította, másikkal gombolkozott. Felesége az előszobában állt, kinyújtott kézzel, mint egy élő fogas. Az ágy vetetten várta. Pár percig mozdulatlanul feküdt, lecsukott szemmel. Az asz- szony ilyenkor sohasem szólította meg. Később, amikor mozgolódni kezdett, halkan azt mondta: — Az asztalon az étel... A mester feltápászkodott, de mielőtt felállt volna, néhány másodpercig az ágy szélén gubbasztott. Régen, évekkel ezelőtt, tényleg csak pillanatokba telt mindez, most azonban nem egyszer újra figyelmeztetni kellett: — Azt akarod, hogy kihűljön? Az asztalon mindig csak egy teríték volt. Ezen az estén először akadt fenn ezen. — Te nem eszel? — Már ettem — mondta az asszony, s olyan meredten állt, mint egy ijedt kérdőjel. — Mit főztél? — Amit kértél... Bajor a hajszálerekkel szabdalt kopott mennyezetet nézte. Furcsa, távoli hóropogás volt az asszony hangja. — Ezt én kértem ...? — kérdezte, de nem nézett a feleségére. Az asszony közelebb lépett hozzá. A felvigyázó zavartalan nézett, s megint azt mondta: — Nézd már, ki van itt... Bajor átfogta a vállát, közelebb húzta a pulthoz, egy idegen hang azonban kettétörte jókedvű mozdulatát. — Nem ismer már meg engem a bányamester elvtárs ... Ijesztő csend lett, mintha egy feldobott kő állt volna meg a fejük felett a levegőben. Bajor a pult szélére koccintotta a poharat, oldalra fordult, s tekintete ekkór összeakadt az idegen tekintetével. — Szóka! — mondta. Arca elhalványult, egy fél lépést hátralépett. — Hogy az istenbe kerül maga Idé? Szóka lehajtott fejjel, távolba révedé szemekkel ült. Bajor óvatosan a zsebe felé nyúlt — valamikor sohasem lépett ki az utcára bicska nélkül —, mozdulata azonban félúton elakadt. Pontosan olyan szomorúan néz, mint akkor, tíz évvel ezelőtt, gondolta. A gázkitörés híre a második szinti feltörésben érte utol. Már közeledett a műszak vége, éppen kifelé tartott. Jókedve volt, valami olyasmi volt benne, hogy ha megkérnék vagy utasítanák akár az egész hegyet arrébb tehetné az embereivel. A Csillés. akit utána szalajtottak, képtelen volt összefüggően elmondani a történteket, egyre csak azt hajtogatta: Szóka a készlet alatt van és sir. — Egy ideig minden este vártam — mondta Bajor, s elnézett az utcai ablakok felé. — Minden sarok előtt az volt az érzésem: maga áll mögötte... — Évek óta készülök — mondta Szóka. — Az ápolók megmondták ... — Különösen az első évék voltak nehezek... — Egyszer a bicskát is kinyitottam a zsebemben ... Hirtelen elhallgattak; most döbbentek csak rá, hogy mindketten másra gondolnak. — A gáz mindenkit becsaphat — mondta Szóka csendesen. — Be — mondta Bajor —, a gázt sose ismerheti ki a2 ember... Pontosan emlékezett mindenre. A vágat széles sávban harántolta a széntelepeket, a művelési jegyzőkönyvek tanúsága szerint azonban ezekben a telepekben még sohasem volt gázkitörés. De másra is emlékezett. Látta, amint a fáradtságtól támolygó emberek az újabb túlóra hírére földre ejtik a gépet Szóka hangját is őrizte a füle: bányamester elvtárs, ebbe bele kell dögölnie az embernek ... — Mondjon valamit mi újság van? Ugyanaz a hang, * mégis más. — Azért Jött, hogy ezt megkérdezze? — Azért — És a bosszú ...? (Ez a szó attól a pillanattól feszítette a mellét, hogy meglátta Szókát; ki kellett mondania.) — Régen veit Most néztek először egymás szemébe. Szóka nagyon sokszor állt szemtől szembe ezzel az arccal azt követően is. hogy elhagyta a bányát; úgy vélte, mindenkinél jobban ismeri, most mégis megdöbbent: az emlékezetében őrzött, hideg, vaskemény vonások helyén egymásba folyó, fáradt ráncok sokasága feke- téllett — Még mindig megmutatja az újoncoknak, hogy kell nyomni a gépet? — kérdezte. — Nemigen. — Amikor én ide kerültem, mindenki azt mondta: csak a mestert nézze. — Négy vagy öt éve, hogy úgy érzem: egy kő van a mellemben. Szóka bólintott: ő is úgy érzi. —- Szén van? — kérdezte. — Nem olyan, mint régen. — A 121-esre emlékszik? — Sose lesz olyan fejtésünk. — öt méter vastag volt a telep. — Most meg olyanok, mint a nadrágszíj... A kocsma szinte teljesen üres volt, a terem közepén csak ők hárman ültek. A felvigyázó felállt, s a pulthoz kocogott. — Hármat adjál — mondta. Aztán hirtelen mást gondolt. s hozzátette: — És magadnak is egyet. Marokra fogták a pohara^ s nézték egymást. — Az a legrohadtabb, hogy az ember már aludni se tud... — mondta Kustor. Szóka elkomorodva bólintott — A mester volt az altató. Mire felértünk a szállásra már aludtunk ... —- A munkát nem én találtam ki — mondta Bajor. Hangja ingerült volt. — Én világosan megmondtam mindenkinek: csak az maradjon, aki erre adta az életét... A felvigyázó elvörösödött, fészkelődül kezdett. Úgy érezte. ő rontott el mindent. — Nem is azért mondja Szóka... — Tudora én, miért mondja! Most megint valami olyasmit érzett, mint amikor esténként Szókára várt. Biztos volt benne, hogy nem térhetnek ki egymás elől, mintahogy azt is természetesnek vette, hogy az emberek nem tudják megérteni, miért kell a dolgoknak úgy történniük, ahogy történnek. Amikor a hírhozók elmondták, hogy a műtét után Szóka egész éjszaka az ő nevét emlegeti, nem csodálkozott. Minden világos volt: ha van bűnbak, a baj is könnyebb... Pákolitz István: ÖLBETETT KÉZZEL Mikor még megtehetted volna, mindig akadt más dolgod. Most megtehetnéd, de erre sincs erőd s Idődből se futja már. Vakon-nyomorékon pusztulsz a percről-percre sorvadásban. Úgy vagy jelen, hogy odaátról visszaszólsz még. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodsz, míg kezem szorongatod. A kötényedbe csimpaszkodó kölyök felnőttként még szalmaszálnak se elég. Égbekiáltón fukar sorsod adós marad a szép halál kegyelmével is1 végsó percedet se várhatod ölhetett kézzel. Hargittay Attila: TÓCSA Hátán árnyék szalad szeme két nagy felhó a nap fürdik benn* fésüli a szellő fodros bő szoknyát Rt hossza útra készül gyönyörködésében az ég beleszédül örömében a föld nem Is vette észre csak lábnyoma maradt Kiszállott az égbe — Igyunk — mondta Szóka. s megérintette a kezét — Ihatunk. Egyetlen mozdulattal lehajtotta a méregerős italt Csend volt, bár mindhárman érezték, mondaniuk kellene valamit. Nyílott az ajtó: megjött az első délutánós. — Elég, korán kiszálltak — mondta Kustor látható megkönnyebbüléssel. A mester megnézte az órát minden rendben volt: ilyenkor már jönni szoktak az emberek. Tudta, húsz percen belül egyetlen szék se lesz üres. Hirtelen jókedve támadt. Szinte érezte, amint végigkúszik testén az öröm. Otthon volt, magához való emberek között. — Mire gondol, Szóka? — kérdezte. — Olyan, mintha tegnap jártam volna itt utoljára. — Az alföld milyen? — Asszonynak való. A csapos végigkacsázott az asztalok között, s teletöltötte poharaikat. — Hát ez? — kérdezte a mester. — Ökör iszik magában — mondta a csapos és mutatta: az övé is tele van. — Hát akkor .., — Egészségére — mondta Szóka. Mind a négyen fenékig itták. Emlékszik a rumpartikra? — kérdezte a csapos. — Akkor az volt a divat — mondta Szóka, s nevetett. Bajor letette a poharat, egy pillanatra maga elé meredt, s aztán hirtelen elhatározással azt mondta: — Na, gyerünk! — A bányába? — kérdezte Szóka. s megremegett. Az aknát sápadt, fehér fény folyta körül. Szóka úgy érezte: melegít. Álltak a csatlóe mellett, s nézték, hogy száll kasba a felügyelet Már csukták a rácsot amikor valaki felismerte. — Szóka, maga az? A csatlós visszarántotta kezét az indítás jelzőről, a hátra nézett. — Ez nem igaz — mondta. Mindenki kiszállt Az öregebbek egymás szavába vágva kérdezték. Később, mikor ketten maradtak, Szóka megfogta Bajor karját — Most már csak lent kellene körülnéznem... — Lemegyünk — mondta a mester. — Ezzel a lábbal? A felhúzott nadrágszár aMI kivillantak a műláb nikkele- zett pántjai. — Azon á gurítón múlotJ a termelés — mondta Bajor, s elnézett. — Ha az nem készül el Időre, leült volna aJ egész bánya... — Emlékszik, volt . idős amikor kétszáz százalékot csináltunk? — kérdezte Szóka. — Egyszer huszonhét érát voltam odalent... Csapódott az aknaajtói visszaért a kas. A csatlós kigurította a teli csilléket. Üreseket tolt be, csengetett. Szóka a lassan guruló csillék után nyúlt, belemarkölt a szénbe. — Nem akármilyen emberek voltunk — mondta csendesen. A mester bólintott. — Nem akármilyenek... L > i
