Dunántúli Napló, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
D unó nimt navio 1963. augusztus 4. Tabi László: HÚSZ DEKA PARIZER Vasárnap délelőtt negyed tíz után öt perccel egy csinos, fiatal lány csengetett be Kemecsei Béla lakásának ajtaján. Kemecsei — egyébként foglalkozására nézve diszpécser, korát tekintve negyvenhat éves, középmagas, zömök férfi — ugyané pillanatban riadtan ült fel az ágyában és tűnődve nézett maga elé. Mielőtt kidugta volna a lábát a paplan alól, várt Hátha csak álmodta a csengést? Ám a csengő újra berregett, s minthogy a probléma ezzel eldőlt, kimászott a takaró alól. Felhúzta a papucsát, felvette köntösét és fejcsóválva kiment az előszobába. Mielőtt ajtót nyitott volna, kinyitotta az ajtó ablakát, hátha a szomszédba csöngettek. A vendég levette kezét a csengő gombjáról, amelyet éppen harmadszor is meg akart nyomni, s enyhe zavarral mosolygott Kemecseire: — Jó reggelt kívánok — mondta nagyon kedvesen —, Kemecsei Bélát keresem. — Egy pillanat! Gyorsan becsukta az ablakot, az előszobaszekrény tükre elé lépett, s úgy, ahogy, lesimította a haját. Köntösének övét masnira kötötte és megköszörülte a torkát. Ezek után ajtót nyitott és olyan egykedvűen, amennyire csak tudott, így szólt: — Tessék befáradni. Én vagyok. A lány belépett: — Csak nem ébresztettem fel? — Ugyan! De kihez van szerencsém? — érdeklődött Kemecsei udvarias mosollyal s közben a tükörbe sandított Az arca borostás volt egy kissé, de úgy találta, hogy egészében azért elfogadható látványt nyújt. — Növik Ilona vagyok — mondta a lány —, de a kartárs névről bizonyára nem ismer. A kétezerkétszázhatos Közértből jöttem. Csak néhány percre tartom fel... — Foglaljon helyet... — mutatott Kemecsei a kis kerek asztal mellett álló székek egyikére — van időm, vasárnap van, vagy mi a szösz. — És heherészett hozzá egy aprót, mert úgy gondolta, hogy megállapítása ezáltal még szellemesebbnek fog tűnni. — Sajnos — tette hozzá — a lakásom takarítatlan ... Ugyebár magánosán élek... — Nagyon megfelel így is — szólt a lány s közben már leült. Lila plasztik táskáját az ölében tartva, nagy, világoskék szemét Kemecseire függesztve azt kérdezte: — Nem is sejti, miért kerestem fel? Nem, Kemecsei nem is sejtette. Igaz, nem is gondolkozott rajta, sőt, nem is tartotta túlságosan fontosnak. „Mindegy. Fő, hogy itt van...” — mondta volna legszívesebben, de hallgatott. Nem az az ember, aki az első percben udvarolni kezd. — Húsz deka parizer ... — mondta most a lány s egy picit előrehajolt —, így már emlékszik? Húsz deka parizer ... Hogy értse ezt? Olvasta valahol, hogy a Közért nagyobb tételeket házhoz szállít. Talán rendelt húsz deka parizert, s ez a kis tündér elhozta? Nem valószínű. És különösen vasárnap! Lubickolt Növik Ilona tekintetében s közben azt motyogta: — Húsz deka parizer... Mi az, hogy húsz deka parizer? Ilonka felelet helyett a réti küljébe nyúlt s egy zöld füzetet húzott elő. Felütötte és olvasni kezdte: „Húsz deka parizert kértem, erre az eladó olyan minősíthetetlen hangon utasított arra, hogy várjak soromra, amely hang méltatlan a szocialista kereskedelemhez, megengedhetetlen egy dolgozó emberrel szemben. Kérem az eladó kioktatását, kérek értesítést ennek megtörténtéről. Kemecsei Béla...” Nem ön írta ezt? Ö írta. Most már emlékezett a húsz deka parizerre. Emlékezett áz egész vitára, emlékezett Növik Honára is. Hát persze! Ezért találta olyan ismerősnek az arcát! Mit tesz a civil öltözet! Kemecsei olyan piros lett, mint egy paradicsom. — Én írtam... — bólogatott —, de hát kedves... ugyebár... tetszik tudni... — Kérem — vágott közbe Ilonka —, nem azért jöttem, hogy ezt az ügyet elkenjük, hanem azért, hogy tisztázzuk. A mi árudánkban az a szokás, hogy a panasztevőket felkeressük az otthonukban, megbeszélj ül: velük a dolgot. Egy baráti beszélgetéssel sok felesleges utánjárásnak vesz- szük néha elejét. Mert ugyebár az eladó sem emlékezhet minden szavára, de a panaszos is izgatott lelkiállapotban kéri a panaszkönyvet. Nyugodt körülmények között rendszerint másként látják a történteket mind a ketten ... Megkérem, hogy mondja el részletesen, mi is történt a múlt szombaton este ... Jó friss kölnit használt Növik Ilonka, Kemecseit körüllengte az illat. — Dohányzik? — kérdezte vendégétől és mozdult, hogy cigarettáért rohanjon. — Köszönöm, nem. — Egy gyűszűnyi snapszot? — érdeklődött és még feljebb emelkedett a székéről. — Köszönöm, azt sem. — Csak a panaszkönyv érdekli? — Igen. Amiatt jöttem. — Hát jó. De én dohányzóm. Délcegen becsoszogott a szobájába s onnan a fürdőszobába. Vizes kefével lesimította a haját és bepúderez- te a szakállát, cigarettára gyújtott és visszatért. — Szóval kedves Növik Ilonka — kezdett bele és a föld felé fújta a füstöt —, az ügy szóra sem érdemes. Már el is felejtettem régen. Szombaton este minden üzletben nagy a rumli, az emberek idegesek, ugyebár, tolongás, lárma, miegymás. Nem csoda, ha a Közért eladók is idegesek ... — Nem helyes álláspont. A Közért alkalmazottak a dolgozók szolgálatában állanak, fegyelmezniök kell magukat... Ha maga megbántva érezte magát, teljes joggal... Kemecsei hadonászva vágott közbe: — Nem, nem, dehogyis éreztem magam megbántva! Mindig is méltányolom dolgozótársaim helyzetét... Ugyebár annyi sok ember, mindegyik gyorsan akar végezni ... Türelmetlenek... tulajdonképpen nagyon imponált nekem maga, amiért fiatal kora ellenére is olyan nyugodtan... Most viszont Ilonka vágott közbe: — De hát... — a panaszkönyvre mutatott — itt arról ír, hogy minősíthetetlen hangon ... Kemecsei arcára a piros színnek egy mélyebb árnyalata szökkent. Elrévülten nézett a változatlanul kedvesen mosolygó lányra. — őszintén szólva — mondta halkan, miközben a földre dobta a cigarettája végét és rátaposott — éppen a maga nyugodt hangja zavart meg és idegesitett... Ott öldököltük egymást a pult előtt ugyebár ... ilyenkor mindenki ugrásra készen áll idegileg ugyebár... s akkor maga — ha jól emlékszem — azt mondta: „Tessék várni egy percig!” Igen. Ezt mondta, de olyan kedvesen és nyugodtan, hogy kihozott a sodromból, úgy éreztem, lefegyvereztek, ugyebár... mérges lettem ugyebár... — Bocsánat... de a panaszkönyvben a szocialista kereskedelemről ír ugyebár... Az előszoba felső ablakán hirtelen besütött a nap. A szoba egyszerre barátságosabb és Ilonka egyszerre még szőkébb lett. — Hm... — motyogta Kemecsei — hát igen... a szocialista kereskedelem... De hát tudja, kedves Növik Ilonka, a szocialista kereskedésiem fogalmába nemcsak az eladók, de a vevők is beletartoznak. Mert ugyebár ha van érem, aminek két oldala van, hát az a kereskedelem, ugyebár... Mert állítom, igenis állítom, hogy nemcsak eladni kell szocialista módon, de vásárolni is ugyebár... az embernek megértőnek kell lennie... az élet sokkal egyszerűbb lenne, ha az emberek ... ha az eladók és vevők, ügyintézők és ügyfelek... megértőbbek lennének ... Tulajdonképpen csak erre kívántam felhívni az általam nagyrabecsült üzletvezető kartárs figyelmét — Ismeri talán Koválcsik kartársat? — Nem ismerem. De az az érzésem, hogy nagyszerű ember. Ilonka ismét a panaszkönyv felé nyúlt: — Akkor hát az ügyet lezártnak tekinti... — Teljes mértékben! — kiáltotta hevesen Kemecsei és nyúlt a panaszkönyv után — sőt szíves engedelmével be is írom, hogy a hibát én követtem el, s az elintézést példamutatónak tartom... Ilonka átadta a füzetet s írnia kellett. írt Elismerte, hogy hibázott, s megdicsérte a Közértet. Aztán átadta a füzetet. Ilonka olvasatlanul tette el és felkelt a helyéről. — Már megy is? — Igen. És köszönöm megértő magatartását... Szelíd tekintetű őzike volt Növik Ilona, de Kemecsei helyesen érezte meg, hogy ha ez az őzike menni akar, akkor megy. Nem is tartóztatta. De hogy a szépen induló barátságot fenntartsa, amikor a lány kezet nyújtott, megjegyezte: — Ezután pedig mindig magánál fogom a parizert vásárolni ... — Ő, azt nem hiszem __— m osolygott Ilonka rendületlenül s már az ajtóban állt — én ugyanis a cipőboltban dolgozom. Akivel Kemecsei kartárs összekülönbözött, az a nővérem volt... jelzem, hasonlítunk egymásra. — S mért nem jött ő? Csak nem beteg? — Ö, dehogyis. Hanem tudja, kartársam... ő huszonhárom évvel idősebb, mint én... És becsukta az ajtót maga mögött Kemecsei bután nézett a szőnyegre, aztán bosz- szúsan csoszogott be a szobájába. Csak legalább ne éppen a múlt héten vett volna új cipőt... Tcsrka&ar&a Hazatérve az iskolából, a kis Jean újságolja az anyjának. — Anyu, ma sikeres napom volt — Nocsak, halljuk! — A tanító bácsi a sorokba akart állítani, de már mind a négy sarok foglalt volt. ■ Apa és fia sétálgatnak a parkban. A kisfiú felfigyel egy hangoskodó madárra. — Apu, milyen madár ez? — Nem tudom, kisfiam. — Miért nem kérdezted meg, mikor kicsi voltál?! Órákig tartott a súlyos operáció. Az orvosokról, műtősökről, nővérekről patakzott a víz. A híres professzor befejezte a remekbe sikerült műtétet. Ki tudja hányadszor, ismét megmentette egy ember életét Gondos kezek lehúzzák róla a gumikesztyűt, ő szinte letépi magáról a fehér álarcot, rágyújt, és már tréfálni is van kedve. — Nos, kolléga úr — fordul az egyik fiatal orvoshoz —, raeme-e már vállalni ilyen műtétet? — Ó, hogyne, feltéve, ha a tanár úr vállalja az asz- szisztenciát Csengetnek. A kisfiú nyit ajtót, s mikor meglátja a küszöbön a nővére udvarlóját, bekiált a szobába: — Ljuba, itt van a te „aranyos pintyőkéd”! Nyugdíjas kollégám büszkesége, szerelme a kis szőlőskertje. Kora tavasztól késő őszig azt bújja, istá- polja. Az csak magától értetődő, hogy olyan bora, mint neki, senki másnak nem terem ezen a világon. Vasárnap estefelé meglátogattam a kis hegyi hajlékban. — Várj csak — mondta —, olyan óbort hozok fel neked a pincéből, amilyent még nem ittál. Leereszkedett az öreg a pincébe, és nemsokára szuszogott felfelé a földbe vájt lépcsőkön. Egyszerre egy zuhanást hallottam, szaladtam a pince-lejárathoz. Kollégám keserves képpel üldögélt a pince alján, a kezében a korsó. Valami nedvességet érezhetett az arcán, odakapott és felnyögött: — Jaj, remélem, csak vér. VETTÉL HOST, ALBERT! A nagy tudós, Turbék professzor úr karján ott lógott az elmaradhatatlan esernyő, amint végigbaktatott a Zsombolya utcán. Rut anyagiak elintézésére riasztotta el hazulról erélyes felesége: — Albert — úgymond —, vegyél a hentesnél két kiló sertéshúst, mert én nem jutok el a takarítástól. És Turbék professzor úr ment, aztán odaérkezett, és — a huszadik század kellős közepén — sorbaállt illedelmesen és gondolkodott: „A XIX. század mechanisztikus felfogású tudósainak illúziói, Jacque Loeb dogmái, meg a többi gyerekes fiziko- kémiai felfogás az emberi alkotásról, véglegesen elve- tendök. Ezt be fogom építeni konferencia-anyagomba." Miközben a professzor úr szellemkerekei így jártak, körülötte zúgott-morajlott a nép. „De szakítanunk kell a fizikusok és csillagászok fiziológiai humanisztikus álmaival is.” — Na, lépjen már és ne bámészkodjon — döfte hátba valaki, — Igenis! — rebegte és kettőt előre lépett. — Ne tolakodjon! — recs- csent rá az előtte álló jólöltözött asszonyság. Messzebb valaki elkiáltotta magát: — Nézzék csak, az az asszony oldalt akar beslisz- szolni! „Jean Ferraud is azt hiszi, sőt tanítja is, hogy másokat követve eredményesebb fiziko-mechanisztikus abszorbciók formálódhatnak relatív időveszteség-különbséggel." — Engedjék be, nem látják, hogy pályással van? — Jó, azért nem keU döf- ködni! Vau-vau! Vau-vau! — Na nézd, hát nem kutyát csomagolt párnába, hogy soron kívül beengedjék? „Érdekes, hogy a kutyák jobb kísérleti alanyok, mint a majmok. Biológiailag fejlett állatok közül első ízbe* az oroszok kutyát röpítettek földkörüli pályára.” A professzor úr a kisab- lakhoz sodródott. Kedvesen nézett rá két zöld női szem: — Mit tetszik? — Két kiló sertéshúst kérek, darálni. A két női szem hunyorogni kezdett, majd mint aki nem jól hallott, megismételte: . — Hogy mit tetszik kérni? — Két kiló sertéshúst, darálni. — Talán két jegyet, nem? — helyesbített a zöld szempár. Mögötte röhej csapott a mennyezetig: — Adjon az öregnek kisasszonyka két füstölt páholyjegyet az esti előadásra. — Úristen, itt valami nem stimmel az egyenlet körül — vakarta meg apró kecs- keszakállát a professzor úr. Igaz, igaz, gondolhattam volna, hiszen a század közepe óta nem kell hentesüzlet előtt sorban állni, — Ez mozipénztár! — világosította fel a lányka a kis ablakon keresztül. Turbék professzor úr fb noman oldalt sasszézott a sorból és rémülten kicsoszogott az ajtón. A pénztárablak előtt sorbanállók utána nevettek. Két hentesüzlet előtt is elment, anélkül, hogy észrevette volna. Közben hazaért. Felakasztotta az előszobában esernyőjét, miközben arra gondolt, hogy vannak, akik úgy képzelik el a flokkuláció mechanizmusát, hogy az különálló polimer láncok abszorbció- ja a szuszpenzoid részecskéin, holott az egész tökéletes agregát formáció csupán pozitív töltésű katio- n os flokkuláns. Felesége hangjára felrettent: — Vettél húst, Albert? Nagyokat pislogott, aztán megemberelte magát és eldadogta: — Sajnos szivem, nincs csak füstölthús. De azt is jegyre lehet már kapni... Mozijegyre! Dénes Géza Lidérces álom Minden éjjel lidérces álom gyötör, mesélte egy fiatalember barátjának. — Képzeld el, azt álmodom, hogy Brigitte Bardot meztelenül belép a szobámba. S ezt nevezed lidérces álonu nak? De mennyire. A belépésnS oly erővel csapja be az ajtót* hogy minden esetben felébredek. i
