Dunántúli Napló, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

I Dunontmi nmiio 1968. július 14. A S irodalomtörténészek dolga lesz majd évtize­dek múltán, hogy tisz­tázzák valódi jelentőségét an­nak a forrongásnak, mely néhány éve a román irodal­mat az új születésének lázá­ban tartja. A kritikai megíté­lés egyelőre pozitív előjelű, bér akad olyan vélemény is, mely szerint az „új hullám” forradalmában sok a kivetni­való. Korai lenne végérvé­nyes ítéleteket alkotni a fia­tal írók törekvéseiről, annál is inkább, mert forrongásuk most van a teljes kibontako­zás állapotában, pillanatnyi­lag több az érdekes, nagy reményekre jogosító kezdemé­nyezés, mint az érett meg­valósulás. Csupán az erővo­nalak felvázolására vállalkoz­hatunk, a mai romén iroda­lom néhány reprezentáns egyéniségének szellemi port­réját rajzolhatjuk meg bi­zonytalan vonásokkal. A mai román irodalom A változás jelei a hatva­nas évek elején mutatkoztak, mikor az irodalmi élet leve­gősebbé vált. A fiatalok, akik ma a román „új hullám” képviselői, nem csupán a se­matizmus ellen lázadtak, ha­nem igyekeztek szabadulni a hagyományok nyomasztó, gyakran epigonségra kárhoz­tató hatása alól is. Nem akartak sem Sadoveanu, sem Liviu Rebreanu másolói len­ni, habár elsősorban tőlük tanultak. Felismerték a kor sürgető követelményeit, hogy a mai ember érzés- és gon­dolatvilágát csak modem esz­közökkel, korszerű ábrázolási technikával képesek reálisan, a valóságnak megfelelően ki­fejezni. Valamennyien kijár­ták a modem európai iroda­lom iskoláját, mindenek előtt a francia irodalom új törek­véseiből gazdagították írói fegyvertárukat Új életre kelt műveikben a szürrealizmus, megjelent a groteszk módsze­re, a mélylélektani ábrázolás számos változata. Ugyanak­kor a fiatalok többsége szi­gorúan ügyelt arra, hogy az idegen hatások közül írásaik­ban egyik se váljék ural­kodóvá a nemzeti értékek rovására. A gazdag román hagyományok, különösen a folklorisztikus jellegűek, a mai irodalmat is sok szálon táplálják. Sadoveanu panteizmusa, misztikája, mely a legélőbb román népi valóságból fa­kadt * legtöbb fiatal író mű­vében felfedezhető. Szakítot­tak azonban a fiatalok a fa­lusi élet hagyományos idilli ábrázolásával, rádöbbenve, hogy az eltelt húsz év alatt olyan változások történtek a román falvakban. melyek alapjában mozgatták meg az életet s nem ritkán komoly lelki válságokat emberi tra­gédiákat okoztak. Megfigyel­hető egy másik tendencia is az „új hullám” művészeté­ben, nevezetesen az, hogy a korábbi évekkel ellentétben egyre több regény, elbeszélés központi figurája „értelmisé­gi hős”, sokszor az életbe frissen belekóstolt fiatalok. Marin Préda korát tekintve , már írem sorolható a fiatalok közé, hiszen jóval túl van a negyvenen, szellemi mozgé­konysága, kifogyhatatlan kí­sérletező kedve azonban az „új hullám” mozgalmához kapcsolja. Sorakozó című re­gényében a Duna menti sík­ság parasztjainak életváltását ábrázolja, kizárólag a történe­lem és az ember kapcsolatára helyezve'a súlyt. A miliő rajza alig érdekli, a hős tudatában végbemenő folyamatokra kon­centrál, ügyesen alkalmazva a lélektani elemzés eszközeit. Préda a meglepetések írója is. Mikor a kritika már el­könyvelte, mint kiváló pa­raszttárgyú könyvek alkotó­ját, megjelentette Pazarlók című regényét, mely a városi értelmiség napjainkban leg­égetőbb morális problémáival foglalkozik. A központi kér­dés, melyre fiatal hősei szen­vedélyesen keresik a választ, a hogyan éljünk kérdése. A szocialista társadalom tág te­ret ad az egyén szabad ön­kifejlődéséhez, ezzel a lehe­tőséggel kétféleképpen lehet gazdálkodni: élni és visszaél­ni vele. A regény hősei kö­zött mindkét típusra akad példa. Miért választja az egyik ember az első és miért a másik a második lehetősé­get? Préda szándéka nyilván nem az volt, hogy az egzisz­tencializmus választás-kérdé­sét illusztrálja, itt azonban mégis közel került ehhez a filozófiai dilemmához. Dimitm Radu Popeseti már korát tekintve is fiatal, hi­szen 1935-ben született Az „új hullám” legizgalmasabb, legsokoldalúbb egyénisége. Csaknem minden jelentős eu­rópai irodalmi fórum bemu­tatta, magyarul külön elbe­széléskötete jelent meg. Vágy című kisregénye ékes példája az idillikus falusi ábrázolás- móddal való szakításnak. Sőt egyenesen különösnek mond­ható a módszere, hiszen hő­seinek jellemét egy gyilkos­ság körüli sajtóeseményekből bontja ki. Az élet legmélyeb­ben rejtőző mozgatórugói tá­rulnak itt fel; érdek, önzés, szerelem és szenvedély csap­nak össze. A drámai légkör szinte már a román népbal­ladák világát juttatja eszünk­be. Popescu hajlama a drá­mai szerkesztésre, a szikrá­zóéin tömör párbeszédekre novelláiban érvényesül mara­déktalanul. A belső emberi világ szépsége vagy rútsága mindig a lélek fényében mu­tatkozik meg nála. (A boldo­gok kertje, A sikerlovag). Az élet leplezetlen bemutatására való törekvés néha natura- lisztikus részleteket eredmé­nyez, ezeket azonban legtöbb­ször feledteti velünk a gazda­gon árnyalt lélekrajz, az ér­dekes cselekmény és a zord szépségükben felvillanó mold­vai tájak. A francia új regény hatá­sát leginkább Vasile Rebrea­nu műveiben érezhetjük. Legutóbb megjelent regénye, A jó hóhér körül érdekes vi­ták kavarogtak. Eredetiségét keresettnek bélyegezték a kri­tikusok és többen kifogásol­ták a módszerét is. A vádak­ban van némi igazság, azon­ban tény az, hogy A jó hóhér mindvégig izgalmas re­gény. Nem a cselekménye te­szi azzá, hiszen a szó eredeti értelmében ilyen nincs is, hanem az írói lelemény pa- zarsága, a fantázia groteszk játékai, a képek szeszélyes váltakozása. A valóság és a mese egybehajlása szokatlan világot teremt, melyben tisz­talelkű gyermekhőse a mo­dern élet szimbolikus rémei­vel (pusztítás, magány stb.) találja magát szemben. Az író szándéka csak sejthető, s ezt a világról ki nem mon­dott véleményt mégis őszin­tébbnek érezzük minden dek­laratív rrtegnyilatkozásnál. Az egészen fiatal próza­írók legkedveltebb műfaja a novella, a regénnyel egyelőre csak kísérleteznek. Közöttük számos figyelemreméltó te­hetség akad, nehányan pedig mindenképpen érdemesek ar­ra, hogy máris megjegyezzük a nevüket Sanziána Pop Rebreánuhoz hasonlóan, de talán nála is eredetibben ját­szik a groteszkkel rövid lé­legzetű, sokszor csak néhány oldalra terjedő novelláiban. Bizarr ötletei alkalmasak ar­ra, hogy az élet parányi vil­lanásait feledhetetlenül emlé­kezetünkbe véssék. Aurel Munteanu írásaiban nagy elő­szeretettel fedezi fel az élet peremére sodródott embere­ket, különös sorsukban min­dig valamilyen örökérvényű igazság nyomára lel. Nícolae Breban szereti a furcsa hely­zeteket, a váratlan fordula­tokat miközíben hősei jellem­vonásainak alakulását figye­li. A mese és a mítosz mo­dern variációi Stefan Banu- lescu elbeszéléseiben fordul­nak elő leggyakrabban. Szim­bolikus történetei az emberi lét végső kérdéseire próbál­ják megadni a választ Külö­nös látogatás címmel a közel­múltban e fiatal novellisták írásaiból érdekes válogatás jelent meg magyarul. tészet máig megőrizte termő- képességét Eminescu és Cos- buc után, a huszadik századi lírának is olyan európai ran­gú képviselői voltak, mint Tudor Arghezi és Lucian Bla- ga. Az ő hatásuk a mai köl­tők versein tartalomban és formában egyaránt kimutat­ható, az utánzás veszélye azonban ennek ellenére egyi­küket sem fenyegeti, mert valamennyien erős tehetsé­gek. Arghezi és Blaga hono­sították meg a román költé­szetben a modem irányzato­kat, elsősorban az expresszio- nizmust és a szürrealizmust. Költészetükben sajátosan öt­vöződött a folklorisztikus jel­leg az európai áramlatokkal, ezért tudtak oly közel kerül­ni a román nép leikéhez. A prózával ellentétben a mai román költészet sokkal hagyományőrzőbb. Nem vé­letlen ez, hiszen évszázado­kon keresztül a román iro­dalomban is a költészeté volt a vezető szerep és a népköl­A ma élő nagy öregek kö­zül mindenekelőtt Mihai Bé­nink és Eugén Jebeleanu ne­vét - kell megemlítenünk. Bé­nink hatvan éves, költészete már elválaszthatatlan része a huszadik század \ román lí­rájának. Nem kifejezetten po­litikus költő, de verseiben mindig jelen vannak a leg­égetőbb emberi-társadalmi problémák. Nem a nagy szen­vedélyek énekese, szíveseb­ben dalol a csöndes örömök­ről. Kifejezésmódja a modern szimbolizmus érdekesen egyé­ni alkalmazása, mikor a szimbolikus kép nagyon is hagyományos népköltészeti fo­gan tatású elemekből épül fel. Jebeleanu, ha nem is ellen­téte Beniuknak, de sokban különbözik tőle. Szereti a széles gesztusokat, nyíltan vállalja a közéleti költő sze­repét Az emberi szabadság, a béke kérdése állandóan ott feszül verseiben, éppúgy, mint a román nép változó­alakuló sorsának számos mai problémája. Bgy versciklusa révén, melyet a Hirosimában elpusztult emberek emléké­nek szentelt és tiltakozásul a jövőben esetleg bekövetkez­hető katasztrófa ellen (Hiro­sima mosolya), Európa vala­mennyi országában megis­merték a nevét A középhad legeredetibb hangú költője Veronica Po- rumbacu, a huszadik századi ember vívódásainak, gyötrel­meinek megszólal taté ja Mes­terének József Attilát tekin­ti, akinek verseit nagyobb­részt ő fordította román nyelvre. A fiatalok a modem törekvések eredményeit a tel­jesebb tartalmi kifejezés szol­gálatába igyekeznek állítani. Közös vonásuk, hogy a nagy dolgokról is nagy szavak nélkül beszélnek. Végezetül álljon itt néhány név, akik­től a jövőben sokat várha­tunk: Nina Cassian, Dán Des- liu, Anatol E. Baconsky, Ma­rin Soresett. Kovács Sándor Veronica Porumbacu: József Attila utolsó órója Talpfák — lépcsők — igen — ha eltipor a mozdony, mennybe szállók vagy pokolra. Mindegy nekem. Itt jobb már úgyse lesz. S ott rosszabb nem lehet... Talán az első kíntelt század, aztán már egyszerű. A poklon áthatoltam itt is, azt hívén: a tisztítótűz. Nem tudok megint remélni, hogy kétségbeessem újra... Mennyit megéltem s mennyit elfeledtem: Ma sorba elvonul mind előttem, és vádol. Mind, amim volt odaadtam, s most mindent itt hagyok. A könyvek, c szent csontok nélküli ereklyetartók, őrzik csupán nyomom; az égbe tartó nyílvesszőimnek íve megtörött s aláhullt. Mindent, mindent itt hagyok, csak egyet viszek el: világosságát a végső gondolatnak, mely hideg lesz s éles. mint a kerék, mi szertezúzza kiégett agyvelőm ... Mihai Etaniuk: Eleven költészet Dolgokban az eleven költészet, mondja lombját hullató diófa, mosolyoghatsz az elhervadóra, sírhatsz, míg kebleden rózsák égnek. Csillogásért nem kér pénzt a csillag, láthatod, épp olyan ingyen látvány, mint a gyümölcsöskertben a pitypang, vagy az ember kitalálta bálvány. Ajknak áldozza magát a forrás hidegen és tisztán csörgedezve, kilenc múzsától ösztönzést nem vár, nem szól még egy vigasztaló szót se. Madársereg költözését látom, szárnyukkal köszöntve messze szállnak, ismert cél felé a láthatáron, nem hiszek, nem hiszek a halálnak. Eugen Jebeleanu: Sirató ének 0 emlékezzetek, örökké emlékezzetek Hirosima névtelen halottaira: a görnyedt halászra, ki nap-szemekből olyan új hálót font magának, hogy a tenger sziromlevelei, mint illatos violák csillantak meg rajta; a ló-emberre, ki abban a pillanatban rogyott össze háza előtt, midőn mosolyogva mutatott gyermekeinek egy ismeretlen állatot, egy rég vásárolt kerékpárt, mondván: „Kerek száz évig robogjatok rajta”; a bölcső mellett megölt anyákra; azokra, kiket munka közben ért a halál; a lányra, ki negyed óra múlva viszont látta volna négy éve bevonult s a háborúból sebesülten visszatérő vőlegényét; a szerencsétlenekre, kik a templomok fidítést nyújtó árnyékában imádkoztak; az iskolából többé haza nem tért gyermekekre, kiknek ruhácskái a halálnál szomorúbban lengnek árván a szélben... Ö, emlékezzetek rájuk, örökké emlékezzetek Hirosima névtelen halottaira... S ne feledjétek azokat, kik megölték őket. SANZIÁNA POP HOL VAN ATYÁNK? O A nyitott ablakok vá­rosában laktunk. Négy­száz zongora zengte Mozart Kis éji zené-jét Hangjegyek ugráltak az ut­cára az első, a hatodik, a he­tedik emeletről. A hangjegyek harsány esője volt az, ütemes léptekkel sétáltak benn? az emberek. Kétszáz vén zongo­ratanárnő figyelte a játékot A gyerekek madarat fogtak a billentyűk fölött. Fekete, vörös, fehér madarakat A nyár a város üvegkupolái kö­zött az arlequinekkel díszí­tett, ódon óratorony fölé rö­pítette a papírsárkányokat Ám a Klostergasse 100. szám alatt atyám művészettel és gyermekneveléssel foglalatos­kodott. Atyám kiváló művész volt Áldott jó ember, aki rajon­gott gyermekeiért. Naponta egy álló óra hosszat lábunk­nál fogva, fejjel lefelé lóga­tott bennünket, azután for­dítva. És aztán újra kezdő­dött az egész. Hogy fejetekbe menjen az ész, mert ahol fej nincsen, ott jaj a lábnak! Az órák sorban álltak az ajtó előtt, mi pedig közmon­dások meg szólásmondások között fogadtuk őket egymás után, hol' fejünkkel, hol meg lábunkkal: a hat órát hét óra előtt, a hét órát nyolc előtt és így tovább. Kitűnő nevelési módszer volt ez, ám mi majd szétpuk­kadtunk a nevetéstől. Atyám sírni, üvölteni kezdett, azután kirohant a fürdőszobába he­gedűink — Engem senki sem ért meg — mondta. Manana a fürdőszobában mosott. A kották, vonók, gyantadarabok ott hevertek a' tarkabarka fehérneműk, szap­panok meg éjjeliedények kö­zött. Az öregasszony szórako­zott volt, néha összekeverte • dolgokat, a kottákat is ki­mosta kiteregette. De hát en­nek semmi jelentősége sem volt. A mosótekmőben légy- hadsereg masírozott Átúszták a teknőt, mind a hat lábuk­kal eveztek. Atyánk, a mű­vész nem hagyta, hogy bele­fulladjanak a vízbe, időben fejbevágta őket hegedűjével. Nem volt menekülés. Egymás után merültek el az áldoza­tok, fölszívódtak az ágyne­műk hófehér örökkévalóságá­ban. Mezanfan tanított bennün­ket franciára. Velünk is ebé­delt. Atyánk újfajta üvegszemet alkotott. Az üvegszem elter­jedéséhez egy világháború ki­robbanására volt szükség. Hányszor emlegette ábrándo­sán azoknak a foglyoknak kálváriáját, akiknek kivájták a szemét! — Figyeljétek meg, Irisasz- szonykáim — mondta —, ez itt valódi szem. Vadászszem; fürkész, hideg tekintetű vö­rös szem; egy pillanat alatt beapplikálható. Csak az al­kalmat várom, hogy bebizo­nyíthassam. Ö, a szemkeres­kedelem ... A szemkereske­delem békeidőben pang. De el kell ismemiök, hogy nagy művész vagyok. Muzsikus éa üvegcsiszoló. — Valódi művész — bólin­tott Mezanfan cuppogva, mi­közben mosolyogva és vizs­latva figyelt bennünket Anyám mindig csak kért: — Adj pénzt! Pénzt adj! Nincs mit ennünk. Egy vasat sem keresel. Ám atyám egy szép nap nekilátott a nagy regény megalkotásának. Megnövesz­tette a haját Mélabús író lett Mezanfan tisztára fa-ló volt Állkapcsa erőteljes, bajsza kajla, szalmakalapja cseresz­nyével ékes. Szemüvege fölött erősen kidülledt forgott a gurgifiaszeme, olykor beleüt­között az orrába. Műfogsort hordott és folyton ugyanazo­kat a példamondatokat dik­tálta: „A gazdagnak irgal- masnak és jóságosnak kell lennie a szegényhez, mert a szegény ember a haza talap­zata. Ionéi vajas kenyeret evett, Petrisor viszont életé­ben nem látott vajas kenye­ret ...” De mi egy szép nap azt írtuk: „Egy frászt Ionéi otromba volt és mafla. Egy falatot sem evett. Petrison nem azért bámulta Ionéit mert szerette a vajas kenye­ret. Csöppet sem fájt a fóga vajas kenyérre, mindazok a gyerekek, «kiket ismerünk, torkig vannak a vajas ke­nyérrel. Mindenki vajas ke­nyeret eszik. Ionéi hatökör volt Petrisor viszont pompás fiú. Mindennap vitatkoztak: — Nekem pénzgyáram van — mondta IoneL — Nekem ember gyáram, ahol olyan embereket gyárta­nak, akik azután pénzt gyár­tanak — mondta Petrisor. — Nekem császárgyáram, ahol olyan császárokat gyár­tanak, akik parancsolnak az embereknek. — Nekem gyárgyáram, ahol nemcsak császárokat gyárta­nak, hanem mindent, ami az embernek eszébe jut...” — Hát ez meg micsoda? Mit műveltek? — ordította Mezanfan. — Büntetést kap­tok! És egy vastag Schmoll- paszta reklámceruzával az uj- jamra ütött. Remegett a tes­te. Felső ajka egészen baj­száig emelkedett. Csattogott a fogsora. Kinyújtottam a ke­zem, kitéptem a fogsorát — Ne hápogj, mint a ka­csa — mondtam. Úgyse ve­szem be. Kiszaladtam az udvarra, vi­zet húztam, megmostam a ke­zem. Amikor visszaértem a szo­bába, Mezanfan a padlón el­nyúlva feküdt Nővérem han­gosan énekelt, és tombolva ugrabugrált Mezanfan testén: Sur le pont le pont le pont d* Avignion ion pion menetel egy batalion. Atyánk kirohant a fürdő­szobából és azt mondta: — Elmegyek. Én itt asupa idegen között élek. Nem ha- sonlittok rám. Engem senki sem ért meg. Adieu. — Ágy-ő! Ágy-ő! — Agyő, ágy.HŐ, ágy-6, ágyő! Magunkra maradtunk. Atyátlanok lettünk. Művé- szettelenek. Mezanfan tlanok. Neveletlenek. Jaj! O Egy szép napon eltűnt Manana. Azt mondta sétálni megy a liget­be, az allékon akar bolyon- gani, mert ott vasárnapon­ként nyugdíjas öregurak ül­dögélnek a padokon. Azt hal­lotta valakitől, hogy remekül áll a zöld vadászkalap, a nagymama elhatározta, hogy ezentúl comme il faut fog él­ni. Nem mos többé fehérne­műt, hangjegyet, ágyneműt; a család szennyesét legkevésbé. De azután egyszer csak visszajött. Egyedül. Pedig senki sem hívta. Egy szép nap behívott a kapun, kalap nélkül, kócos ősz hajjal.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom