Dunántúli Napló, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
I I Dunantmi natito 1968. július 7. Sevcsenkótól Csubacsig A Szovjetunió velünk határos része: Ukrajna, s mégis viszonylag elég keveset tudunk irodalmáról. Mihajlo Sztelmah, Olesz Goncsar, Leonyid Pervomajszkij és a klasz- szikus, Petőfi egyívású kortársa Sevcsenko — mindössze ellnyi a sor, melyet ismerünk. Ezen az oldalon a klasszikusok — Sevcsenko, Visnya — és a Lenin-dijas Goncsar mellett bemutatunk olyan fiatalokat, mint a darugépész Krav- csenko, a főiskolát most végzett újságíró Csubacs. Odesza, a hős város költészetét is fiatalok: Rjadcsenko és Hetyman képviselik. Egy oldal túlságosan kevés ahhoz, hogy átfogó képet adjon a mai ukrán irodalomról, s nem is ez a cél. Arra talán elég, hogy felvillantson valamit egy negyvenmilliós szocialista nép írásos kultúrájából úgy, hogy az utánpótlás jelenlétével kissé a jövőt is elénkvetiti. Az oldal anyagát válogatta, fordította és szerkesztette: Perenez Győző. ... —.-J , ■ ............................ . ................. T arasz Sevcsenko: Apácák dala Ai úristen háza fölött, Hol malásunk várjak, dürüg. És Imádunk téged, isten, S kórusban daloljak, bitben: Alleluja! Ha nem vagy, nevettünk volna, És férjhez is mentünk volna, Vlrágmemű kislányt szülnénk, Tiszta szívből énekelnénk: Alleluja! De, Isten, becsaptál minket, Elraboltál és ez bűntett! Ezért bát ml Is becsaptunk, És így zengjük diád almunk: Alleluja! Bár kolostorra ítéltél, Gyengébb vagy te az életnél. Nézd, táncoltunk, énekeltünk, Mert fiatal még a kedvünk Alleluja! 18M. június Ml Olesz Goncsar: A sztársina A töltés mentén hirtelen eszeveszett tűzharc kezdődött. Puskák pukkantak, géppisztolyok kelepeltek, aknavetők ugattak. Gumennij törzsőrmester nyomban elkomorult és számolni kezdte az ütege által leadott lövéseket. Könnyűszerrel meg tudta különböztetni a németekétől. Sőt alighanem ezer más közül is kivette ütege hangját. A levegő — mintha üvegből volna — meg-megzen- dült a fejük fölött. A lövedékek a közelben robbantak, nyomukban szökőkút lett a pocsolya, recsegett- nyögött az erdő.-t. Feküdj! — vezényelt Gumennij. De senki sem hallgatott rá. A még zöldfülű, puskaport nem szagolt, s a hatalmas lángnyelvektől megrémült önkéntesek — kik a lőszert adták a töltőkezelőknek — megfordultak és kereket akartak oldani. — Állj! Állj! — ordított utánuk, de azok tovább rohantak. — Feküdj! Ám egyikük sem feküdt le. A törzsőrmester látta, hogy az ellenség távolabb, a folyó felé irányítja a tüzet, s az önkéntesek is épp arrafelé futnak. De miként magyarázza ezt meg nekik? Mi módon értesse meg velük, hogy halálukba rohannak? Futásnak eredt hát ő is és először a leghátul lihegő „professzor urat” — társai így nevezték egymás között — nyomta le a földre, majd a többieket, a másodikat, a harmadikat is. Aztán elégedetten állapította meg, hogy egyikük sem dobta el a fegyvert; a nagy pánikban el is feledkeztek a fegyverekről. A robbanások mellettük verték föl a földet. A lőszerhordók egy csoportja hátrafelé igyekezett, de Gumennij őket is a földre nyomkodta. A magyarok tehát feküdtek, fejük a víz fölé lógatták. Bizonyára már ezerszer is elátkozták azt a percet, amikor vállalták, hogy önként az első vonalba mennek a szovjet tüzérséggel. Gumennij csak feküdt, a dübörgésekre figyelt, de még el sem érkezett hozzá a robbanásokkal felszabaduló gáz szaga, mikor fölkelt és előre indult. A többiek is utána; még alig érhetett el a tudatukig, hogy életük megmentését ennek a legénynek köszönhetik. Látták, milyen rettenetes tüzet zúdított oda az ellenség, ahol az imént lapultak. Ha a törzsőrmester nem fekteti le őket, sokan bizonyára nem élnének már. Ezért érdeklődéssel és bizakodással néztek az oroszra. Mikor gyorsabban ment, a magyarok is megszaporázták lépteiket, mintha attól félnének, ha lemaradnak, ittvesznek. Ügy igazodtak lépéseihez mint karmester intéséhez a zenekar. A törzsőrmester jelzésére a földre dobták magukat, majd fölkeltek, s ismét lefeküdtek. — Ez a fiatalember többet tud mint itt mi valamennyien együttvéve — törölte homlokáról a verítéket a „professzor úr”. — Nagyon jól kiismert bennünket ebben a Sodomában. Ha nincs, már rég darabokban volnánk. Gumennij épp fölemelkedett a sárból, s száját parancsra nyitotta, hogy menjenek tovább, amikor föld- és lángoszlop takarta el előle a Világot. Mintha hatalmas kő szakadt volna a mellére. Megpróbált fölemelkedni, mikör szétfoszlott a füst, de nyomban érezte, hogy valami meleg folyik végig a mellén. Vattakabátjára nézett, s ahogy meglátta a cafatokat, megtapogatta a kis lyukat. „Egy kis szilánk” — gondolta és megnyugodott. Aztán hirtelen fölállt. Minden lélegzésnél valami éles hasított a mellébe. Az emberekre nézett: vajon észre- vették-e, hogy megsebesült? Ám a magyarok arca épp annyira rémült volt, mint az imént. Tehát semmit sem gyanítanak. Ez megnyugtatta a törzsőrmestert és kiadta a vezényszót: — Lépés, Indulj! — s maga is előre mozdult. Nem volt mivel bekötözze a sebét, de idő sem volt rá, s azt sem akarta, hogy a magyarok észrevegyék a baját. Az ütege már egészen közel volt, a szomszéd faluban, ott, a fákon túl. Vízhez értek. S miközben ivott, észrevette, hogy „professzor úr” valamit magyaráz társainak. Talán azt, hogy hagyják itt az egészet és menjenek vissza a Morva folyón túlra? — Davaj! — sípolt a törzs- őrmester hangja. Arca gipszfehér. — Davaj! Gyerünk! Megindultak. S ekkor tudta meg, hogy a „professzor úr” elmagyarázta a magyaroknak a dolgot és valamennyien tudják, miért szorítja mellére a kezét... Hiszen a folyó vizét vér festette pirosra. A tanár azt magyarázta, milyen rettenetes dolog, hogy itt megy velük ez az orosz legény, srapnellel a mellében és nem tudnak rajta segíteni. Aztán átvették a „tuvaris sztársi- nától” a lőszert, 6 csak mutassa az utat. A törzsőrmester utitársaira pillantott és hallatlan erőfeszítésébe telt, hogy lábon maradjon. Ketten tehát Gumennij hóna alá nyúltak és újra előre mentek. Mikor a Gumennijt támogató magyarok kiértek a fák közül az ütegálláshoz, az egyik orosz felkiáltott: — Nézzétek csak, a törzs- őrmester! Meg a civilek! A tanár most büszkén vágta ki: — Nem civil! — Szanzaj, a felcsert! — kiáltott egy katonára az ütegparancsnok, mert nyomban megértette, mi Gumennij baja. — A felcsert! Gyorsan! És élénken a magyarokhoz fordult: — Dobroje utro! (Jó reggelt!) Azok, viszontüdvözlés helyett kórusban kiáltották: — Szpaszibo. (Köszönjük.) Még nem igazodtak el az orosz köszönés és köszöntés között és gyakran fölcserélték egyiket a másikkal. — Miért hálálkodnak ezek? Mit köszönnek? — kérdezte csodálkozva az üteg parancsnok, s a harcosokra nézve megismételte a kérdést: — Miért járna köszönet? Közben az elgyöngült törzsőrmestert a földre ültették s máris szedték le á ruháját. Vattakabátjából ■ kihúzta merő vér kezét. Az ütegparancsnok hallgatott, mintha megértette volna, hogy ez a mozdulat válasz volt kérdésére. Hanna Csubacs: Ősz Anyóka gunnyaszt. Vén. Nyomják az évek A hátát mint roppant súlyos batyu. Tűnt kor kövezett tenyerébe kérget. Víg esték? Eltűntek. Most szomorú. Haja múlt reggelek fagyától fehér. Vl az anyóka. Hiába szólítják, i Nem akara többet mozdulni ma már. Köd alá búvik a holt őszi világ. Lám, szemöldöke is fakó madár. Nehéz szemhéja alábukik egyre, Emlékeit már szétdarabolta Oly kegyetlenül szaggató csípője. Hány szép november múlt el azóta... Kérő dalra dereka nem ring többet. Lomha köd úszik. Csak csönd és köd, S föl sem sejlik emléke ama ősznek... Hívják. Nem hallja. Ül, s kezét törött Szárnyú madárként ölébe ejtve tartja. Volodimir Hetyman; Kezdetben semmi sem vala a Földön. Tulajdonképp nemcsak hogy a Földön nem vala semmi, hanem sehol sem vala semmi. Még a Föld sem vala. Köröskörül csak üresség vala. És vala az isten. Maga az Atyaúristen. Hogy hol vala, azt nem tudni, fflert nem látták. Csák úgy vala. Sehol sem vala, tehát mindenütt vala. Mert akkoribán semmi sem vala és ezen a semmin üle az isten. Meg repüle. A .semmiben ... Dehát repüle, hiszen éppen ezért vala ő az isten. Ha pedig már isten, akkor tud repülni is. ílepüle, repüle az isten, ám bárhová néze, csak — sötétség vala. Fekete, feneketlen üresség. Bár még az a fekete űr sem vala, mert akkoriban semmi sem vala. És sötétség sem leve, hiszen az csak akkor jelene meg, amikor a világosság. Ür vala csak, a semmi, bár a semmit is csak altkor ismerték meg az emberek, amikor volt már valami.., Egyszóval bizonyára unalmassá vál- hata az istennek egyedül repülni a semmiben, illetve a valamiben, ami akkoriban még nem vala. És azt sem látható, hol repül, mert sötét vala és nem tuda mire nézni, ámbátor igenigen akara nézni, bár akkoriban még akarás sem vala. Kilátástalan helyzet, bár akkoriban még helyzet sem vala... Megtapogató akkor az isten mind a két oldalát, bár akkor még híre-ham- va sem vala emberi oldalaknak. És ekkor így szóla az isten; — Legyen világosság! Ez vala az első nap, bár akkor még napok sem valónak. És akkor köröskörül világosság leve, nagyon-nagyon világos. Körülnéze az isten: világosság van. De semmit sem láthata, mert akkor még nem vala mit látni. — Lakást — mondá —, azt kéne keresni! Bár akkoriban lakáshivatalok sem valónak. Biz, uramisten, micsoda cudar idők! Mondá is az úr: — Legyen égboltozat! Legyen föld! Osztap Visnya: A világ teremtése Hát izibe forogni, forogni kezde minden — bár akkor még semmi sem vala a világosságon kívül — és kifor- gá magát az ég. Meg a Föld is. Megalkottattak! Akkor az isten Hrepüle az égbe, s leüle — bár nem vala mire ülni —, megsimogatta a szakáliát és éri mondta: — Akkor hát most száz évszázadra készen volnánk ezzel — ezt mondá, bár akkor még számok sem valónak. — Hanem, a föld jobbról, a víz balról légyen, s növekedjenek mindenféle növények a földön! Ahogy kimondó az úr, nyomban elkülönült a víz a földtől, s kiserkent az útilapu! És növének tölgyek, nyírfák, fenyők. És növének, növének a növények. Egész mostanáig növének. És Nap ugyan még nem vala, csak világosság, de azért a növények csak növének. — Szegénykék, istenkém, de szegénykék vagytok. De ne búsúljatok, mindjárt lesz napocska is — vigasztalta őket az úr. — És Hold is nyomban leszen. Meg csillagok is! S lám, egy intésére fölfény le a Nap, létrejőve a Hold, fölragyoga a sok csillag! Általában ilyen egyszerű módszerekkel dolgozott az isten, mint ebből is 'átható. És megleve már a negyedik nap is. Üjra szómola az isten, bár akkor még számok nem levének. Az ötödik napra elfárada az isten, hát körülnéze — növének az erdők, csoboga a sok patak, de bárha csak egy kis madárka dalolna bennök, csak egyetlen kis halacska úszkálna bennök! Nos, erőre, dologra föl, úristen. — Hát akkor, ússzatok halak! Csiripeljetek, madárkák! A hatodik nap üle az isten és gondoló. — Van már minden, csak ember nincs! És más állatok sem levének. Ki fog akkor nekem szolgálni? Ki fog akkor imádkozva nekem hálát adni? Hát inte a kezével — és mindenféle vadállatok futának elő. Azután veve egy darab agyagot, ráköpe és összegyúrá, emberré ragasztó — modell nélkül, úgy bizony! —■, ■ belé- fúja. Nyomban föl Is hangoza az első emberi szó — ki tudja, milyen nyelvén— — Dicsőség a magasságos istennek! Jó egészséget kívánok Excellenciádnak! — Nem jó — mondá az isten —, engem ne dicsőíts ennyire. A cári tábornokokat istenítheted így, nekem azonban csak ennyit mondj: „Szenitsé- ges isten, erősséges isten..Ádám, feküdj le! És elkapá az isten Adámot a bordájánál. Húzá... húzó... kihúzd a bordát, s — kifúvá magát — Íme az Éva. És én most már igazán lefekszem! És az egész hetedik napot átaluvá. Ám a nyolcadikon fölkele, s a fejére csapa: — Eri bizony megalkotóm! Nos, ez a világ teremtésének hiteles története. Igaz, nem új kitalálás, ám az utóbbi időkben kezdenek megfeledkezni róla. Én emlékeztettem rá. Mert közel az utolsó ítélet és bizony mondom néktek, kellemetlen lesz Totyogni a kondérban, mert elfeledtük a legfőbb isteni dolgot Mert mindaz, amit az isten azután alkotott, semmi az elsőkhöz képest melyeket úgy fölmagasztalnak most és mindörökkön örökké. Ámen. 1923. Az alma Fényzamatú alma pihent a kezemben, a ládába raktam, ott érjen tovább. Friss fenyőtűvel is szépen behintettem: híven megőrizze piros-önmagát. így ér a tajgába, hóbirodalomba, s ha melegre bújva elővesz! ott az északi testvér, roppanót harapva ízlel egy almányi kis déli napot Hanna Csubacs: Etűd Almosak már az aprószemű házak. Arannyal szegett zöld palást a rét Apró apóka lábát húzza: fáradt, S gyöngyfüzér-harmat gurul szerteszét Am a reggel leányszőkén ébred, S mint csitricsapat, pajkosan kél a szét Így köszönti a koránkelő népet, Kacagása jókedvünkben zenéL Andrij Malisko: A költészet ■m ' Bolti virágként meg nem veheted. Hiába rang, az arany váll-lap, Mert a poézis: lelkiismeret — Itt nincs helye pénznek, vásárnak. Öregség, vénkor ezt ki nem kezdi. Ránc homlokán nem számol évet Apró parasztház ad otthont néki, S mint sarja, mindig újra éled. Súlyos vért kerget, akár a szív is, Fényívű szárnnyal tör magasra. Egyszer úgy érzed, magával Is visz, Máskor meg mintha fojtogatna... 1
