Dunántúli Napló, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-04 / 80. szám

1968. április 4. Dnnonraii napio 7 Martyn Ferenc: Álló alak I. A viszonylag korlátozottabb eszközökkel, a kisméretű la­pokon fekete-fehér vonalak­kal és foltokkal dolgozó gra­fika — éppen műfaji sajátos­ságaiból következően — több­nyire intimebb hatású, mint a színeket gazdagon érvénye­sítő festészet, így befogadásá­ban is bensőségesebb kapcso­latot igényel a szemlélőtől. Éppen ezért figyelemre mél­tó a Nemzeti Galéria nagy­szabású grafikai bemutatójá­nak feltűnő sikere. A siker több dolgot is bizonyít: elő­ször azt, amit már régen nem kell, hogy a festészet és a grafika egyenrangúak, azonos értékű kifejezési lehetőséget nyújtanak a művész számára. Ezt a nagy mesterek, Dürer vagy Rembrandt, Goya Vagy Daumier példája után ma már senl nem vitatja. Bizo­nyítja ez a kiállítás azt is, hogy jelenkori grafikánk fel­nőtt, nagykorú lett, sőt. nem­zetközi vonatkozásban is je­lentős helyet vívott ki magá­nak. Bizonyítja, hogy a kö­zönség igényli a korszerű, színvonalas művészetet, sze­reti a grafikát. És bizonyítja azt is. hogy a múlt értékei­nek őrzésére hivatott mú­zeumban, jelen esetben a Nemzeti Galériában helye van jelenkori művészetünk ki­emelkedő teljesítményeinek is, mégpedig úgy, hogy lehe­tőleg a teljes horizont bonta­kozzék ki az érdeklődő láto­gató előtt. A mostani kiállítás egyik érdeme, hogy grafikánkat olyannak igyekezett bemutat­ni, amilyen; sokszínűnek, vál­tozatosnak. Ez a sokszínűség azonban nem ment a minőség rovására, minden irányzatból, törekvésből olyan mestereket és olyan műveket választottak ki a rendezők, amelyek elér­nek egy átlagos szintet, mes­terségbeli bizonytalansággal vagy lazasággal pedig nem is találkozhattunk. Mindez az egyenletes színvonal biztosíté­ka volt. Az idősebb nemzedék Tar­jám Jenő, Varga Nándor La­jos nevével jelezhető. Művé­szetük még a 20-as évek ele­jén kapta első, ösztönző indít­tatásait, majd következetes fejlődés nyomán eredményeit ma is a teljes mesterségbeli tudás birtokában mutatja fel. Az utánuk következők neve már alig kapcsolható egymás­hoz. Szabó Vladimir vagy Barcsay Jenő, Ék Sándor vagy Hincz Gyula korukat tekintve egy nemzedék lehetnének, mű­vészi útjuk mégis annyira kü­lönböző, hogy együtt emlege­tésük kevés eredményt ígér, inkább csak zavart okozhat. Szabó Vladimir túldíszített barokkos látomásokat rajzol, aprólékos részletezéssel, Bar­csay Jenő szigorú, konstruk­tív rendbe foglalja, vonalakkal „definiálja’’ a látott dolgokat. Ék Sándort a látvány vissza­adása és a történelmi sors­Mai magyar grafika Kiállítás a Nemzeti Galériában fordulók emlékének idézése egyaránt érdekli. Hincz Gyu­la rafinált vonalaival szimbó­lumerejű képeket teremt, Martyn Ferenc nagy tömbök­ből komponál drámai hatású képeket: elvont jelrendszeré­ben csak sejtjük ' az emberi alakot, a lovat vagy a tájat... Duray Tibor grafikái hol a lírai szépségeket idéző vona­lak bűvöletében készülnek, hol pedig a drámai hatásokat, kiváltó fekete-fehér foltokkal fejezik ki olykor az előbbivel ellentétes tartalmukat. Szántó Piroska monotypiáin a Szent­endréről hozott motívumok­ból egy-egy emberfejű virág vagy felbukkanó állatfej se­gítségével teremt különös hangulatot. Kajári Gyula az erős érzelmi-indulati töltésű alföldi hagyományaink útját követi. Csohány Kálmán nép- balladás egyszerűséggel és tö­mörséggel szól hozzánk. Kon­dor Béla nemcsak iskolát te­remtett sajátos, egyszerre ke­serű és lírai szürrealizmusá­val, hanem mint legutóbb ki­állítása is bizonyította — túl is tud lépni az önmaga által kimunkált világon a techni­kailag nem kevésbé bravúros, színes foltokból épített művek felé. Egészen más ízeket kép­viselnek Gross Arnold játékos fantáziával telehintett rézkar­cai vagy Szász Endre szerte­len látomásokat az olajké­pekkel vetekedő technikával megjelenítő lapjai. Reszler Károly, Gacs Gá­bor, Stettner Béla, Bálványos Huba közvetlenebben aktuá­lis tartalommal telített lapja in az embertelenség, a hábo­rú borzalmai, -a vietnami ag­resszió elleni tiltakozás szó­lal meg. A fiatalok között is feltűnt néhány figyelemre méltó te­hetség, érdekes egyéniség. Major János szürrealista asz- szociációit szabad felületkeze­léssel valósítja meg. Az érde­kes textúra Lenkei Zoltánt és Maurer Dórát is foglalkoztat­ja, míg Lakner László nem­csak a fellazított felületekkel, hanem az érdekes kompozí­ciókkal. az egymás mellé és fölé helyezett rétegekkel kelt újszerű hatásokat. Rékássy Csaba nemcsak a népmeséket idézi, hanem a mézeskalács­figurák formáit is. Gyulai Li- vius pedig a múlt emlékeiből és a képzelet-térem tette tájak­ból alkot új egységet. A legfiatalabbak közül Bér­ezi Pál tömbszerűen formált, körüljárható figurákat, tár­gyakat rajzol, Agotha Margil inkább a dekoratív felület­kitöltés míves megvalósítója. Megkíséreltük a kiállítás rövid áttekintését, bár szük­ségszerűen hiányosan, hiszen a közel félszáz alkotó több, mint 370 lapjáról nehéz len­ne kimerítő képet nyújtani. Tartalmas, gazdag kiállítás a Nemzeti Galéria jelenlegi, grafikánk körképét bemutató tárlata. Reméljük, a közeljö­vőben módot találnak arra is, hogy az anyag ne csak a bu­dapesti közönség számára le­gyen hozzáférhető. (Tölgyesi János) Józsa János: Bűvölő A Pártélet közli Tóth Dezsőnek, az MSZMP KB Tu­dományos 4 és Kul­turális Osztálya munkatársának cikkét, mely élő irodalmunk idő­szerű kérdéseivel foglalkozik. Irodalmunk 1957. óta meg­tett útját, lényegében mai helyzetét, sokoldalú és vi­szonylag nagyarányú fejlődés jellemzi. Ennek közvetlen ki­váltója az a kulturális poli­tika, mely az irodalom tár­sadalmi szerepét reálisan ér­telmezve, azt elsősorban elvi­eszmei befolyással, szerveze­tileg demokratikusan irányít­ja. nem avatkozva bele an­nak műhelykérdéseibe — ál­lapítja meg a szerző. A fejlődés jellemzője, hogy irodalmunk szocialista bázi­sa, műveinek érvénye, ható­ereje növekedett. Számos, a szocializmussal régről azonos­ságot vagy szolidaritást vál­laló író, 1957. óta alkotta meg a felszabadulás utáni legje­lentősebb művét, akikhez újabb generációk csatlakoz­lak és legjobb műveikkel a szocialista irodalom folyama­tosságát, gazdagodását, kiszé­lesedését segítik elő. Irodal­munk másik pozitív jellem­zője, hogy a szocialista iro­dalom megerősödésével a marxizmustól idegen ideoló­giai égtájakról indult alkotók műveiben is mindinkább megmutatkozik a szocialista társadalmi valóság átformáló hatása. Ez vonatkozik a volt népi írókra és a polgári in­díttatású írókra egyaránt. Vé­gül, de nem utolsósorban: irodalmunk közelebb került az élethez, megnövekedett re­alizmusának érvénye. Reagált az ellenforradalomra (Darvas: Kormos ég), körképét adja a falu világában végbemenő mélyreható átalakulásnak (Sántha Ferenc, Galambos Lajos írásai), előtérbe került a szocialista tudat- és er­kölcsformálás problémája, az egyén és a közösség kölcsö­nös kapcsolata (Mesterházi: Férfikor), a hazafiság, a nem­zeti érzések, felelősség mér­legelése (Cseres: Hideg na­pok). A Társadalmi Szemle közli Nyers Rezső elv­társnak, a Politi­kai Bizottság tag­jának az MSZMP Politikai Főisko­láján megtartott előadásának rövi­dített szövegét: Az új gazda­sági mechanizmus várható társadalmi és politikai hatá­sai címmel. A szerző mindenekelőtt ar­ra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági reformot nem ke­zelhetjük csupán gazdasági íolyamatként, annak széles­körű társadalmi és politikai hatásai lesznek. Mindenki előtt világos, hogy a világon mindenütt a gazdasági fejlő­dés problémája képezi egyiK fő tárgyát a politikának. A gazdasági reform várha­tó társadalmi és politikai ki­hatásai között a cikk olyan fontos kérdésekre hívja fel a figyelmet, mint társadal­munkban az érdekek rend­szere, az egyéni, csoportos, társadalmi érdekek egymáshoz való viszonya, alakulása az új gazdasági mechanizmus­ban. A Pártélet és a Nemzetközi Szemle egyaránt közöl Vietnam­mal foglalkozó cikket. Indokolja ezt az a körül­mény, hogy a dél-vietnami sza­badságharcosok januárban megindult offenzívájának si­kerei nyomán sokan várnak választ arra a kérdésre: mire lehet számítani a háború to­vábbi menetét illetően? Fábián Ferenc, aki szemé­lyesen is járt Vietnamban, a Pártéletben „Erősebbek mint valaha” című cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy az év elején megindult of- fenzíva egyik fontos sajátos sága: a szabadságharcosok az úgynevezett száraz időszak­ban és a városokban is ko­moly csapást tudtak mérni az amerikai agresszorokra. Más­részt bizonyítja, hogy a parti­zánháborúnak nem lehet cél­ja az elfoglalt területek hu­zamos megtartása, hanem csapást-csapással követve az ellenség gyengítése. Az eddigi eredmények a felszabadítási front politikai, erkölcsi győ­zelmét jelentik, s mint aho­gyan a szerző a Combat című újságból idéz: az amerikaiak számára a háború politikai elvesztését. Salgó László a Nemzetközi Szemlében „Napoleon Viet­namban ...” című írásában az effenzíva párizsi hatásával foglalkozik, bebizonyítva azt, hogy Franciaországban mind szélesebb hivatalos és politi­kai körök a legésszerűbbnek azt tartják, ha „az Egyesült Államok azt teszi Vietnam­ban, amit Franciaország tett Algériában”. M. E, Élő irodal­munk idösze>ii kérdésé­ről Az új qazdasági mechaniz­musról Vietnám­ról — Vendel, Vendel... Tudod mit főztem? Articsókát tojással... — Articsókát? Ó hát akkor tényleg nem mehetek el — mondta Duha Vendel és nyelt egyet. Káliné eltűnt egy pillanatra a félhomályos szobák mélyén, aztán nagy tál gőzölgő étel­lel tért vissza. — Ha eszembe jut szegény anyánk kony­haművészete, mindig meghatódom — szólalt meg újra Duha kapitány. — Olyan articsókát én nem tudok főzni, nem is lehet. Anyuka szegény szarvas- és csiperkegombával szokta készíteni, de én most csiperkegombát kaptam. így is jó lesz, meglátjátok... A tükörtojás fénylő zsírján áttört a son- kapüré és a főttgomba kellemes illata és be­töltötte az egész verandát. Amikor aztán megbontották a tálat, érezhetővé vált a hús­levesben főtt árticsóka zamatos párolgása is. — Jaj Gyula, a bor... szólalt meg az evő­eszközök halk koccanásai közepette Káliné — Tudod kisfiam, a kamrában van az alsó lépcsőfokon. — Borotok is van? Nahát ez valóságos mennvegző. — Szekcsői. A részlegünkben egv szekcsői asszony is dolgozik. Minden héten behoz egy-két demizsonnal. Hol ez veszi meg, hol az. Megéri. Káli Gyula párásoldalú sötétzöld pintes- üveget és szódát tett az asztalra. A szódás­üvegen felirat kanyargóit: Brüll Menyhért Szikvízgyára Baja. — A honvágy mindig ételek formájában jelentkezik először — mondta Duha kapi­tány és a villáján egv sonkás, tojásos árti­csóka halmot egyensúlyozott a bajsza alá. — Szegény Gyula is mindig csak ételekről írt amikor fönt jártak a német Dunán. Ak­kor volt az a bérszállítás ... — Mennyit beszéltünk a gyermekkorról, fis az egész nem más mint ízek és illatok emléke. Árticsóka. tejleves. sültcsuka vagy «nenyhal. .. Ilyen az ember egész múltja, csupa íz. illat, forma Emlékszem egyszer Zárába vittünk három hajórakomány árut. 1930-ban vagy 31-ben volt. Két fuvar között beültünk a „Kék Adriába” Marascat inni. Akkoriban nagy beszéd ment ott a Kuppel- wieserekről, akik világfürdőt akartak beren­dezni minden szigeten. Brieniba már oda is csődítették az angolokat meg a franciákat, nyaranta nagy golfbajnokságokat rendeztek és pausálét fizettek az újságíróknak, ha ad­riai híreket közöltek a lapokban. Járt velünk akkoriban egy mérnök aki az üzletkötéseket intézte, Dévainak hívták. Ez a Dévai is a fürdővendégekért lelkesedett és mindenbe be­leütötte az orrát, hogy tapasztalatokat sze­rezhessen. Ott a „Kék Adriában” is a fürdő- zőket magyarázta nekünk, de aztán hirtelen elakadt a hangja. Beleszimatolt a levegőbe és a konyhába nyíló csapóajtók felé fordult. — „Pirított csirke, nem ...?” — kérdezte és ránk nézett. Mi csak vonogattuk a vállunkat, s ittuk a Marascat. Dévai pedig megfeledke­zett fürdőországról. Odahívafta a séfet és ki­kérdezte, majd előadást tartott neki, hogy az ő édesanyja Rigácson hogyan szokta a vaj­ban pirított zöldborsós csirkét készíteni. Dé­vai végül megevett két sültcsirkét, megivott rá egy üveg száraz portóit, s miközben a bo­rostyánszínű bort a poharában lötyögtette, egész estén át a gyermekkoráról mesélt. Elég egy régi illat és oda van a világfürdő... Ilyen az ember... Csak az számít, ami ti­zenötéves koráig éri, a többi szenteltvíz. ^ uha kapitány megivott egv pohárral a szekcsőiböl. azfán Káli Gyulára me­redt: — Szótlan vagy öcsém. — Mert eszem. — Eszel? A szemed is eszik? — A szemem nem eszik Vendel bácsi. — Mert én úgy látom Gyula, a szemed is szótlan. Ha nem tetszik neked ez az állás, megmondhatod. Jobb is ha megmondod. Csak ízt nem tudom, mi máshoz kezdhetnél? Van egy érettségid. Ezzel nem lehet menni a se­lyemgyárba, vagy más ilyen helyre, de ezek­nél mégiscsak jobb a hajóstársaság Utóvég­re hajós vér folyik az ereidben. Édesapád az egyik legjobb uszálykormányos volt a DGT-nél. Ha kellett, révkalauz nélkül levit­te a hajókat Izmailig. Ma már parancsnok lenne valamelyik tengerjárónkon, ha túléli a háborút. De hát — levegőbe repüli hajós­tól... — A hajókat Vendel bácsi, én nagyon sze­retem — Csak? Káliné a fiára nézett. Pillantásában értet- len várakozás tükröződött és talán egy egé­szen kevés ingerültség is. — Kisfiam, Vendel bácsi kiteszi érted a lelkét. Tudod milyen nehéz a jobb helyekre bekerülni... — Tudom mama. Én csak azon gondolko­zom, hogy olyan egyszerű ez így. — Egyszerű? — Nincs ebben erőfeszítés. Szeretnék én majd valami, valami olyant, ami... Duha kapitány dörmögő lágyan elnevette magát, mint aki valami kedves, jelentékte­len tréfát hallott. — Erőfeszítés öcsém a hajóséletben is van. — Az irodában? — Az iroda csak kezdet. Hajóra is kerül­hetsz majd. A hajózás kemény munka és te­le van csodával... — Persze hogy tele van — szólt közbe Ká­liné, majd Duha kapitányhoz fordult, hogy véget vessen fia álmodozásának: — Irma hogy van? — Csodálatosan érzi magát, csak ezt nem tudja. Mondani kell neki. Meg is kérnélek, drága Jolánom, ha arra jársz, ugorj be hoz­zánk és mondd meg Irmának, hogy nagy­szerű élete van. Káli Gyula nagybátyja kopasz fejét nézte, mely így tányérsapka nélkül sajátságosán csillogott az esti fényben. Duha Vendel feje teljesen kerek volt és teljesen kopasz. A bőr elegáns mély fénnyel csillogott koponyáján, mint a biliárdgolyók parti kezdetén. Szemöl­döke viszont bozontos feketén ívelt szemgöd­rei felett éles ellentétben végfelen homloká­val. Az arc igazi ékessége azonban a dús, száj fölé hajló bajusz volt. melyen ünnepi alkalmakkal, oly családiasán tudott csillogni a sörhab, hogy az emberek megfeledkeztek a világ bajairól. Duha Vendel igazi lénye szembogaraiban élt. Gyémántfényű pillantá­sa kemény parancsokat adott, ügyeket zárt le, máskor új harcot indított. Káli Gyula sokszor látta, hogyan engedelmeskednek Du. ha kapitány szemvillanásának részeg matró­zok, idegen hajóstisztek, hogyan igazodnak hezzá hajók és sorsok. A szemek gyémánt­fényét a kopasz fej érdekes módon még kü­lön fokozta. — „És ezek testvérek” — tűnő­dött Káli Gyula és anyjára pillantott, aki fáradhatatlan vidéki asszony volt, erős haj­zattal, lágy arcvonásokkal, kis méltósággal, amit a ház és a kert tulajdonjoga még csak fokozott. — „Lehet, hogy egyszer anyám is megkopaszodik” — gondolta és igyekezett a beszélgetésre figyelni. — Mindig mondom neki. de csak nevet rajtam. Azt mondja, hogy „ez olyan Duha duma”. — Az. Duha.. . Most szerzett be egv újabb macskát. Ezzel együtt tizenegy macskánk van. Amerre csak lépek, macskák hevernek a házban, és micsoda lusta dögök! Ha nem lenne csapda, már megettek volna bennün­ket az egerek. De ezen sem lehet csodálkoz­ni, agyoneteti a ronda dögjeit hallal. Majd bolondok lesznek egerészni. Ege’ésszen az öreg Duha ... — A halakat persze a kapitány úi zállít- ja a macskacsordának. — Tudod, hogy Irma kérései milyenek. — Az a fontos, hogy ti is jól vagytok. Ij uha kapitány rágyújtott egy szivarra. A kanyargó, kékesszürke füst tapoga­tózva réseket keresett a tökindák szövevé­nye között. Néhány ideges lepke tclrebbent és hangtalanul csapdosott a zöld növényfal, majd a mennyezet szögleteiben. M, 4 %

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom