Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-31 / 77. szám
t968. március 31 «Dtmontmt na©m öten az emigránsok közül: Karikás Péter, Kézdy György, Fülöp Mihály, ifj. Kömives Sándor és Kovács Dénes KENDE SÁNDOR Fekete vakáció K ende Sándor új regénye, a Fekete vakáció gondolat- ébresztő, izgalmas olvasmány. Nemcsak az események feszültséget keltő bonyolítása teszi ilyenné, hanem elsősorban elevenbe vágó problematikája. Milyenek valójában a mai diákok, akik már az érettségire készülnek, és milyenek a szülők? Ki a felelős, ha a fiatalok néha tragédiákhoz vezető hibákat követnek el? Hogyan kellene őket helyesen szemlélnünk és hogyan magunkat, felnőtteket? Ilyenféle kérdések foglalkoztatják az írót, s az olvasó már néhány lap elolvasása után érdeklődését lekötő cselekmény, ugyanakkor égető problémák bonyodalmaiban kényszerül figyelemre és állásfoglalásra. Milyenek ők, a fiatalok, és milyenek vagyunk mi? A válasz erre a kérdésre meghatározza a regény végső mondanivalóit. Az ócska pajtában napról napra találkozó, kissé még kamaszosan romantikus, de már felnőttes komolysággal gondolkodó, vitatkozó, szenvedélyesen barkácsoló és kísérletező, ugyanakkor szorgalmasan tanuló diákok általában tipizálják a 17 év körüli, iskolába járó fiatalokat. Megformálásukban ugyan akad kisebb bizonytalanság, hol gyermekibbek, hol felnőttebbek regénybeli életkoruknál, ábrázolásuk pedig kissé egysíkú, egészében mégis az ő megmintázásuk sikerült a legjobban. Vitatkoznivalónk elsősorban a felnőttek, a szülők ábrázolásával lehet. A regénybeli szülők — különböző műveltségük, társadalmi és szociális helyzetük ellenére is — egyformák abban, hogy gyermekeikkel alig állnak szóba, közeledésüket elutasítják, problémáikkal mit sem törődnek, állandóan zsörtölődnek, pofonokat ígérnek és adnak stb. Egyetlen egy sincs közöttük, aki megértené és segítené nem kevés problémával küszködő gyermekét. A fiatalok élete így kínzóan magányos és szomorú, szükségszerűen torkollik tragédiába. Valóban ez a teljes és hiteles igazság? Kende Sándornak van írói ereje. Könyvében a kömye- zetrajz például jól sikerült. Az események színhelyében nem nehéz felismernünk Komlót, és mi, akik ismerjük ezt a várost, megállapíthatjuk, hogy néhány vonással is jellemző képet fest róla az író. De talán ennél is lényegesebb az, hogy a regényben egy-egy találó művészi kép, tömör megfogalmazású reflexió, hangulatot keltő helyzetrajz, párbeszéd vagy belső monológ segítségével sajátos atmoszférát tud teremteni. Kár, hogy ez az atmoszféra ennyire lehangoló és nyomasztó. A Kende Sándor regényében ábrázolt kép kiélezetten és egyoldalúan a hibákat világítja meg. A kiélezés, a sarkítás kétségtelenül plasztikusabbá teszi a mondanivalót, de az egyoldalúság a hitelvesztés veszélyével is jár. A regény elsősorban a szülők számára hasznos. Miért jelent meg mégis a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál? Igaz, a Kozmosz Könyvek sorozatában adták ki, amely a 14 éven felüli, tehát az érettebb ifjúságnak igyekszik érdekes és hasznos olvasmányokat nyújtani. De vajon őket kell-e elsősorban felvilágosítani arról, hogy mennyi baj származik a szülők helytelen szemléletéből és felelőtlenségéből? Egy alkalommal, amikor a fiúk panaszkodnak egymásnak, Gábor így kiált fel: — Hülyék vagytok! Hülyék! Óriási bivalyok! Ki tehet arról, hogy ilyenek a faterok! Mit csináljunk mi, éppen mi? ... Mi rázzuk helyre őket? ... — most már nem ordít. — Mi? Éppen mi?... Azt hiszitek, a mi dolgunk? Valóban nem az ő dolguk. Ezért lett volna jobb, ha ez a könyv más kiadónál jelenhetett volna meg. Kende Sándornak ez már a hetedik regénye, a nyolcadik sajtó alatt van. Aki tudja, milyen hosszú és nehéz a kézirat útja, amíg megjelenhet, tudja azt is, hogy Kende Sándor teljesítménye komoly figyelmet érdemel. A kritika azonban eddigi műveiről kevesebb szót ejtett, mint ameny- nyit megérdemeltek volna. Reméljük, a Fekete vakációval behatóan foglalkoznak majd a céhesek, s így a közönség is az eddiginél alaposabb tájékoztatást kap erről az immár sokművű pécsi íróról. Megérdemli. Dr. Kolta Ferenc HANGVERSENY k Gosztonyi János drámájának ősbemutatója I sziget Közhelyszámba menő tény, hogy a Pécsi Nemzeti Színház i— helyesen — szinte „vadászik” az ősbemutatókra, beleértve a mai magyar drámákat is, s a maga lehetőségein belül minél több eredeti bemutatóra törekszik. Ezek egyiké- nél-másikánál már olyan aggályok is felmerültek, van-e szükség ilyen fokú eredetiségre egy vidéki színház sokirányú funkciójának kötelező jellege mellett, s hogy a színház tiszteletben tartotta-e épp a lehetőségek határait. Mindezt viszont éppen azért mondtam el, mert a Gosztonyi darab esetében az ősbemutató vállalása teljesen jogos volt. Hiszen Gosztonyi Jánosnak ez a negyedik pécsi bemutatója, s az eddigiek sikere olyan alapot adott, amire bizalommal lehetett építeni, és A sziget az országos drámapályázat megosztott első díját nyerte két évvel ezelőtt, 6 ezáltal kockázatról szinte nem is lehetett szó. Gosztonyi János sikeres drámaíró, s ennek írói kvalitásain túl okvetlenül egyik főoka, hogy „színházi ember”, a szónak szinte teljes, kimerítő értelmében. Vagyis a színházat minden fokon ismeri, a színészi, rendezői, dramaturgiai és tanári szinteken egyaránt S mikor drámaíróvá „vedlik át”, percre sem felejti el egyéb minőségeit: darabjai jól rendezhetők, szerepei élvezettel játszhatók. A színpadot kitűnően ismerő, fölényes technikai tudású szerző pedig áldás lehet a színházra nézve. Hogy úgy mondjam: egy ilyen szerző darabjában potenciálisan benne van a siker, csak ki kell bontani. A sziget nem történelmi dráma — hadd szögezzem le bevezetőben — sem a történeti hűség szempontjából, sem ahogy a huszadik századi ember mikroszkóp alá teszi a történelem szövetének egy darabját, mert fel akarja fedezni a szálakat, amelyek korunkig vezettek, a sorsokat és törvényszerűségeket, amelyeknek tanulsága fogódzót adhat ma az élet valamely területén. A s z i g e t-et leginkább történelmi groteszknek nevezném. Az író szánt szándékkal Rafael hercegnek hívja Rákóczit, fedőnevekkel illeti az emigránsokat, Európa politikusait, országait, stb., s a darab folyamán egyszer hangzik csak el: „magyar vagyok”, habár ez úgyis nyilvánvaló a legegyszerűbb néző számára is. Szándékos anakronizmusokkal fűszerezi szereplőinek beszédét, jellemét, anakronizmusok szövik át meg át az eseményeket és cselekvéseket, a gondolatokat és magatartásokat, és persze a díszleteket és ruhákat is. Mindez azt jelzi: A sziget a Rákóczi emigrációt csakis alapanyagként, drámaírói „sztoriként” kezeli, képletesen mondva kitép egy lapot a történelemkönyvből és átalakítja azt. Mégpedig nyilvánvalóan azért, mert mondanivalóját éppen ennek kapcsán tudja legjobban kifejezni, a Rákóczi emigráció ,.jó ürügy” ezek elmondására. Ki lehet indulni persze fordítva is: az emigránsok története megfogja az író fantáziáját, beleérez, beleképzel, belekövetkeztet számos motívumot, amely persze már mind a jelenkori ember szinte szükség- szerű reakciója a történelmi múlt egy roppant érdekes, karakterisztikus részletével szemben. A „történelmünk fényes lapjainak” nimbuszát féltők kedvéért szögezem csak le: joga van az írónak nyersanyagként kezelni a történelemnek bármely eseményét, különösen úgy, ha hangsúlyozottan lemond a történeti hűségről. (Más kérdés, hogy a darab eseményei mind valódiak.) Ám époen ezért lehet kifogásolni néhány, mégis becsúszó konkretizálást, de kiváltképp a bevezető jelenet történelmi tablóra emlékeztető beállítását. Szerző és rendező egyformán hibásak ebben. Érthető ugyan a cél, a kontraszthatás elérése, de az eredmény nagyonis kétségesé? vitatható. A darab groteszk vonásai viszont magában a témában rejlenek, hisz bizonyítani sem kell, milyen szomorú nevetségességbe torkollik s harcos, s éppen a szabadság- harcos sorsa, az aktív emberé aki kénytelen szögre akasztani fegyverét és idegenbe szakadva, kegyelemkenyéren kénytelen hosszú-hosszú éveken át a tétlen várakozás, a lassan talaját vesztő reménykedés, az emésztő hazaszeretet és a gyilkos passzivitás gubancában megöregedni. A végletesen tragikus és kiélezett állapot magában hordozza a nevetségesség iszonyú veszélyét, a hit elveszti létalap ját, a térben és időben növekvő távolság kikezdi a helyzet reális felmérésének képességét. a „sziget” módjára, egy reakciós világ ellenséges tengerében vergődő, magárama- radt kis közösség pedig molekuláira bomlik. Torzsalkodások újulnak ki, emberi gyengék, jellemhibák, tévedések nőnek abnormális méretűre ebben a természetellenes állapotban, a remény egyre képtelenebb, következésképp a hajdani szép és igaz célok torz paródiává, szánalmas rögeszmévé deformálódnak. Az ide és a honvágy el koptatja, szétmarja az idegeket, kikezdi a hitet és meggyőződést is. Az idő, amely kihullatja a hajszálakat és meggömyeszti a vál- lakat, egyben nevetségessé al- jasítja a tárgyát vesztett emberi aktivitást is, horgászó, főzőcskéző, papagáj-szelidítő groteszk öregemberekké az életerős és rettenthetetlen harcosokat. Ez a folyamat teszi egyébként a dráma cselekményét, s okai közül mindenekelőtt ez a belülről fakadó anakronizmus, az időnek és távollétnek ez a romboló hatása domborodik ki. És ez a hatás időtlen, korhoz, történelemhez, eszméhez nem kötődik. A darab révén kialaíkuló visszás érzésnek nyilván ez a fő okozója. Mert noha A sziget nem történelmi dráma, félreérthetetlenül a Rákóczi emigrációról szól, s mint ilyen, óhatatlanul megindítja a nézőben az asszociációk és emlékek egész sorát A darab — attól a pillanattól kezd ve, hogy az indítókép szabadságharcos menekülői elhagyják a határt — a jó ügy tragikus sorsú vállalóinak bukását és reménytelen pusztulását ábrázolja. Mindaz, ami szándékos általánosítás, mindaz, ami „a távolléttel, mint századunk és korunk ismerős érzésével” (idézem a műsorfüzet magyarázó szövegéből) elválik ettől a — nincs jobb szó — történelmi alapanyagtól, s a kettéválás azt eredményezi, hogy a kétfajta szövet egymást roncsolja. A darab egyszerűen nem szólhat mindenfajta emigrációról, mert ahogyan az ilyen távollétek eszmei alapja más és más, úgy különböznek is egymástól valamennyi vonatkozásukban. Az, hogy Rákóczi- ék, illetve a darabban szereplő Rafael herceg és udvara feltették életüket égy aktuális. társadalmilag és történelmileg haladó ügyre, meghatározza életük későbbi pillanatait egészen halálukig. A dráma — akarva, akaratlanul — morális kérdéseket is feszeget, hisz ezek az emberek életük igazságát ezen az egyetlen módon igazolhatják: ha végsőkig, ha a képtelenségig hisznek ügyükben. Ezzel szemben minden más történés, minden más reagálás, jelenség, emberi csőd, az idővel és a honvággyal való fantasztikus viaskodás ebben a drámában úgy igyekszik általános érvényűvé válni, mintha tökéletesen elfeledkezett volna kiindulópontjáról. Ezért lógnak aztán az olyan szándékosan anakronisztikus gégék, mint például az úthengertől kivasalt egyszeri ember hasonlata és más hasonlók — társtalanul a levegőben, inkább csak kínos érzést, semmint komikus hatást keltve. Szó sincs róla, nem a „kellő komolyságot” hiányoljuk, hanem a téma általánosításának átgondoltabb végig- vi telét. A kétféle szövet összedolgozásának egyenetlenségei eszmei vitathatóságot, tehát, a színpadon megjelenő jelenetek nyomán is zavaros hatásokat okoznak. Az amúgyis „veszélyes” szerkesztésű darab, amelyben a drámai feszültség folytonos növekedéséről nem beszélhetünk, emiatt nem tudja igazán hatalmába keríteni a nézőt. Egy állapotnak ilyen mikroszkó- pikus körüljárása valóban csak a gondolati feszesség igen magas fokán eredményezhet igazi drámát, így a nézőben egyre jobban elmélyül az az érzés: meddig lehet ezt még fokozni? A drámát Dobai Vilmos vitte színpadra, jó stílusérzékkel, a hálás lehetőségek pontos kiaknázásával. Az időtlenséget egyébként jól érzékeltető színpadképben Vata Emil és Gombár Judit munkája is benne van. A 'színháznak úgyszólván a teljes férfigárdája felvonul, s mind össze két nő, Labancz Borbála és Vajda Márta, akik közül Labancz Borbála jelent változatosabb színfoltot, amúgyis kidolgozottabb, eredetibb szerepében. A szereplők között egy sincs, aki ne lett volna a helyén. Baracsi Ferencnek meglehetősen nehéz feladat jutott a herceg figurájában, amely a legkevésbé karakterisztikus, de a legösz- szetettebb is mind között. Ba- racsinak leginkább a herceg becsületességét és jóságát sikerült hangsúlyoznia, a légiesebb, intellektuális lágyságok nem mindenütt, a fővezérhez okvetlenül hozzátartozó nyersebb, erősebb színek viszont még kevésbé sikerültek. Egészében egy kissé tanácstalan, de feielősségérző, tiszta és szimpatikus herceget ábrázolt. Iványi József a marsall szerepében viszont egy hangos, vakmerő, kevesebbet gondolkodó, de harcosnak minden bizonnyal kiváló magyar urat alakított. Paál László és Galambos György jellegzetes, emberi figurákat keltettek életre a két tábornok nagyon hálás szerepében, a darab hátborzongatóan tragikomikus jeleneteinek nagyrészét nekik lehet köszönni. A marsallhoz közelálló, háborúra termett lovagot Fülöp Mihály, a lassan mind cini- kusabbá váló hadnagyot Kézdy György, a rögeszmés doktort ifj. Kőmíves Sándor, a csődöt mondott ügyvivőt Kovács Dénes, a szélhámos Vigorot-t Bősze György alakította, valamennyien jók voltak. Egy árnyalattal kinőtt e sorból Karikás Péter a bánatát borba fojtó, s lassan elhülyülő Sasa báró szerepében. Kelement, a krónikást és narrátort Győry Emil elsősorban azért játszotta jól, mert mindvégig az a tiszta, romlatlan, hívő ifjú maradt, aki annyiban marad kívül a többiek tönkremené- sén, annyiban áll felette a passzivitásból eredő szenvedéseknek, amennyiben egy krónikás mindig kívül marad, a puszta tény miatt, hogy számára a cselekvés éppen a minél hívebb megörökítés. Holl Istvánt emelném még ki hangsúlyozottan a népes szereplőgárdából, aki hibátlanul és szuggesztíven elevenítette meg Alit, a hűvös, virágosnyelvű török diplomatát, azt, aki az évek könyörtelen múlását, a környezet gyilkos közönyét és a reakció magabiztos erejét képviselte az emigránsok világával szemben. Szivler József, Kutas Béla, Petőházy Miklós, Faludi László, Bagó László, Fekete András és Monori Ferenc játszották a kisebb szerepeket, s Tóth Sándor koreográfiájával készült táncbetétek hangulatosan illeszkedtek az előadásba. Meg kell még jegyezni, hogy a darab három helyett két részben történő eljátszása minden bizonnyal feleslegesen fárasztja a nézőt. Hallania Erzsébet A kilencedik Két mű szerepeit a Pécsi Filharmonikus Zenekar március 24—25-i hangversenyén: Schumann a-moll zongoraversenye és Beethoven IX. szimfóniája. Az eredeti műsorterv szerint szerencsésebb lett volna e két mű különböző alkalommal való megszólaltatása, de így, ebben a párosításban is, önmagában mindkét mű meghallgatása élményt jelentett Schumann a-moll zongora- versenyét 1845-ben fejezte be. Maga Schumann írja, hogy nem virtuózok részére akart versenyművet szerezni, célja egészen más volt: az elmé- lyültség, a líraiság diadala a külsőség, a bravúr felett Olyan művet írt, mely hatalmas technikai feladatok elé állítja ugyan az előadót, de mégis megalkuvás nélküli költészet. Schumann e gyönyörű alkotásának pécsi tolmácsolója, a fiatal olasz pianista, Giuliano Silveri személyében remek képességű zongoristát ismertünk meg. Ami a hatalmas technikai feladatok legyőzését illeti, abban valóban brill iánsat nyújtott Nagyon határozott biztos játékkészségét más, egyéniségéhez közelebb álló mű tolmácsolásakor minden bizonnyal maradéktalanul élveztük és értékeltük volna. A schumanni poézist, a bensőséges lírát azonban ezúttal hiányoltuk. Ifjú hévvel, lendülettel és energiával teli játékát a Liszt terem túlnyomórészt fiatalokból álló közönsége tóm boló tetszéssel fogadta (a hétfő esti színházi közönség kevésbé), mire Silveri valóságos kis külön koncerttel — négy ráadás számmal — válaszolt. A két első, Casella és Ravel alkotása azt bizonyította, hogy vannak igen szépen megformált pianói is, míg a negyedikként elhangzott Balakireff- mű ismét Silveri technikai bravúrját és harsogó fortissi- móit domborította ki. A koncert második részében felhangzó Kilencedik Szimfónia ezúttal sem tévesztette hatását. E remekmű mindig, minden körülmény között megrendít, elgondolkoztat, a schillert Örömóda szavaival fellelkesít. A koncert karmestere, Erdélyi Miklós kevés külsőséggel, puritán, lényegre törő egyszerűséggel és alázattal irányította a zenekart A negyedik tételben felcsendülő éneknégyesből a szoprán és alt szólamokat éneklő Déry Gabriella és Eszenyi Irma jól megfelelt a várakozásnak, Bartha Alfonz nagy vivőerejű tenorhangját kissé merevebbnek éreztük a kelleténél. Viszont Marczis Demeter a nehéz recitativó drámaiságának finom megérzésével ismét bebizonyította e műfajban való kiválóságát. A Liszt Ferenc Kórus, — amely Bach h-moll miséjének nagyszabású bemutatójára való készülés közepette vállalkozott a Kilencedik immár hagyományos, évente ismétlődő tolmácsolására — lelkesen és a megszokott színvonalon járult hozzá a hang-- verseny sikeréhez, melyért az érdem Antal György karigazgatót illeti. — si
