Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-11 / 35. szám

6 T napló 1969 FEBRUÁR 1L Bárdosi Németh János: Anyánkról is szóljon Anyánkról is szóljon dicsőítő dal, zarándok-arcú szegény anyánkról, ki beleroskadt a sok szülésbe, mosásba, tengernyi gondba. Komoly gyöngyházfényű mosolya most is világol a sötétben, eltévedt családi nyáját összefogván reánk tekint a messzi múltból. Iskolába viszi kis öcsénket, imádkozik a betegágynál, „ rémüldözik a háborúban, tcmeti-síratja szerettjeit. S fiatalságáról ügy beszél, mintha mese volna, hogy a báróék tengerre akarták vinni egyszer, de paraszti nagyapánk féltette a cápáktól. Legyen a sírja apánkéval együtt örökké virággal fedett, zsálya és szarkaláb benne, de leginkább a könnyünktől égő pipacs. #=---­J ekatyerina Csapka: Acsar e kor: mint sebesült vad. Kőbaltákkal hadakozik. Ember, miért, miért voltál vak, hogy nem láttad meg nyomait?! Mint nyirkos, rémült ág remegek. Kezemben ceruza koccan: az ember rideg és kemény lett, mint volt farkas-századokban. Ferencz Győző fordítása Kőkorszak E(kövesedett fajok, népek fagytak hóba és a jégbe. S én kutatva a mélybe nézek: kóemlék-népek szemébe. Történelmünk gránitján rágva a századok évgyűrűit vizsgálom, s közben egy platánfa zirren, s az ablakra auhtt. OlEEEEGEBHBHIil VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ GYERMEKE címmel tizen­egy délafrikai író tizenegy elbeszélését gyűjti egybe — Fokvárosig „markolva” — az Európa Kiadó. Aki netán azt gondolná, hogy csupán idő­szerűségükkel kiváló kurió­zumok foglalata e gyűjte­mény, kellemesen csalódik. Az apartheid választ-paran- ", csoló kérdőjelei helyenként csupán tudatunk peremét érintik, így is emlékezetünk­be vésődnek örökre. Köszön­hetjük az igen különböző „illetőségű”, ám Dél-Afriká- val lélekben és többnyire testben is együttélő írók rendkívül tehetséges gyüle­kezetének. ♦ Hrubin, Kundera, Klíma, Karvas, Havel, Topol, Da- nek, Smocek ... Már-már összeurópai névsor, pedig csupán a nemzetközi rangra törő cseh és szlovák dráma- irodalom antológiáját tartjuk kezünkben, ugyancsak az Európai Kiadó jóvoltából. A kérdésfölvetések időszerűsé­ge s a megfogalmazás kor­szerűsége csupán a legjel­lemzőbb sikererényei dráma­író szomszédainloiak. A NAGY PARÓKA című kö­tetben dokumentált „új ter­més” egyébként is olyan iz­galmas és változatos, mint maga a változó, nemegyszer a változás abszurditásában tettenérhető világ. •f Különleges érdeklődésre tarthat számot a visszaemlé­kezéseit 1919-ig írásba-szövő Károlyi Mihálvné szép köny­ve, az EGYÜTT A FORRA­DALOMBAN (Európa K.). A gyermekkort idéző sorok fe­lett tűnődve, s a közölt fényképeket szemlélve érzé­keljük a legdrámaibban: csu­pán a családon belül milyen történelmi visszahúzó erők­kel dacolva tette meg útját ez az asszony — nem utolsó­sorban férje oldalán — a kötetzáró dátum ellenére is napjainkig.-f Rendkívül izgalmas munka —■ nem könnyű olvasmány ugyan — a VÁLASZÚTON A CIVILIZÁCIÓ, mely a tu- dománj^os-technikai forrada­lom társadalmi összefüggé­seit tárgyalja cseh szerzői Iwllektíva előadásában. Címében is VISSZAPIL­LANTÓ TÜKÖR Kodolányi János új életrajzi munkája a Magvető Kiadónál. Sors­döntő élményei — e kötet­ben legalábbis — egy-egy emlékezetes személyiség, ba­rátságok és találkozások kö­ré sűrűsödnek. A mű és az olvasó érdekében a leghe­lyesebb, ha a sokatmondó „listáról” Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Bajcsy-Zsi- linszky Endre, Zilahy Lajos, József Attila, Gömbös Gyula és Szabó Lőrinc nevét egy­szerűen ideírjuk. ♦ A SZOCIALISTA HAZAFI- SÁG — SZOCIALISTA TÖR­TÉNELEMSZEMLELET cí­mű Kossuth-kiadvány beve­zetőjében Lakos Sándor, a Társadalomtudományi Inté­zet igazgatója többszörösen hangsúlyozza, hogy a művet nem afféle vita-végére-pont- nak, direktívának szánták. Kár az aggodalmaskodásért! Benczédi László és Csatári Dániel tanulmányszámba menő „brosúrája” önmagá­ban is meggyőz erről min­den érdeklődőt ♦ Örkény István szavai sze­rint a „hagyományos novel­laburok néha pattogzani kezd”, ha az iró pattanásig feszült időben él és alkot. A JERUZSÁLEM HERCEG­NŐJE (Szépirodalmi Kiadó) a zsebkönyvformátumot szét­vetni készülő gyűjtőkötetet Néhány darabját még a há­ború „ihlette”. De az el­múlt tíz esztendőben is bi- zsergetően érzékelte az író a helyenként felhalmozódó fe­szültségeket ♦ Sommásan említem ugyan­csak az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár Baudelaire kö­tetét, Gera György munká­ját, s a Gondolat Kiadó NATURALIZMUS című szö­veggyűjteményét Czine Mi­hály szerkesztésében. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy svájci ÚTIKÖNYV-et hozott világra a Panoráma Fajth Tibor — Olaszország esetében már bevált — köz­reműködésével. Eszembe vil­lan még erről — lévén sváj­ci hivatalos nyelv a francia is — az új magyar—francia TÁRSALGÁSI ZSEBKÖNYV, melynek itt következő mon­datát remélhetőleg nem le­szünk kénytelenek alkalmaz­ni: Tud nekem egy fogor­vost ajánlani? Roda Miidő* Pentti Haanpőő Pussinen anyó A falu végén lakik korhadt fa­kunyhóban, amely akár embe­ri fészeknek is nevezhető. Kö- röskörül mocsár és láp és sar­jadó erdő. Szigorú, zord tekintetű táj: többnyire ilyen a szegény ember lakó­helyének környéke Finnországban. Pussina anyó már java korabeli asz- szony, szikár termetű kunyhólakó, aki­nek arcára az idő felírta, amit felírt. Szája járása is olyan, hogy kiművelt ízlésű ember meghökkenne hallatára. De hát a faragatlan szóhasználat az égetnivaló kölyök koponyájának szét- hasításáról nem olyasfajta fenyegetés, amelyet a szó igazi értelmében ko­molyan kellene venni. Ö már olyan, amilyen, hajlott ko­rú asszony, a legtiszteletreméltóbb em­beri teremtmények közül való itt ezen a földön. Mindenekelőtt: ez a szigorú és fukar föld az ő jóvoltából bugyog- tatta ki a Pussinenek sokaságát. Zsen- dülő ifjúkorának legnagyobb részében állapotosán járt-kelt szétvetett lábbal, ígéretesen gömbölyű hassal. Élete vi­rágzó éveit elárasztotta a gyerekbőgés és sivítás, a csecsemők ringatása, szennyes pelenkák mosása. És azután idővel megtelt a föld Pussinenek so­kaságával, azzal a jólismert nemzet­séggel, amelynek csattogó fejszéje és sivító fűrésze visszhangot vert Finn­ország erdeiben. Ugyanaz a nemzetség ez, amelynek sarjadékai eljutottak a dübörgő füstös gyárakba is ... Széles és hatalmas a Pussinenek nemzetsége. És ez az öregasszony fon­tos személyiség volt a nemzetség gya­rapításában. Több mint egy tucat Pus­sinen bizony nem kis eredmény a ma­ga helyén, hát még ha meggondoljuk, hogy ezek legnagyobbrészt férfiak, egészségesek és életrevalók '— egészen az anyjuk. És hát persze, az apjukra is hajaznak, Pussinen apóra, hiszen az ő fejszéje és fűrésze, kapája és ásója erejével növekedett és izmosodott a Pussinenek serege. De bizony asszony is kell ehhez, még pedig asszony a ja­vából. A Pussinenek neveléséhez sok fazék kását kellett megfőzni és olyan­féle tüzelővel, az erdőben nagysietve összekapkodott gallyakkal. És korhadt rönkökkel, amelyekről el lehetne még mondani egyet s mást, amikor a fa nem akart meggyulladni, mert hát a tűzhely befelé fújta a füstöt, míg vég­re aztán a rárakott gally ropogni kez­dett Megfőtt bizony ott jó sok krump­li, mert szája van mindegyik Pussi- nennek, ahová benyomakodik az en­nivaló, ha meg nem eszik, olyan har­sány hang tör elő belőle, hogy meg­telik vele az egész világ. Hányszor ragadta meg ez a ráncos kéz a ká­véskanna fogóját — az egyetlen tár­gyat, amelynek ebben a kunyhóban fényűzés-szaga volt! Az udvar sarkában volt az istálló: komor, sötét luk, dohos, mint a bar­lang — benne girhes tehén kérődzött és valami bárányféle jószág bégetett bágyadt hangon. Ezeket is etetni és gondozni kellett, mivel ezek az álla­tok csepegtették a tejet a kis Pussi­nenek bögréjébe. Az anyó még köpült is hébe-hóba, ahogy az már valamire­való háziasszonyhoz illik, Igaz, hogy csak mogyorónyi vajat, a szegény em- ' bér fehér vaját, sóval jó erősen meg- fűszerezett írós vajat. Azután akadt még ráérő ideje szöszt gerebenezni,. meg fonni is: taposta a rokkát, ölében > a legifjabb Pussinennel, aki nekike- í seredve szívta-rágta anyja csecsét. Az- ' után stoppolt és foltozott az anyó, ki- , váltképp az urára, később pedig a S mindinkább növekvő Pussinenekre, í akik aztán sorra benyomultak Finn- í ország zord téli erdeibe. Az apró cse- s metéken rongyokban lógott az ing meg j a nadrág, mégsem fáztak meg soha: villámgyorsan futottak a dolguk után. És hát, persze, mosott is Pussinen anyó, szünetszakadatlan, pelenkákat és mindenféle más ruhadarabot. Locso­gott a víz, förcsögtek a ruharongyok a. markában, amely durva volt és repe­dezett Volt mindig munka .fogyásig: a Pussinenek nemzetsége olyan fajta, amely sok-sok verítéket választ ki. És Tímár István: Anya aztán felmosta a kunyhó padlóját, a nyűtt gerendákat, amelyekről úgy dül- ledtek ki a görcsök, mint otromba bé­kaszemek. Mert akárhogyan alakult is közben-közben az élet, Pussinen anyó sohasem veszítette el azt a hitét, hogy mégiscsak több a víz, mint a piszok ... D olgozgatott ő a kunyhón kívül is, a szabad ég alatt, füvet ka­szált, szénát gereblyélt, lombos ágat tördelt, kapálta a krump­lit, sarlóval vágta az árpát a kis da­rabka földön, amely bizony akkora volt csak, hogy kötényével leteríthette volna az egészet. És azután nekivá­gott rőzsét szedni és rohant vissza a kunyhóba, ahol sivalkodtak a kis Pus­sinenek ... Es a sok lótás-futás még ezzel sem ért véget Szakított időt arra is, hogy a szomszédoknak segítsen, egy kis ezért, azért Mert a kicsinyek szája örökösen tátogott, mint az éhes veréb­fiókák csőre. Pussinen anyó eljároga- tott dolgozni a környék gazdáinak szántóföldjére, mosta a gazdagabbak szennyesét, gyapjút gerebenezett, bo­gyót szedett és fűzfaháncsot tépdesett P entti Haanpää az új finn pró­za legerőteljesebb egyénisége Toivo Pekkanen és Váino Unna mellett. Parasztszülők gyermeke volt Szülőfalujában élt, ott írta remek, rövid elbeszéléseit ős regényeit a zsellérek és béresek éle­téről. Elbeszéléseinek hősei is egy­szerű emberek: földművesek, útépí­tő munkások, munkanélküli vándo­rok, a finn nép nehéz küzdelmekben edzett, életerős fiai, leányai. 1955-ben bekövetkezett halálával pótolhatat­lan veszteség érte a finn irodalmat, amelynek új műfajt teremtett, a „juttu”-t: Voltaképpen beszélgetés, csevegés, kis történet, rövid história. Amint ott sürgött-forgott, hajlon­gott a fürge, féktelen és nyelven anyóka a friss füzesben, keresv« sem találhatott volna senki nálánál nagy­szerűbb emberi lényt a föld kerekén. Kettétörte a fűzfát és erejét megfe­szítve, körmével húzta le a törzstől el­váló háncsot, mintha csak valami el­ejtett vad bőrét nyúzná. Fehéren vil­logtak a nyúzott bokrok és a kis tak­nyon rosszcsont Pussinenek is ott lá­ba tlankodtak anyjuk körül, mintha se­gíteni akarnának neki. Anyjuk meg egyre csak tépkedte a faháncsot és szidta a mihaszna porontyokat, mint a bokrot. A kunyhóban a legkisebbek és legnyűgősebbek alig várták, mikor búit kan már elő anyjuk a zsenge fü­zesből. És amikor végre megérkezett és ledobta hátáról a faháncsköteget, tűz fölé akasztotta a vizesvödröt és szoptatni kezdett Ilyen asszony volt ő az idő tájt, hogy őröm volt nézni. A betegségnek nem sok dolga akadt az ő háza táján. A nyarakat mezítláb töltötte, még fagyos földön is így járt, mert a tal­pán úgy megvastagodott a bőr, hogy a tímár cserzőkádjából sem igen ke­rült ki keményebb talpbőr. Az őszi jégen is mezítláb lépkedett, kezében kimustrált fejsze, ezzel ütögette agyon a menyhalakat, hogy hallevest főz­hessen a Pussineneknek... Ilyen anya volt az anyó. És a szája is járt, csaknem szakadatlan. Erőteljes, kifejező finn nyelvétől visszhangzott • ház tája és a szüntelen gyereksikon- gatás és munka közepette hányszor csendült fel vidám nevetése, a finn szegénységnek ez a kedves fűszere! M ondhatják egyesek, hogy az < keze-munkája, sütése, főzése, mosása, foltozása mind, mind olyan természetű munka, ami széthull és elenyészik. Hiszen a kör­me tépte faháncsok is már rég elrot­hadtak a tímár cserzőkádjában — és mezítelen talpán, melyet a szegénység cserzett vastagra • keményre, most is ugyanúgy kell lótni-futnia mint az­előtt. De másfél tucat Pussinen mégis­csak másfél tucat. És élnek. Sok férfias fejszecsapás mennydOrOg le a szálfákra Finnország határtalan erdeiben. rína eredetiből fordította Képes Gésa Tapasztalatcsereféle kriminézőlcnek Ki a fettes? Angyal, Melissza, A nyo­mok a hetedik mennyország­ba vezetnek — és a többi krimi a készülékek elé ül­teti a tv-nézők nagy többsé­gét Érdekli az embereket, miként fogják el a tettest hogyan győzedelmeskedik az igazság. Meg aztán játéknak sem rossz. Lehet találgatni, — különösen akkor, ha foly­tatásos a film, — ki a bűnös? Amikor a film utolsó koc­káiból mindez kiderül, sokan így kiáltanak fel: na ugye, hogy (5, megmondtam! Más­kor fanyalogva húzzák al a szájukat: hát rá igazán nem tippeltem. A bűnügyi filmek általában emberöléssel kezdődnek. Mert ki ütne egy órát a tv előtt azért, hogy „tanúja” legyen például egy motorkerékpár­tolvaj elfogásának? Tehát holttest kell. Ezután megkez­dődik a nyomozás, a fellelhe­tő összes bizonyítékok „be­szerzése”, majd a tettes el­fogása. A krimin szórakozik a néző, s szórakozása akkor teljes, ha a nyomozás során logikusan következtethet a bűnös kilétére. Az „igazi kri­mi” a logikára épít. Ahhoz, hogy a néző is nyomon tud­ja követni a vizsgálatot és következtethessen a tettesre, elsődleges követelmény: a néző számára lehetőséget kell adni ahhoz, hogy az ügy szempontjából minden lénye­ges körülményről tudjon, ami a vizsgálat során felbukkan. KI lehet a tettes? Akkor izgalmas igazán a krimi, ha a gyilkosság elkö­vetésében „mindenki gyanús, aki él”., „Játékszabályok”, amelyeket az írónak be kell tartania, itt is vannak. A le­leplezésre kerülő tettes olyan személy legyen, akit a néző jól ismer, mert gyakran kép­ernyőn van, a cselekményben többé-kevésbé kimagasló sze­repet játszik. Olyan személy­re rábizonyítani a tett elkö­vetését, aki csak néha egy villanásra jelenik meg — ol­csó fogás, nem szórakoztatja, csak dühíti a nézőt. Az meg „vérig bosszantja” a képer­nyő előtt ülőket, ha a gyil­kosról kiderül, hogy hivatásos gonosztevő. Mert azonnal fel­merül a kérdés: ezt nem tud­ták róla? Ha pedig tudott volt, akkor legelőször őt kel­lett volna gyanúsítani. Nem lehet a tettes maga a nyomozó, a detektív, őrá tippelni egyenlő a null találat­tal. Az még elképzelhető, hogy némi gyanú őt is érhe­ti, hiszen „mindenki gyanús, aki él”, de „csak gyanú* le­het”, tettes nem. Ki a tettes? — kérdésre választ keresve egy „kisegí­tő” kérdést mindig fel kell tenni, ez pedig: kinek az ér­deke? Ha az író betartja a „játékszabályokat”, akkor a cselekményből egyre világo­sabbá kell válnia, hogy valakinek érdeke volt » gyilkosság elkövetése. Nos, ezt a valakit kell keresni, « akkor mind közelebb kerül­het a néző a tettes személyé­nek megállapításához. Nem kitalálásához, mert logika nélkül is sokan „kitalálhat­ják” a gyilkost, azonban más kitalálni, mint logikus követ­keztetéssel leleplezni! Tehát kinek az érdeke, mi az indi- ték? Indíték lehet: nyereség- vágy, bosszú, féltékenység, ér­a i I i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom