Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-25 / 47. szám
5 W6B. február 25. Dunantmt navio TOtLSEPRŰ Rendelésre? Eötvös József még a múlt században ezt írta: „Szívet cseréljen az, aiki hazát cserél!” Azóta Fokvárosban megoldották a szívcserét. Mi lenne még, ha valóra válhatnék Gurevics A naprendszer fiai című regényének jövendölése: harminc- kétszer fiatalodhatnánk meg?! Az ember ezer évig élhetne! Persze, nem kell azért mindjárt az utópiák világába menekülni! Mi is értünk már a halottak feltámasztásához, ilyen csekélységért nem kell a szomszédba mennünk. Csak nemrégiben olvastunk erről kitűnő havi folyóiratunk hasábjain, ahol szó szerint ez áll: „Azok az emberek, akik azelőtt negyven éves korukban már föld alá kerültek, tna itt élnek még közöttünk." Hogy manapság az influenzából és sok más betegségből könnyen kilábalhatunk, derék orvosainknak köszönhető. A város különböző gócain körzeti orvosi rendelők segítik az orvosi ellátást Régebben ugyan a címfeliratok orvoskörzeti rendelőkről árulkodtak, de azóta e helytelen szövegű táblák eltűntek. Vannak azonban még most is rossz szövegezésű orvosi táblák. Figyeljük csak meg jól a körzeti gyermek- orvosi rendelők címtábláit! Vannak olyan körzetek, ahol nem az utcákat, hanem az előbbi minta nyomán a gyermekeket kör zetes í tették: Gyermekkörzeti orvosi rendelő címtáblákkal. Akadtak helyek, ahol rájöttek a cím- táblahibára, és rendkívül szokatlan módon javították ki az utcai táblákat. Ez olvasható például Meszesen (Bocskai utca), a Móricz ZsigmOnd téren és Üjme- csekalján: Orvosi gyermek- rendelő. Ezek után érthető talán városunk túlnépesedése.«?) Erős a gyanúnk, hogy e téren némi kis „maszek-besegítés” is történik. „Nehogy hiányérzetük támadjon... ' Csütörtökön, as egyébként népszerű „Kettőtől hatig . . .** című nonstop rádióműsor hallgatói délután két órakor alighanem meglepődve fogadták a műsorvezető elég közvetlen hangú Invitálását: „Nehogy hiányérzetük támadjon, hallgassák meg a híreket. • A közvetlenebb, mintegy családias hangnem világszerte hódít a rádióállomások műsoraiban, természetesen a műsorvezetések hangvételében is, ami alapjában véve elfogadható. A Magyar Rádió „Kettőtőlrhatig...” című, hetenként ötször jelentkező négyórás műsora túlnyomórészt megfelel a korszerű rádiózás színvonalának: muzikális, prózai részei érdekesek, riportjai fontos, mindenkit érdeklő kérdésekre keresnek választ. A műsorvezetés azonban kissé félreértelmezi időnként a közvetlenebb hangot... A csütörtöki szellemeskedo konferá- lás nem egyedüli. Magam is fültanúja voltam, amikor a műsorvezetők néhány fura „ötlettel’* szórakoztatták a hallgatókat. Egy alkalommal ezt hallottam: „A rádió mindent terjeszt, csak influenzát nem.** Bölcs megállapítás. Másik alkalommal egy 15 éve elhunyt világhírű zongoraművész régi hangfelvételének ismétlése előtt a műsorvezető a gyöngébbek kedvéért bemondta, hogy ,^iem élőből játszik, ám.” A* általam hallott „szellemességek” közül kétségkívül kiemelkedik az alábbi kombináció. A „Ket- tőtől-hatíg . . ezen a napon úgy kezdődött, hogy 5 perccel elhúzódott a vízállásjelentés. A műsorvezető közölte: „Felhívjuk hallgatóink szíves figyelmét, hogy híreink után még visszatérünk a vizes témára.” Elmondta a híreket, a körzeti Időjárásjelentést annak rendje- módja szerint, majd legnagyobb megdöbbenésemre így folytatta: „Most pedig, mint ígértem, visz- szatérünk a vízhez. Smetana: Moldva című szimfónikus költeménye következik . . .” Könyvkiadás Pécsett? A kommentárt mellőzöm. Cri A pécsi szellemi élet — de különösen az irodalom — hosszú időn át alig titkolt és permanens módon fel-felörvénylő kívánsága volt egy önálló helyi könyvkiadó vállalat létesítése. A város egy időben rohamosan emelkedő kultúrszínvonalával együtt kaptak új és új erőre ezek a törekvések, időnként realizálódtak is, a legtöbbjük azonban megmaradt lokális elszigeteltségében, sőt a provincializmus szintjén, és lényegében nem tudtak komoly kulturális akcióvá kialakulni. Kivételt képezett a Janus Pannonius Társaság kezdeményezése, mely egy időben lehetővé tette a Sorsunk kőié tömörült költők. írók műveinek rangos kiadását. Ebben a keretben jelentek meg többek között Csorba Győző, Weöres Sándor versei, Mészöly Miklós első novellái, és más, azóta nevessé vált írók művei. Az utóbbi idők legkomolyabbnak ígérkező kiadói vállalkozása 1963-ban pezsdítette meg a város irodalmi életét, amikor a Magvető Könyvkiadó a Jelenkorral koprodukcióban mintegy vidéki fiókot nyitott Pécsett. 1964-től ebben az akcióban hét könyv jelent meg, ami természetesen nem foglalja magába a Pécsett élő költők és írók négy év alatt megjelent műveit, de — legalábbis az első esztendőben — e kiadói vállalkozás a jobb s a több lehetőség reményével töltötte a pécsi írókat. A remények nem váltak valóra, ennek a Jelenkor— Magvető két szerkesztője — Fákolitz István és Tüskés Tibor — a megmondhatója. Három év alatt körülbelül 80— 90 beadott kéziratot lektoráltak, ezek nagy része nem ütötte meg a lciadhatóság színvonalát, de a megkötött szerződések is nehézkesen (vagy egyáltalán nem) realizálódtak. Az előlektorálás nem megrövidítette, hanem meghosszabbította a kéziratok menetrendjét Az írók elidegenedtek e formától, és a Jelenkor—Magvető a második évtől kezdve fokozatosan elveszítette a lendületét, hanyatlani kezdett, és már az alapítótevéiben rögzített évi négy könyv megjelenése is bizonytalanná vált. A pécsi írók kézirataikat érthetően közvetlenül a fővárosi kiadókhoz nyújtották be, s a Jelenkor—Magvető lényegében elsorvadt. A közelmúltba a helyzet s főképp a jövő tisztázása érdekében az Írószövetség az illetékesek bevonásával megbeszélést tartott. Mint a kérdésben végül is mértékadó, a Kiadói Főigazgatóság vezetője úgy nyilatkozott: a Jelenkor—Magvető formának létjogosultsága nincs. Fölösleges a szürke állomány gyarapítása, az új gazdasági mechanizmus viszonyai ezen a téren is új helyzetet teremtenek, viszont a Kiadói Főigazgatóság lehetőséget biztosít a vidéki folyóiratok számára, ha (a helyi párt- és tanácsi szervekkel egyetértésben) önálló kiadói jogot kérnek. A Kiadói Főigazgatóság jogot és papírt biztosít, az anyagi lehetőséget helyileg kell megteremteni. Ezt a Kiadói Főigazgatóság vezetői kérdésünkre a napokban megismételték. A javaslat most készül, néhány héten belül megküldik a legnagyobb vidéki városok, illetve a megye kulturális vezetőinek. Képzelődni természetesen könnyű, de úgy tűnik: megfelelő, reális lehetőségek mellett most meg lehetne alapozni egy. a későbbiekben esetleg jelentőssé fejleszthető vidéki, dunántúli könyvkiadót. Sohase látszott ez ennyire kézzelfoghatónak, mint most, az új gazdasági mechanizmus viszonyai között. A párt művelődési politikájában lényeges szempont a szellemi élet decentralizálása. A szellemi életnek ez a decentralizációja ugyan megkezdődött, de rendkívül lassú folyamatnak bizonyul, s jócskán elmarad a gazdasági decentralizálástól. A szeliemi- tudományos-művészeti központ — érthető módon — Budapest, de néhány vidéki nagyvárosunk ennek ellensúlyozására fontos lépéseket tehet. Pécs pedig az átlagosnál is fontosabb lépéseket. P écs kötelező kulturális hagyományokkal rendelkezik, a felszabadulás után pedig különösen fellendült a város szellemi-kulturális élete. Gondoljunk csak (a teljesség igénye nélkül) az egyetemek és a főiskola tudományos lendítő erejére, a város nemzetközi sikerekre is érett élő zenekultúrájára, az állami irodalmi folyóiratra, a balettegyüttes kialakulására, vagy lehetőségeinek csupán a kezdetén álló filmszemlére. Nyolc-tíz éve vált az országban „szállóigévé”: ami a kultúrát illeti, a főváros után Pécs következik, s utána egy nagy űr. Ez a nimbusz időközben — különböző okok folytán — kissé elhalványult, de Pécs a kultúra területén változatlanul kitűnő lehetőségekkel rendelkezik, s a nimbusz eredeti értelmében visszaszerezhető. Kiegészíti ezt a megállapítást az objektív helyzet is: a város fejlődése nem kis mértékben a bányák perspektívájától függ. Pécs elsősorban bányaváros és nem iparváros. A jelek szerint — más magyar nagyvárosokhoz hasonló — nagyszabású ipari fejlesztés belátható időn belül nem várható. Ennek nyilván objektív okai vannak, A város tehát ilyen oldalról nézve is egy nagyarányú kulturális fejlesztés igényével találja magát szembe. Egy helyi önálló könyvkiadó vállalat önmagában természetesen nem oldja meg a város kultúrájának fejlesztési problémáit. de megfelelő helyi kooperáció esetén évek múltával egyik fémjele is lehet a városnak, a város szellemi életének. Nyilván számos technikai kérdőjel zavarhatja a döntést, de a helyi erők kölcsönösségi szándéka, az összefogás és a kezdeti lendület kellő szerénysége átsegíthet a legnehezebb kérdéseken is. A két tanács érdemben még nem fog lalkozhatott a javaslattal, de az előzetes álláspont nagyon reális: ha nem jelent eleve különös anyagi megterhelést, feltétlenül érdemes megfontolni a lehetőséget. Pécsett és Baranyában számos tudományos és egyéb szervezet foglalkozik kiadással, és ha az „ajánlat” szépirodalmi könyvkiadásig gondol is elsősorban, ez nem jelenti azt, hogy e körbe nem tartozhatnak bele a közérdeklődésre számot tartó szociográfiák, népszerű úti kalauzok, az érdekes helytörténeti és munkásmozgalmi tanulmányok, mint ahogy beletartozhatnak az anyagi lendületet biztosító érdekes regények, amelyek kiadási jogát esetleg meg is kell szerezni. S ami az élő szépirodalmat, elsősorban a fiatal írókat illeti? Egy ilyen könyvkiadó különös szellemi izgalmakat okozhatna — mondjuk — a fiatal írók bátor és gyors fölfedezésével, de nyilvánvaló, hogy — legalábbis az első időkben — kellő írói áldozat ra is szükség volna. Annakidején a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának olcsó kiadásában jelentek meg jóformán honorárium nélkül Radnóti Miklós első versei, Buday György metszetei, Or- tutay Gyula meséi stb. Gyak- ’ran szóbakerül, hogy Francia országban aránylag sok kezdő író műve jelenik meg. Valóban, de vagy az írók maguk viselik a költségek egy részét, vagy pedig a tiszteletdijat az eladott példányok szerint folyósítják, és a kiadó e műveket lényegében mintegy sorsjegynek tekinti a mintegy ötszáz francia irodalmi díj valamelyikére. Nálunk a felszabadulás után a könyvkiadási körülmények részbén elkényeztették. részben pedig hátrányos helyzetbe hozták a fiatal írókat. A nagy könyvkiadóknál jelenhettek meg, viszonylag magas honorárium mellett, de gyakran túl későn. Egy ilyen pécsi könyvkiadó abban az értelemben is új színt hozhatna a magyar könyvkiadásba, hogy főként a fiatal, kezdő és tehetséges írókat okosan, kellő bátorsággal közelebb engedné az első könyvhöz..; A részletekről beszélni természetesen túl korai volna. Egyelőre elvi kérdésről van szó, hiszen a részletek, az igények tisztázása lehet, hogy mindent kétségessé tesz. Elvi' értelemben — kevés anyagi, de jó személyi befektetéssel, ennél is jobb koncepcióval és helyi összefogással — reálisan elképzelhető egy majdan nevessé válható pécsi könyvkiadó vállalat, amely az első kimondásban még eléggé irreálisan hangzott. Thiery Árpád Beszéljünk a tájról! A falujáró színházak múltja és jövője L ássuk először a múltat Mondhatnánk azt is: a hőskort. Mert valóban hőskor volt, tényleg Dérynére emlékeztető energiával járták » színházi teherautók és buszok a távoléső falvakat, valóban bizonyos fokú színházi élményt vittek oda, ahol addig legfeljebb a karácsonyi betlehemeseket ismerték. A mai magyar színházművészet értékelésénél gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy kizárólag a szocialista tartalmiságot becsüljük. Holott megközelítően olyan fontos: a mai magyar színházkultúra szélesebb közönséghez jut el. Nemcsak úgy, hogy a háború előttinek két-háromszorosára nőtt a színházlátogatók száma. Hanem éppen a tájszínház intézményének segítségével ez a művészet olyan néprétegekhez jutott el, amelyek addig kívülrekedtek a színházkultúrából. , Ezt a kívülrekedést persze csak általános értelemben szüntette meg a tájszínház. A falu bekerült ugyan a színházkultúra áramkörébe, de őszintén meg kell mondani: ez általában nem a magasabb színvonalú színházkultúra volt Az ismert okok közül csak a fontosabbakat soroljuk fel: messze van a falu. fáradt a színész, a díszlet nem fér a kocsiba, sőt, nem fér az egykori kocsmateremből átalakított kultúrházba, hogy a színész néha csak az ablakon át lép- . hét a „színpadra”. S csak egy példát az eredményről, igaz szélsőséges példát: egyik tiszántúli faluban a tájdarab főszereplője a második felvonás elején átugrott a szövegen és a felvonás végén folytatta. így lett ennek a felvonásnak az ideje öt perc. A legszomorúbb: a közönség semmit sem vett észre. A „táj” tehát nem nyújthatott tökéletes színházat, de valamit mégis adott. A fordulópontot ezúttal is a technika jelentette: pontosabban a televízió és a gépkocsi. Elterjedt és tovább terjed ez a két gép. Ha városi viszonylatban az igazi színháznak mindez nem is jelent vetélytársat, falun ellenkezőleg. A kis, távoleső községek emberei a képernyővel olyan sokszínű világot kaptak, ami bizony elszürkíti a tájelőadáson kapott színházi élményt. A gépkocsi pedig egyenesen azt a lehetőséget adja, hogy ki-ki beutazzék a nagyszínházba. Végülis amit a „táj” eddig nyújtott, és ami eddig elégségesnek, sőt. többször jónak bizonyult, a jövőben már kevés lesz. Felül kell tehát vizsgálni a tájszínház eddigi formáját. De vannak-e lehetőségek más formákra? A falusi kultúrotthonok többsége ugyanakkora maradt, az országutak sem rövidültek, talán kissé jobbak, a színészeknek a „táj” mellett csakúgy helyt kell állniuk odabent a nagyszínházban is, mint eddig, s ami a legkonokabb valóság: a falusi közönség igénye lényegében változatlan. Érdemes ez utóbbiról kissé többet beszelni. Igaz, a bérlettulajdonosokon kívül nincsen semmiféle statisztika arról, hogy hol, milyen foglalkozású, műveltségű nézők járnak a tájelőadásokra. Egy azonban bizonyos: a falusi ember még továbbra is városlakó társának műveltsége alatt marad. Ez pedig nemcsak a műfajokat határozza meg, hanem minden előadás játékstílusát is. Olyannyira, hogy a rutinos „tájszínész” máskor poentiroz a tájelőadáson, mint bent a nagy színházban, avagy más gag-et alkalmaz. Ha valaki beül a „tájbuszba”, s kimegy megnézni a produkciót, hát lehetséges, hogy kellemesen szórakozik, végignevet egy-egy zenés vígjátékot. De arra is volt már példa, hogy kínosan feszengett, s úgy érezte: a színpadon gúzsbakötött színészi tehetségek kínlódnak, gúzsbakötött rendezői akarat és félmagasságúra törpített díszletek között. Ez tehát a helyzet. A kiút? Négy évvel ezelőtt a belvárdgyulai tsz vásárolt egy autóbuszt, amivel hétköznap munkába, vasárnap pedig kívánság esetén színházba hozta be Péfcsre a falubelieket. Akkor ez szenzáció volt, sőt, különleges engedélyeket kellett beszerezni, hogy egyáltalán egy tsz autóbusz-tulajdonos lehessen. Ami akkor különlegességnek számított, ma már cél lehet. Igaz, a jegy árát növeli az útiköltség. De legalább színházat látnak érte, igazi színházat. Persze, lehetne gondolkodni az illetékes országos szerveknek arról, hogy a tájelőadásokra szánt állami dotáció egy részét esetleg a bejáró nézők szervezésére fordítanák. Ügy például, hogy az útiköltség értékével csökkentenék a jegy árát. Az eredmény ugyanaz lenne, csak nem a színész járna ki, hanem a néző járna be. Vagyis mégsem^ugyanaz, mert a néző legfeljebb havonta egyszer fárad el, s egyszer szán a színház- kultúrára fél éjszakát, de a színész sokszor naponta teszi ezt. Ha megszabadul tőle, vagy kevesebbet kell fáradoznia, annak feltétlenül a színvonalban jelentkezik valamilyen eredménye. Jó kezdeményezés az is, amit a Pécsi Nemzeti Színház most szervez: a központi fekvésű, megfelelőbb színpaddal rendelkező falvakba beszállítják a szomszéd falvak közönségét is, egy az AKÖV-vel kötendő szerződés révén. Végül is az a lényeg, hogy vizsgáljuk felül a tájszínház formáit. / Földessy Dénes Szántó Tibor: Bálnákról is beszéltünk Első pillantásra meghökkentő már maga a vállalkozás is. Egy líbiai olasz ültetvényes sorsfordulószerű látogatása, li- dércnyomásos, kétnapos kalandja Szicíliában — ugyan hogy kerül ez egy magyar író tollára? A kétszázlapos kis regény aztán elfeledteti a meghökkenést, egy lélegzetre el- olvástat ja magát, leköt és megragad. Már az első, azaz felső rétege is. Vagyis maga a cselekmény, a kalandok fordulatos elbeszélése. Izgalmas dolgok zajlanak le röpke két nap alatt ebben a fülledt és titokzatos, álomszerű és ijesztően .valódi” szicíliai városkában. Paolo, a regény hőse, alighogy odaérkezik, a különös kalan. dók egész szövevényébe kerül. Éjszaka kezdődik, s a következő éjszaka hajnalán ér véget a történet A magányos olasz, aki Líbiában ragadt, de végre elindult, hogy letelepedjék eredeti hazájában, .olyasféle hősnek indul, mint Gullivertől Kafka Kari Rossmann- jáig a „felfedező” hősök egész sora: azt hisszük, megismerünk a révén egy országot, egy életformát, egyfajta világot, az ő kételyei és indulatai a mieink is ezzel a világgal szemben. Hogy nem egészen így történik, az talán kár, mert Paolo alakja a regény végefelé kissé elmosódik, a kaland többi szereplőjének szemlélete belemos az ő — eleinte világos — jellemébe, de mintha ez történne fordítva is: a „Küldött”, a józangondolkodású, emberséges, életszerető ám kissé naiv Paoló hatására az önpusztító, kiégett figurákban érzelmek és jószándékok kezdenek mocorogni. A történet vége ezért függőben marad: hősünk egy ki tudja hová tartó vonaton ül. s nem tudjuk, ellenszegül-e vajon ennek a világnak, elmenekül, vagy beolvad. / Ez a második, vagyis az alsó, mélyebb réteg miatt érdekes inkább, a jól pergő, kalandos történetnek mitsem árt. De, mint a könyv címe is mondja: „Bálnákról is beszéltünk”. A nevenincs szicíliai városban ugyanis azzal töltik éjszakáikat az emberek (rosz- szul ragasztott cipőket áruló, bivalyerős nagykereskedő, csempész-nagyvállalkozó hajdani költő, gazdagságba csöppent, elvetélt tanár, gazdag pácienseit majmoló orvos, aranyifjak és feltörekvők, és így tovább), hogy egy furcsa autóversenyt játszanak. Körverseny a városkában, szűk és semerre sem ágazó utcákon, őrült tempóban, minden kör után legalább egy pohár szeszt benyakalva. A versenyben az a cél, hogy egymást elüssék, felborítsák, leszorítsák az útról — maximális életveszély, mesterséges izgalom abban az életben, amely ezeknek az embereknek egyébként kibírhatatlan egyhangúság és unalom. A sötétbe burkolózott városban sötét és nyitott ablakoknál alszanak a lakók, s az utcákon folyik az eszeveszett gyilkolás — a hatóságok tiszteletteljes egyetértése mellett. Bálnákról is szó van tehát, a regényben egy portugál rádióadás tudományos híreiből az derül ki: „Dél-Ausztrália partjainál ötven-hatvan bálna tömeges öngyilkosságot követett el. A sekély vízben, ameddig csak tudtak, kiúsztak a partig, és a dagály visszahúzódéval is ott maradtak, akkor már kint a szárazon ... Csupa jól- táplállt, egészséges példány.” Hát a minden normális megnyilvánulástól elszakadt, gazdag polgárok autóversenye ilyesféle bálnaöngyilkosság. Szuggesztív-szimbolikus képe az elidegenedett és elemberte- lenedett típus értelmetlen és őrült haláltáncának, a „veszélyes élet” ad ahszurdum vitt életformájának. Szerepel egy- helyütt a könyvben a forgó golyóscsapágy példája is: lehetetlen, hogy valamelyik golyó ne forogjon ebben a könyörtelen gépezetben, hisz azt azonnal kilöki magából. A főhős tapasztalatlan és a normális erkölcsökhöz kötött figurája ilyesfajta golyó ebben a golyóscsapágyban, naivul és majdnem bárdolatlanul mozog ebben a „kifinomult” és abnormális miliőben, hozzá- idomuiása is egyfajta tanulságot hordozhatna, avagy össze- békíthetetlen „kilökődése” egy még abszurdabb fénybe helyezhetné ezt a kétrétegű történetet. A könyv egyetlen hibájának ezt a megtorpanást érezzük. H, *. J
