Dunántúli Napló, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-14 / 11. szám
6 napló tfHW. JANüAR 14. Vaszilij Suksin: Egy öregember halála Vaszilij Sttfcsin a fiatal szovjet írónemzedék ígéretes tehetsége. A Novij Mir című folyóirat fedezte fel, első írói próbálkozásait Tvardovszkij támogatta. írásaiban az emberi élet drámai helyzeteit ábrázolja, mikor az emberek legbensőbb lényege tárul fel. Ennek megfelelően szerkesztése tömör, szereti a rövid mondatokat, óvakodik minden feleslegestől. Stílusán a legjobb mesterek, Babel és Olesa „szellem- ujjainak” vonása érezhető. Elementáris tehetsége azonban a hatásokon keresztül is elárulja Suksin izmosodó írói egyéniségét. R eggel óta kínozta a baj. Olyan gyöngének érezte magát, hogy fel sem tudott kelni. Már régen betegeskedett, de ma valahogy furcsán jött rá a nyavalya — a szívét szomorúság nyomta, oly kellemetlen érzés, mint mikor sírás szorongatja az embert. Félelmetes volt és döbbenetes: ennyire beteg még soha nem volt! Egyik pillanatban úgy érezte, hogy megmerevednek a lábai... Próbálta mozgatni az ujjakat — nem, nem mozdultak. Majd a bal karja zsibbadt el .— azt sem bírta megmozdítani. Még ilyen nyavalyát, uram-teremtőm! Délig csak tűrte, várta, tatón megszűnik s a szíve is felélénkül kicsiket, esetleg még a dohányt vagy a vodkát is megkívánja ... Aztán megértette: a halál ez! — Anya. Hé, anya! — hívta öreg párját. — Ez .. ., hiszen én meghalok! — Hagyj engem békén* — kiáltotta az öregasszony — Mit ki nem találsz ott fektédben! — Lesegíthetnél valahogy innen. Nagyon beteg vagyok. — Az öreg a kemencén feküdt — Segíts le, hallod! — Egymagám nem bírlak. Szóljak Pronykának? — Szólj! Csak otthon van-e? — Éppen most fordult be az ösvényen. Megyek! Az öregasszony felöltözött és elment. Az ajtónyíláson fagyos kék levegő tódult be a kis faházba. Télidőben vesződséges meghalni — gondolta az öreg. Megérkezett Pronyka, a szomszédjuk. — Tyű, de hideg van! — mondta. — Várj egy kicsit Sztyepán bácsi, míg átmelegszem, aztán felmászok érted. Megfáztam. Mi van veled, rosszul vagy? — Egészen rosszul vagyok, Pronyka. Meghalok. — No, nem megy az olyan hirtelen! Ne ijedj meg ennyire! r — Ijedek, nem ijedek — mindegy. Nagy hideg van': — ötven fok. — Pronyka rágyújtott — A földeket hó takarja, elég vékony. Traktorokkal boronáiják, csak tudnám, minek! — Biztosan vetnek az ősziekhez. — Most már aligha . . No, rajta, másszunk le! Az öregasszony felrázta az ágyon a párnákat, megigazította a dunnát. Pronyka felállt a padkára, kezeit az öreg alá csúsztatta. — Kapaszkodj meg a nyakamba! ... Űgy-úgy! Mi cső - da könnyű lettél! — Legyengültem ... — Éppen, mint egy gyerek. Az én Kolkám nehezebb. Az öreget az ágyra fektették és betakarták subával. — Egy cigarettát csak sodorhatok? — ajánlotta Pronyka. — Nem, nem kívánom. Hej, te szentséges úristen — sóhajtott az öreg — télidőben meghalni!... — Hagyd el! — szólt komolyan Pronyka. — Verd ki a fejedből ezeket a fura gondolatokat — odatolta az ágyhoz a zsámolyt és leült. — Éint a fronton de megkörnyékezett engem is! Én is azt gondoltam, végem. A doktor azt mondta: ha élni akarsz — élni fogsz, ha nem akarsz — elpatkolsz! Mondanom sem kellene, hogy élni akartam! Feküdtem az ágyon és arra gondoltam: ..Ki nem akar élni. te csodabogár!?" Úgyhogy fektémben egyre csak hajtogattam: „Élni akarok.. Az öreg erőtlenül kihintett. — Adj egy szívást — kérte. Pronyka adott neki. Az öreg mellre szívta a füstöt, és köhögési roham fogta el. Sokáig köhögött. — Egészen legyengültem. Ez a füst is a bendőmbe ment. Pronyka jóízűen nevetett. — És hol fájlalod? — kérdezte az öregasszony sajnálkozással és valami okból némi elégedetlenséggel szemlélve az öregjét — Mindenütt... Mindenem. Olyan gyenge vagyok, mintha az összes vérem kieresztették volna. Hallgattak mindhárman. A doktor is megtiltotta pedig, hogy idegeskedj. — Doktor... A doktorok eltiltanák a halált is, az emberek mégis meghalnak! Az öregasszony töltött egy félkupica vodkát, odaadta az öregnek. Az öreg felhörpintette — és majdnem megfulladt tőle. Az egész visszajött. Sokáig feküdt falfehéren, mozdulatlanul. Aztán nehezen kinyögte. — Hiába, nem megy. addig igyon az ember, amíg inni tud. Az öregasszony keserű sajnálkozással nézte. Nézte, nézte, és hirtelen szipogni kezdett — öreg, ne adja az isten, de ha csakugyan meghalsz, mihez kezdek én egyedül? Uherkovteh Agnes: Öregek — Na, elmegyek, Sztyepán bácsi — mondta Pronyka. — Megitatom a jószágokat és enni adok nekik. — Eredj. — Majd este átjövök, megnézem. — Gyere csak; P ronyka elment. — Gyönge vagy, hogyne lennél gyönge! Nem eszél, persze, hogy legyengülsz — zsörtölődött az öregasszony. — Levágom a kakast, s főzök egy kis húslevest. Jó falat lesz, idei... Ha?... Az öreg gondolkodott. — Nem kell. Segíteni, úgysem segít, ha meg megesz- szük, az se lesz. — Sose törődj azzal a kakassal! Nem sajnálod tán?... — Nem kell — mondta mégegyszer az öreg. — Inkább adj egy fél kupica itó- lcát... Talán az egy kicsit megtáncoltatja a véremet. — Hátha rosszabb lesz ... — Dehogy lesz! Csak egy kicsit, hogy megtáncoltassa. Az öregasszony elővett a szekrényből egy negyedliteres üveget, mely gondosan be volt dugaszolva rongyba csavart parafa dugóval. Az üveg félig volt. — Vigyázz, még betegebb leszel... — Mikor lehet a vodkától megbetegedni! — fogta bosz- szúsra az öreg. — Egész életemben óvtál tőle, de ne felejtsd el: a vodka elsőrangú orvosság! — Bárcsak így lenne! — mondta az öregasszony. — Egyik lábával már a sírban van, de még mindig kiabál! Az öreg hosszan hallgatott, szigorú pillantásokat vetett a mennyezetre. Még nehezére volt a beszéd, s alaposan, jól szeretett volna mindent elmondani. — Legeslegel őször Miskára hárul az eltartásod. Mondd meg neki: „Amikor apád meghalt, az volt a parancsa, hogy élete végéig gondozd anyádat!" Mondd meg csak! Ha ő, az átkozott, nem tér eszére, fizessen tartásdíjat! Szégyen, gyalázat, de kötelezni kell! Hadd égjen a bőr a pofáján! Manykának írd meg, hogy taníttassa a legénykét. A legényke eszes, írd meg neki: „Apád parancsa, hogy tanuljon a kölyök!’“ Az öreg kimerült és sokáig feküdt szótlanul a mennyezetet bámulva. Arckifejezése ünnepélyes és szigorú volt. — És Petykának mit mondjak? — kérdezte az öregäsz- szony könnyeit törölgetvé. Igyekezett ő is komolyan és könnyek nélkül beszélni. — Petykát ne emlegesd! 0 alig jutott valamire. —- Ha akarod, főzök egy kis húslevest. Pronyka levágja ... — Nem kell. — Miért, rosszabb lesz? — Hagyj már, hadd pihenjek egy kicsit! Az öreg lecsukta a szemét és lassan, csöndesen lélegzett. Most igazán egy halottra hasonlított Furcsa idegenség, valamilyen titokzatos nyugalom volt az arcán. — Sztyepán! — szólította az öregasszony — Hm? — Ne feküdj — Hogy ne feküdjek, ostoba!? Az ember haldoklik, fi meg: ne feküdj így! Hogy kellene feküdnöm? Négykézláb!? — Hívjam Mihejevet, hogy feladja az utolsó kenetet? — Menjetek a pokolba! Nagyon sok jót tett nekem a ti istenetek! A kakast nehogy megfőzd Mihejevnek! Jobb lesz, ha Prcmykának adod — $ legalább kiássa a gödrömet! Ki más ásná ki?! — Kerül az, meglátod. — Kerül... Aztán futkoshatsz a faluban, kinek lesz kedve Ilyen hidegben gödröt ásni? Télidőben. Mért nem haltam meg én is nyáron! — Ha mór meghalsz, mit számít az neked, hogy mikor. Azt nem kötheti az ember időhöz. — A »erencsésnek aa a sikerül... NI, a lábaim teljesen hidegek! Oh, érts ten, úristen!... — az öreg mélyet sóhajtott — Uram , isten ... ha tudsz, bocsáss meg nekem, bűnösnek! Az öregasszony megint szipogott — Sztyepán, embereid meg magad egy kicsit Pronyka is mondta: „Ne gondolj mindenféléi-e." — Sokat ért hozzá! ö egészséges, mint a makk. Neki mondhatod, ne halj meg, 6 nem is hal meg. — Hát akkor bocsáss meg nekem, öreg, ha valamiben vétkes vagyok ... — Isten megbocsát — mondta az öregember a sokszor hallott formulát Mondani akart még valamit valami nagyon fontosat de valahogy furcsán kezdett ide-oda nézgelődni, valami rossz nyugtalanság kerítette hatalmába ... — Agnyuaa — nyögte nehezen — bocsáss meg... nekem ... egy kicsit gonosz voltam. A kenyéren, nézd csak, a kenyéren béka üli Ki áll ott a sarokban? Ki... az... ott? E ste átjött Pronyka. Az öreg az ágyon feküdt, hegyes, fehér orrát feltartva. Az öregasszony csendesen sírdogált az ágyfejnél... Pronyka levette a sapkáját, kevés ideig magába mélyedt majd keresztet vetett az ikon felé. — Megérezte a halálét — mondta. Fordította: Kovács Sándor Dombay Győző kiállításán Első önálló kiállítását rendezte meg Dombay Győző, a Pécsi Orvostudományi Egyetem KISZ-klubjában. A fiatal festő neve ném egészen ismeretlen, közös kiállításon már többször szerepelt, rajzait több folyóirat, köztük a Jelenkor is közölte. Közel 50 festményét, grafikáját állította ki. valamennyit cím nélkül. Van az anyagban néhány popart-alkotás is. A képek több mint feléről groteszk arcok tekintenek a látogatóra. Dombay eltorzítja az arcot, akár a szatíra, hogy az ember hibái, rossz (vagy jó) tulajdonságai plasztikusában előtűnjenek. Az volt az érzésem, mintha Klee ilyen témájú vásznainak újabb variációi előtt állanék. A rokonság szembetűnő, azonban a fiatal festőt aligha a század eleji avantgardizmus Inspirálta. A bizonyíték ott található a kiállításon. Dombay — mintegy megmagyarázom a bizonyítványo- mat-ként — 5 gyermekkori, 1947-ben és 1948-ban keltezett rajzát is bekeretezte és kitette. Ugyanazokkal a játékos, groteszk figurákkal, arcokkal, pikkelyes őslényszerű állatokkal találkozunk * kiállításon, mint ezeken az „irka-firkákon”. Mostanára azonban letisztult. megkomponált lett ez a festészet, mégpedig hosz- szú folyamat, megannyi kísérlet eredményeként. Másik nagy témája a Szörny. (Láttam már hasonló szörnyalakokat ókon egyiptomi leletek fotóin is.) Némelyik valóban olyan, amelyet az alvó ember láthat, amikor rosszat álmodik és úgy érzi, valami a mellére telepedett. Bennem ilyesféle asszociációkat keltettek ezek * képek, ha így már ábrázolva nem is olyan félelmetesek. Másfél évvel ezelőtt jártam először otthonában, műtermében. Egy rozsdás, alján lyukas pléhtálkát mutatott, a rést piros szövettel tömköd- te ki. Ebből is kép lesz — mondta. Most viszontláttam. Pop-art alkotás lett belőle, egy megpörkölt fahasábra erősítette. Olyan mint egy világító elemlámpa — vagy ... De hát « pop-art Ilyen. Dombay néhány pop-art alkotása szerény, az az érzésem, nem a hatásvadászat kedvéért állította ki. csak hogy: Tessék, egy eldobott, hasznavehetetlen tárgy, amelyet itt és így igen. de máskor és másutt észre sem vesz az ember. Egyébként képeinek pesszimizmusát néhány díszítő elemekben gazdag. harmóniát sugárzó alkotása ellensúlyozza. melyek hamar magukra is vonják a látogatók figyelmét. A kiállítás naponta 19 órától tekinthető meg az Orvos- tudományi Egyetem KISZ- klubjában. (48-as tér 4.) Miklósvári Zoltán VADÁS7TÖRTÉNÉT A csendes éjben csak egf vén róka kahogása ea egy dél felé vonuló elkésett vízi- madár dallamos tilinkója hallatszik. — Milyen madárnak van ilyen szép hangja? — kérdi tőlem a mögöttem baktató Szabadéiba Toncsi, aki velem együtt szerelmese a telehol- das éjszakáknak. — Nagygodának hívják — mondom —, rokonai szeptemberben. októberben elvonultak. Ügy látszik a madarak között is vannak későn- járók, mint az emberek között a lumpok. Kis vadászházunkba késó délután érkeztünk meg Ton- csival. Ott vártuk meg a hold feljöttét. Vadászteruietunk szakadó kas, gödrös, nehezen járható, hosszú erdő, hosz- szan elhúzódik délről északra, mellette ugyanolyan hosszú, körülbelül két kilométernyi mezőgazdasági terület, amelynek szélessége 5—600 méter, annak másik oldalán megint a rengeteg erdőség. Öreg baráton, kwtvn héMárton-nap si gazdám, akitel régóta béreljük ezt az erdőterületet, megkért hogy mivel jövő vasárnap búcsú lesz, az újbor mellé lőjek valamit, ha tudok. Tervünk az volt hogy az erdő szélében húzódó régi fahordó kocsiúton leballagunk délre, közben ki-kinézünk a mezőre, lent délen, az ismert magasálláson megpihenünk, majd később átmegyünk a mező nyugati szélére és a túloldali erdőszélen jövünk visszafelé. Nyolc óra után indultunk el a vadászháztól és ballagtunk szép csendesen lefelé. Hamarosan megláttunk három őzet Nyugodtan legelésztek a korán vetett ősziárpa- földön: legelve, lassan sétáltak a túlsó erdő felé. Távcsöveztem őket és megállapítottam, hogy a bak még fennhordja jó araszos, szépen ktesteaoH agancsát. Amint az erdőszélben álltunk, csaknem a lábunkra sétált egy csíkos pofájú, kövér borz. Rá kellett pisszen- tenünk, hogy eldöcögjön kőzetünkből: nemtetszésének makogó hanggal adott kifejezést. Az őzek közben átértek a túlerdőbe, mi meg visszahúzódtunk az erdei útra és tovább sétáltunk délnek. Felkapaszkodtunk a magasállásra, jót húztunk a literes termoszból, szívtuk a cigarettáinkat és vártuk, vajon hoz-e valamit a teliholdas éjszaka? Tíz óra tájban messze a dombélen szarvasok vonultak, a túlsó oldalról jöttek. Elöl a vezértehén, megállt, csupa figyelem, őrizte társait. Nyolcán voltak, két legénybika is előkelősködött köztük. A messzelátón figyeltem a vezértehenet, állandóan előre tekintett, nagy lapátfüle te
