Dunántúli Napló, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
8 napló 1961. DECEMBER SÍ Az első szabadságon Magyarok Karl-Marx-Stadtból Tizennégy emeletes palotában laknak — Kél-három márkás órabér A gyakorló idd után szakmát tanulhatnak LFLTÁ2 Csak novemberben utaztak ki a Német Demokratikus Köztársaságba, de többségük rövid szabadságra máris hazajött és karácsonykor családi körben ült az ünnepi asztal mellé. — Még a szilvesztert is itthon töltjük és csak azután utazunk vissza Karl-Marx - Stadtba — mondja Vadas Gyula, 19 éves pécsi fiatalember, aki miután az idén érettségizett a Nagy Lajos Gimnáziumban, áz NDK-ban vállalt munkát. — Hogy érzi magát odakint? — Nagyon jól. Német barátaink igazán kedvesen fogadtak. Jóleső figyelmesség volt például, hogy szállásunkon mindegyikünket egy-egy magyar—német szótár várt... — Hol lakik? — Egy 14 emeletes modern palotában. Közel hétszáz magyar ifjúmunkás kapott itt szállást. Minden szobában négyen lakunk. Van teakonyhánk megfelelő edénykészlettel, villanyfőzővei és beépített hűtőszekrénnyel, a fürdőszobában zuhanyozó hideg- meleg vízzel. A kényelmes lakásért, ahol takarítanak is utánunk, havonta csak 30 márkát kell fizetnünk. Ebben az épületben lakik Horváth László is, aki a Bánki Donát szakközépiskola utolsó évfolyamát cserélte fel a külföldi munkalehetőséggel. Az 6 vonata később indult az NDK-ból, egyedül érkezett Pécsre. A karácsonyt egy kedves német családnál töltötte. Mindketten az Ascota Buchhungsmaschinen Werk- ben, azaz könyvelőgépgyárban dolgoznak. Laci egy saj toló- gépet kezel váltó műszakban, Gyuszi alkatrészeket egyenget naponta negyed 7-től háromnegyed 4-ig. Szombaton nem dolgoznak. Munkájuk egyszerű. hiszen a fő cél most az, megismerjék új környezetüket és mielőbb megtanulni a német nyelvel Két márkás órabérrel kezdtek, ami nyolc forintnak felel meg. — Nagyüzem, szalagszerű munka, számomra ismeretlen nagy tempóval. Ez fogadott a gyárban — meséli Gyuszi. — őszintén szólva megijedtem, amikor megtudtam, hogy óránként 120 darab alkatrészt kell kiegyengetnem. De csak addig volt nehéz, amíg bele nem jöttem a munkába. Már volt olyan napom is, amikor óránként 240 alkatrészt készítettem. Különösebb megerőltetés nélkül elérem /már a 150— 170 százalékot, pedig század- milliméteres pontossággal dolgozom, s csak azt a munkadarabot adhatom tovább, amelyiket mérösablonommal előbb ellenőriztem. Amíg nem illik pontosan a sablonra, addig kalapálni kell... — Kétszer dicsértek meg és már emelték is az órabéremet — újságolja Gyuszi nem csekély örömmel. — 2.40 az órabérem és havonta 462 márkát keresek. — Az én órabérem már 2.70 márka, mert igyekszem túlteljesíteni az előírt szintet — veszi át a szót Laci. — Persze nekem még nem megy úgy a munka, mint a szomszédos gépen dolgozó német barátomnak, aki nem adja alább 170 százaléknál. Komoly tervük van a fiúknak. Ha letelik a féléves gyakorló idő, Vadas Gyuszi a műszerész, Horváth Laci pedig az esztergályos, vagy a lakatos szakmát szeretné kitanulni. — Aki szorgalmas, tehetséges, az még német egyetemre is mehet — jegyzi meg Vadas Gyuszi. — Izlik-e a német koszt? Derültséggel fogadják a kérdési — Nem versenyezhet az s jó fűszeres magyar konyhával — mondja Horváth Laci. — Nem ártana, ha a német szakácsok hozzánk jönnének tanulni! Képzelheti, mennyire csodálkoztunk, amikor a kitűnő bécsiszeletet valamiféle édeskés ízű mártással leöntve rakták elénk. így főként virslin és tojáson élek. Még szerencse, hogy van egy szobatársunk, a pécsi Albert Gyula, aki kitűnően főz ... — Én pedig már egészen jól ,,megbarátkoztam” a német konyhával — mondja Vadas Gyuszi. — Egészségesnek tartom a kevésbé fűszeres ételeket. Esténként nem is fáradok főzéssel, hanem a szomszédos állomáson lévő Mitropa étterembe járok vacsorázni. — Mivel töltik a szabadidejüket? — Hetenként két alkalommal nyelvórára megyünk, ahol főként a nyelvtant oktatják. Szókincsünket egyéni tanulással kell gyarapítanunk. Jut idő azért néha mozira is. meg arra, hogy felkeressük a zenés szórakozóhelyeket — sorolja Gyuszi. — Színházban még nem voltam, de addig nem is megyek, amíg nem értem jobban a németet. lu 3. Presszós kisvendéglő Villányban A neve O portó, de « esetben nem szőlőt vagy borfajtát jelöl, hanem egy ( új vendéglátóipari létesít- < ményt. melyet 3 milliós költséggel a helyi fogyasztási szövetkezet építtetett fel Villányban. Az Oportó egyidőben 220 vendég kiszolgálására és szórakoztatására alkalmas presszós kisvendéglő. Berendezése csaknem fényűző: mennyezetét pácolt faburkolat borítja, padlózata műmárvány, bútorai egyedi tervezés alapján készültek. A kisvendéglő helyiségeit központi fűtéssel látták el. A fogyasztási szövetkezet gondoskodott róla. hogy a történelmi borvidékre nyaranta érkező hazai és külföldi vendégeket hangulatos feerthelyiség la fogadja. Az autósok számára parkolóhelyet létesítettek. A presszós kisvendéglő korszerű gépekkel, hatalmas hűtőtérrel felszerelt konyhájában a környék lakosságának ízlését tükröző ételspecialitásokat készítenek. Ezek közül legfinomabbnak a villányi vörösbor felhasználásával készült ételkülönlegesség ígérkezik., melyet Oportó-tál néven szolgálnak fel a mai szilveszteri mulatságban először a vendégeknek. A* Oportó kisvendéglőt hivatalosan tegnap adták át a forgalomnak. „Gyorsan elszaladtak az év utolsó napjai”, amire nagyon helyénvaló ötlettel felhívta figyelmünket az utcai árus is, ki buzgón kínálta a peca-ho- rogra emlékeztető szaloncukor-akasztót a Kossuth utcán: „Tessék csak, tessék! Van még belőle! Már csak néhány perc, és itt a Jézuska!” Most pedig, hogy ebben az esztendőben írom ezt az utolsó „leckémet”, órámra nézek, valóban „néhány perc”, és máris itt van az Ű.imek. (Üj mechanizmus. A szerk.) És ha már az egész országban leltároznak — egyesek szerint azért, hogy az árcédulákat kiigazítsák, de ezt nem kell készpénznek venni —, szóval akkor az év végi leltárt én is összeállítom. Feltéve persze, ha sikerül... Mert egy eltűnt bérházat aligha sikerül elővarázsolni, pedig az illetékesek ... ugyancsak felforgattak utána mindent. De, ha egyszer nincs, hát nincs. Papíron ugyan megvolt valamikor, jó évekkel ezelőtt, a bérháznak ott kellett volna állnia valahol Meszesen a többi között. Aztán valakinek eszébe jutott — ez meg mostanában volt —, hogy megszámlálja a házakat, és kiderült, hogy nincs. Fel sem éoítették. Mindenesetre, már csak ezért is érdemes leltárt csinálni... Bár néha nem is tudja az ember, hogy a leltári dolgokkal hányadán is áll, mi való a lajstromra, s mi nem? Ugye, itt a Magaslati úton is szépen kiásták az alapot a családi háznak, a föld szintjétől fölfele méternyire jó, masszív terméskőből koszorút is raktak, rá a körítő falat, meg a válaszfalat, meg a tetőzetet És egyszer csak jönnek komor képű emberek, műszerrel a kezükben és azt mondják, — miután körbe szaladták néhányszor a csoda-lakot —, hogy tessék lebontani és a „terméskövet” visszaszállítani az Ércbánya valamelyik medSzlavóniai íitijegyzetek „Organizatlon kaput" — mondta nem egész irodalmi németességgel derék kísérőnk, régi kedves barátunk Bozso Plevnik, aki a Glas Slavonia képviselőjeként már többször járt Pécsett és most a kísérő és tolmács szerepét töltötte be egyszemélyben. A Sloboda keksz- és ostya - gyárban vagyunk és a „kaput” arra vonatkozik, hogy a szerkesztőség elfelejtette értesíteni a gyár vezetőit érkezésünkről. Nagy nehezen aztán mégis előkerült a gyár munkástanácsának titkára. A véletlen már sok kellemetlen helyzetet megoldott. Ez esetben is. Kiderült, hogy Jo- eics Miloesan országszerte ismert elsőosztályú futballbíró, így igazán nem volt nehéz eloszlatni bosszúságát. — Mit gondol — kérdeztem tőle fejest ugorva a helyzetbe, — elképzelhető, hogy az albánok megverik a nyugatnémet válogatottat? Felcsillant a szeme. — Uraim, a labda gömbölyű ... Pár perc múlva aztán már a Sloboda Ízletes kekszkészítményeit ropogtatva folytattuk a beszélgetést komolyra fordítva a szót. Egyébként nem véletlenül kezdtem a labdarúgással, vagyis hát a sport- taL A Slobodában ténylegesen arra voltunk kíváncsiak, hogy az új gazdasági mechanizmus viszonyai között ho3. Mire költik a gyan alakul a szociális-, kulturális- és sportkiadások sorsa, jut-e továbbra is pénz az efélékre. A gyár munkásainak 75 százaléka nő. Amikor a reformot bevezették Jugoszláviában, természetesen sokféleképpen képzelték el a szociális ügyek újszerű megoldását. Olvastam és hallottam olyan, egészen vad nézetekről is, amelyek szerint még a társadalombiztosítást is el kell törölni. A hivatalos álláspont természetesen Jugoszláviában is az: nem szabad a szervezett, kiharcolt jogokat csorbítani. így aztán továbbra is fennmaradt az üzemi étkeztetés, a bölcsődék, üdülők rendszere csakúgy, mint a társadalombiztosítás és minden más. ami nélkül a szocializmus elképzelhetetlen. A Slobodában is külön alapot képeznek az üzemi eredményből sportkultúrára, szociális intézmények fenntartására. Évente másfélmillió régi dinár jut a tömegsportra. Év- ről-évre elsők között végeznek az eszéki üzemek közötti üzemi bajnokságokban, minősített labdarúgó, kézilabda csapatuk van, számos atlétájuk szerepel az élvonalban, és ami fontos, valamilyen formában csaknem minden dolgozójuk sportol. Nőkről lévén szó, igen jó hasznát veszik az üzem által fenntartott női orvosi ambulanciának, amelyhez a szakorvost a község adja, az ápoló személyzetet a gyár fizeti. Az üzemi étkező fenntartása szántén a gyár feladata. A munkás 250 régi dinárt fizet egy étkezésért, a többit — körülbelül 40 százalékát — a gyár téríti. Igen szép, 28 ágyas üdülőjük van a tengerparton, ahová szintén gyári térítéssel, a jó munka jutalmául jutnak el a munkások- Szezon előtt és után teljesen ingyen, szanatórium jelleggel áll a megrokkant munkások rendelkezésére ez az üdülő. Jelentős összegeket fordítanak az üzemi kulturális életre is. Van és ténylegesen működik, — sőt az üzem munkásainak szórakoztatására tevékenykedik az üzemi kultúrcsoport és nemcsak öncélúan. Nagy gondjuk, hogy üzemi napközi és bölcsőde nincs a gyár területén, de már előrehaladott stádiumban vannak a tárgyalások a tekintetben, hogy több gyárral összefogva, bent a városban építenek közös bölcsödét és napközi otthont. A lakásépítés szintén kedves, bár igen nagy gondjuk. Jugoszláviában általában két útja van a lakáshoz jutásnak. Saját építés, illetve állami, a gyárak által épített lakás megvétele. Mindegyikhez nagyösszegű, kedvezményes kamatú, hosszúlejáratú kölcsönt kapnak a dolgozók. Mindezek után most ismét az ellenaggályokra szeretnék válaszolni. A nagyfokú szociális, kulturális ellátottság mellett nem „osztanak” ki azért mindent ők sem. Nagyszerű bizonyítéka ennek az, hogy 1955 óta 800 millióról 8 milliárd régi dinár értékre futott fel az üzem termelése. Ez lehetővé tette számukra, hogy minden állami támogatás nélkül felépítsenek egy teljesen korszerű, jelentős hányadban automatizált új kekszüzemet, amellyel egy- csapásra a magas szinten álló jugoszláv édesipar élvonalába kerültek. Vasvári Ferenc Következik: ÜJ UTAKON A MEZŐGAZDASÁGBAN IS döhányójára. Vagyis eredeti helyére, oda, ahonnét elhozták. Mert a terméskő egy kicsit sugaras ... Tetszik érteni, ugye? Nem mintha ártalmas lenne, hiszen a sugarak belül estek még a harmincszoros biztonsági határon is. de hát... teszem fel, ha nem is sugaradzik a kő. engedély nélkül elvinni akkor sem illő. Illendőség? — Ugyan! Részt- vettünk egy egészen kicsi létesítmény avatási ünnepségén — az esztendő folyamán — aholis az emelvényen néhány kicsiny beosztású, de mégis minisztériumi illetők is helyet foglaltak. Már ez is megtiszteltetés, hát még az, hogy fejenként kaptak egy-egy kedves kis emléktárgyat is! Ez is illő, nem? De az égjük minisztériumi illető — amint zsebrevágta az ajándékot — rámutatott az új létesítményt díszítendő kaktuszgyűjteményre: Ha megengedik a kartársak, azt a kis cserép kaktuszt ott... Igen, azt! Meg azt is, meg amazt is..Én pedig gondolatban más valamit ajánlottam fel neki —, hogy mit, leírni jde nem illő, — szóval felajánlottam neki, hogy ha akar még valami szép emléket Baranyából, akkor csak rajta, tessék, akár itt a nyilvánosság előtt is, ha megállja pirulás nélkül... Először csak gondolatban, később néhány pohár bor után már élőszóval is közöltem vele kellő szépítéssel. Megsértődött és fájdalmas ábrázattal kiáltott fel: „Ugyan, maguk vidékiek, mindig ilyen kicsinyesek!” Bebizonyosodott tehát, hogy gyerek előtt ebben az országban kétféle ember van: pesti ember, meg vidéki. Ez utóbbi kicsinyes. Igaz persze, hogy vidéken sem mindenki kicsinyes. Van itt kérem nagyvonalúság is! Némely intézkedésben főleg! Siet á hajnali buszjárattal érkező dolgozó, hogy az Üjme- csekalja végállomásán leszáll a kocsiról, azonnal pisilnie kell, de hol?! Valóban, hol is! Nem baj emberke, majd építünk neked egy illemhelyet. Szépet, olj'an föld alattit, csempéset, szép lépcsőkkel lefelé, a tetején pázsittal Van ott két járdasziget:' oda is lehetne. Vagy azon túl, ahol Szabad terület van, oda is lehetne építeni. De mégsem oda. Hanem emide, a Polláck Mihály utca 9. és 11. számú házak közé, pontosan a 9. számú ház földszinti lakásának erkélyétől nyolc méternyire. Nagyvonalú intézkedés, mások rovására. Igaz, a lakók elől e chlosmerli létesítmény a kilátást el nem veszi, mert földbe süllyesztett lesz. A kilátást sem akadályozza. Csak a látást. Mert kora tavasztól késő őszig ott olyan bűz lesz, hogy csak úgy marja az erkélyekre könyöklő, gyanútlan dolgozók szemét. S ha másért nem is, de már emiatt sem lesz hurrázó közönség, amikor majd e kicsempészett izének avatására sor kerül... És ha már avatásról esett éppen szó, szép kis ünnepségnek voltunk szemtanúi egy baranyai falucska bejáratánál. Jóféle, takaros nép lakik ott, nem vártak semmiféle állami támogatásra, hanem saját erőből kilométernyi utat építettek a falutól a főútvonalig. S ahogy illő, meghívták, akiket kellett, az asszonyok főztek, sütöttek, a férfiak a demizso- nokat töltögették, hogy mire az útavatás megtörténik, fehérasztal várja az építőket és a meghívottakat. Minden meg van szervezve. Kis úttörők nagy csokrokkal, cérna- hangú gyermekkórus nagy igyekezettel, legépelve már a hosszabb-rövidebb ünnepi beszéd is, áll a diadal-kapu, keresztbe kifeszítve a nemzetiszínű szalag, amelyet majd a szónok ollóval vág el. Az ollót meg párnára illő helyezni. De párna nincs és azért nincs, mert olló sincs. Pedig a beszéd elhangzott, felzúg a taps, a traktorokat is begyúj tották. A szónok elégedetten rakja zsebre a szöveget, S oldalra nyúl ki, fölfele fordított tenyérrel, magabiztosan, ahogy ezt minden tévéhíradóban látni is egyébként De nem tettek a tenyerébe semmit. Egy igyekvő helyi értelmiség ugyan odaugrott, félreismerve a kinyújtott tenyér rendeltetését és kezet rázott hirtelen a szónokkal. Amaz meg kissé ideges lett, majd legyintett és mosolj'gó abrázattal teszi fel a kérdést: „Hol az olló?!” Többen röhögni kezdtek, valaki azt mondta, el kell rágni a szalagot, de már korholják is, „Mit?! A nemzetiszínűt?!” A helyzet tehát ilyenformán fölöttébb kínos volt. De aztán az útmenti árok túlsó partján szalonnázó és szolgálatban lévő szövetkezeti tehénpásztor nagybölcsen nadráriába törölte a bicskát és átfurakodva a tömegen, egy nyisszantással elmetszette a szalagot A taps — amely ismét felzúgott — nem neki szólt, mivel a meghívottak listáján 6 nem szerepelt, de azért egy-két elismerő bólintást elkönyvelhetett magának, ami ezen a szinten — még kitüntetésnek is beillik. az „Űr” 1967. esztendejében. Rab Ferenc Rajzolta: Erb János Film a szovjet hírszerzőkről Vaszilij Ardamatszkij „A ,Saturnus’ majdnem láthatatlan” című regényéből kétrészes filmet forgatnak a Szovjetunióban A dokumentum jellegű filmet Vilen Azarov rendezi. főszerepét pedig egy fiatal színészre, Mihail Volkovra bízták. A film cselekménye egy kis belorusz faluban játszódik, ott. ahol a fasiszták 1941- ben a német titkosszolgálat egv kémiskoláját hozták létre. Ezt a hírszerző központot nevezték Szaturnusznak. Az ide beépült szovjet kémek négy év alatt 127 ügynök pontos személyi adatait szerezték meg. A film dokumentum-hűséggel keltj életre az eseményeket. Á
