Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
/ Érettségi találkozó A szovjet zene útja Viktor Rozov színművének ősbemutatója Az esztétika doktora (Labancz Borbála) Az elmúlt évek, évtizedek a szovjet irodaiamban a líra és az elbeszélő műfajok mellett a dráma megújulását is elhozták. Kitűnő költők és friss hangú novellisták után néhány, eredeti látással és újszerű mondanivalóval jelentkező színpadi szerző nevét is megtanultuk. A szovjet irodalom e legújabb fejezetében, a Jevtusenkók és Kazakovok között van helye az orosz nyelv határain kívül is jól ismert drámaírónak, Viktor Rozovnak. Magyar színpadon már több művét bemutatták. Amikor a Pécsi Kiváló együttesek bemutatói A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójának megünnepléséhez Pécs város kiváló művészeti együttesei is ünnepi műsorsorozattal járultak hozzá. Már hétfőn este 7 órai kezdettel kerül sor az első előadásra, a Kamaraszínházban Pécs város Doktor Sándor Művelődési Házának Irodalmi Színpada mutatja be Lenin él című műsorát. A műsor rendezője Bécsy Tamás. A pécsi Nevelők Háza kamarakórusának ünnepi hangversenye ezzel egyidejűleg lesz, a kórus mai magyar és szovjet művekből összeválogatott műsorát Dobos László és Tillai Aurél vezénylik. November 27-én lesz a Pécsi Nemzeti Színházban a következő előadás, amelyen a Mecsek Együttes mutatja be Dobban a föld című műsorát, az együttes énekkarának, zenekarának és tánckarának közreműködésével. December 3-án a Kamara- színházban a KPVDSZ színjátszó csoportja szerepel, Aszinogenov: Kisunokám című háromfelvonásos színművének előadásával, december 10-én ugyancsak a Kamaraszínházban a Bóbita Bábegyüttes ad ünnepi estet, amelyben két Prokof- művet is bemutatnak. Nemzeti Színház a nálunk még nem játszott Érettségi találkozó előadására vállalkozott, jól választott: nem puszta kultúrpolitikai gesztust tett, hanem valóságos színpadi értékkel ismertette meg a közönséget. Már a cím — Érettségi találkozó — emlékképek, hangulatok erdejét mozgatja meg az emberben... Volt egy hajdani osztály Moszkvában — az 1941-ben érettségizetteké —, melynek tagjai húsz éve nem látták egymást, aztán iskolájuk valamilyen jubileuma alkalmából ismét találkoznak. Az efféle összejövetelek szinte önmagukban hordozzák a drámai szituáció lehetőségét. Volt egyszer egy közösség, akkor a fiatalság élményei, céljai, vágyai pántolták össze tagjait, aztán az utak elváltak, külön-külön élték a sorsukat, majd az újbóli találkozás szembesíti a társakat egymással és hajdani önmagukkal... A hazai irodalomból bizonyára a néző eszébe jut, hogy hasonló helyzet kiaknázásából született például Thurzó Gábor nem egy kitűnő novellája. Rozov színműve nemcsak egyetlen nemzedék, a 41-ben érettségizettek drámája. Ha csak jelzésszerűen, de átvonulnak a színen az öregek is, s ott kavarog, örül, táncol és lobog a színen a fiatalok világa is. Valójában tehát három nemzedék van jelen a drámában: a nagyapák, a 17-es veteránok hősi nemzedéke, aztán azok, akiknek sorait a második világháború ritkította meg, s végül a legfiatalabbak, a tizenévesek korosztálya. Rozov nem konstruált, kiagyalt nemzedéki ellentétet ábrázol, nem az apák-fiak vitáját melegíti föl, de nem hallgatja el azt sem, hogy nemzedéki különbségek, eltérő élmények a fiatalok és a felnőttek világa közt az osztálynélküli társadalmat építő korban is vannak. Fagyejev szavainak aktualizálásával: „Megismerni azt, ami volt, hogy megérthessük azt, ami van, hogy közelebb hozhassuk azt, ami lesz” — ehhez segít hozzá az Érettségi találkozó. A történés középpontjában a háborút járt nemzedék sorsa áll. Azoké, akiknek már vannak emlékei, van múltjuk és időérzékük. A 41-ben érettségizett osztályból kilencen jönnek el a találkozóra. Egymás után elevenedik meg hajdani életük g az a sors, amelyből néhány órára kiléptek a társakkal való találkozás kedvéért. Nem főhőse, hanem hősei vannak a darabnak. Rozov művészetének dicséretes vonása, hogy kerüli az egyszerűsítést: ahogy mai fiataljaiban eltérő típusokat láttat, az apák között is különböző sorsokat, élet- utakat mutat be. Az ellentéteket azonban sosem viszi el az élet-halál dilemmájáig, egyik hősét sem növeszti tragikus személyiséggé. A darab rokonszenve példázat marad: ez van, ilyenek vagytok. Föltárult néhány emberi sors. lelepleződtek a kisebb emberi gyöngék, fényt kapott a tisztesség, de a találkozón megjelent társak hajnalban hazamennek és holnap tovább élik életüket. A szerző nemcsak az embereket, hanem a színpadot is kitűnően ismeri. Alakjaival elmondatja azokat az igazságokat, amelyek a néző gondolataival találkoznak. A felnőtteknek például: „A múltunkat nem tagadhatjuk le.” A fiataloknak: „Az élet olyan lesz, amilyenné formáljátok.” Aztán gyorsan tovább szökell; nem várja meg, amíg bölcsességének kinő a szakálla. De vitát sem kavar, nem fogalmaz szélsőségesen. Jó ízlése van. Ismeri a hatásos „bemondások” mértékét. Egy ezek közül: „Mindig a tehetségesekkel van a baj.” Szerkesztésben sokat tanult a filmtől. Bár a játék egyetlen színen zajlik, az idősíkok váltása, az éles vágások, a képek egymásra montírozása olyanná teszi a darabot, mint egy filmforgatókönyv. Pontosan tudja, mikor kell valakinek belépni és mikor távozni. Könnyed, játékos mestere a színháznak. Feszültséget tud teremteni és feloldani. Az előadás napfényre segíti a darab minden értékét. Jelenet az utolsó képből. Atmoszférája van — az elkoptatott jelzőt itt teljes hitelességgel írhatjuk le. A rendező, Nógrádi Róbert gyors, pergő ritmust diktál. Hatásos snittekkel, szellemes közjátékokkal tagolja s kapcsolja össze egyben a történet epizódjait. Az emlékképeket is ugyanazon a színen, az osztályteremben játszatja, s zavartalanul alakult át a helyszín egyszer a textilgyár igazgatói irodájává, máskor benzintöltő állomássá, harmadszor egy fizikus otthonává. A realista környezetből észrevétlenül emel ki egy- egy tárgyat. Jelképekkel, vetített díszlettel, tánccal és énekkel mélyíti a hatást. Érzelmes tónusú, hangulatokat és nosztalgiákat idéző előadást kap a néző. Úgy látszik, íróilag is a darab első része a kidolgozottabb, s a játék is a néző figyelmét itt tudja jobban lekötni. Ha a színész vigyáz és elkerüli a túlzásokat, hálás feladatot találhat egy-egy Rozov-hős életre keltésében. Itt a fizikus — fizikus, a tisztviselőnő — tisztviselőnő, s az esztétika doktorának természetesen szemüvege van és az „életben” mégis rosz- szul lát. A filmrendezőre „buknak” a lányok s a fiatalok hamar összeverekednek egy-egy vélt szerelmi kudarc fölött. A színészeket dicséri, hogy a találkozó résztvevői, az apák, nem botla- nak magakellető, fiataloskodó mozdulatokba, a bálozó fiatalok viszont nem komolykodó, koravén emberek. A darab olyan nagy szereplőgárdát mozgat, hogy aligha lehet hely mindegyiküket felsorolni és méltatni. S ezúttal a színlap hierarchiájától is eltérve hadd emeljük ki Kovács Dénes rokonszenves játékát, aki egy többre hivatott munkást, egy benzintöltő állomás kezelőjét állítja színpadra. Visszafogott, fegyelmezett alakítása figyelmet érdemel. Villanásnyi képben is kemény kézzel gyúr alakot szerepéből Ronyecz Mária és Kézdy György. S ahol a „kisebb” szerepekben is ilyen kitűnő produkcióval találkozunk, mit szóljunk a végig színpadon játszó hősök alakítóiról? Bánffy György titokzatos, fanyar Szergejéről, Labancz Borbála sokszínű kegyetlen őszinteséggel megformált, érvényesülésre vágyó kritikusáról. Galambos György kedélyes üzletvezetőjéről, Baracsi Ferencnek, az írott szövegnél hitelesebb fizikusáról? A kitűnő együttes kifényesítette és magához emelte a halványabb alakításokat is. Elbert Jánosnak köszönhetjük Rozov szövegének hiteles magyarítását. A rendező elképzeléseinek Pintye Gusztáv egyszerű díszletei adnak keretet. Az együttes minden tagját dicséret illeti, mert képességeinek javát nyújtja, hogy Rozov mű- "vészete a pécsi színpadon is a közönség szeretedével és megilletődött együttérzésével találkozzék. TÜSKÉS TIBOR 3. DIM1TRIJ SOSZTAKO- V1CS ahhoz a zeneszerző nemzedékhez tartozik, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után vált felnőtté. 1906. szeptember 25-én született Pétervá- rott. Szülei zenekedvelők voltak. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta. Zeneszerzői tehetségére Glazunov figyelt fel. 1919-ben beiratkozott a pétervári Zene- művészeti Főiskolára. Diplomamunkájával, az I. szimfóniával, az 1926-os lenin- grádi bemutató után egycsa- pásra ismert lett hazájában és külföldön egyaránt. Világhírű karmesterek: Toscanini, Bruno Waiter és Stokowski tűzték műsorukra a művet. Már I. szimfóniájában „elhintette” későbbi stílusának jellegzetes jegyeit: a líra-táncos műfajok variált alkalmazását, a groteszkszatirikus hangvételt, a heroikus küzdelmekből kiterebélyesedő himnikus hangzás-építkezést. Az első sikeres lépéseket rövid megtorpanás követte. A szülőföldön bekövetkezett változások élménye és a modem nyugati zene hatása „bírókra kelt egymással.” Ennek az időszaknak a szülötte az „Orr” című szatirikus opera és az „Aforizmák” zongora- szvit. Első alkotói korszakának mintegy összefoglalását adja a „Kisvárosi Lady Macbeth” című operájában, amelyben a humánus epizódok váltakoznak nyomasztó hatású miliőkkel. Életében és művészetében az 1957-es év egy új szakasz kezdetét jelenti. Ekkor mutatják be V. szimfóniáját. Martinov szerint „az V. szimfónia óta mondhatjuk, hogy Sosztakovics stílusa megtalálta sajátos, egyéni formáját...” A bemutató évében nevezték ki a moszkvai konzervatórium profesz- szorává. Zeneszerző tervei között ezután egy nagyméretű, Leninről szóló szimfónia szerepelt. A tervből csak vázlatok születtek, a háború meghiúsította elképzelésének megvalósítását. ARAM HACSATVRJAN 1903-ban született Tiflisz- ben, Kaukázus vidéke egyik legnépesebb városában. Szülei zenei nevelésére nem fektettek hangsúlyt. „Tizenkilenc éves koromig — írja — még színházban vagy operában se voltam, és egyszer se hallottam szimfonikus hangversenyt. Népi éne- kesek-előadta népzene, népi hangszerek — ez volt minden, ami tizenkilenc éves koromig zenei látókörömet betöltötte.” Moszkvában, Gnyeszin zeneiskolájában kezdte meg zenei tanulmányait. Előbb gordonkázni, majd zeneszerzést tanult. 1929-ben a moszkvai konzervatóriumban Ajaszkov- szkij és Vaszilenko tanítványa lett. 1936-ban írt zongoraversenyével nagy feltűnést keltett. Sikert aratott akkortájt a „Boldogság” című balettjével és zongora Toccatájával is. 1939-ben megválasztják a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége al- elnökének. Zenéje az örmény népzene hangulatával átitatott. A sajátos örmény dallamosság, tánc-ritmus és díszítő elemek egyaránt megtalálhatók művészetében. A Nagy Honvédő Háborúban a szovjet nép hazafisá- ga példátlan tettekben nyilvánult meg. A szovjet zeneszerzők sem maradtak tétlenek. Ebben a háborúban — állapítja meg Maróthy János — nem hallgattak a múzsák, hanem hatalmas erővel emelték fel szavukat a népnek az embertelen fasizmussal vívott harcban. A háború élményei a szovjet zene legnagyszerűbb, legmélyebb, legdrámaibb alkotásainak forrásává lettek”. A háború után hatalmas lendülettel indul meg a művészeti alkotómunka. A zeneszerzők érdeklődése a vonósnégyes és a zongoraszonáta műfaja felé fordul. Üj kvartettekkel, szonátákkal jelentkezik Mjaszkovszkij, Prokofjev, Sosztakovics és Kabalevszkij is. Prokofjev ódával („Öda a háború befejezésére”) köszönti a háború végét. Hacsaturján „Szimfonikus poéma” című művével lép ismét a nyilvánosság elé. (Hacsaturján nevét, az 1942-ben írt, nagysikerű Gajane című balettje révén, ekkor már Euró- paszerte ismerik.) AZ 1945 UTÁNI szovjet művek hangzás- és formavilága erősen eltért a hagyományostól. Ez bizonyos'7'1 összeütközéshez vezetett és vitát váltott ki művészi berkekben. Ennek nyomán látott napvilágot az 1948. februári határozat, amelynek pozitív és negatív hatása egyformán volt. A határozat lényegében a zene humánus tartalmáért, a zene és a széles tömegek szorosabb kapcsolatának megteremtéséért emelt szót. A tömeg számára is élvezhető, humánus tartalmú és hatású művek írását kívánta — helyesen — a határozat, a — helytelenül — egy kalap alá vett és „formalistának” bélyegezett modem művek helyett. A tömegkapcsolat téves értelmezéséből ezután számos sematikus, „lakkozottan optimista” mű született. Igaz viszont, hogy a betegesen torz kompozíciók életere összeszűkült. A határozat hosszú ideig állt a szovjet zeneélet vitáinak középpontjában. A zeneszerzők újabb művekkel bizonyítottak ... 1952ben, halála előtt egy évvel fejezte be Prokofjev, a ma már „Ifjúság” néven ismert VII. szimfóniáját. 1953-ban Sosztakovics befejezte X. szimfóniáját, amellyel elnyerte a New York-i zenekritikusok társaságától az 1954-es évad „legszebb zenekari műve” jelzőt. 1957-ben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából új, nagyhatású Sosztakovics-szimfó- nia, sorban a XI. hangzott el. És azóta se szeri se száma az új szovjet zeneműveknek. A SZOVJET ZENE fejlődésének útja azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban a zene fontos helyet foglal el a művészetek között és jelentős társadalmi szereppel bír. Hirdeti egyben, hogy a zeneművészet a szocialista társadalomban a tömegek életének gazdag!tójává és „felelős nevelőjévé lesz.” Várnai Fereae
