Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

/ Érettségi találkozó A szovjet zene útja Viktor Rozov színművének ősbemutatója Az esztétika doktora (Labancz Borbála) Az elmúlt évek, évtizedek a szovjet irodaiamban a líra és az elbeszélő műfajok mel­lett a dráma megújulását is elhozták. Kitűnő költők és friss hangú novellisták után néhány, eredeti látással és újszerű mondanivalóval je­lentkező színpadi szerző ne­vét is megtanultuk. A szov­jet irodalom e legújabb feje­zetében, a Jevtusenkók és Kazakovok között van helye az orosz nyelv határain kívül is jól ismert drámaírónak, Viktor Rozovnak. Magyar színpadon már több művét bemutatták. Amikor a Pécsi Kiváló együttesek bemutatói A Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom 50. évfor­dulójának megünnepléséhez Pécs város kiváló művészeti együttesei is ünnepi műsor­sorozattal járultak hozzá. Már hétfőn este 7 órai kez­dettel kerül sor az első előadásra, a Kamaraszínház­ban Pécs város Doktor Sán­dor Művelődési Házának Irodalmi Színpada mutatja be Lenin él című műsorát. A műsor rendezője Bécsy Tamás. A pécsi Nevelők Háza kamarakórusának ünnepi hangversenye ezzel egyide­jűleg lesz, a kórus mai ma­gyar és szovjet művekből összeválogatott műsorát Do­bos László és Tillai Aurél vezénylik. November 27-én lesz a Pécsi Nemzeti Színházban a következő előadás, amelyen a Mecsek Együttes mutatja be Dobban a föld című mű­sorát, az együttes énekka­rának, zenekarának és tánc­karának közreműködésével. December 3-án a Kamara- színházban a KPVDSZ szín­játszó csoportja szerepel, Aszinogenov: Kisunokám cí­mű háromfelvonásos szín­művének előadásával, de­cember 10-én ugyancsak a Kamaraszínházban a Bóbita Bábegyüttes ad ünnepi es­tet, amelyben két Prokof- művet is bemutatnak. Nemzeti Színház a nálunk még nem játszott Érettségi találkozó előadására vállal­kozott, jól választott: nem puszta kultúrpolitikai gesz­tust tett, hanem valóságos színpadi értékkel ismertette meg a közönséget. Már a cím — Érettségi ta­lálkozó — emlékképek, han­gulatok erdejét mozgatja meg az emberben... Volt egy hajdani osztály Moszkvában — az 1941-ben érettségizette­ké —, melynek tagjai húsz éve nem látták egymást, az­tán iskolájuk valamilyen ju­bileuma alkalmából ismét ta­lálkoznak. Az efféle összejö­vetelek szinte önmagukban hordozzák a drámai szituáció lehetőségét. Volt egyszer egy közösség, akkor a fiatalság élményei, céljai, vágyai pán­tolták össze tagjait, aztán az utak elváltak, külön-külön élték a sorsukat, majd az újbóli találkozás szembesíti a társakat egymással és haj­dani önmagukkal... A ha­zai irodalomból bizonyára a néző eszébe jut, hogy hasonló helyzet kiaknázásából szüle­tett például Thurzó Gábor nem egy kitűnő novellája. Rozov színműve nemcsak egyetlen nemzedék, a 41-ben érettségizettek drámája. Ha csak jelzésszerűen, de átvo­nulnak a színen az öregek is, s ott kavarog, örül, táncol és lobog a színen a fiatalok világa is. Valójában tehát három nemzedék van jelen a drámában: a nagyapák, a 17-es veteránok hősi nemze­déke, aztán azok, akiknek sorait a második világháború ritkította meg, s végül a leg­fiatalabbak, a tizenévesek korosztálya. Rozov nem konstruált, kiagyalt nemze­déki ellentétet ábrázol, nem az apák-fiak vitáját mele­gíti föl, de nem hallgatja el azt sem, hogy nemzedéki kü­lönbségek, eltérő élmények a fiatalok és a felnőttek vilá­ga közt az osztálynélküli tár­sadalmat építő korban is vannak. Fagyejev szavainak aktualizálásával: „Megismer­ni azt, ami volt, hogy meg­érthessük azt, ami van, hogy közelebb hozhassuk azt, ami lesz” — ehhez segít hozzá az Érettségi találkozó. A történés középpontjában a háborút járt nemzedék sor­sa áll. Azoké, akiknek már vannak emlékei, van múlt­juk és időérzékük. A 41-ben érettségizett osztályból kilen­cen jönnek el a találkozóra. Egymás után elevenedik meg hajdani életük g az a sors, amelyből néhány órára kilép­tek a társakkal való találko­zás kedvéért. Nem főhőse, hanem hősei vannak a da­rabnak. Rozov művészetének dicséretes vonása, hogy ke­rüli az egyszerűsítést: ahogy mai fiataljaiban eltérő típu­sokat láttat, az apák között is különböző sorsokat, élet- utakat mutat be. Az ellenté­teket azonban sosem viszi el az élet-halál dilemmájáig, egyik hősét sem növeszti tra­gikus személyiséggé. A da­rab rokonszenve példázat marad: ez van, ilyenek vagy­tok. Föltárult néhány emberi sors. lelepleződtek a kisebb emberi gyöngék, fényt ka­pott a tisztesség, de a talál­kozón megjelent társak haj­nalban hazamennek és hol­nap tovább élik életüket. A szerző nemcsak az em­bereket, hanem a színpadot is kitűnően ismeri. Alakjaival elmondatja azokat az igaz­ságokat, amelyek a néző gon­dolataival találkoznak. A fel­nőtteknek például: „A múl­tunkat nem tagadhatjuk le.” A fiataloknak: „Az élet olyan lesz, amilyenné formáljátok.” Aztán gyorsan tovább szö­kell; nem várja meg, amíg bölcsességének kinő a sza­kálla. De vitát sem kavar, nem fogalmaz szélsőségesen. Jó ízlése van. Ismeri a hatá­sos „bemondások” mértékét. Egy ezek közül: „Mindig a tehetségesekkel van a baj.” Szerkesztésben sokat tanult a filmtől. Bár a játék egyetlen színen zajlik, az idősíkok váltása, az éles vágások, a képek egymásra montírozása olyanná teszi a darabot, mint egy filmforgatókönyv. Ponto­san tudja, mikor kell vala­kinek belépni és mikor tá­vozni. Könnyed, játékos mes­tere a színháznak. Feszült­séget tud teremteni és felol­dani. Az előadás napfényre segí­ti a darab minden értékét. Jelenet az utolsó képből. Atmoszférája van — az el­koptatott jelzőt itt teljes hi­telességgel írhatjuk le. A ren­dező, Nógrádi Róbert gyors, pergő ritmust diktál. Hatá­sos snittekkel, szellemes köz­játékokkal tagolja s kapcsol­ja össze egyben a történet epizódjait. Az emlékképeket is ugyanazon a színen, az osztályteremben játszatja, s zavartalanul alakult át a helyszín egyszer a textilgyár igazgatói irodájává, máskor benzintöltő állomássá, har­madszor egy fizikus otthoná­vá. A realista környezetből észrevétlenül emel ki egy- egy tárgyat. Jelképekkel, ve­tített díszlettel, tánccal és énekkel mélyíti a hatást. Ér­zelmes tónusú, hangulatokat és nosztalgiákat idéző elő­adást kap a néző. Úgy lát­szik, íróilag is a darab első része a kidolgozottabb, s a játék is a néző figyelmét itt tudja jobban lekötni. Ha a színész vigyáz és el­kerüli a túlzásokat, hálás feladatot találhat egy-egy Rozov-hős életre keltésében. Itt a fizikus — fizikus, a tisztviselőnő — tisztviselőnő, s az esztétika doktorának természetesen szemüvege van és az „életben” mégis rosz- szul lát. A filmrendezőre „buknak” a lányok s a fia­talok hamar összevereked­nek egy-egy vélt szerelmi ku­darc fölött. A színészeket di­cséri, hogy a találkozó részt­vevői, az apák, nem botla- nak magakellető, fiataloskodó mozdulatokba, a bálozó fiata­lok viszont nem komolykodó, koravén emberek. A darab olyan nagy szereplőgárdát mozgat, hogy aligha lehet hely mindegyiküket felsorol­ni és méltatni. S ezúttal a színlap hierarchiájától is el­térve hadd emeljük ki Ko­vács Dénes rokonszenves já­tékát, aki egy többre hiva­tott munkást, egy benzintöltő állomás kezelőjét állítja szín­padra. Visszafogott, fegyelme­zett alakítása figyelmet érde­mel. Villanásnyi képben is kemény kézzel gyúr alakot szerepéből Ronyecz Mária és Kézdy György. S ahol a „ki­sebb” szerepekben is ilyen kitűnő produkcióval találko­zunk, mit szóljunk a végig színpadon játszó hősök ala­kítóiról? Bánffy György ti­tokzatos, fanyar Szergejéről, Labancz Borbála sokszínű kegyetlen őszinteséggel meg­formált, érvényesülésre vá­gyó kritikusáról. Galambos György kedélyes üzletvezető­jéről, Baracsi Ferencnek, az írott szövegnél hitelesebb fi­zikusáról? A kitűnő együttes kifényesítette és magához emelte a halványabb alakí­tásokat is. Elbert Jánosnak köszönhetjük Rozov szövegé­nek hiteles magyarítását. A rendező elképzeléseinek Pin­tye Gusztáv egyszerű díszle­tei adnak keretet. Az együt­tes minden tagját dicséret illeti, mert képességeinek ja­vát nyújtja, hogy Rozov mű- "vészete a pécsi színpadon is a közönség szeretedével és megilletődött együttérzésével találkozzék. TÜSKÉS TIBOR 3. DIM1TRIJ SOSZTAKO- V1CS ahhoz a zeneszerző nemzedékhez tartozik, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után vált felnőtté. 1906. szeptem­ber 25-én született Pétervá- rott. Szülei zenekedvelők voltak. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta. Zene­szerzői tehetségére Glazu­nov figyelt fel. 1919-ben be­iratkozott a pétervári Zene- művészeti Főiskolára. Diplo­mamunkájával, az I. szim­fóniával, az 1926-os lenin- grádi bemutató után egycsa- pásra ismert lett hazájában és külföldön egyaránt. Vi­lághírű karmesterek: Tosca­nini, Bruno Waiter és Sto­kowski tűzték műsorukra a művet. Már I. szimfóniájá­ban „elhintette” későbbi stí­lusának jellegzetes jegyeit: a líra-táncos műfajok vari­ált alkalmazását, a groteszk­szatirikus hangvételt, a he­roikus küzdelmekből kitere­bélyesedő himnikus hang­zás-építkezést. Az első sike­res lépéseket rövid megtor­panás követte. A szülőföl­dön bekövetkezett változá­sok élménye és a modem nyugati zene hatása „bírók­ra kelt egymással.” Ennek az időszaknak a szülötte az „Orr” című szatirikus opera és az „Aforizmák” zongora- szvit. Első alkotói korszaká­nak mintegy összefoglalását adja a „Kisvárosi Lady Macbeth” című operájában, amelyben a humánus epizó­dok váltakoznak nyomasztó hatású miliőkkel. Életében és művészetében az 1957-es év egy új sza­kasz kezdetét jelenti. Ekkor mutatják be V. szimfóniá­ját. Martinov szerint „az V. szimfónia óta mondhatjuk, hogy Sosztakovics stílusa megtalálta sajátos, egyéni formáját...” A bemutató évében nevezték ki a moszk­vai konzervatórium profesz- szorává. Zeneszerző tervei között ezután egy nagymé­retű, Leninről szóló szimfó­nia szerepelt. A tervből csak vázlatok születtek, a háború meghiúsította elképzelésének megvalósítását. ARAM HACSATVRJAN 1903-ban született Tiflisz- ben, Kaukázus vidéke egyik legnépesebb városában. Szü­lei zenei nevelésére nem fektettek hangsúlyt. „Tizen­kilenc éves koromig — írja — még színházban vagy operában se voltam, és egy­szer se hallottam szimfoni­kus hangversenyt. Népi éne- kesek-előadta népzene, népi hangszerek — ez volt min­den, ami tizenkilenc éves koromig zenei látókörömet betöltötte.” Moszkvában, Gnyeszin zeneiskolájában kezdte meg zenei tanulmá­nyait. Előbb gordonkázni, majd zeneszerzést tanult. 1929-ben a moszkvai kon­zervatóriumban Ajaszkov- szkij és Vaszilenko tanítvá­nya lett. 1936-ban írt zon­goraversenyével nagy feltű­nést keltett. Sikert aratott akkortájt a „Boldogság” cí­mű balettjével és zongora Toccatájával is. 1939-ben megválasztják a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége al- elnökének. Zenéje az ör­mény népzene hangulatával átitatott. A sajátos örmény dallamosság, tánc-ritmus és díszítő elemek egyaránt megtalálhatók művészeté­ben. A Nagy Honvédő Háború­ban a szovjet nép hazafisá- ga példátlan tettekben nyil­vánult meg. A szovjet ze­neszerzők sem maradtak tét­lenek. Ebben a háborúban — állapítja meg Maróthy János — nem hallgattak a múzsák, hanem hatalmas erővel emelték fel szavukat a népnek az embertelen fasizmussal vívott harcban. A háború élményei a szov­jet zene legnagyszerűbb, legmélyebb, legdrámaibb al­kotásainak forrásává lettek”. A háború után hatalmas lendülettel indul meg a mű­vészeti alkotómunka. A ze­neszerzők érdeklődése a vo­nósnégyes és a zongoraszo­náta műfaja felé fordul. Üj kvartettekkel, szonátákkal jelentkezik Mjaszkovszkij, Prokofjev, Sosztakovics és Kabalevszkij is. Prokofjev ódával („Öda a háború be­fejezésére”) köszönti a há­ború végét. Hacsaturján „Szimfonikus poéma” című művével lép ismét a nyil­vánosság elé. (Hacsaturján nevét, az 1942-ben írt, nagy­sikerű Gajane című balett­je révén, ekkor már Euró- paszerte ismerik.) AZ 1945 UTÁNI szovjet művek hangzás- és forma­világa erősen eltért a ha­gyományostól. Ez bizonyos'7'1 összeütközéshez vezetett és vitát váltott ki művészi ber­kekben. Ennek nyomán lá­tott napvilágot az 1948. feb­ruári határozat, amelynek pozitív és negatív hatása egyformán volt. A határo­zat lényegében a zene hu­mánus tartalmáért, a zene és a széles tömegek szoro­sabb kapcsolatának megte­remtéséért emelt szót. A tö­meg számára is élvezhető, humánus tartalmú és hatá­sú művek írását kívánta — helyesen — a határozat, a — helytelenül — egy ka­lap alá vett és „formalistá­nak” bélyegezett modem művek helyett. A tömeg­kapcsolat téves értelmezé­séből ezután számos sema­tikus, „lakkozottan optimis­ta” mű született. Igaz vi­szont, hogy a betegesen torz kompozíciók életere össze­szűkült. A határozat hosszú ideig állt a szovjet zeneélet vi­táinak középpontjában. A zeneszerzők újabb művek­kel bizonyítottak ... 1952­ben, halála előtt egy évvel fejezte be Prokofjev, a ma már „Ifjúság” néven ismert VII. szimfóniáját. 1953-ban Sosztakovics befejezte X. szimfóniáját, amellyel el­nyerte a New York-i zene­kritikusok társaságától az 1954-es évad „legszebb zene­kari műve” jelzőt. 1957-ben, a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom 40. évfor­dulója alkalmából új, nagy­hatású Sosztakovics-szimfó- nia, sorban a XI. hangzott el. És azóta se szeri se szá­ma az új szovjet zenemű­veknek. A SZOVJET ZENE fejlő­désének útja azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban a ze­ne fontos helyet foglal el a művészetek között és jelen­tős társadalmi szereppel bír. Hirdeti egyben, hogy a zeneművészet a szocialista társadalomban a tömegek életének gazdag!tójává és „felelős nevelőjévé lesz.” Várnai Fereae

Next

/
Oldalképek
Tartalom