Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-07 / 263. szám

Október visszhangja Baranyában Baranya megye közvéle­ménye kezdettől fogva nagy érdeklődéssel figyelte az orosz forradalomról érkező híreket. Érdemes kiemelni, hogy a polgári sajtó is tükrözte a la­kosság rokonszenvét. „Az a hatalmas akarat, amivel Oroszország minden egyes embere a békét óhajtja, le fog győzni minden ellenkező áramlatot” — írta a Pécsi Napló. — „Az első fecske megjött — állapította meg a Dunántúl című napilap — örömmel és bizakodással üd­vözöljük ezt a keletről jött orosz fecskét, örülünk a re­ménynek, a közelgő béke bol­dog tavaszának.” Ugyancsak érdemes kiemelni, hogy az it­teni polgári sajtó is — akár­csak az egész közvélemény — milyen tisztelettel írt a forra­dalom kiváló vezetőjéről: Le­ninről. Elég erre néhány jel­lemző kommentárt kiemelni „Most Leninékben bízunk — írta a Dunántúl — A hatal­muk reggelén már bejelentet­ték, hogy első kívánságuk a béke." A legnagyobb lelkesedést természetesen a baranyai mun­kásság körében keltette a Nagy Októberi Szocialista For­radalom. A pécsi üzemekben és a környező bányavidékeken gyakran rendeztek összejöve­teleket, melyeken főként az orosz eseményeket vitatták. „A nagy orosz forradalmat a mi saját ügyünknek érezzük” — írta a pécsi szocialisták lapja, a Munkás. November 17-i számában pedig erélyes hangon követelte: „El kell fo­gadnunk a szovjet kormány felhívását fegyverszünet meg­kötésére és a béketárgyalások megindítására.” A november 25-én rendkívüli országos szo­ciáldemokrata pártkongresz- szuson ketten képviselték a pécsi pártszervezetet. Hajdú Gyula és Farkas István kül­döttek is lelkesen csatlakoztak az ott elfogadott határozathoz, mely a szovjet állam iránti szolidaritást juttatta kifejezés­re. Egy héttel a budapesti párt- kongresszus után Pécs mun­kássága hatalmas megmozdu­lás keretében nyilvánította ki békevágyát és az orosz for­radalom iránti rokonszenvét. A december 2-i gyűlésre már napokkal előbb készültek. A nagy nap éppen vasárnapra esett. A délelőtti órákban ha­talmas tömeg vonult az Urá­nia mozi felé. (A menethez csatlakozott sok bányász is, kik a környékről utaztak erre a napra Pécsre.) A mozgószín­ház épületét, annak udvarát és az előtt lévő utcarészletet a mintegy négyezres tömeg zsúfolásig megtöltötte. A mun­kások soraiból állandóan har­sogtak a kiáltások: „Világbé- két akarunk!” „Vesszen a há­ború!" „Éljen az orosz forra­dalom!” A gyűlés szónoka Farkas István volt. Beszédében a bé­két követelte. Kifejtette (a je­lenlévők lelkes helyeslése kö­zepette). hogy a szovjet kor­mány javaslata reális kive­zető utat mutat a szörnyű há­borúból. Éltette a bolsevikok által vezetett orosz forradal­mat. A gyűlés lelkesedéssel fogadta el a határozatot, mely­ben követelték: a kormány haladéktalanul kezdjen béke­tárgyalásokat a szovjet állam javaslatai alapján. A gyűlés után a résztvevők tüntető me­nete vonult végig a pécsi utcákon. A békét és az orosz forradalmat éltették a munká­sok és szidalmazták a reakció képviselőit. Nemcsak ez a nagysikerű megmozdulás jelzi ebben az időben a munkásmozgalom megerősödését. A proletárok harcának számos kisebb meg­nyilvánulása is volt ebben az időben. így november 15-én a pécsi Vigadóban nőmunkás- értekezlet zajlott le. Ezen el­sősorban az asszonyokat elsőd­legesen érintő közellátási és fizetési ügyek szerepeltek. Gyakran esett szó azonban a felszólalásokban a béke ügyé­ről is. Megerősödött a Pécs vidéki bányászok mozgalma Is. November 25-én Mecseksza- bolcson kisebb összeütközésre is sor került a hatóságokkal. Az ottani Kner-féle kocsmá­ban a bányászok és a csend­őrök közötti politikai termé­szetű vita tettlegességekre ve­zetett. A kakastollasok sortü- zet adtak le a munkásokra, s ennek következtében öt sebe­sülés történt. December folyamán a Pécs környéki bányákban többna­pos sztrájkra került sor. Az ebből adódó termelési kiesés érzékenyen érintette a hadi­ipart. Ezért a hatóságok a terror eszközei mellett igény­bevették az opportunista szo­ciáldemokrata vezetők segít­ségét is. Peyer Károly decem­ber 19-én levelet írt a bara­nyai bányászoknak, melyben arra kérte őket, hogy fokoz­zák a termelést, azzal a kép­mutató indokolással, hogy a szénhiány miatt az iparban „elvtársak tömegei kénytele­nek szünetelni”. (?) Az öntu­datos Pécs környéki bányászo­kat azonban nem tudták meg­téveszteni Peyer hazug érvei. A sztrájk befejezése után is igyekeztek minden eszközzel lassítani a munkát, hogy ez­zel is ártsanak a háborús gé­pezetnek. A baranyai bányá­szok a szervezkedésben ko­moly eredményeket értek el. BIHARI SÁNDOR: Smlék, jelenre jorelitem Ahonnan anyámat, nagyapámat, onnan ismertem őket — nekem egy falu nyelvén szólt a század, azén s itt, hol a nyomorúság a világszínvonalon állt — fát lopott s a kést dugta csizmaszárba. Érzett s nem kimondott forradalom. Legfeljebb dühödten megszorulni várták kötélként egy nyakon. * Hómezőről szállt szél: irodalom, agyamba fújt — s négy kiskatona sárban úszott, a kert alól, hozták a tanúságot, reményt, hogy épp a nyomorúságból építhet falu fölébe hajlékot, utat a század alá az agy s kar, csendült és csikordult hát a próbatétel, napsütéssel, faggyal. * így lett Pétervár s Kisgyőr határos, — párezer kilométer, pár évtized mi élethez-halálhoz? Amit az emberiségnek én, a mezei kölyke, mondhatok — innen mondom, | szívemben a példa, emberiségre-fordíthatóan, Föld-méretűre, az időt nevelőre — a forradalomban. páncélautókat. A peronon a kromtadti tengerészek álltak díszőrséget, a katonazenekar a Marséillaise-t játszotta, ami­kor a vonat begördült az ál­lomásra. Lenin zavartan állt az éljenző tömegben; amikor a díszszázad parancsnoka vi­gyázzállásba merevedve jelen­tést tett neki, meglepetésé­ben ő is a sapkájához emelte a jobbját. Bal kezében virág­csokrot szorongatott, amit Kollontaj nyomott a kezébe; láthatólag nem tudott mit csi­nálni vele. Nem várt ilyen fogadtatást, még a vonaton is azon töprengett, letartóztat­ják-e őket. Mi járhatott a fe­jében: a bátyja, az anyja, az ilvtársai, akik elhullottak mel­lőle a harminc év alatt; a börtön, a száműzetés, az emigráció keserves csatározá­sai, a magány még keserve­sebb évei, amikor már úgy látszott, hogy minden remény­telen? Vagy csak a jövő? Amikor a tengerészek pa­rancsnoka üdvözölte, s kife­jezte a reményét, hogy belép az Ideiglenes Kormányba, föl­kapta a fejét. Néhány mon­dattal válaszolt, a végén föl­emelte a hangját: „Éljen a szocialista világforradalom!” Ezt vágta oda az egykori cári váróteremben Csheidzének, a Petrográdi Szovjet elnökének is, aki köszöntötte és együtt­működésre szólította fel. Ezt kiáltotta a kis páncélautóról ,s, melyre fölkapaszkodott, mert a gépkocsija nem tudott elindulni a tömegben. Az em­berek lépésben követték, két­oldalt munkások és katonák álltak, az ablakok tele voltak nézőkkel, holott már jóval el­múlt éjfél. A szuronyok csil- ogtak a fényszórók fényé- nen, a menet minduntalan megtorpant, hallani akarták Lenint. Mire a Ksesinszkaja oalotához, a bolsevikok főha­diszállásához értek, már re- cedt volt. Hazaérkezett. Lenin nem tartózkodott Orosz­országban az 1917-es februári polgári forradalom kirobbanása idején. Már a háború előtt emigrációban élt: 1914-ben — akkor az Osztrák—Magyar Mo­narchiához tartozó — Krakkó közelében, később a semleges Svájcban telepedett le. Itt érte a forradalom híre, és innen utazott haza — az Oroszország­gal hadban álló Németországon át, majd Svédországon keresz­tül. A közölt könyvrészlet az utazás napjait és a hazatérés óráit eleveníti fel.- 1917 őszén már több mint ■ kilencezer tagja volt szakszer­- vezetüknek. 1917. november—december folyamán megerősödött a pol- i gári demokratikus ellenzék ■ tevékenysége is Baranyában, A női egyenjogúságért küzdő ■ „feministák egyesülete” decem­ber 19-én gyűlést rendezett a pécsi városházán. Az épület nagyterme zsúfolásig megtelt asszonyokkal és leányokkal, sőt a férfiak közül is sok ér­deklődő volt jelen. Spády Adél követelte a nők egyen­jogúságát politikai téren és a bérezésben egyaránt. Ezután szenvedélyes szavakkal támad­ta a hatalmon lévők háborús- politikáját. Beszédében kitért a kormányzat azon gyalázatos tervére is, miszerint magyar katonákat német érdekekért a franciaországi harctereken kívántak harcbavetni. 1917 november—decemberé­ben már nagyon érezte min­denki, hogy minden eddiginél keservesebb háborús tél kö­vetkezik. Nagy volt a nélkülö­zés, a közellátás egyre kép­telenebb volt kialégíteni a la­kosság legelemibb igényeit. „Nincs textiláru Pécsett” — írta a november 21-i Dunán­túl. „Pécsett nincs tűzifa” — így panaszkodott a november 25-i Pécsi Napló: a szomorú ebben az volt, hogy itt voltak a Mecsek erdői a közelben. „Pécs szén nélkül" — a Du­nántúl e november 30-i tény­megállapítása pedig szinte tragikomikusán hat*tt ezen a bányavidéken. Hiába volt mindezek termelése itt hely­ben, — a háború szükségletei­re vittek el mindent. Ezért nem tudták a lakosságot a legszükségesebbel sem ellátni. Ezek a tények fokozták az ön­tudatos munkások harcát, kik tisztán látták: ezt a kérdést csakis az imperialista háború azonnali megszüntetésével le­het megoldani! 1917. november—december folyamán Baranya népe ki- ■ fejezést adott háborúellenes- ■ ségének és a reakcióval való í szembenállásának. A megye ] ekkor is méltó volt harcos ] múltjához. Uj jelenségként mutatkozik azonban az, hogy az 1917. végi megmozduláso­kon nemcsak a helyi problé- mák jelentkeztek, hanem ér­ződött a távoli orosz földön lezajlott nagy események ha­tása. Baranya népe kezdettől ' fogva rokonszenvezett a Nagy * Októberi Szocialista Forrada- ! lom ügyével. Szép haladó ha- , gyomány ez, melyre büszkén gondolhatunk vissza. I Dr. Merényi László a történettudományok ­kandidátusa i dáltuk minden ügyünket. Az első vonattal Bernbe utaz­tunk. A német határállomáson már várta őket a vasúti ko­csi. Három ajtaja le volt plombáivá, csak a negyedi­ken közlekedhetett a csoportot kisérő két katonatiszt. A fo­lyosón krétával vonalat húz­tak: ez volt a határ a né­met és az orosz felségteriilet között. A vonalat csak Robert, az egyik emigráns asszony négyéves kisfia lépte át. A német szociáldemokraták több­ször is megpróbáltak kapcso­latot teremteni az utazókkal, de Lenin hajthatatlan volt: nem áll szóba azokkal, akik a háborút támogatják. A kor­mány betartotta a feltétele­ket: Halléban a trónörökös különvonatának két órát kel­lett várnia, mert az orosz for­radalmárok szerelvényét eléje engedték. Lenin, ahogy köze­ledtek Oroszországhoz, egyre idegesebb lett. Stockholmban Radek elvitte egy áruházba, mert egyetlen cipőjének lyu­kas volt a talpa. Fehérneműt és kabátot is akart venni, de Lenin nem engedte: esze ágá­ban sincs konfekció üzletet nyitni Petrográdon. Április 3-án, este 11 óra tájban érkeztek meg Petro- grádra. Húsvét hétfő volt, az újságok nem jelentek meg. Lenin nővérei is csak az utol­só nap kapták meg a távira­tot, hogy érkezik. A Finn- landi pályaudvar körül mégis annyi ember tolongott, hogy a villamosok alig tudtak köz­lekedni. Igaz, sokan azt se tudták, ki érkezik; a pálya­udvar ebben az időben látvá­nyosság, nyilvános szórakozó­hely volt. De akik tudták, azok közül is kevesen ismer­ték Lenint. Csaknem húsz évet élt külföldön, írásai na­gyobbrészt álnéven jelentek meg, 1905-ben nem szerepelt a nyilvánosság előtt. A tömeg nem Lenint várta, az embert, akit nem is ismert, hanem ■ az eszményt, melyet a neve megtestesített. Hisz Petrográ­don ekkor annyit már min­denki tudott, hogy Lenin: a forradalom. A név viselőjének még ezután kellett vizsgáznia előttük, méltó-e arra, hogy a vezetőjük legyen, de maga a név sok ezer embert csalt ki a Svédországból érkező vonat­hoz. A pályaudvar nappali fény­ben úszott, a műszaki alaku­latok fényszórói megvilágítot­ok a várakozó tömeget, a csa­patokat, a vörös zászlóerdőt, a Március 27-én érkezett el a várva várt pillanat. „Amikor Bernből megérkezett a levél — írja Krupszkaja —, amely szerint Plattén tárgyalásai si­keresen véget értek, csak alá íell írni a jegyzőkönyvet, s máris indulhatunk Oroszor­szágba, Iljics felpattant: „Az első vonattal utazunk”. Két óra volt hátra az indulásig. Két óra alatt fel kellett szá­molnunk egész „gazdaságun­kat”, elszámolni a szállásadó­nővel, visszavinni a könyve­cet a könyvtárba, összecsoma­golni stb. „Utazz egyedül, én majd holnap utánad me­gyek”. Iljics hajthatatlan volt: „Nem, együtt megyünk”. Két óra alatt mindennel végez­tünk: becsomagoltuk a köny­veket, megsemmisítettük a le­veleket, kiválogattuk a leg­szükségesebb ruhákat, likvi­Lenini hazatér Részlet Gyurkó László: Lenin, október című könyvéből

Next

/
Oldalképek
Tartalom