Dunántúli Napló, 1967. július (24. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
Pákolitz István m KRAGVJEVÁC Aa emlékmű: tűrt madárszárny. Megkövesedett bánat. SZAKONYI KÁROLY: Karlstein felé Több, mint hétezer halott. Nem volt köztük se zsidó, se munkaszolgálat«*. Röplapra Írták a szívükbe vésett szabadságot. Tört madárszárny. Megkövesedett bánat. A tanácselnök — hajdani kisdiák — nem ütötte meg a mércét. Száznegyven centi kellett a vértanúsághoz. Tört madárszárny. Megkövesedett bánat. Gyászzene hömpölyög a mezön. Kovaélé hatalmas verse. Nem tudok szerbül, mégis megértem. Zokogás fojtogat, mert tudok emberül. Tört madárszárny. Megkövesedett bánat. A német költö nem jött el az emlékműhöz. Nem vétkes, de nem is lehet részese a fájdalomnak. Tört madárszárny. Megkövesedett bánat F sós időben indultak. Pável autó* ■*“' javai értük ment a szállodához, az Ambasador szolgálatos portása kinyitotta a Skoda ajtaját, meghajolt előttük, már megszokta, hogy borravalót kap Bánkúdtól. — Csak úgy szórja a koronákat — panaszolta Bánkuti- né Pávelnek a kocsiban. A férje mellé huppant, becsapta az ajtót. — Az előkelő idegen — mondta Bánkuti szigorúan. — Már megint játszik — magyarázta az asszony Pávelnak. A fiú nevetett. Bekapcsolta az ablaktörlőket, esett az eső. — Indulhatunk? — Legyen szíves Karlsteinbe! — intett Bánkuti. Hátradőlt az ülésen, kubai cigarettás csomagot bontott, kipöckölt egy szivarkát. Az öngyújtót tegnap vette, Ronson gázgyújtó. Lehet, hogy a gázgyúitó miatt csinálta a felhajtást. Telefüstölte a kocsit. — Meg sem kérdezted, hogy dohányozhatsz-e az autóban — szólt az asszony. — Persze, persze — nyugtatta meg Pável —, csak tessék. — De még nem is reggelizett. Majd megint fá.i a gyomra. — Nem reggeliztetek? — Siettünk, nem akartuk, hogy várjon ránk. — Nem vagyunk időhöz kötve — ud- variaskodott a fiú. A visszapillantó tükörből jól látta az asszonyt. Keskeny, kreol arc, fekete konty. Hindu nőre emlékeztette. „Miért nem tegez? — gondolta Pável. — Nyugodtan tegezhetne, hiszen a sógornőm.” — Tudsz útközben valami jó kis kocsmát? — kérdezte Bárkuti. — Valami romantikus csehót. — Majd keresünk egyet az út mentén — bólintott a fiú. Kedvvel fuvarozta őket e néhány napban, de leginkább a sógornője, Ilma miatt. Az unokabátyja viselkedésében volt valami idegesítő. Mintha unatkozna. Ma meg akarta mutatni nekik Karl- steint. Ilma lelkesedett, de Bánkuti már előre fanyalgott. — Ezek a régi várak semmit sem érnek. Kihalt odúk. Még ha valamennyire rekonstruálni lehetne a régi várlakók életét. De, tudod, a hétköznapjaikat, nem a nagy történelmi eseményeket. Mondjuk, hogy mit főztek az asszonyok, milyen fehérneműt hordtak, a férfiak mit csináltak, amikor nem harcoltak, meg ilyesmi... — Kár, hogy esik — mondta Ilma —, de nem baj. Szeretem ezt a szép, lassú esőt. — Neked minden jó — méltatlankodott Bánkuti. — Ha éppen havazna, annak is örülnél. — Miért fáj neked, ha örülök valaminek? — Bánom is én, örülj! Csak unom, hogy minden épp úgy jó, ahogy van. — Légy szíves hagyj békén! — Csak nem akartok veszekedni? — nevetett Pável. A Vencel tér sarkán ráfordult a keskeny körútra, sűrűsödött a forgalom, a piros villamosok döcögtek. A kocsiablak bepárásodott. — Hoztam egy kis csokoládét — kotorászott Ilma a táskájában. Tessék, remélem szereti? — Pável féloldalasán hátra hajtotta a fejét, az asszony a szájába dugott egy mogyorós szeletkét. Figyelni kellett az utat is, a fiú — talán véletlenül — foga közé kapta Ilma ujjait. Érezte az asszony, de nem szólt. — Te is kérsz? — Bánkuti a cigarettára mutatott. — Eldobhatnád, olyan gyomorgörcseid lesznek!... — Hagyd már a gyomromat — bosszankodott Bárkuti. — Mindig ezzel jössz. pável, kérem — hajolt előre aj 1 asszony — most mondja meg: Szabad reggeli előtt cigarettázni? Képtelen vagyok leszoktatni. Pável, kérem, maga rendes ember, azonkívül a rokona is, szóljon az unokabátyjára. — Azonnal dobd el azt a cigarettát! — tréfálkozott’ Pável. Látta, Bánkuti egy pillanatra meghökken, erre harsányan felnevetett. Az asszony is nevetett, előrehajolva, a fiú érezte a Givenchy tőmjénes illatát. Három nappal ezelőtt ismerte meg a sógornőjét a prágai repülőtéren. Az unokabátyját tíz éve nem látta. Pedig harmincnyolc után sokszor voltak együtt Kassán, ifjúkorukban. Együtt gyerekeskedtek. Pável úgy vélte, a régi jőpajtás megöregedett. Haja kihullott, szeme körűi sok a ránc, noha két év múlva less csak negyven. Ilma a harmadik felesége. Az elsővel Pesten találkozott Pável, a másodikkal már nem, Ilmáit la A pincér meghajol, pontosabban inkább csak biccent és a konyha felé induL A testes, tekintélyes külsejű fizetőpincér, a szája szegletéből kérdezi: — Megint ugyanaz? — Megint elfoglalja a helyet és tudja, Bűkor méltóztatik neki távozni. A fiatalember nem érti, hogy ez a kettő Hűt beszél. — Ha van egy kis pénze, beül valami drágább helyre. Ha utazik, az utolsó fillérjét arra szánja, hogy beüljön az étkezőkocsiba hacsak egy feketére. Most se költhet sokat, ebben az előkelő vendéglőben. Ki- számítottan rendel, mindig csak erőlevest, meg valami főtt tésztát. Ezzel épphogy elveri az éhségét, olcsóbb, mint a menü, a pincérek láthatóan dühösek rá. Az ajtón házaspár lép be, jólöltözött fiatal, csinos nő, mellette lomha, idős férfi. A főpincér eléjük siet. Míg a pincér helyet keres, a magányos fiatal férfi asztalához lép. A főpincér be sem várja a választ, udvariasan hátra emeli a két széket, hogy a pár leüljön. Megigazítja a tányérokat, kis karcsú vázát állít az új vendégek elé és átnyújtja a bőrbekötött étlapot. A fiatalember csak egyszer pillant lopva az asszonyra, aztán cigarettára gyújt. Az asztal másik végén megtörtént a döntés. A főpincér bólint, természetesen, ahogy mindig, sovány, szép borjúsültet, s maga megy a konyhába, hogy a professzor úr meg legyen elégedve. A fiatalember szemügyre veszi a férjet. Kerek fej, rövid ősz haj. — El kellene mennem — gondolja a fiú —- azonnal felkelek és itthagyom őket... Igen, de előbb fizetni kell. Szegényes kis ebédet ettem. Itt maradok, kivárom őket. Már kikanalazták a levest, megszólalt a* asszony: — Mégis meg kellene nézni azt a filmet Menjünk el a félnégyes előadásra... nincs kedved? Nádass József: Osztályon felüli — Hát... és ha nincs jegy? A* asszony karórájára néz. A fiú látja, arany karkötőóra. — Fél kettő, hívd fel a pénztárt, jó öt pere, amíg kihozzák a húst, addig lebonyolíthatod. A férfi hangja kelletlen. — Innen telefonáljak?... nincs tantu- szom... — Persze... — hirtelen a fiatalember felé fordul: — Bocsánat uram, nincs véletlenül egy telefonérméje? „Minek csinálja ezt? Minek keveredik beszélgetésbe velem? A végén még összeismer- kedést rendez, bemutatkozás: Mi a célja?” — Parancsol? Telefonérme... — nekik persze nincs, mert hivatalukban is lakásukon is van telefon. — Van kérem, tessék... van kettő is. XT iveszi a két érmét és az asszony felé nyújtja. Ahogy az átveszi, ujjal megszorítják az fiú ujját. A férj pénzt vesz elő és a fiú felé nyújtja. — Nagyon köszönöm a szívességét... merre is van a telefon? A férj felkel és eltűnik a telefonfülke felé. Az asszony a fiúhoz fordul: — Haragszol rám? — Miért jöttél ide? As asszony elmosolyodik: — Dühös vagy? ... Ezt jól megrendeztem, mi? A hét elején erre jártunk, és láttalak, amint bejöttél ide. Na gondoltam, ennek felvitte az isten a dolgát. Azóta minden nap itt ebédelünk. De soha nem tudtalak itt érni, most aztán sikerült... — És nsi a célod ezzel? — Azelőtt soha nem voltál goromba hozzám. — Ne beszélj arról. — Kerestem az alkalmat, hogy találkozzam veled? Meg akarom magyarázni, nem tehettem másként Meddig vártam volna még rád? Két évig jártam veled. — Én is elvettelek volna. — Megmondtam hozzád megyek, de az én gépírónői fizetésemre, meg a te albérleti szobádra házasodtunk volna össze? — Persze a professzor úri — Hiába gúnyolódsz... ő nagyon Jő hozzám ... Azért ültem Ide az asztalodhoz, hogy megmondjam neked: ma is téged szeretlek... Találkozhatnánk... 6 délelőtt mindig távol van... délután is gyakran ülésezik, konfe- renciázik ... Hívj fel... reggel kilenc és tíz között a legbiztosabb ... felírom a számot... adj egy ceruzát... A férfi hallgatott. A nő kinyitotta kroko- dil retiküljét és belebeszélt a táskába: — Milyen utálatos vagy... várj csak... papirom sincs ... Zsebnaptárából kiszakított egy lapot, felírta a számot és a papírt odatolta a fiú elé. — Tedd el... már jön... A fiú összeszorított öklébe gyűrte a papirt. A férfi éppen hogy leült, amikor már hozták az ételt. — Félreteszik a két jegyet — mondta —, de egy órán belül érte kell menni. Különben is be kell még néznem az intézetbe, ellenőriznem a vizsgálatot... siessünk... A fiú kimérten biccentett, amikor ők kelten felkeltek az asztaltól és búcsúzásul barátságosan bólintottak feléje. Mikor végre a ruhatár felé vezető ajtóhoz értek, utánuk nézett. Ujjal szétnyíltak, a cédulát kettétépte és odadobta az asztalra. — Fizetek! A pincér magasba húzta a szemöldökét és azonnal hozzálépett. A széttépett cédulát is* a kétforintost is otthagyta az asztalon. A ruhatár előtt állva még látta, amint odakint kocsiba szállnak. Az asszony lábán magasra felcsúszott a ruha, mielőtt az ajtó becsukódott. Átvette a kabátját. Indult kifelé. Hirtelen megtorpant, gúnyosan lebigy- gyesztette alsó ajkát és visszament a terembe. Rekedt hangon mondta a pincérnek: — Itt felejtettem egy cédulát az asztalon, nem látták? A pincér méltóságteljesen válaszolta: ■ÍX — Cédulát? Lehet, hogy itt vöt, uram, de minden vendég után letakarítjuk az asztalt... Bocsánat... mi osztályon felüli üzem vagyunk! „Én hatni akarok ebben a korban...” 100 éve született Käthe Kollwitz Száz esztendeje, 1887. Július 8-án született Käthe Kollwitz német grafikusnő és szobrász. 1891-től orvos feleségeként az egyik berlini munkásnegyedben élt, ahol ma emlékműve áll. Az emberekért. a szegényekért, a munkások és parasztok sorsáért való aggódás, az együttérzés, sokszor a forradalmi indulat adta kezébe a mesterség eszközeit, a rézkarcoló tűt, a krétát, a fametsző kést, vagy a mintázó fát 1897-ben érte el első Jelentős sikerét „Takácsfelkelés” című rézkarc-sorozatával. 1908-ban jelent meg a második nagyobb sorozata, a „Parasztháború”. Mindkét sorozathoz a közvetlen élményt a proletáxiátus küzdelme adta. 1910-től Käthe Kollwitz szobrászként is tevékenykedett. Az első világháború idején felemelte szavát a népek testvérgyilkossága, az imperialista háború ellen. Legmegrázóbb alkotása a „Szülők” című emlékmű a belgiumi Roggewelde katonai temetőben áll, ahol 1914-ben elhunyt fia is nyugszik. 1927-ben Romain Rolland mint „a halálraítélt népek szószólóját” üdvözölte. A császári birodalom bukása után tagja lett a berlini Művészeti Akadémiának. 1933- ban a nácik kényszerítették, hogy lépjen ki az Akadémia tagjai közül. Käthe Kollwitz egyértelműen elkötelezte magát a munkások, a szovjetbarátság mellett, a háború ellen. A nácik élhallgattatták, nem állíthatott ki többé. Németország felszabadulása előtt, 1945. április 22-én halt meg. Käthe Kollwitz életműve új szakaszt jelent a német művészettörténetben. Sok művész — a század elején — elfordult a polgári kultúrától, és művészete számára új feladatokat, új szépségeket keresett Käthe Kollwitz a művészet megújulását a munkásosztályban látta, amelynek az életét és megtartását alkalma volt megismerni. Kari Liebknechtről, a munkásmozgalom nagy alakjáról készített emléklap-fametszete egyik kiemelkedő műve. Hasonlóképpen nagyszerű művek alkotására késztette a fiatal szovjet állam iránti csodálata. Művészetével jelentős hatást gyakorolt a húszas és harmincas évek haladó német és nemzetközi grafikájára. Az NDK-ban szeretettel ápolják a nagy humanista művész életművét és művészi elveit A művészeti főiskolák növendékei előtt — többek között — azok • művészek ismertetik életművét, akik a húszas évek után Käthe Kollwitzcal kap csőlátót tartottak: Otto Nagel, Herbert Tusbalski, Le» Grundig. A Német Művésze ti Akadémia Berlinben — miként a berlini, drezdai é» echwerini múzeum — kiállításokon mutatja be műveit és évente Kollwitz-díjat adnak ki. Sok utca, iskola és üdülő viseli nevét. Háborúellenes harcáról — még ebben az évben — filmet készítenek. A Kollwitz-bizottság a művésznő születésnapján ünnepséget rendez, novemberben pedig tudományos konferenciát tartanak művészetéről és hatásáról. Berlinben „Intergrafik 67” címmel kiállítást rendeznek, amelyen 460 művész vesz részt 39 országból. A kiállítás jelmondata Käthe Kollwitz művészi hitvallása: „Én hatni akarok ebben a korban ...* — önarckép — 1924
