Dunántúli Napló, 1967. május (24. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

A jugoszláviai magyar irodalom Sárkányok és tűzfák Galambosi László önálló verseskötete ségükben, égre csapódásuk- ban, visszafojtottságukban és harsogásukban megannyi vá­ratlan változattal, izgalmas fordulattal fejezik ki az él­ményt. Egyik példa erre A Nap asztalán. E nagy felépítésű versében a tragikus emberi sors drámájának riasztó lá­tomásait vetíti elénk döbbe­netes erővel. További példák a Kiáltás és a Variációk. Az előbbiben megrázó szenve­déllyel tiltakozik az életet elemésztő erőszak, a háború ellen, az utóbbiban finom át­tételek útján fejezi ki a megpróbáltatásokat szenvedő ember küzdelmét és remény­ségét. Filozófiai sűrítést ta­lálunk a Kockajáték cím alatt sorakozó rövid versek­ben. A születés pásztorá-bán minden eddiginél bőségeseb­ben áradnak a színes képek, hasonlatok, jelenetek. Ezért az előbb elmondottak kiegé­szítéséül említsük meg még egyszer Galambosi legfeltű­nőbb kifezejési sajátosságát. Galambosi képekben lát, ké­pekben érez, képekben be­szél. Assziciációi nagyobb hullámhosszal nem fogalmat fogalomhoz, hanem képet képekhez társítanak. Azt mondhatjuk, hogy verseinek szerkezeti alapeleme a kép. A KÖTET vége felé talált versekben Galambosi újból kifejezi a háborús pusztulás szakadékához ért emberiség szorongásait, s a víziók iszo­nyatától meggyötörtén meg­mentésért kiált. (Nehéz so­rok a békéért. Apokaliptikus litánia, Karácsonyi gondola­tok.) És búcsúzóul ki kell emelnünk még a Ködben és az Óceánokon című két ver­set. Az előbbit ugyancsak a pusztítás ellen írta a költő. Érzelmi mélysége és művé­szi fegyelme a kötet egyik legszebb versévé avatja. Az Óceánokon a gyűjtemény zá­róverse. Megkapóan vall a költői hivatással járó szen­vedésről, s a nyugalom utá­ni vágyódásról: „Hányszor merített alá küldetés / háló­ként, hogy hozzam föl a gyöngyöt, / lebegtem szép­ség korallfái közt, t tapintot­tam bajjal-teli gödröt —---­— A gyöngy kihullott min­dig belőlem, / merültem mé­gis, nagy kéz merített, / pi­henni vágytam, örök lebe­gés / szállottja lettem, há­nyódásomat / nem válthatta meg nyugalom-sziget.” Galambosi László e köte­tével a magyar lírát érde­kes, új hangszínnel gazda­gította. Lovász Pál zengzetű verseit gyűjtötte össze. Itt találjuk Pécs lírai leírását. Rendkívül érzékle­tes, színes kép rajzolódik elénk a fejlődés mai voná­sait felmutató ódon város lüktető életéről. — József Attilához egy szép emlék­versben szól. (Dárdáit szét­nyitotta.) — A szabadságot dicsőítő, emelkedett hangú költemény az Ünnepi ének. Más helyütt igényes vallás- történeti témához nyúl, s igen jó költői megoldást ta­lál. (Sírhomályban.) — Az édesanyjához írt egyik ver­sében a fiúi gyengédség tisz­ta érzelmét, a másikban az anyai önfeláldozás fájdalmát meghatóan fejezi ki. (Anyám­nak, Mater Dolorosa.) — A további oldalakon az egyre váltakozó színes képek nyel­vezetén az ember sorsáért való aggodalmát és a jövő­be vetett hit vigaszát hirde­ti. A KITŰNŐ formaérzékkel megírt szonettsorozatban fél­reérthetetlen a társadalmi, erkölcsi javító szándék. Ezekben a tizennégy soro­sokban kevesebb képpel, sú­lyos mondanivalóval találko­zunk. A Kék tánc-bán Ga­lambosi a népköltészet ős­forrásából meríti verse rit­mikáját, szózenéjét, Az ér­kező köszöntésé-ben a szü­letés csodáját és fia meg­születésének diadalát ünnep­li. Az Eget borító fátyol-bán megint az édesanyjához szól magasztos érzelemmel: „...Si­ess, az őszhajú anyák fé­nyességben mennek, / a vál­lukon átalvető, ronggyá nyűt- te a gyermek, / ingükön iz­zó kikerics s eget borító fá­tyol, / mennek, hogy min­dig egyenek az Isten lábasá­ból.” Színes villanásokból állnak össze a Gallyak című kis versek remek képei: „Ku­korica bajsza lobog, / nap­raforgó-kisasszonyok / leve­lükkel simogatják, / kései­nek az éhes szarkák.” „Ke­rek a tó, ezüst óra, / faár­nyék a mutatója, / nem húz­zák föl, mégis forog, / szá­mai nagy liliomok.” A La­kodalmas és a Regefa játé­kos változatukkal, hangsú­lyos zenéjükkel és mulatta­tó, ízes ötleteikkel megint bizonyságai annak, hogy Ga­lambosi falun töltött gyer­mekkorában jól megismerte a régi énekek termőtalaját. A Sárkánycsordák című utolsó ciklus verseiben mu­tatkoznak meg leginkább Galambosi László lírájának a dimenziói. Különböző mé­reteikben, tömörségükben, szabad áradásukban, mély­TÍZ-TIZENKÉT év előtt találkoztunk Galambosi László első verseivel a Du­nántúli Napló hasábjain. Kezdettől fogva jó formaér­zék, nyelvi ötletesség és pá­ratlan képteremtő erő jel­lemzi. A kötet elején a ter­mészet közvetlen szemléle­tén épült tájverseit találjuk. A tájból fakadó és a szünte­len természeti változás cso­dáját vetítő képei meglepő bőséggel áradnak. Tájlírájá­nak legfőbb jellemzője a színpompa. Versei szinte már az első szavaknál szín­re gyulladnak, hogy aztán az egész versépítményt vé­gigvilágítsák. Tájleírásai a természet képeit nem kül­színi formájukban állítják elénk, hanem a kép lelkét bontják ki: „Nőnek a hajna­lok az ég piros tején, / fény zöldell a harkály pehely- sapkás fején, / feszülő gally­csápok nyújtóznak remegve, / bimbó-trónon pihen lebeg­ve a lepke,------------légfüg­göny bársonyán virágok rin- ganak, / fűzőid kendőjüket csipkézik a tavak, / surrog, száll a tavasz, szikrázik kék csőre, / tolla gomolyogva ring a levegőbe.” Az Ecset­tel című apró sorozatban mindegyik négysoros vers más-más külön világot zár. „Távol a házak ereszén leá­nyok l dalára csukja szár­nyait a fecske, / az est tüze törpére zsugorodva / elfér lassan egy tulipánkehelybe.” A Napzsoltár-ha. nemcsak érzelmi, hangulati elemeket, hanem szinte fiziológiai anyagokat is belesző, hogy minél fokozottabban éreztes­se a Nap testi-lelki áldását. A Torony hangsúlyos zené- jű szakaszaiból ősi derű, ízes népi tréfa árad. A Virág- bóbitás sátorok című tavaszt köszöntő versben a földi tá­jon járó ember egyre ma­gasabbra hág, s a megúju­lás pompájában fénylő tá­jék a „Mindenség-haza” ha­táraivá tágul. A hűség ablaka mögött cí­mű második ciklusban a köl­tő szerelmes versei sorakoz­nak. A Fény-Anya tenyerén című áttételes értelmű na­gyobb versében a tiszta szándékú lélek a szerelem megoldatlan problémái elől az áhított boldogság láto­másszerű fényvilágába me­nekül. A ciklus egyik leg­szebb kis versében a magá- ramaradottság érzését na­gyon egyszerűen, megkapó őszinteséggel fejezi ki. (Nél­küled.) A kötet harmadik so­rozatában a szerző különbö­ző, közéleti tárgyú, balladás hangulatú, és játékos, régi megoldásokról tanúskodó, ér­tékes írások. Közülük csak a több kötetes Bányai Jánost, Csépe Imrét, Major Nándort, Németh Istvánt emeljük ki mint novellistákat, illetőleg a lírai költők közül Ács Ká­rolyt. Zákány Antalt, Do­monkos Istvánt, Deák Feren­cet és a nemrég elhunyt B. Szabó Györgyöt. Ide sorol­juk a szinte minden műfaj­ban jelentkező, HlD irodal­mi díjas Fehér Ferencet is. Az új HÍD-díjas Nemcsak a magyar tan­nyelvű iskolák tanárokkal való ellátása, hanem iroda­lomszervező és alkotó mun­kásság tekintetében is igen jelentős tényező az Újvidé­ken székelő Bölcsészettudo­mányi Kar Magyar Irodalmi Tanszéke. Kiváló tanárai: Bori Imre, Szeli István és a tanszék volt vezetőjének, Sinkó Ervin irodalomtörté­neti és elméleti tanulmányai­val mind a honi, mind pe­dig a jugoszláviai folyóira­tokban gyakran találkozunk. Külön kell megemlékeznünk a nemrég elhunyt Sinkóról, a magyar tanszék volt veze­tőjéről, akinek nevét hazánk­ban is jól ismerik. A magyar könyvpiacon egy évvel ez­előtt jelent meg Optimisták című regénye, amelyet an­nak idején Romain Rolland a kor egyik legjobb alkotá­sának mondott. Amíg ez a regény a Tanácsköztársaság korszakát örökítette meg, ad­dig a most megjelent Tizen­négy nap a Sallai Imre és Fürst Sándor letartóztatása utáni napokat dolgozza fel. Sokirányú irodalmi munkás­ságáról, Major Ottót idézve, elmondhatjuk: „Sinkó élet­műve a magyar szocialista irodalom nehéztüzérsége.” Igen nagy jelentőségű a jugoszláviai magyar iroda­lomra az újvidéki Fórum Lap- és Könyvkiadó Válla­lat Kiadói Tanácsa által ala­pított HlD-irodalmi díj. En­nek bíráló bizottsága minden évben a legigényesebb és művészi szempontból legjobb irodalmi alkotásnak ítéli oda a díjat. Az elmúlt évben tizennégyen pályáztak a díj­ra, s közülük a másfél év­tizede kimagasló irodalmi eredményt élért Fehér Fe­rencnek ítélték oda a HÍD- díjat. A nehéz anyagi körülmé­nyek között megjelenő HÍD című folyóirat szerkesztő bi­zottsága fogja össze és ösz­tönzi legjobban a mindig jobban lombosodó, témafel­dolgozásaiban erősödő, ma­gas művészi hatást elérő ju­goszláviai magyar irodalmat. Dr. Tóth István mar a vajdasági magyar munkásmozgalom harcos szó­csöveként jelentkezik. 1941- ben, a történeti változás ide­jén azonban a magyar fa­siszta hatóságok betiltják, szerkesztőit pedig kivégezte­tik. A folyóirat politikai programját Pap Pál publi­kálta: „A Duna szomorú né­pein csak a testvéri összefo­gás segít, a népek erős ke­zének összefogása. •Ez volt és ez marad bármily körülmé­nyek között a mi hitünk. Nem lesznek addig boldog, erős. kacagó népek a Duna- parton, míg ez az összefogás meg nem történik ... Mi hi­dat vertünk, amely összeköt bennünket, falu és város dol­gozóit. Ezt a hidat nem en­gedjük megingatni... A mi hidunkat nem lehet már le­rombolni. Ezért harcolunk és győzünk, ha kell az ár ellen is...” Ennek a stílusirányzatai­ban még heterogén iroda- lomak értékes munkásmoz­galmi képviselői voltak, így: Laták István, Thurzó Lajos, Gál László, Lévay Endre, György Mátyás és sokan má­sok. Fiatalok előretörése A felszabadulás után „mu- tatis mutandis” újból meg­jelent a HÍD 1945 októberé­ben. Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyó­iratnak vallja magát. Bár az előző munkásírók, szerkesz­tők közül kevesen maradtak, az újra megindult folyóirat mégis megerősödik a Kalan­gya haladó gondolkodású íróival. Komoly irodalmi ese­mény az 1947-ben megjelent Téglák, barázdák című anto­lógia, amely, ha a maga­sabb művészi szintet nem is tudta megvalósítani, témái­ban íróitól a múltbamerülés helyett a jelen égető kérdé­seivel való foglalkozást kö­vetelte meg. Ezért mondhat­juk az antológia íróiról, hogy „minden szavuk a nép életének vívódásait, örömeit, fogyatékosságát és diadalait tükrözi.” A jugoszláviai magyar iro­dalom alakulásának újabb állomása: 1950. Ez az idő az írói nemzedékváltás idősza­ka. Sokan elhallgatnak a ré­giek közül. Friss, üde szint hozó fiatalok jelentkeznek, akik a korszerű irodalmi tö­rekvéseket követve — külö­nösen az utóbbi években — részben a HÍD írógárdájá­hoz csatlakoztak, részben a Rádió, a Magyar Szó munka­társai lettek. Tollúk alól ke­rülnek ki az újságok irodal­mi mellékleteibe (Kilátó, Visszhang, Symposion) írt gyakran gazdag művészi A körülöttünk levő népi demokratikus országokban az évtizedek során olyan jelen­tős magyar irodalmi élet bontakozott ki, amely hazai irodalmunknak el nem ha­nyagolható, kiegészítő része. Ha témáiban más veretű is ez az irodalom, de a kölcsön­hatások, az ideológiai azono­sulások révén olyannyira ele­gyedett, hogy benne gyakran önmagunk arculatára isme­rünk. Nemcsak a közös könyvkiadás és az írócserék, hanem főleg az irodalmi ter­mékek kölcsönös átvétele nagy hatással volt erre a mindinkább izmosodó ma­gyar irodalomra. De nem­csak a jelen felszabadultabb légköre hat mind erősebben erre a köröttünk egyre in­kább erősödő irodalomra, hanem a közelmúlt történeti tényei is. A pécsiek hatása A jugoszláviai magyarság irodalmi életének kibonta­kozására nagy hatással vol­tak azok a Pécsről és kör­nyékéről menekült baloldali írók, akik a Horthy-uralom elől Jugoszláviába emigrál­tak. Ezek nagy része a Vaj­daságban talált új otthonra, s csak néhányan szóródtak szét Jugoszlávia más na­gyobb városaiba. A volt „pé­csiek” közül különösen Csu­ka Zoltán volt az, aki ki­terjedt szépirodalmi munkás­ságán túlmenően jelentős irodalomszervezői tevékeny­séget is fejtett ki. Hogy az első világháború után a sza­badkai Bácsmegyei Napló körül ébredező irodalmi megnyilatkozásokon kívül Újvidék is szóhoz juthatott, Csuka Zoltán érdeme. Kéve című antológiája tizennégy jugoszláviai magyar költőt szólaltatott meg. Ezek több­ségükben a jellegzetesen pol­gári irodalmi hagyományo­kat követték, de közülük né­hányan, így főleg Somogyi Pál már a proletárság el­szánt hangú költőjeként je­lentkezik. Sokáig a közönség fagyasz­tó közönyével küszködtek a jugoszláviai magyar írók. Mégsem csüggedték, öntu­datuknak megnyilatkozása az újvidéki Reggeli Újság ki­adásában 1931-ben megjelent A mi irodalmunk almanach­ja című kötet, amelynek be­vezetőjében Szenteleky Kor­nél, a szerkesztő, csekély op­timizmussal, de elszánt vi­talitással hirdette: „Ezek az írások itt születtek, és föl­dünk szagát, panaszainak ürömét, álmaink illatát, fáj­dalmaink sóhaját, vágyaink káprázatát rejtik, ringatják magukban... Ez az alma­nach egyszerű dokumentum, amely azt szeretné bizonyí­tani, hogy élünk, vágyunk, akarunk és alkotunk .. " Szenteleky Kornélról meg kell jegyeznünk, hogy írói te­vékenységét erősen korláto­zó irodalmi szervező munkát végzett: szerkesztője volt az Újvidéken induló Vajdasági írásnak és a Kalangyának, könyvsorozatot indít, anto­lógiát jelentet meg és a Reggeli Újság irodalmi mel­lékletének szerkesztője. Írói hagyatéka két regény és az Ügy fáj az élet című köte­tében összegyűjtött novellái. A népek összefogása Az ekkori jugoszláviai ma­gyar irodalmat felmérő Fa­ragó Imre az irodalmi kö­zéppont-nélküliséget, a csak embrionálisán tengődő, he­gyek nélküli életet kifogá­solja. Voltak ugyan moder­nista költői törekvések már ekkor is, de ezeket elfojtotta az „elsikkadt, kontúrtalan élet”. A felszabadulás előtti évek­ben a Kalangya című folyó­irat köré tömörülnek azok az Írók, akik a Szenteleky ál­tal megjelölt utat választják továbbhaladásuk céljául. A jugoszláviai magyar írók fel­veszik a kapcsolatot az anya­ország és a romániai magyar írókkal is. A Kalangyában Németh László önéletrajzi művén kívül állandóan re­cenziók jelennek meg a ma­gyar írók műveiről. A ma­gyar—jugoszláv irodalmi kapcsolatokat feltáró tanul­mányok látnak napvilágot. Az 1935-ben megjelenő HÍD a fiatalabb írónemzedék kezéből kikerülve, csákha­Vladimir Iljics Lenin közelebb lé­pett Szádikhoz és azt mondta: — Egyszerű kövek, de értékük nagy. Nagyon nagy. Szükség van ezekre, jobban, mint a drágakövek­re, vidámabbá teszik az életet, épít­kezünk velük, utakat, házakat, gyá­rakat emelünk belőlük. Most ez kell nekünk. Vladimír Iljics Lenin csengetett és megparancsolta, hogy az összes kö­veket, az egyszerűeket is lajstromba vegyék és szigorú rendeletet adjanak ki, hogy az Ilmény-hegységben meg­szűnjön minden lopás, s hogy az a hely ezentúl a nép vagyona legyen. Utána felállt és azt mondta: — Köszönöm a gondoskodástokat. Mert nagy dolog ez! — és kezet szorí­tott velük. Azok meg csak álltak, mintha föld­be gyökerezett volna . lábuk és Va­llonja sehogy sem értette, miért érté­kesebb az értéktelen kő, mint a ró­zsaszín topáz. Lenin csak mosolygott: — Majd megérted egyszer. És Vladimír Iljics Lenin parancsot adott, hogy tegyék meg a két öreget őrnek azon a bányatelepen, ahonnan jöttek, és adjanak nekik nyugdíjat. Azt mondják, annak a hegységnek köveiből azóta számtalan utat, házat építettek s most azt a helyet Lenin- telepnek nevezik. XJirtelen megáll a szó. A szovjet lány elhallgat. Megint néma­ság. Állunk a Szmolnij udvarán, Le­nin szobra előtt, s gondolatban Ber- nard Shaw 1920-ban írott mondata visszaleng: „Nem kételkedem benne, hogy eljön a nap, amikor Leninnek szobra lesz Londonban is ...” H. Barta Lajos Az első éjszakát Moszkvában az állomáson töltötték. Reggel aztán elindultak, hogy megkeressék Le­nint. S mert erélyesek voltak, beve­zették hát őket Leninhez, aki szíve­sen fogadta őket, leültette mindket­tőt. S azok hozzáfogtak, hogy el­mondják, mi járatban vannak, de siettükben folyton egymás szavába vágtak. Lenin hallgatta őket, hallgatta, az­tán megszólalt: — Egyszerre csak egy beszéljen jóemberek. Látom, hogy ez a dolog komoly, hát jól meg is akarom ér­teni. Erre Vahonja bátor lett. Két kézre fogta a zsákot és kezdte kirakni a drágaköveket. A hangja szinte har­sogott, ahogy elmondta, hogy melyik drágakövet melyik vájatból hozta, és hogy melyiknek mi az értéke. Lenin megkérdezte: — Mire használják ezeket a köve­ket? — Gyönyörű fülbevaló, nyakék és más mindenfajta ékszer készül belő­lük. Lenin elgondolkozott, gyönyörköd­ve nézte egy darabig a drágaköveket, aztán megszólalt: — Ezzel még várni lehet. lyfost Szádik következett. Kibon- tóttá zsákját és kirakta a sok mindenféle egyszerű követ az asztal­ra. Lenin nézte, elcsodálkozott, aztán ismét mosoly jelent meg arcán. — Egyszerű kövek ezek? — kér­dezte. — Igen — mondta Szádik. — Egy­szerű terméskövek, értékük kicsi. A történelem úti a in III. DRÁGAKÖVEK. Az Ilmény-hegységben minden volt, csak rend nem. Lopták, téko- zolták a kincseket. Látta ezt a két öreg, bosszankodtak is, s egyikük így szólt: — Elmegyünk magához Leninhez, intézkedjen. Szakít ő időt a mi szá­munkra is. Felszedelőzködtek, hogy ismét út­ra keljenek, de készülődés közben a két öreg összeszólalkozott. Azt mond­ta Vahonja: — Mintának csak értékes drágakö­veket kell magunkkal vinni a hegy­ségből, amit majd beadnak a csiszol- dába, na meg aranyport. Szádik meg csak a saját nótáját fújta: — Mindenféle fajta kőből kell egy- egy mintát vinni. Sokáig vitatkoztak, míg végre meg­egyeztek, mindegyik azt pakol a zsákjába, amit jobbnak tart. 1/ ahonja értékes drágaköveket * kutatott, összeszedett zirkont, rózsaszín topázt és sok-sok arany­port. Formás kis zsákot rakott tele, csupa drágakövekkel. Szádik pedig megtömött egy akkora zsákot, hogy alig bírta felemelni, csupa olyan kö­vekkel, hogy az ember elrúgná, ha útjába kerülne, mert csak egyszerű kövek azok. TV émaság a Szmolnij udvarán; Le- " nin szobra előtt állunk. Szó nem hangzik, csak a gondolat fut, és az olvasott szó vissszaleng: „Lenin külsejét megrajzolni nehéz, egészen elborítják tettei, mint halat a pikkely.” Hirtelen hangok jönnek felém. Fiatal lány halkan beszél: — Most elmondok nektek egy tör­ténetet Leninről és két emberről. Itt nálunk szovjet földön sokáig szájról szájra járt. Azt mondják, legelőször egy öreg bányász mesélte. Felnéz, és lassan az igaz mesébe kezd: Volt egyszer két testi-lelki jóba­rát; Vahonja és Szádik. Az egyik orosz volt, a másik baskír, de sorsuk egy; gyermekkoruk óta ércbányák­ban dolgoztak — és mindig együtt. Amikor elkezdődött a polgárhábo­rú, a két megöregedett jóbarát éppen aranyat bányászott, de mind a ket- ten fegyvert fogtak és mentek har­colni a szovjet hatalomért. Ahogy Kolcsakot elkergették, a ko­misszár így szólt: — Forró köszönet, jó öreg bajtár­sak, de most már, mivel munkával töltöttetek el életeteket, térjetek vissza a munkához. Fogták ismét a batyut, a szerszá­mot, megindultak, hogy közelebbről megnézzék, mi történik a lelőhelye­ken. i t l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom