Dunántúli Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-16 / 89. szám

— Ünnepelni megyünk?

Az asszonynak eszébe jutott: a gyerek hányszor kérte, menjenek ők is, mint a muzulmánok, ünnepelni Allaht — és nem értette meg. hogy miért nem mennek. Na- gyón szerette volna látni mii ven az ünnep, és a többi gyerek sem csúfolta volna tovább, hogy hitetlen.

— Meghalni megyünk — mondta tompán.

— És akkor mi is várjuk, hogy az angyal belefújjon a kürtbe?

Az asszony nem felelt.

A dobok újra és újra elhalkultak és fel- gyorsultak, majd egv-egy óriás puffanás után fel-felcsapott a lárma.

Magában számolta, hányszor.

״Huszonegy ... Huszonkettő ...”

A tisztás szegélyén az emberek a fák közé húzódva, mintha cirkuszporond körül gug- goltak volna. Itt-ott fáklya égett. Rőt fé- nyük vörösre színezte az arcokat. A térség közepén óriási máglya lobogott. Előtte nyíl- egyenes sorban, imaszőnvegeken, ulemák hajlongtak: Mekka felé. Az imaszőnyegek előtt táncosnők, ünnepi díszben, a dobsző ütemére ringatták testüket.

A gyerek önfeledten susogta:

— Csodaszép ...

ö elfordította pillantását a fák köré. Ar- cokat akart látni, a guggoló emberek arcát Az ismerősökét... Nézte őket és keserűség szorult a torkába.

״Cinkosok ...”

A sofőr szamuráj-kardot tartott a kezében, — még a japánoktól zsákmányolták. — A fatönkhöz ért a gyerekkel.

Az asszony torkából artikulátlan hang tört elő. Teste meglódult, a tönk felé. Az- tán hirtelen szétcsapta karját, megtántoro- dott. Még két lépést tett, és a földre rogyott.

A bambusz-gerely úgy hajladozott az asz- szony hátában, mint gyenge facsemete a szélben.

A szamuráj-kard élén megvillant a mág- lya fénye.

— Nézzétek, hogy reszket a bűnös! — az egyik ulema kiáltotta, és őrá mutatott.

Akkor lassú, megfontolt léptekkel elindult.

A dobok úgy peregtek, mint az eső kopo- gása.

״Ünnep... — gondolta megvetően. — El- késtünk, és most magatokat is megölitek velünk...” — gondolta. De nem szólt sem- mit.

A tönk előtt megállt, odahajtotta a fejét.

H

"

szerre puffantak és a tömeg felujjon- gott. Néhányan berohantak a tisztásra, el- vonszolták, aztán ismét a dobok ...

— Családostól::!

Fogai összecsikordultak. A tenyere ökölbe szorult. Vissza akart lépni, de az egyik ár- nyék megmoccant, elállta az útját.

Bambuszrúd meredt a torka elé.

— Nagyon kihegyeztem... — suttogta az árnyék tulajdonosa, s hangján majdnem bo- csánatkérés érződött.

összeharapta a száját, s a könnyét nyel- deste.

— Ne csinálj ostobaságot... — mondta a sofőr és a vállát vonogatta: — Nincs ér- telme . . . Majd én szólok .. .

Az asszony akkor már a küszöbön állt, és a gyerek kezét fogta. Ruha nem volt raj- ta, és a gyereken sem. Végigmérte az árnyé- kok hordozóit, s a gyerekre szólt:

— J0^.

A hangja ugyanolyan eltökélt volt. mint a járása. A nagy tér felé indult, ahol a dobokat verték. A gyerek engedelmesen kö- vette, és ő is lépkedni kezdett mellettük.

A három árnyék felzárkózott mögöttük.

A sofőr azt mondta:

— Fázni fog ...

Az asszony úgy ment. mintha nem is hal- lotta volna, és a sofőr folytatta:

— Nagyon lehűlt a levegő ...

— Azokon a hullákon sem volt ruha, amelyeket a folyó kivetett — vágta oda az asszony ingerülten.

A-־"־ ,—---------A gyerek cnciergen.

ö sem szólt. Eszébe jutott, hogy leüti a sofőrt. Nem haragudott rá. A sofőr ostoba fráter, egy garasért az anyját eladná. írni- olvasni is a pénz miatt nem tanult meg.

Az útkanyarból visszanézett.

A viskó már nem látszott, körvonalai egy- beolvadtak a többi szalmatetőssel a szűk sikátorban.

A dobok pufogásának üteme felgyorsult, hangjuk ugyanakkor halkabbá vált. és éle- sebbé, s már úgy peregtek, mintha eső ko- pogna.

Az asszony nem fordította vissza a fejét. A gyerek engedelmesen fogta az anyja kezét, kapkodta a lábát, hogy lépést tartson vele.

A dobok pergése hatalmas puffanásba tor- kollt, majd emberek lármája csapott fel, s néhány pillanat múlva a dobok újra kezd- ték: öblös hangjuk lassan, méltóságteljesen hömpölygőit:

״Ünnepre...” — gondolta. Keresztülhaladtak a kis ösvényen a tea- bokrok között, s amikor a folyóparti ligetbe értek, a tisztás felé, a gyerek arca felra- gyogott:

Zalka Miklós:

Dobok Indonéziában

gyűrű az ujjat, és azért sem tett szemrehányást a férjének, hogy hazajött.

A dobok mintha az agya közepébe pufog- tak volna Megrázta a fejét, lihegve szakadt ki a tüdejéből:

— Valahogy . . .

Az asszony ajkáról kurta reménytelen sóhaj lebbent válaszul. Később megszólalt:

— Nem vagyunk patkányok ...

Szó nélkül visszaereszkedett az asszony mellé. Az asszony pedig a karjába zárta, nagyon meghitten, nagyon gyöngéden, és jólesett volna megmondania: jó, hogy egy- másra találtak — de nem voltak szavai hoz- zá. csak ölelte hangtalanul.

A zörgetésre az asszonv összerezzent, egy pillanatra szorosabban ölelte magához, az- tán azt suttogta:

— Eredj.

O

rr fölkelt, s a bejárathoz lépett.

Az égboltozaton halványfényű esil- lagok pislákoltak, a hold elbújt a Krakatan füstje mögött.

Hárman álltak a kunyhó előtt. Árnyékuk sejtelmesen hosszúra nvúlt. és a nyílásra vetődött. A középső szólalt meg:

— Üdvözlünk... — és elhallgatott.

A hangról ismerte föl: a teherautó sofőrje. A városban együtt dolgoztak, a gyár építke- zésén, összehúzott szemmel fürkészte az arcát, de nem tudta kivenni a vonásait.

— Hisz tudod... — mondta a sofőr, és halkan nevetett zavarában.

Tudta. De azért megkérdezte:

— Mit? ...

A sofőr ajkán újra felhangzott a kénysze- redett nevetés.

— A közösség téged jelölt ki... Jobb, ha magunk tisztítjuk meg a falut... A katona- ság vaktában irtana ...

— És a közösség biztos benne, hogy én... A sofőr félbeszakította:

— Biztos benne!

A dobok pufogtak szüntelen. Ünnepre ... ״A közösség ... Persze ... Te tudtad ...” — gondolta keserűen, s felsóhajtott. ״A kö- zösség téged... ” A szíve a torkában kala- pált:

— Menjünk... — a hangja elfúlt, kérész- tüllépett a küszöbön.

De azok hárman csak álltak és a sofőr ismét nevetett zavarában:

A távolban dobok peregtek.

Fölébredt. Kinyitotta a szemét.

Nem rezzent össze, a háta sem bor- sózott. Feküdt mozdulatlanul, és a sötétbe bámult. A dobok tompán pufogtak. hangjuk olyannak tűnt. mint a távoli égzengés. A ritmust figyelte.

״Ünnepre dobolnak ...”

A kunyhóban csend volt különben. Hal- látszott a gyerek szuszogása. s az asszony lélegzése. Az asszony furcsán lélegzett, nvi- tott szájjal szedte a levegőt Akkor szokta így. ha ideges.

Hirtelen nyilallt agyába: ..Nincs is ün- nép...”

A gondolatra elöntötte a forróság. A torka elszorult, zihálva kapkodott levegő után.

De nem ült föl.

Az asszony se mozdult.

A dobok pufogtak.

Már tudta, hogv az asszonv sem alszik. Fekszik, mint ő. és a sötétbe mered, és az ő torkában is ott szorong a keserűség.

״Ünnep ...” — a szó úgv kóválygott agvá- bán. mint madár az égen

Az asszony karja a testéhez ért. egv pil- lanatra csak. aztán mindjárt odébb rebbent. Utána nyúlt és átölelte.

A hajlékony test minden norcikájában re- megett. A melle hullámzott, gyorsan, üte- mesen. akár a kovács-fujtató.

A gverek szuszogott.

ök hallgattak, ölelték eevmást. Az asz- szony már nem reszketett. Űav kapaszkodott belé. mint fuldokló a deszkába.

A dobok pedig egyre szóltak. Méltóság- teljesen, messze hangzón. Ahogy ünnepre szokás összedobolni a híveket.

Eszébe villant, hogv őrültség várni. Mene- külni kell, rohanni, eltűnni az éjszakában ... Valahová . Mindegy hová ... Ahová nem jut el a dobszó... Akár a dzsungelbe. Ott csak tigrisek vannak ...

A teste megrándult. Egyetlen lendülettel fölült. Az asszony engedte, de maga fekve maradt.

— A dzsungelbe ... — susogta az asszony- nak.

Az asszony felsóhajtott, és ő nem foly- tatta. Kis szünet után az asszony csak eny- nyit mondott:

— Körül... — és ő sem folytatta, hogy a katonák úgy fogják körbe a falut, mint

LOVÁSZ PÁL:

DC&sziolántji

Szülőhelyét az én szülőhelyemmel egyarcú testvér-táj karolja át; büszkén vallom: földim; első szavát •tt mondta ki anyatejízű nyelvvel,

a a bú kövén először ott esett el. Szegény kisgyermek: rívó hangja szállt, s míg átzokogta a nagy éjszakát, alvó, könnyfényű szépségeket vert fel.

Lágy anyaföld fekete bársonyából, fűzbarka-ágból, arany délibábból virágzott lénye, rezdülő lélekkel.

S amikor elment: szó, ütem, rím, dallam egymásba hullt pusztító zűrzavarban, s az ég egyforma szürke lett a földdel.

Gellér István: Házak

VÁCI MIHÁLV:

r

Qlt fa ittas

Boldog, akit, mint a teljes valóság, kísér betölt a súlyos szerelem,

— lelkem büszke ragyogással hajóz át kísérő végtelen vizeiden.

Mint az utas az útra bízza sorsát, úgy vagyok véled s te mindig velem,

— veszélyen, csúcson szelíden hajolsz át, kitérve óvsz — s én észre sem veszem.

A szárny az égő levegőre tárva bárhova száll: — a szelet öleli: benned lélegezve, kitárva, szállva:

csak téged karollak, veled teli.

A földön, úton, ösvények porában füved lábam, esőd arcom veri.

és felhúztam, az arany pecsétgyűrűt, mert az emberi mél- tóságot a legmélyebb pokol fenekén is meg kell őrizni, asszo- nyom!

A választékos szavú Cingráber az utol- só szavakat átszelle- mülten mondta, mint a színész. A kocsi mellett megszólaló te lefon döbbentette a valóságra.

— Hát ez lett a vége, kolléga úr —* mondja, miközben a telefonhoz ballag —t az lett a vége, hogy a nagyságos asszony megadta a barátnője telefonszámát. Még nem tudom, mit kezdjek vele, sajná- lom, mert ha telje- sen bekerítem, nem tudom, hogy elcsíp-e még magának egy igazi mérnököl.

— Igaz, nem va- gyök már gyerek — sóhajtottam —, de a magam fajtája ragui ja meg az alkalmat, és akkor tanuljon, ha engedik. Azaz, ha en- gedik, folytassa a ta- nulmányait, mert én nem ma kezdtem az egyetemet. Már négy vennégyben elvégez- tem az első évfolya- mert, a következőről kivágtak. De nem folytatom, asszonyom, hiszen ez a múlt, a múlt ugyebár csak hátrafelé forgó ke- rék, nem szabad ve- le törődni. A lényeg az, hogy kiebrudal- tak az egyetemről, 3 nehéz időben el kel- lett helyezkednem szeneslegénynek. Ak- kor, bizony, munka közben nem visel- hettem ilyen fehér ingeket, asszonyom. De munka után ak- kor is felöltöttem a fehér selyempupliiU

meg a méltóságát, ha pillanatnyilag csak taxisofőr. Az úr — mondtam nevetve, de úgy hogy legyen ben- ne egy kis keserűsig is —,a pokolban is úr. Egy úriembernek legyen huszonnyolc darab fehér inge. ti- zennégy a szekrény- ben, tizennégy a mo- sónőnél.

— Kicsoda maga voltaképpen? — kér- dezte izgatottan az asszony.

Hát megint csak behunytam a sze- mem.

— Most még csak taxisofőr vagyok, asz szonyom. De hama- rosan az ura kolléga- ja leszek. Ugyanis még egy vizsgát kell letennem a gépész- mérnöki diplomáért.

A tükörből láttam, hogy deresedő halán- tékomat nézi, Terme- szetesen, kihasznál- tam ezt is.

Simon Lajos:

Intermezzo

a tükörből láttam, hogy egy picit tátva maradt a szája. Azt is megfigyeltem, hogy alaposan végignézett, a hófehér ingemen akadt meg a tekin- tete. Szerencsém volt, egy órával azelőtt es- küvőre fuvaroztam egy fiatal párt, előtte hazaugrottam ingni váltani. Az asszon y hirtelen másra akar- ta terelni a szót, vá- ratlanul megkérdez- le:

— Hogy lehet az. hogy maga lényegé- ben fizikai dolgozó és mégis ilyen szép hófehér inget visel?

— Asszotiyom — mondtam —, az em- bér akkor is őrizze

gyengécske az a füs- tölnivaló, és azt mond tam:

— A mérnök urat csak egyszer láttam, de a nagyságos asz- szonyt már egészen jól ismerem. Majd- nem mindennap Iátóm.

Behunytam a sze- mem és elszántan azt mondtam magamban most vagy soha.

— Asszonyom — mondtam irtózatos vakmerőén — nem kertelek, ez az utolsó alkalom, hogy be- valljam, hónapok óta várok a tele- fónjára ...

A asszony olyan lélegzetei vett, hogy szinte csuklóit,

behunytam egy pil- lanatra a szemem ez a szokásom, ami- kor vakmerő játsz- mába kezdek. Arra következtettem, hogy ez a nő a mérnök felesége lehet. Vak- merően megkérdez- tem.

— Hogy van a

kedves mérnök űr?

A tükörből figyel- tem az asszony ar- cót, irtózatosan meg- lepődött.

— Honnan ismer minket? — kérdezte, én meg ismét be- hunytam a szemem, mert akkor vállaikoz- tam igazán a vakme- rő dologra. Hanyag eleganciával elővet- tem azt a csomag amerikai cigarettát, amit vagy három hét- tel azelőtt tukmált rám egy angol pasas, azzal kínáltam az asszonykáit, magam is rágyújtottam, ámbár nekem túlságosan

volt már mai csirke, kolléga úr — hagyott fel Cingráber végkép pen a választékos be- széddel — harminc és harmincöt között lehetett. Tudja kol- lége úr, a jó borbély meg a jó taxisofőr

szóval tartja a pá- cienst, szinte hivatali kötelességnek tekinti Hát én megkérdeztem:

— Hová ilyen sür- fősen, nagyságos aszszony?

Az asszony úgy vallott nekem, mint a gyóntató papnak.

— Most telefonált az uram, hogy délig átvehetem az újítási pénzét. Azért roha- nők. mert tudja n szaktárs hogy a pénz addig jó, amíg meleg.

Pajtáslcodva neve- tett. én pedig azon- nal Láttam. hog> '<״- reshe tek nála va !a- mit. Vezetés közben

Tgaza van a kolléga ־*י úrnak — mond- ja a választékos mo- dorú Cingráber taxi- sofőr, miközben egy cigarettát ropogtat 2״ ujjai között —, né- melyik nő úgy hisz a férfiemberben, mim keresztények a szent- írásban, Múltkor az Udvaros utca 57!c e é kértek sürgősen egv taxit, én voltam, a soros a fuvarban. Ki- csit várni kellett, azó rakozottan megnéz- tem a névtáblát a levélszekrény ala*t. amelyen az állt: Ke- resztes Pál. oki. ép>- tészmérnök.

— Ott álltam a házacska előtt s egy- szerre azt láttam, hogy egy zabáim va■ ló kicsi nő szalad a lépcsőn lefelé, egye- nesen neki a kocsi- nak. Szaladd! közben gombolta a kabát,iái. azonnal láttam, hogy sürgős a fuvar. Nem

t

I