Dunántúli Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-03 / 79. szám

és széles mozdulatokkal beszélt, hogy félő volt. még egvet az asztalra csap és akkor a kancsó poharastól, tálcástól a földre repül.

Szolomin egyre csak a főmérnököt várta. Ám a mérnök szavaiból az érződött ki, hogy egyelőre elégedjünk meg az eddig elért eredményekkel. És Szolomin ekkor arra gon- dőlt. hogy lám. más kikötőkben már milyen fejlett mód- szerekkel végzik a rakodást, náluk hát miért kellene meg- elégedni azzal, ami van?

— Mire várunk?! Szót kérek! — kiáltott közbe Szolomin és leugrott az esztergapadról.

— Gazdaságosság ... grafikon ... — mondta nevetve, aztán hirtelen megakadt Elveszítette szépen kitervelt be- széde fonalát. És ekkor harsány kacaj tört ki a teremben. — Ez nektek nevetséges? És az nem nevetséges, hogy el- maradunk a többi kikötőtől' öreg emberek módjára dől- gozgatunk mi! Inkább azon kellene törni a fejünket, ho- gyan korszerűsítsük módszereinket...

— Csakhogy nekünk nincs szükségünk forrófejűekre! Igaz, szép dolog, hogy nyomban a vagonba rakodunk, de... Rozskova elvtársnő, mondja csak el, hogyan is si- került az első kísérlet?

És a kislány hangja éles pengeként vágódott Szolomin leikébe. Mert ezek a szavak arról szóltak, hogy Szolomin majdnem pozdorjává zúzta az értékes külföldi gyógyszert, s hogy fittyet hányt a rakodási biztonsági szabályzatra.

Ekkor azonban úgy érezte, hogy jó volna beszélni gyér- mekkoráról, arról, hogy édesapja egy magyar városért hősi halált halt, hogy ő mindig romantikát keresett, arról a magyar fiúról is jó lett volna beszélni, akinek nevét mindörökre megjegyezte, s e név hallatára veszítette el uralmát a gép fölött, s hogy a Dunaújváros első tisztjének neve erre a fiúra emlékeztette ...

Dehát életrajzot, érzelmeket elmondani egy gyűlésen...

S arról sem szólhatott, hogy akkor, a magyar hajóskapi- tány hosszan megrázta a kezét, s sajnálattal vette tudó- másul, hogy a Gábor épp olyan gyakori név Magyar- országon, mint itt az Ivanov.

Ekkorra azonban már le is lépett az emelvényről a ra- kodó brigád vezetője. Szolomin csak annyit vett ki sza- vaiból, hogy az ״egyből a vagonba” módszer jó, tovább kell folytatni, mígnem kifinomul. És Szolomin hálásan nézett a brigád vezetőre.

Szavai nyomán hatalmas vita tört ki a teremben az új rakodási módszerről. A vitát azonban váratlan esemény szakította félbe. Néhány magyar hajós kíséretében a Du- naújváros első tisztje, Gábor Béla lépett a csarnokba. Pár percig figyelmesen körülnézett, még lábujjhegyre is állt. Aztán egyenest Szolominhoz ment.

A magyar hajóstiszt egy jó hosszú mondattal mondta el jövetele célját, melyből Viktor csak a nevét tudta ki- venni.

— Igen, Szolomin vagyok.

Szerencsére segítségül sietett egy magyar hajós, aki aránylag érthetően tudott tolmácsolni.

— A maga apját ugyancsak Szolominnak hívtákT

— Igen. Iván Szergejevics Szolominnak ...

Ekkorra már jókora tömeg vette körül őket. A gyűlés rendje fölbomlott. És Viktor Szolomin izgatottan, szorongó örömmel hallgatta a Dunaújváros első tisztjének elbeszé- lését arról, hogy egy Iván Szolomin nevű gárdaszakasz- vezető is részt vett az ő, Gábor Béla szülővárosának föl- szabadításában, s ott is esett el. És hogy sírján soha nem hervad el a virág ...

IV.

... Ennyi Viktor Szolomin története. Persze, ha az író hősének életét akarja bemutatni, akkor annak születésétől elhunytáig kell megtennie. No. de Viktor Szolomin még életerő® legény, kissé korai lenne még meghalnia. Más- részt pedig nem aszerint kell egy embert megítélni, ho- gyan telnek hónapjai, hogyan múltak el napjai, hanem aszerint, hogy miként fogadja a holnapot...

(Ferenc Győző fordítása)

— Arvfz! — hajolt Szolominhoz a szomszédja —. Érted? Kiáradt a Duna . .. Most segíteni megyünk.

Szolomin mindig erről álmodozott még gyermekkorá- bán ott, a távoli Vologdában, amikor édesapja negyven- egy telén a frontra ment. Negyvennégy őszén aztán gyász- keretes lap hozta a szomorú hírt: Iván Szergejevics Szó- lomin, Viktor apja Vác magyarországi város felszabadí- tása közben elesett. S miközben hőstettekről álmodozott, valahogy hatalmas, napfény-verte síkság, szélfútta domb- vidék ködlött fel a szeme előtt. Itt, ezen a tájon nyug- szik az édesapja ...

Aztán hamarosan behívták katonának. Romantikusnak vélte a jövőjét, amilyenek a pattogó indulók és a plaká- tok voltak.

De romantikáról szó sem volt. Foglalkozások, foglal- kozások vég nélkül, kimerítően unalmas egymásutániság- bán. Aztán a Magyar Népköztársaságba vezényelték. Viktor éles füllel hallgatta a magyarok szapora, különös hangsúlyú beszédét, belehunyorgott a neonfényes város fényeibe, s közben az apjára gondolt. Vajon hol lehet az a város? S van-e, aki emlékszik még az egyszerű katona nevére? De nem volt ideje sokat időzni ennél a gondolatnál. A riadó utáni tennivágyás hamarosan más irányba fordította a figyelmét.

Hatalmas, lebírhatatlan lavinaként hömpölygött-görgött a piszkos áradat, hátán deszkadarabok, bútormaradékak, vasrészek csapódtak egymásnak. Magyar és szovjet ka- tonák egymás mellett, vállvetve igyekeztek segíteni a bajbajutottakon: magyar parasztok jószágait, ingóságait mentették ki a vízből derékig az árban gázolva.

— Nézd csak' — lökte meg Szolomin oldalát könyöké- vei a szomszédja, s rémülten mutatott valahová a távol- ba. A fényszórók világította távolban egy felborult csó- nakot pörgetett az ár. Asszonyok igyekeztek a part felé, rémülten kiabáltak, néhányan a csónakba kapaszkodva próbálták életüket menteni.

Szolomin percig sem habozott, hanem a vízbe vetette magát, s a bajbajutottak felé úszott. Még az ipariskolá- bán jól megtanult úszni, s most abban a reményben ve- hette föl a harcot a hömpölygő vízzel, hogy segíteni tud.

Ám a fényszórók ekkor egy feléje sikló hatalmas ge- rendát világítottak meg. Szolomin kitért előle. De — úgy látszik — nem sikerült elkerülnie — egy hatalmas ütés- tői elveszítette az eszméletét, s a víz alá bukott. Valami hideg semmibe zuhant.

Csak nagysokára tért magához. Mikor fölnyitotta a sze- mét, zöld. piros, kék gombokat pillantott meg: műszer- fal tartozékait És ekkor megértette: egy rádióállomás kocsijában van. S a készülékből zene szólt.

Egy vékonybajuszú fiatal arc hajolt fölé. Pillantásából aggódást olvasott ki. Hanem szavait, sajnos, nem értette.

— Nyem tudom, barátom — rakta össze nehezen a sza- vakat Viktor. És most őszintén sajnálta, hogy nem tanulta meg annak a népnek nyelvét, melynek országában szol- gálatot teljesít. Akkor most megkérdezhetné, mi van az asszonyokkal.

Ám a legény, úgy látszik, megértette, mi nyugtalanítja szovjet barátját, mert heves mozdulat után rábólintott göndör fejével

— Kak tyibjá zovut, drug? — kérdezte Viktor és a ma- gyár ezt meg is értette.

— Gábor Béla vagyok mondta, aztán egy csomag cigarettát vett elő, dobozára ráírta a címet, s a szovjet ka- tona zubbonyának zsebébe tette. ״

Viktort kórházba szállították. S reggelre kelvén rémül- ten állapította meg. hogy nincs a zsebében a cigaretta.

Aztán leszerelt, Odesszába került. Néhányszor írni is akart Magyarországra, de végül is lemondott róla. Hát hogyan is. Ahogyan az egyszeri lány: ״katonavőlegényem- nek. Magyarország”? De annak az éjszakának zenéje örök- re a fülében maradt. Később tudta meg, hogy Liszt Ferenc hatodik rapszódiája.

És most ez a Gábor Béla itt van!

Viktor hamarosan a Dunaújváros első tisztje előtt állt. De szomorúan vette tudomásul, hogy ez nem az a Gábor Béla...

III.

Pontban este hét órakor kezdődött el a rakodómunkások gyűlése. A motorjavító műhelyben jöttek össze — egy, üvegtetővel borított hatalmas csarnokban. Viktor körül- nézett. A piros szövettel letakart asztal mellett ott ült a

műhelyfőnök, a főnök, a párttitkár, aki állandóan jegyzet- füzetének kartonlapján kopogott ceruzájával. És itt vannak brigádjának tagjai is. Amott pedig Ljudmila Rozakova... Viktor kihívóan integetett a lánynak, aki azonban közöm- bősen vállat vont. A kikötőfőnök szólt először. Oly heves

Jevgenyin Gribulin:

A MAGYAR RAPSZÖD1A

I.

Forró szél fújt a tenger felől, s a portáldaru fülkéjében e''ős ^festék־, olaj-, és fémszag fojtogatta a darust A kikötőben a Dunaújváros nevű magyar teherhajó várako- zott nyitott raktérrel. A daru kabinjában egy tetovált ka- rú, napégette arcú, olajos sapkájú, a szélnek vetett mellű fiatalember dolgozott: Viktor Szolomin. Most éppen azon törte a fejét nagy erősen, hogy honnan is kezdje a ra- kodást. Onnan lentről törpeként integettek a rakodó- munkások, a Dunaújváros matrózai pedik a hajó fedél- zetét súrolták.

Komoly, nagyon értékes rakományról volt szó: a MEDICOR készítményeiről, vöröskeresztes jelzéssel ellá- tott ládákba csomagolva. A messzi Budapesten készítet- ték ezeket a gyógyszereket.

A fülke ablakkeretében egy apró, finom, hamisköves gyűrűs ujjú kéz jelent meg. Szolomin széles mosollyal fogadta a kabinba belépő kislányt. ״Szimpatikus terem- lés — állapította meg magában —. Helyes kis Kom- szomol-szervezőnk van, vagy inkább szakszervezetis... de nem, alighanem a rakodók Komszomol-szervezője..

— Hát nézd csak — kezdte fontoskodva a kislány —. Te még új ember vagy itt... Felelősségteljes munka ez. Megbirkózol vele?

Ez váratlan volt és sértő is. Viktor mosolygós szemmel nézett a lányra.

— Ne félj ettől, gyönyörűségem. Ti még sokat fogjá- tok tanulmányozni az én módszeremet.

— Nem valami világos ...

— Mindjárt az lesz. Mert nézd csak. én nem a rak- területre rakodom, hanem egyenesen a vagonba — ma. gyarázta Szolomin.

És elégedetten nézte, hogyan tágul ki a kislány szeme a csodálkozástól, apró kezével végigtörölte az arcát, utá- na cirmos piszokcsíkok maradtak rajta az izzadságtól. Az- tán megfordult, s lement a daruról. Szolomin pedig baj- bán volt. Mert bizony nem fontolta meg valami alapo- san kijelentését, de szavát adta, s ezt teljesíteni kell.

— És mondd csak. Násztvenka. ugyebár te Komszomol- szervező vagy? — szólt le Viktor.

— Nem. Hanem a rakodók technikusa. És nem Nász- tyenka vagyok, hanem Ljudmila. Ljudmila Rozskova.

Szolomin ekkor meghúzta a fogantyút, fölzúgott a motor. És a fiú nagyon örült, hogy ilyen szép nap van, ilyen jól megy minden, s hogy ő. Vityka Szolomin. a nemrégi inasgyerek és katona az egész kikötő szemeláttára ily ügyesen dolgozik, s még újítása is van! Gondolataiba mé- lyedve nem is vette észre, hogy Rozskova megint föl- kapaszkodott a darura Csak véletlenül pillantott hátra, így látta meg a lányt.

— Nos. rendben minden?

— Rendben, Szolomin elvtárs! Gábor Béla azt mondja, hogy ez első osztályú munka!

— Hogy mondtad? Gábor Béla?

— Az. az A Dunaújváros első tisztje ... Mi van veled,

te! Óvatosabban!

Viktor a név hallatára egy oillanatra elvesztette ural- mát a gép fölött. Az megremegett, a rajta lévő láda hatalmas robajjal a vagon oldalának csapódott.

— Az újító! — húzta el a száját gúnyosan a lány. —

Leveszlek a daruról!

Viktor leereszkedett a daruról, s a hajót szemlélte, hátha megpillantja azt. akinek neve úgy szíven ütötte. Fülében mintha !ászt hatodik magyar rapszódiáját dú- dolta volna a szél.

Vagy csak úgy hallja? ...

II.

Éjfél tájban riasztották az ezredet. Mintha életre kelt volna az erdő Ahová viszont érkeztek olyan volt már, mintha tengerré vált volna Magyarország.

Már vagy másfél hónapig éltek így együtt, amikor megjött a parancs. A háború akkor már osztrák földön járt. Az utolsó bevetésnél, az utolsó ütkö- zetnél rájuk is szükség volt.

A család mindhárom tagja a falu főterére kísérte őket.

— Ha a háború vége, mi jövünk erre és meglátogatunk titeket —* mondta búcsúzóul Alexander.

— Vissza várunk mi is — válaszolta a családfő.

— Siess Alexander bácsi, hogy raj- zolj ismét olyan szépeket! — kiáltotta a gyerek.

S 6 integetett mosolyogva, mint aki nem is a háborúba, nem is harctérre megy.

A kis család egyre türelmetlenebbül várta a háború végét. A háború vé- gét. meg Alexandert. Nem múlt el nap hogy ne emlegették volna, vajon mer- re jár. mit csinál, él-e? Visszajön-eיי Május 20-át írtak. A háború már véget ért. A tavaszi nap úgy ragyogott a dunántúli égbolton, mint még soha. ök hárman, mint napok óta mindig, most is Alexandert lesték.

— Visszajön higgyétek el — mondta az apa — mert aki szereti az életet, nem halhat meg. Alexander pedig sze- retett élni.

Éjszaka volt, amikor a konyhaajtón kopogtattak, s megjelent a másik. « halkszavú, csendes barát, Tlija.

— llija! Tlija! Hol van Alexander?

— kiáltották egyszerre.

Az alacsony, zömök, szótlan katona közelebb lépett.

— Alexander? — kérdezte szomorú- an. — Alexander nincs. Berlinnél meg- halt.

S amikor a kis családra nézett, két szeme sűrűn könnyezett. S vele együtt sirt a három másik is.

A mosoly elhagyta az arcát. Az övéire gondolt. Az ő fiára, aki apját várja, a feleségére, aki ilyen messze is megkereste levelével.

Alexander szerette az életet, s ta- Ián azért is volt annyira türelmetlen. Minden nap menni akart. Ott akart lenni a befejezésnél, ott akart lenni Berlinben, amikor majd utolsót dör- dűlnek a fegyverek.

SZERÉNY 1 JÓZSEF:

Az utolsó pihenő

— Várni nagyon, hogy nyemci ka- pút — mondta — és Alexander siet Szófia, mert várja a család, a gyerek és várja a mama. akinek én egyedül gyerek.

Szófia. Sokat beszélt róla. A mun- kajáról is, a félbehagyott tervekről, amelyet majd a háború után folytat Vasútmérnök volt. Tervező. S a vára- kozás napjaiban, a tíz éves gyereknek sokat rajzolt. Füstös masinát, modem- vonalú elektromos mozdonyt, épülete- két és síneket. Szabad idejében ezzel szórakozott. S a gyerek nézte, nézte kitágult szemekkel és őszintén meg- szerette a katonabácsit.

A nyúlánk, fekete hajú. örökké vi- dám, kedves fiú, Alexander, Bulgária- ból jött.

Európa akkor egy vándorút volt. Pi- henőkkel, harcokkal, örömmel és köny- nyekkel tarkítva. Az a kedves kis Dráva menti falu, ahová a háb rrv utolsó hónapjaiban Alexander alakú- lata is megérkezett, e hosszú vándor- útnak egy pihenője volt.

A fegyverek zaja. az ágyúdörej már napról napra halkult. De arra, ott. nem is olyan messze, a Balaton part- 1án még a halál kacagott.

A kis ormánsági faluban mindebből azonban már semmit sem éreztek. A Dráva mentén véget ért a harc.

Tavasz volt. Hosszú évek után az első, békés tavasz. A bolgár katoná- kát a falusi komandó a házakhoz szállásolta el. Alexander, a szófiai vasútmérnök. barátjával és harcostár sával llijával egy háromtagú család- hoz került. A családfő maga is hábo- rút járt. S mert úgy hozta a sors, hogy 1944 novemberében a Dráva szé- lén szolgált, ennél tovább már nem is ment. S december 4-ig. amíg a szov- jetek bejöttek, háza padlásán bújt el.

A két katona és a családfő — 0 kis fekete baiszú ácsmester — hamar megértették egymást. A fiatal feleség, s a 10 éves gyerek csak lassan ba- rátkozott meg az idegenekkel.

Alexander úgy mondta: csak pár na- pig lesznek itt. aztán mennek tovább Berlin felé. A parancs azonban ké- sett. S az első hónap eltelte után Alexander es Htja már a családhoz tartozott. Együtt ettek, ittak, s együtt kacagtak is, mert a vidámságból min- den estére jutott. A mókamester, a 36 éves ács kifogyhatatlanul szórakoz- tatta őket. Csak akkor csitult a kedv, ha a távoli családról, az otthonról esett szó. Alexander ilyenkor a gyereket kereste, ölébe vette és fájó, szomorú hangon dalolni kezdett.

KAMASZLÁNY

(Kiss Attila rajza)