Dunántúli Napló, 1967. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
— Nem volt vacak. Láttam, hogy hatalmas volt. Nem tudom, miért, ezekben a percekben megint azt a furcsa közömbösséget éreztem barátaimmal szemben, mint akkor, ott, a tengerben, a nagy hajsza idején. Valahogy más lettem egyétlen éjszaka alatt. Ügy tűnt, többet tudok, mint ók. valami nagy-nagy titok közelébe jutottam. Nem volt kedvem a játékhoz, sőt a beszélgetéshez sem. Az járt a fejemben, mennyi furcsa dolog éri az embert Eddig világosnak és egyszerűnek hittem a világot, mindenre meg- találtam vagy megkaptam a magyarázatot, most azonban, sem én, sem barátaim, sőt még édesapám sem tudta, milyen csodának köszönhetem életemet. Délután, mikor Cervan és Maron már beleuntak a sem- mittevésbe nagy zajjal elrohantak. Egyedül maradtam. Egy darabig még fent ültem a sziklán, aztán, ki tudja miért, egyszercsak ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy újra ott álljak, azon a helyen, ahol furcsa, titokzatos megmenekülé- sem utá.i magamhoz tértem. A nap már lemenőben volt. s a tenger is elcsendesedett. Leültem a homokba, mindenféle jeleket rajzoltam magam köré, amikor egyszercsak hatalmasat csobbant a víz. Fel- ugrottam. Alig öt méterre tőlem, a sziklafal vízre eső ár- nyékában. egy hatalmas hal lebegett az áttetsző vízben. Egy delfin ... Percekig néztünk egymással farkasszemet, teljesen moz- dulatlanul. Ügy éreztem, valahol már láttam ezt az arcot. A félelemnek nyoma sem volt bennem, egyszerűen csak az volt rettenetes, hogy nem tudtam magamnak megmagyarázni, honnan van bennem ez az érzés. A delfin meglepően nagy példány volt, hosszúsága meghaladta a két és fél métert, csőszerű arca a víz fölé emelkedett, s szemével szinte nevetett. Valami furcsa hangot is hallatott, nem erőset, s nem is félelmetesét, inkább olyan volt. mint aki barátkozni akar, s hogylétem felől érdeklődik. — Majdnem belefulladtam a tengerbe — mondtam, d® aztár hirtelen elszégyelltem magam, hogy egy állattal be- szélek, s egyszerre dühös lettem. — Mit akarsz, te ronda delfin? — kiáltottam. Felnéztem a sziklákra, nincsenek-e ott a barátaim? Ki kellene húzni a partra, gondoltam, játszanánk egyet vele, vagy az is lehet, hogy valaki megvenné... A mi szigetünkön elég ritka vendég volt a delfin, valahogy nem kedvelték a parti vizeket, a halászok azonban nagyon gyakran találkoz- tak velük, ha kieveztek az öbölből. I ehajoltam, hogy felvegyek egy követ, de aztán még- *־ sem dobtam meg. Valami azt súgta, beszélgess vele. Körülnéztem, nem lát-e valaki, mert szégyelltem volna, ha hallják, hogy egy közönséges delfinnel csevegek. — Ugye te mentetted meg az életemet? — kérdeztem. A delfin lágyan megmozdította a farkát, közelebb úszott, s mintha bólintott volna. Most már nem bántam, akárki is hallja, amit mondok. — Tudom, hogy te voltál! — kiáltottam. — Egészen biztosan tudom ... ! Belegázoltam a vízbe, meg akartam simogatni, ekkor azonban, fent a sziklán, felüvöltött Maron. — Mit csinálsz, te? Mit fogtál? Mint a zergék lezúdultak a partra. Feléjük fordultam, hogy kiáltsak nekik, maradjanak, a delfin az enyém, a fiúk azonban rám se hederítettek. Felfutottam a partra. Ha kell a testemmel is meg- védem, gondoltam, de mindez már felesleges volt, a delfin eltűnt, csak a víz habzott, ahol állt. Egész éjszaka nem aludtunk. Apám az asztalnál ült, 6 anyám az ágyban, én mellette. Beszélgettünk. — Csak arra emlékszem, zuhanni kezdtem, aztán meg arra, hogy megmarkol egy óriás tenyér... — Hagyd már ezt a gyerekséget — mondta apám m0; górván. — Óriások nincsenek, ezt te is jól tudod... — Tudom ... — Hát akkor? Próbálj gondolkozni. — Olyan volt, mintha a karomnál fogva kihúzott volna valaki... — Ugyan, ki húzott volna ki? — Nézd, itt van a nyoma, három helyen is vérzik a bal karom ... — Valóban vérzik, Anton — mondta anyám. — Érdemes megnézni... Apa egészen közelhajolt, úgy vizsgált, mint egy orvos. Könyököm felett az egyik seb még mindig erősen vérzett, a másik kettő, azonban alig volt több karcolásnál. — Ugye, igazat beszél a gyerek? — mondta anyám, aki a legképtelenebb dolgot is elhitte a kedvemért. — Magad is láthatod ... — Látom — mondta apám kedvetlenül. — Csak éppen nem vagyok okosabb. Ezeket a karcolásokat például a sziklák is okozhatták, vagy a homokban szétszórt kagyló- héjak, de hát akkor, ki a megmentő.. . ? Cervan és Maron már hajnalban kopogtak az ablakon. Tisztelettel néztek, egy kicsit úgy bántak velem, mintha nagyon súlyos beteg lennék. A tengert sem említették, csak ültek lakásunk kopott kőlépcsőjén, s várták, hogy valamit meséljek nekik. Később, mikor már nem bírták tovább hallgatásomat. Cervan előhozakodott: — Igaz, hogy a tengeri szörny mentett ki? — Micsoda? — Hát a szörny melyről az öreg John mesélt.. . — Nem tudom. Én még sohasem hallottam a szörnyről. — Dehogynem! Minden tengerben vannak ilyenek. Álj■ falában megölik az embert, de megesik, hogy segítenek is neki ... — Attól függően, hogy milyen kedvük van, ugye? — kérdeztem gúnyosan. — Hát igen. Nagyon sok» függ a kedvüktől... Nem akartam összeveszni velük, hát hagytam, hadd higgyenek az öreg John meséjében; no meg — ez is az igazsághoz tartozik — mást, okosabbat én sem tudtam mon- dani nekik. Ültünk egy darabig, aztán hirtelen elhatároztam, hogy kimegyek a tengerhez. Végigrobogtunk a kopott kövekkel kirakott utcán. Az emberek megálltak, úgy nézték vad száguldásunkat, az öreg John még a boltajtóba is kiállt, s onnan integetett, hogy várjunk, valamit mondani akar. A tenger zöld volt. mint a sarkon posztoló rendőr zubbonya, s a hullámok egészen a fehér kövekig futottak az érintetlen homokon. \# olt egy kedves helyünk, most is oda igyekeztünk. ” Negyven láb magasan, egy szobanagyságú bepiélye- dés volt a sziklafalban, alig száz lépésnyire a víztől. Lábun- kát lógatva ültünk a mélység felett, s nézelődtünk. A halá- szathoz egyikünknek sem volt kedve, én arra gondoltam, meg kell tudnom, ki mentett meg, Cervan és Maron pedig — láttam az arcukon —. féltek egy kicsit. — Én mondtam, hogy gyere vissza — mondta Cervan. mikor már nagyon unta a csendet. — Mondtad. — Egy vacak medúza miatt... Régi májusok zés a csendőrség és a föld- munkások között. A Föld- munkáskor helyiségére ki- tűzött fehér ״Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” feliratú zászlót a szolgabi- ró letépetté és hivatalába vitette. Két küldöttség ment a fehér színű zászlóért. A szolgabíró rájuk lövetett a csendőrökkel — halottak, sebesültek vére ömlött az orosházi utca köveire. Ady májusa Ady Endre számos ver- sében kiállt a munkásosz- tály mellett, a forradalo- mért. Történelmi esemény volt 1912-ben a május el- sejei Népszavában meg je- lent A tűz csiholója című verse, a forradalmi bátor- súgnak, a hősies helytállás- nak ez a nagyszerű dicsé- rete. 1914. május elsején Sze- geden, a rendőrség tilalma ellenére nagy tüntetés volt. A munkások gúnydalokat énekelve támadták meg a kivezényelt rendőröket. Azt harsogta sok ezer sze- gedi munkás: Nem kell már király, Nem kell már király, Jobb lesz hogyha félre áll, XJgy ám, félre áll, Nem kell már király... A felvonuló munkásokat szétverték ugyan a rend- őrök, de egy mellékutcá- bán újra gyülekeztek, s fel- csendült a dal: De azért én maradok, Aki voltam, az vagyok! Mert legszebb a zászló, A mi zászlónk, a piros! RÉVÉSZ TIBOR vókátorók jelentek meg Ro- sicán, Szászkabányán, Bog- sán és Aninán. Lövések dördültek el a békésen fel- vonuló dolgozókra és ha- lottak, sebesültek marad- tak a földön. Lgy évvel később Az első május elsejei munkásfelvonulás, annak eszméje megbolygatta az uralkodó osztályt. Megjelent Szapáry Gyula gróf, minisz- terelnök rendelete: ״Aki pedig május else- jén nem dolgozik, az töb- bé nem mehet vissza a gyárbar A miniszterelnök rende- letét kiegészítette egy al- ispáni körlevél, melyben többek között ez állt: ״Ha gyülekezni, lázonga- ni, tüntetni merészelnek, a főszolgabirák a törvény szentségét a legerélyesebb rendszabályokkal biztosít- sák!” Ilyen körülmények között tartják meg 1891. május elseje ünnepét. A miniszter- elnöki rendelet és az al- ispáni fenyegetés ellenére tizenötezer munkás vonul fel a budapesti utcákon. A hatalom is teljesíti igére- tét: másnap tizenötezer dől- gozót zárnak ki a budapesti gyárakból. Nem marad el a főváros mögött a vidék munkássá- ga, agrárproletariátusa sem. A csendőrség fegyvert ra- gad és Békéscsabán. Szánd- són, Almáson a tüntetők közé lőnek. Orosházán volt a legke- gyetlenebb véres összeütköA szigorú intézkedések ellenére a főváros külön- böző kerületeiből indulók — mintegy hatvanezer mun kás és munkásnő —, talál- koznak az Aréna előtti ré- ten. Fegyelmezetten, rend- ben folyik a felvonulás s a délutáni nagygyűlésen a szónokok hirdetik a pári- zsi kongresszus határozatát. Azt irjá az Ethnographia című folyóirat az 1890. május elsejei budapesti fel- vonulásról: ״Az újpesti gyártelepeken kivétel nélkül szünetelt a munka s így a menetben részt vett mindenki, aki Újpesten gyári munkával keresi kenyerét. A Juta- gyár munkásai és mun- kásnői nyitották meg a be- láthatatlan hosszúságú me- netet, utána vitték a vörös táblákat az ismert felirat- tál, mely nyolcóra munkát követel... 0 A felvonulás után kinn, a Városligetben műsor is volt. A rögtönzött színpa- dón Balassa Bálint és Cső- konai Vitéz Mihály versei szólaltak meg, mintegy in- tésül és figyelmeztetésül.” A budapesti május else- jei felvonulással egyidejű- leg hitet tettek a forradal- mi ünnep mellett vidéki vá rosaink is. Ünnepeltek Eger, Győr, Komárom, Ko- lozsvár, Pécs, Pozsony, Sá- toraijaújhely, Sopron, Sze- ged, Szombathely. Temes- vár, Újvidék munkásai és munkásnői. 1890. május elseje nem múlt el ártatlan munkások kiömlő vére nélkül. Pro1888-ban napi tíz—ti- zenkét órát. sőt még ennél is többet dolgoztak a mun- kások szerte a világon. Az Amerikai Munkásszövetség 1888 decemberében a Mis- souri államban levő Saint Louis városában határozat- bán követelte a napi nyolc órás. munkaidő törvénybe- iktatását. Kitűzték a mun- kásság jogos követelése nyilvánosságra hozatalának időpontját is: eszerint 1890. május elsején követelik elő- szőr a nyolcórás munka- napot. Párizsból jelentik Egy esztendővel később, 7889-ben. a munkásság Pá- rizsba küldte képviselőit a világ minden részéről a II. Internacionálé ülésére. Itt mondták ki: ״Egyszerre minden or- szagban és városban, 'egy és ugyanazon a napon a munkásság tüntetni fog a nyolc órás munkanapért, a gyermek és nőmunfea vé- delméért, az éjjeli munka eltiltásáért és egyéb köve- teléseiért.” S jóváhagyták az időpon- tot: a munkástüntetés nap- ja az lett. amit Saint Louis- bán elhatároztak: 1890. má- jus elseje. A magyar reakció meg- retten a nemzetközi mun- kásosztály követelésétől. Beadványt szövegeznek a magyar királyi belügymi- niszterhez. Benne ez áll többek között: ״A nyolc órás munka- nap ellenkezik a szabad- ságjogokkal.. Az első magyar mátus elseje A Belügyminiszter leirata alapján intézkedik a fává- rosi rendőrkapitány: ״Bu- dapesten tilos közös nagy ünnepélyt tartani! Tilos a vörös zászló!” Békés Sándort A feliér delfin 1/ ét barátom volt, Cervan és Maron. Mi, hárman, épי* pen olyan gyerekek voltunk, mint a mai tizenkét- tizenháromévesek; nyurgák, az örökös naptól feketebőrűek, ruhánk mindig piszkos volt és szakadt és semmi sem volt fontosabb számunkra, mint egy-egy sikeres kaland. Közös barátunk a tenger volt. Hajnalonként mi értünk először a partra, hogy minden- kit megelőzve összeszedjük a hullámok által partrasodort kagylókat, rákokat, furcsa, nem egyszer ijesztő állatkákat. Cervan nagy és hatalmas volt, másfél évvel idősebb nálam, vakmerőségének a sziget egész déli partján híre volt. A kisebb polipokat kézzel ragadta ki a vízből, a halakat szigonnyal fogta, mint a bennszülöttek, s miután ennyi min- dennel többet tudott, mint mi. dölyfös volt és nem egyszer kegyetlen. Ezen a délutánon is ő miatta kerültem veszélybe. A szürkület már elmosta a horizontot, ahol a tenger az éggel találkozott, éppen hazafelé készültünk, amikor Cervan felüvöltött. — Odanézzetek! Valami hatalmas úszik a part felé... A vízmosta kövek között jártunk mér. jó ötven méternyíre a parttól. Egyszerre iramodtunk a jelzett irányba. — Meglássátok egy óriás medúza! — üvöltötte Cervan száguldás közben. — Esküszöm medúza lesz ... ! — Fogadok, én kapom el — ordította Maron, aki négy- üt méterrel már megelőzött minket. — Elkapom, s holnap piacra viszem ... Belegázoltunk a vízbe, elöl Maron, mögötte Cervan, aztán én, vadul, ahogy a kiéhezett vadászkutyák vetik ma- gukat a vérző zsákmány után. Versenyben voltunk az állat- tál, egymással, a vízzel, mely mindenáron fékezni akarta rohanásunkat, s ebben a versenyben mindenki győzni akart. Maron előnye fokozatosan csökkent. Cervan beérte őt, s még derékig sem ért a víz, már én is mellette voltam. — Hová rohantok, őrültek? — kiáltotta, bár eddig ő futott a legvadabbul. — Azt akarjátok, hogy besodorja a víz ... ? Való Igaz, a hatalmas hullámok, melyeket magunk előtt hajtottunk, segítettek a medúzának, lassítani azonban még sem lett volna helyes, mert a Sötétség egyre gyorsabban nőtt, s már-már a vadászat sikerét veszélyeztette, öt-hat méterrel úszott előttünk a medúza, néha úgy tűnt, beérjük, az volt az érzésem, csak a kezünket kell kinyújtani, mikor lökött magán egyet, s egyszeriben újabb métereket távolo- dott. — Ha itt lenne a szigonyom... ! — ordította Cervan. Dühös volt, s mintha már megbánta volna, hogy a medúza után iramodtunk, lassított, s pár másodperc múlva megállt. — Nem jöttök? — kiáltottam —, gyertek, még beérhet- jük ... — Ha itt lenne a szigonyom, nem lógott volna $neg — bosszankodott Cervan, de nem futott tovább. — Gyertek! — kiáltottam újra. — Gyertek, ha mondom, egészen biztos, hogy elkapjuk. — Inkább te is gyere vissza! — üvöltötte Maron. Sohasem éreztem még ilyen megvetést barátaim iránt. Most már nem a zsákmányért futottam, azt akartam meg- mutatni, mennyivel különb vagyok náluk. A hullámok néha egészen magasra vetették a medúzát, a tenger felett szét- terült homály ellenére világosan láttam, merre menekül. Mikor derékig ért a víz, belevetettem magam, s úszva pró- báltam elérni. Hatalmas karcsapásokkal dolgoztam, mámoros öröm töltött el saját vakmerőségem és erőm láttán, úgy éreztem, még egy cettel is megbirkóznék, ha elébem búk- kanna. Néha, úszás közben hátravetettem a fejem, hogy lássam, merre van Cervan és Maron, látni azonban már nem láttam őket inkább csak sejtettem, merre állnak. A víz kellemesen meleg volt. szinte csalogatott. Száz métert úsz- hattam, amikor hirtelen úgy éreztem, elpattannak karomban az izmok. Megmerevedett a testem, a víz kettényílt alattam: zuhanni kezdtem Ordítani próbáltam, hogv segítsenek, a víz azonban behatolt a számba, s csak hörgő hangok szakadtak fel a mellemből. Szétvetettem a karom, hogy fékezzem^ a zuhanást, ujjaim azonban csak a vizet markolták. Mielőtt elájultam volna, úgy tűnt. barátaim kiáltását hallom, a nevemet szólították, válaszolni azonban nem tudtam. Olyan volt minden, mint egy kegvetien álom: tudtam, hogy meg kell halnom, s nem védekezhettem ... F eküdtem a parton, közvetlenül a víz szélén, lábamat locsolták a felfutó hullámok, láttam a csillagokkal beszórt eget. éreztem, a heevoldal pálmafáinak illatát, tud- tam, hogy bal karomon folvik a vér. mozdulni azonban hiába próbáltam, testem merev volt. mint a partravetett, felfúvódott halaké, s szólni sem tudtam, bármennyire is szerettem volna kiáltani. A parton alig háromszáz méternyire tőlem, ott, ahol a lágylejtésű homokon egészen a vízig merészkedhettek, autóreflektorok izzottak. A fénvkévék a tengert kutatták. Emberek is sokan voltak, húszán vagy talán harmincán is. Két csónak, hatalmas evezőcsapásokkal haladt a reflektorok által nyitott fehér fénvfolyosón, mindenki kiáltozott, s töb- ben sírtak is. Apám arcát nem láthattam, de tudtam, hogy közöttük van. Hallottam amint ordítva parancsot ad, mén- jenek, kérjék el a parti őrség motorosát, ő maga derékig állt a vízben, s egyre a nevemet. kiáltozta. Cervan és Maron is ott voltak, dideregve álltak a pár- tón, s alig hallhatóan válaszolgattak a kérdésekre. Mikor megérkezett a motoros, mindenki kiáltozni kezdett, arra menjetek a zátonysor felé. a víz arra visz mindent, ott szoktak felakadni az elsodort gallyak is, s bár ezt egyik sem mondta ki nyilván apámra való tekintettel, valamennyien arra gondoltak, hogy a holttestemnek is ott kell lenni. Hosszú percekig feküdtem teljesen tehetetlenül, fojtoga- tott a sírás ahányszor eszembe jutott, mit élhetnek át most a szüleim. Cervant és Maront is najnáltam, elvégre barátaim voltak, kiáltani azonban nem tudtam. Ügy tűnt egy hatal- más kő fekszik a mellemen, amit nem tudok felemelni. Később visszatért a motoros. Elsőnek apa ugrott ki. Az emberek csendben voltak, tanácstalanul néztek, várták, hátha ad valaki valami utasítást, s ekkor úgy tűnt szét- pattant bennem valami Egyszeriben könnyűnek éreztem magam. Felültem, s mint aki most bukik fel a víz alól óriásit kiáltottam: — Apa! Édesapám! Itt vagyok...! Visszazuhantam a homokra, s úgy üvöltöttem tovább. u- Cervan. Maron, gyertek, itt vagyok . . . Az igazi rémület csak most vett erőt rajtam, egysze- rúen nem tudtam, valóban élek-e? Ujjaim a nedves ho- mokba mélyedtek. féltem ha nem jönnek azonnal meghalok, gondoltam, s egyre kétségbeesettebben kiáltoztam. Mikor apám karjaiba emelt, szelíd szédület úszott át a testemen, s ismét elájultam. Ifjúsági regényrészlet.
