Dunántúli Napló, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 13. szám

JANKOVICH FERENC: rp •1 י י ן י / w

lukorbe nezo

Alig bocsátva egypár bugyborékot, alszik a lapos rétség, ege fáradt.

Kezdi a rozsda megkapni a fákat: színeket érlel, esti prücsköt ríkat.

Tükörben látom magam s a világot. Engem is megkapott az őszi rozsda: hajam fehérre, arcomat pirosra, kedvem búbánatosra festi bágyadt

titkos ecsettel kotorászva mélyen, más arcképekbe önti át személyem:

■arázs tüzemmel melegítve mást —

Jobb is nekem, magam ha másban élem: átadva lelkem, vérem áramát — s ahogy hűlök, ti úgy heviiltök át.

HUNYADI ISTVÁN:

Örökség

Pár kurta év és távozom.

A fölém-tornyosuló idő megállítja toliam, elönt a homály s agyereimben lelassul a vér.

Lázadnom kéne ellene, de miért?

Várok s figyelek: ez a törvény.

Rád mit hagyok, fiam?

Egy-két könyvet s pár teleirt lapot s még valamit, a juss nem is csekély:

A felnövő világot hagyom itt!

Osztályod ennyi.

Másnak tán semmiség,

De neked,

átadtam mindent, hogy birtokodba vedd, Egy műszert kaptál, érzékeny, kutató hajszálrugót,

éles, finom földrengésmutatót, kis moccanásra sokszorosan kileng, vagy össze is törik:

Tőlem kaptad szíved!

Örökül nyerted a megtartás erejét! Mint idomait a kristály, erezetét a márvány, virág-figuráit a zúzmara, gyűjtőd és őrződ minden alakzatát a földi létnek,

hogy magad formáld ki s add tovább, néhányan ismerik e honban,

És rádhagyom nevem, s vele egy-két sorom, ezekhez úgy jutottam, mint gyöngyéhez a kagyló:

Hétszer fizettem minden betűért! Poklot-járt köreimmel — a szívem abbafáradt — csak téged megváltanálak:

Hová nem értem, legalább te elérd!

Az eső még mindig esett, de nein olyan erősen. Charles Pauls a félhomályban álldogált, a reflektorok fénycsóváján kívül, és az eseménye- két figyelte. Az esővíz kis patakok- bán csordogált le köpenyéről, sapkájá- ról pedig a nyakába csepegett. A rend- őrök számolták az összeszedetteket, ko- csira rakták őket. kiabáltak, zsebiám- páikkal hadonásztak, gumibotjaikat lengették.

Charlyra hirtelen élesen rávilágított valaki:

— Hát te mit álldogálsz itt?

Charly a hang irányába fordult és egy rendőrt pillantott meg.

— Mit keresel itt fickó? — csattant még egy zer a kérdés.

— Csak nézelődök — felelte Chariy és gúnyosan vigyorgott a rendőrre.

— Na szedd a lábad, és eredj haza. Egy-kettő!

Valami forrni kezdett Charly lelKé ben, de azért nyugodtan válaszolt:

—*• Miért? Amikor a tieidet börtönbe viszik, neked talán nem szabad meg- nézned?

— Ah, ah, — mondta a rendőr és bajusza fel-alá mozgott. — Gonosz vagy, mi? — Az övén hordott bilincs felé nyúlt.

Charly hangja keményen csengett.

— Igen, gonosz vagyak.

— Fogadok, hogy te is kommunista

felforgató vagy.

Charly még egyszer a szeme közé vigyorgott, s tekintetével a rendőr kéz- mozdulatát kísérte. Az lecsatolta a bi- lincset és elfordította a fejét, hogy va- lakit segítségül hívjon, Charly hirtelen álion vágta.

Súlyos, kemény ütés volt. melybe Charly egész testével belefeküdt. A rendőr lábai elváltak a földtől és tóm- pa csattanással egész hosszában ha- nyatt vágódott, bele a sárba. Charlv futni kezdett, átugorva a rendőrt. A sötétség felé rohant. A rendőr ordított, s kiáltását egész kórus kapta fel. A sárban csúszkálva pillanatok alatt összefutottak a rendőrök. Charly ci- kázva futott, mint az űzött vad. Az egyik rendőr előrántotta pisztolyát és LŐtt. A lövés bágyadtan, tompán hangzott az eső monoton zajában, s a pisztoly lángja egy pillanatra áttörte a reflektorok fényét. A visszhang kör- befutott, s lassan halt el. valahol a kunyhók között.

De Charly már■ eltűnt a települést

körülvevő dzsungelben. Oldalt kanya- rodott, félkört írt le, majd átmászva egy alacsony vaskerítésen, hétrét gör- nyedve ment tovább. — Tudta, ha fut., előbb vagy utóbb a telepet át- kutató rendőrökbe ütközik. Leült egy agyaghalomra, hogy kicsit kipihenje magát. Gondolkozott. Csodaszép ütés volt, élete legsikerültebb ütése. Hír- télén nevetni kezdett Hangtalanul ka- cagott, de úgy, hogy teste rázkódott a sárga viaszkosvászon köpeny alatt.

Messze volt és nem láthatta, hogy a rendőrök a reflektorok fénykörebe aátyját. Ronaldot vezetik be ...

Fordította: Puskás Tamás

Részlet » dél-afrikai szerző ״Bs a

kötél háromszorosan sodrott” című könyvéből, amely a hazájában ural- kodö apartheid gyűlöletes módsze- reit leplezi le.

A hadnagy tovább vigyorgott:

— Na igen. Tisztességes emberek. — Kacagott. A szája kinyílt és a torká- bői a kotkodácsolás és fuldoklás fúr- csa keveréke tört elő. Aztán hirtelen becsukta a száját. Gyűlölködve nézett Fridára:

— Mit bámulsz rajtam, te suvickos- képű szajha?

Megigazította vizes tányérsapkáját, fejével intett a kísérőinek, és kilépett az esős sötétségbe. Azok hárman szó nélkül követték.

Valahol az utcán az eső monoton pergésén túl hangos emberi beszéd hallatszott, ajtók csapódtak; egyre éle. sebbé váltak a külvilág zajai.

Charly hirtelen előkotorta baka ר- csat. felhúzta.

ALEX LA GUM:

/I razzia

— Hová készülsz? — kiáltotta rémül- ten Frida.

— Megyek, megnézem, mi történik cd alánt.

— Ne menj. Charly! Bajod eshet.

Charly toppantott a lábával, hogy

meggyőződjék róla, rendben vannaK-e bakancsai, aztán csendesen válaszolt:

— Csak körülnézek. Látni akarom, mit csinálnak a mieinkkel. — Felvette sárga viaszkosvászon esőköpenyét, s megnyugtatóan rámosolygott: — Meg- látod, minden rendben lesz.

Az utcán élesen világított néhány teherautó fényszórója. Eszeveszetten csaholtak a kutyák, s az áradatként le- zúduló eső függönyén át innen is. on- aan is emberi figurák bukkantak elő.

A rendőrség összeszedett néhány af- rikait, akik csoportba verődve, a hi degtől és esőtől remegve álldogáltak a fénykévében. Szortírozták és külön- böző teherautókra taszigálták őket.

Egy afrikai kijött a kunyhójából és a kapuból nézegette, mi történik. Kö- penye alól kilátszott a pizsamája. Zseb lámpa fénye hullott rá, s a rendőrök egy pillanat alatt körülvették:

— Hol az igazolványod, kaffer?

— A házban, a kabátom zsebében.

— Mindig magadnál kell hordanod. Hol van?

— Rögtön kihozom, bent van a ház- bán.

— Egyszóval nincs igazolványod, ml? Na gyerünk!

— Hallgasson meg, miszter, a ház- bán van.

A rendőrök se szó, se beszéd az irt közepén didergő csoporthoz lökték.

Az afrikaiak csoportja türelmesen várta a zuhogó esőben, mikor ültetik 5ket kocsikba. Sokan azért kerültek ide, mert nem tartottak maguknál igazol- ványt, másoknak nem volt rendben a papírjuk, s most valamilyen pecsét hiánya miatt borult fel az életük, egyesek pedig a házkutatásnak szegül- tek elen.

— Clwly! Zörgetnek:

Cnarles Pauls lassan ébredezett, 1*6- ezen tépte ki magát bódult álmából, mely — nem számítva a látomásokat ־, édes volt, mint a szirup.

Az ajtón dühösen dörömböltek, s hartes érezte hogy a viskó minden íyes ütésnél megremeg. Szem' 1 ne- szén nyíltak fel, mint a redőny a :étvert sarokvason.

Valaki bekiáltott az utcáról:

— Hé, nyissátok ki!, Vagy szétver- ik az ajtót!

Charly felült az ágyon.

— Hagyjátok abba! Regtőn nvitorr.! rida rémülten suttogta:

— Mi lehet ez, Charlv?

— A törvény — morogta ő. — Ismét 1 az átkozott razzia ... — majd hozzá !tte: — Ne nyugtalankodj. Semmit :m követtünk el.

A kunyhó ismét megrengett az ■ité. éktől, és Charly még egyszer fel- iáltott:

—: Jövök már! Ne dörömböljetek!

A szoba elülső részében, a függöny )ögött rémülten felsírtak a gyerekek, harly a sötétben kitapogatta a nad- ígját, csendesen szitkozódott. Felesé- e gyufa után kutatott. Fellobbant a ing és Charly a táncoló fény mö- ött rámosolygott Fridára:

— Minden rendben lesz. Te csak gyelj a gyerekekre!

Az öklök megint döngetni kezdték z ajtót, mire Frida lejjebb csavarta lámpabelet, s megpróbálta elcsátí- mi a rémülten sírp gyermekeket.

Charly mezítláb az ajtóhoz ment. s [fordította a kulcsot. Az ajtó, anélkül ogy hozzáért volna, élesen kivágódott, .gyenruhás alakok tódultak be a szó- ába. Charly önkéntelenül hátralépett, .gy pillanatra zseblámpa fénye vágott szemébe, aztán kialudt.

A csoportban négy rendőr volt; gy fehér hadnagy, és három afrikai . hadnagy ránézett Charles Paulsra s igy szólt:

— <3 az. Hol van a dagga?*

Oharly állta a tekintetét:

— Itt nincs dagga. Mi tisztességes mberek vagyunk!

A hadnagy elvigyorodott és lassan örülnézett. Alacsony, kövér emberke olt, sűrű, fehér szemöldökkel, ame- rek beszéd közben fel-alá ugráltak, ácsi, keskeny szája késsel ejtett vér- :len sebként húzódott téglaszínű ar- án, melyet mint valami geográfiai tér 5pet apró ráncok szántottak keresztül- asul. Szürke, mélyenülő szemei ide- da kutattak.

Mögötte csüggedt, bárgyú arckife- ;zéssel állt a három sötétbőrű rendőr.

A hadnagy tekintete Fridán állapo- ott meg. Az asszony önkéntelenül szébbhúzta magán a hálóinget.

— Kellemes ilyenkor az ágyban hen- ;regni, mi? Én meg mászkálhatok int az esőben. — Chariyt kérdezte:

— Mi a neved?

■— Charles Pauls.

— Hát a tiéd? — fordult aztán Fri- ához miközben majd felfalta apró. türke, kifejezéstelen szemeivel. Frida lm ül ten nyelt egyet, aztán halkan, zaggatottan mondta a nevét.

• Kábító« se?.

1

I

I

I

I

I

j

i

I

i

í

J

ן

j

nyosan elvadult. Mit gondol — nézett rám az öreg — melyik a hűségesebb, okosabb állat: a kutya, vagy a macska?

Feleletet nem várt, mert máris elindult a kert felé. Utána mentem. Egv öreg. gör- esős rózsafánál állt meg. Figyelmesen né- zegette. tapogatta megfeketedett leveleit. Mikor megint megszólalt, nekem úgy tűnt, mintha csak magának beszélne:

— Hát ezért jöttem ma ide fel ebben a nagv hóban. Eszembe jutott ez a rózsafa. Én ültettem, én oltottam Szép nagy virá- •gokat terem, sárgákat, de illata nincs. Mintha az erdő elvenné a szagát. A ró- zsafa miatt iöttem. Talán még nem fagyott ki. talán még hoz virágot.

Óvatos mozdulatokkal szalmát rakott a rózsafára, beburkolta papírral és körülkö- tözte spárgával. Segíteni akartam neki. de nem hagvta. Szelíden eltolta kesztyűs ke- zemet.

— Nem jövök már ide többet — mondta csendesen, miközben kézfejét nézegette, mert egy tüske megkarcolta. — Nem vér- zik. Lám. kevés már a vérem.

A havon szétszóródott szalmát szinte szálanként összeszedte, ' leszórta a zsák- ba. aztán a felöltöztetett rózsafára muta- tott:

— Le akartam vinni a völgvbe, de nem bírta volna már ki, ha áttelepítem.

A zsákot a hóna alá vette és elindult, letelé. Mikor mellettem elment, egészen halkan még ennvit mondott:

— Ezt csak az ember bírja ki, mert gon- dolkodni és sírni tud...

Sokáig néztem utána, s egvre csak az járt az eszemben, hogv ez a rózsafa már nem az övé. nem is jön már ide fel többé. Vajon, miért óvja hát? Kinek?

hogy le kell mennem a völgybe, a telep- re. Itt volt a tanácselnök, meg egy fiatal aknász. Azt mondták, megveszik a házat, meg hogy lakást is adnak. Hiába mond- tam, hogy jó már nekem itt arra a kis időre, ami még hátra van, csak le kellett nurcolkodni. Nem is kellett nekem egye- bet csinálni, csak ballagni lefelé a szekér nyomában és felszedegetni azt a néhány apróságot, ami a szekérről lerázódott; szekrény kulcsot, teaszűrőt, egy kanalat, meg egy rossz sarlót.

Szótlanul hallgattam az öreget és néz- tem a ledöntött falakat. Takács bácsi kö- vette a tekintetemet és ismét beszélni kezdett:

— A követ, téglát, faanyagot kibontot- tűk. Odaadtam, aki kérte. A többit, a vá- lyogot itt hagytuk. Kinek kell ma vályog- tégla? Látja? — lépett előre. — Itt volt a szoba. Itt állt az ágy, itt a szekrény, itt a kályha — magyarázott, mutogatott maga körül.

Néztem a romba dőlt falakkal körülha- tárolt és az öreg keze által megjelölt he- lyeket. de sehogysem tudtam ide, a hóba elképzelni az ágyat, a szekrényt, a kály- hát. Az öreg meg úgy járt-kelt az egvkori szobában, mintha kerülgetné a nem létező bútordarabokat. Aztán hirtelen rámnézett és kesernyésen elmosolyodott:

— Itt a falon — mutatott a levegőbe — egy nagy szentkép volt. Búcsún vettük még az asszonnyal.

Átlépte a térdig érő vályogfalat és meg- állt mellette. — Itt volt a kutyaól — mu- tatott a fal tövébe. — A kutya eljött ve- lem le a völgvbe, a macska azonban itt maradt. Felhúzódott az almafa ágai közé, s amikor le akartam venni, fújt, dühön- gött. Itt kellett hagynom. Azóta már bizoösvényen és köszöntöttem. Az öreg fogad- ta, de láttam a tekintetéből, hogy nem is- mért meg, téli kirándulónak gondolhatott. Régen láttam már az öreget. Azóta alig változott. Alacsony, zömök ember, haja, szemöldöke, bajusza testszínű, ezért mint- ha nem is lenne. Észrevehette, hogy kíván- csiságom hozott utána, mert miközben dermedt ujjaival a zsák száján levő spár- gát bogozta, csendesen beszélni kezdett:

— Nem vinni akarok innen, bár vihet- nék. Enyém még itt minden — és körül- mutatott. — Nagyon szerettem itt fent lakni. Igaz, mély kutat kellett ásni. de

megérte a fáradságot, mert finom, hideg vize volt. Én hordtam ide fel mindent a telepről. Követ, téglát, cserepet, meszet, később kenyeret, petróleumot, meg tejet a gyerekeknek. Itt az erdőben építettem fel a házat, mert itt volt a legolcsóbb a házhely. Elvettem a? erdőtől a földet, gyű- mölcsfákat ültettem. Almát, diót, meg szil- vát és sövénykerítéssel védtem meg az erdőtől. A gyerekeim megnőttek és el- szöktek, az asszonyt már a völgyben, a te- lepen temettem el. Egyedül maradtam idefent. örültem, ha betértek hozzám a kirándulók, vagy rőzsét, gombát szedő asszonyok, gyerekek, friss vizet inni. Már azt hittem, itt is fogok meghalni. Aztán mégse így lett...

Elhallgatott. A zsákból szalmát, zsineget és újságpapírt szórt a hóra, s miközben rendezgette az összekuszálódott spárgát; így folytatta:

— Az egyik éjszaka tompa ütéseket hal- lottam a hegy alatt. Bányász voltam, tud- tam mindjárt, mit jelentenek a nagv dob- bánások. Dolgoznak a ház alatt a mély- ben. Robbantanak Nem is hagytak itt to- vább. Emberek jöttek, megmagyarázták,

Oravec János:

A romok mindig lehangolnak. Különö- sen az elhagyott lakóház romjai. Ez tör- tént velem akkor is, mikor ünnep má- sodnapján sétára indultam a havas erdő- ben és rátaláltam a kihűlt, ledőlt falakra, a porladó vályogtéglákra, melyeknek egyik oldalán még ott virított a mész, a festék. Nemrégen még laktak benne. Magasan a bányatelep fölé építtette a gazdája, szinte az erdőben. Gyermekkoromból emlékszem a ház sárga falaira, piros cserepeire, mert csak ennyi látszott ki a magas sövényke- rítés mögül A sövénvkerítés még most is megvan, foghíjasán ugyan, de a ház már romokban Elhagyták. Az erdő lassan visz- szahódítja a kertet, az udvart, s most min- dent betemet a hó. Hó borítja az egykori szoba padlózatát, a bútorok helyét. Csend van és mozdulatlanság és hó. Hó mindé- nütt.

Csak akkor vettem észre, mikor elhal- lagott mellettem és betért az egykori kapu heivén a romokhoz. Zsákot cipelt a há- tán és ment hátra a ház mögötti kertbe. Ott megállt ledobta a hátáról a zsákot 's körülnézett. Orrán, száján dőlt a pára. Kifáradhatott a meredek, havas emelke- dőn. Megismertem. A ház egykori gazdája és lakója, az öreg Takács iött el itt mel- lettem. Utána lépkedtem a hóban vágott