Dunántúli Napló, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
G/11is József: Rókák R ó k á k egymás közt Amikor a pusztát kibérelték Tamás még gyerkőcke volt, alig túl a tíz esztendőn. Amolyan kései vendégként érkezett a családba, apja már közeljárt az ötvenhez, mikor született, anyja is a negyvenet taposta. Ezt az egyetlen szem fiókát majomszeretette] nevelték. — Tamáska Így szereti, Tamáska úgy óhajtja, Tamáskának ez kell — pityegett körülötte az anyja. Tamáskára mindig vigyázott valaki. A házkörül a szobalány, vagy Etel a szakácsné, kint a határban pedig legtöbbször a parádéskocsis. Tamáska a gimnázium kezdetére egy pár gyönyörű aranysárga pónilovat kapott ajándékba. A bognár akkor lett a nagyságosasszony kegyeltje, mikor remekbeszabott miniatűr parasztkocsit sikerített a pónik után. Tamáska ettől fogva csöppnyi szekerén járta a nagy határt a parádéskocsis kíséretében. Vánkai Ádám bérlő gyönyörködött a fiában és váltig hajtogatta. — Hadd járja a határt kicsi korában, gazdát nevelek belőle, legalább meg tudja különböztetni a csalánt a kendertől. Cselédek, sommások hada 'serénykedett évről évre, s mire Tamáskából dr. Vánkai Tamás lett, az öreg Vánkait a pénz már szinte felvetette. Két pusztára is alkudozott, rebesgették, hogy a gróf szőröstől-bőröstöl Vánkai Esebében van. Iskolai szünidőben rajzoltak a pesti rokonok a pusztán, de Palánkai Pityu nemcsak rokona, hanem osztálytársa is volt Tamásnak, ennélfogva sülve-főve együtt voltak. A vakáció alatt Tamás és Pityu Vánkai alkalmazásában állt, hogy gyakorlatra tegyenek szert. Most hogy a diplomát megszerezte Tamás, nem is gondolhatott másra, minthogy az apja szárnya alatt kezdje az életet, méghozzá nem is egyedül, hanem Pityuval kososén. Egyik szombat este így szólt a két fiúhoz az öreg Vánkai. — Na ti éhenkórászok. Komoly megbízatást kaptok holnapra. A napszám fizetést ti intézitek, a pénzt már kihozattam a bankból, itt van a páncélszekrényben, reggél megkapjátok, a többi a ti dolgotok. Vasárnap reggel ember-ember hátán tolongott a magtár előtt, mintha gyűlés volna. A két fiú türelmetlenül várta, hogy a pénzt me kapják. Végül Vánkai előcsoszogott papucsban hálókor tűsben és egy hordozható vaskazettát ad 't Tamásnak. Felnyitotta a fedelét és a fia elé tartva mondta. — Tessék, itt a pénz! Pontos jegyzék van a kazettában, mennyi a papír és mennyi rollniban az apró. összesen háromezer pengő. Tamás kezeli a napszámlistát, Pityu meg fizet. Meglátom, ketten értek-e egyet. Délre játszva készen lehettek. Utána visszament szobájába és lefeküdt. Tamás átvette a parancsnokságot és rendelkezett. — Gazda, maga fogja a napszámlista másolatát és mindig szólítson be öt embert a sorrend szerint, hogy ne kelljen a nevüket keresgélni. Tamás előtt kiterítve az árkuspapír, piros eeruzája kezeügyében, hogy kipipálja vele m neveket. A papír fölé hajolva szólongatja * várakozókat. — Kovács Péter." — Jelen! — Hány napja van? — Kilenc. — Kilenc nap, hét pengő húsz fillér. Mozdul a ceruzát tartó kéz, ami azt is Jelenti, hogy jöhet a következő. — Szojkó Sándor! — Jelen. — Hány napja van? — Tizenegy. — Tizenegy nap, nyolcnyolcvan — Gergics Márk! — Jelen. — Hány napja van? — Tizenhét. — Mennyi? — Tizenhét. — Valami nem stimmel. Nálam tizenhat, — néz a kalapját forgató emberre Tamás. Az kissé meglepődik, félénken próbálja a maga igazát bizonygatni. — Én tizenhetet számoltam, hacsak a gazda el nem felejtett egy napot beírni. De megmondom én kérem fejből is. Hat napon át ökröket hajtottam a beteg béres helyett, három napom volt a... — Elég, elég, nekem most nincs időm magával szórakozni, amíg itt mindent felsorol. Ha tévedés van, majd tisztázza a gazdával, tizenhat nap tizenkettő pengő nyolcvan fillér. Gergics Márk tovább nem tiltakozik még akkor sem, ha odavész az egy napja. Köszön és még siet is távozóban. Tapasztalt ember, és tudja, nem jó az urak érdeklődésének középpontjába kerülni. Újabb nevek, újabb kipipálás. Pénzcsörgés egymásután, mint a taposómalomban a lábak dobogása. Most egy dalia kinézésű legény áll az asztal előtt. — Szilovics József. — Jelen. — Hány napja van? — Tizenkettő. Tamás már löki a ceruzát a papírra, hogy kis hurkot biggyesszen a név után, de keze hirtelen megáll, és a fiúra nézve mégegyszer kérdezi. — Tizenkettő? — Igen. A szokástól eltérően most lassan gondosan cirkalmazza a hurkot és utána bekarikázza miközben odaszól Pityunak tizenkét nap, kilenchatvan. Közben kitép egy lapot a jegyzettömbjéből, ráír néhány sort, és odacsúsztatja Pityu elé. Pityu mintha nem is lennének idegei, lomhán nyúl a papír után, melyről szótlanul leolvassa. — Kettőnegyvenet tégy félre a hamutartó mellé. A cédula-jelenet még jó néhányszor megismétlődik a nap folyamán, és Pityu minden alkalommal a többi mellé csúsztat annyi aprópénzt, amennyit Tamás jelez neki. A nap már delelőre jár, kint egyre fogynak az emberek, bent pedig egyre üresebb lesz a kazetta. Szünetet tartanak. Tamás félrehívja Pityut és suttogva magyaráz néki valamit. — Pityu jól figyelj rám. Ma nekünk is meg lesz a napszámunk. Valami nincs rendjén a névsorral. Némelyik paraszt kevesebbet mond, ha kérdezem hány napja van, mint ami be van írva. Vagy elfelejtette hányszor dolgozott, vagy a gazda szándékosan többet írt a nevére Egész tavasszal a gazda egyedül fizetett a faluban a kocsmánál, úgy látszik, magára is gondolt, hogy legyen költőpénze. Azért írtam eddig is többször, hogy ennyit meg ennyit tégy félre, én a többletet megjelölöm, annak meg kell maradni. Meglásd fillérre egyezni fogunk, csak te el ne fizesd magad. A rádióban delet harangoztak. Vánkai meghallgatta a híreket, és az ebédhez készülődött. Etel már csörömpölt a tányérokkal és kezdte volna a tálalást, de a fiatalurak hiányoztak. — Nézze már meg Rozi, hol a nyavalyába vannak ilyen sokáig — küldte a szobalányt a nagyságos asszony a magtárhoz. Vánkai valami folyóiratban lapozgatott és türelmesen várt. — Félórán belül itt lesznek — jött vissza Rozi a hírrel — már egyeztetnek. — Akkor nem várunk — állt fel Vánkai és indult az ebédlőbe. — Etel terítsen. Azt hiszem, ezek még háromkor is egyeztetni fognak. Kint a magtárban a két fiú már egymást szidta. Eddig híres nyugalmuk oda lett és hevesen okolták egymást hibakeresés közben. — Látod, te nagyeszű, hogy összekuszáltad — támadt Tamás Pityura — biztosan elílzet- ;ed magadat. — Nálam «ones té'—dés, a pénzt én jól kezeltem. Szei»item negyven pengő többletnek kell lenni, helyette százhatvan pengő hiány van. Tamás hirtelen az asztalra csapott. Pityu ijedten mozdult arrébb a székkel és azon törte a fejét, hogy mi lelte a barátját. Tamás nem törődött Pityu rémületével, maga elé rántott egy darab tisztapapírt és szaporán rótta a számokat. — Hogyan mondtad, mennyi a hiány? — kérdezte. — Százhatvan pengő hiányunk van, holott negyven pengő plusznak kellene lenni. Tamás hangosan számolt. — Százhatvan meg negyven az kétszáz. Kétszáz, kétszáz, de hogyan hogy éppen kerek szám? Neked ez nem mond semmit? Pityu is megélénkült. — Igazad van. Roppant érdekes, de mi rejlik a számok mögött? Hol keressük a pénzt, mert végeredményben mégis csak hiányzik? — Ne keressük. Úgysem találjuk meg — zárta be Tamás a kazetta fedelét. — Szerintem van negyven pengő többletünk és kettőszáz pengő hiányunk. — Hülye vagy — jelentette ki Pityu határozottan. — Hiány és többlet egyszerre nem lehet. — De igen — erősködött Tamás — a negyven pengő a maradék, amit félreraktunk, a kettőszáz pedig rejtély. Gyerünk ebédelni okosabbat nem tehetünk. Tamás hóna alatt a kazettával kissé szégyenkezve állt apja elé. — Apám mondj rólunk, amit akarsz, de megbuktunk. — Hát, ami azt illeti, elég sokára végea- tetek. — Tizenegyre készen voltunk. Azóta egyeztetünk. Apa, kettőszáz pengő hiányunk van. Vánkai homlokára tolta a szemüvegét — Jól hallottam? Kettőszáz oengő? Kezdetnek egész szép összeg. Még néhány fizetés, már tönkre is mentem. Hogyan csináltátok, ti szamarak. A két fiú szégyenkezve hallgatta az épületes szavakat, Vánkai pulykavörösre vált arccal kiabált. — Milyen ember lesz belőletek, ha ennyit sem lehet rátok bízni? Elherdáljátok ti a dáriuskincsét is. De legalább van-e fogalmatok, hogy hol lehet a pénz, ami hiányzik? — Nem tudom Apa, végtelenül röstellem, de nem tudom, hogy történt. — Nem tudod ugye? Hanem szánalmasan dadogni azt tudsz. Hát idenézz, te címeres ökör! Itt van a zsebemben. Megizzadtál miatta, de gondolom megérte, és megtanultad, hogy az apádtól se végy át pénzt olvasatla- nul. Már reggel kivettem a kazettából, mikor átadtam. Vánkai kezében ott lobogott a két darab százas. Tamás ocsúdott fel előbb meglepetéséből. Vidáman hátbavágta Pityut, hogy szinte megtántorodott. — Ugye mondtam, hogy a negyven pengő többlet, de most már nagyon éhes vagyok — húzta maga után barátját az ebédlő felé. Vánkai csak nézett a két gyerek után és magában morfondírozott. — Az apjuk istenit. Ezeket akarom én tanítani? Hogy a fiúk zsebében ötven napszám ára lapul, amiért mások dolgoztak? Ugyan kérem, ne legyünk finnyásak. Ettől még nem lett rossz étvágya sem a vén rókának, sem a kölykeinek. BARANYI FERENC: E vallomás... Mióta biztosan tudod, hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj-szele — hamuvá lett lobogó gőgöm, elfognám szél-szellemedet, hogy örökké nálam időzzön. BARNA ÉVA: Őszi tant-fant Zuhog az eső. Ügy dobol a háztetőn, mint vad, komor tam-tam zene. S a lomha árnyak, karcuú fák, mintha zenéjét hallanák, úgy ringanak. Az út sarkában ott hever, mint áldozat, lankadva ver a napsugár. S a fényeset, az istenit már mind jobban körülveszik a ködlakók. Csapkodna még, de hasztalan, ereje fogytán, céltalan a küzdelem. A nyirkos-hús köd-kannibál egy perc múltán felfalja már, s — eltűnt a fény. Mi megmaradt: A bús hideg, s a doboló esőszemek tam-tam dala. Már gyermekláncfű-bolyháit lefújtad mind a kétkedésnek, a „szeret — nem szeret” pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret — vallott a sorsvirág s lehet; e vallomás a veszte... Talán szeretlek? — megszeretsz. Szeretlek! — s talán nem szeretsz te. Úgy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam, s hogy foglyul ejts — az várom én halálraítélt-izgatottan. Végleges kiszolgáltatottan. DOBZYNSKI: Egy másik éjszaka felé Firenzében egy este vártál rám Egyedül voltam a vonaton, A kerekek testvére, Pillantások kék füstjében, És egyszerre átmentem életemen. Az idő mozija Pazarolta menekülő kalandjait. Az idő táncolt a hajtórudakkal, Emberek mentek a folyosókon, A pillanatnyi emlékek spiráljain Elveszett szemeikkel, Porból és esőből felszökő szavaikkal. Vártál rám egy elhagyott városban, Távol bizonytalan napjainktól, Már csak egy visszhang voltam Mozgó falakon és síneken verődő, Muzsika, mozgás, mely megtölti a pályaudvarokat és alagutakai Az emlékezetbe bezárulva. A szív rohanása A vonatot elragadó Egy másik éjszaka felé. Fordította: Marafkó László Karel Capek: Archimedesi halála A legenda merőben másképp igaz, mint ahogy a köztudatban él. Ha hiteles az hogy Archimedesz Szirakuzn elfoglalásakor vesztette életét, nem felel meg a valóságnak, hogy egy fosztogató római közlegény tört be a há zába, mire a mértanába me Tült tudós dühösen rászólt: *Ne bolygasd köreimet!” Először is: Archimedesi nem afféle szórakozott professzor volt, aki ne tudro volna, mi történik körülötte Sőt, nagyon is fegyelmezett volt, született katona, hiszen ő találta fel és szerkesztette meg városa védelmére i harcászati gépeket. Másodszor: a római katona nem holmi részeg fosztogató voh. hanem a nagy műveltségi! és ambiciózus Lucius, a !é gióparancsnok. aki jól tud'a kivel áll szemben. S mer- ko r intsem fosztogató sza n dét-kat nyitott be. amint meg álv a küszöbén, katonásai kö ■’öntötte a tudóst: „Ave Archimedesz!” Archimedesz, aki épp rajzolt. fölpülantott viasztáblá járói: — Mi történt? — Archimedesz — szólt Lucius — mi jól tudjuk. hogy gépeid nélkül Szirakuza egy hónapig sem állhatta volna ostromunkat, tgy azonban kerek két évig tartott, míg bevettük. Mi katonák nagyra tartjuk ezt a fegyvertényt. Gépeid remekül beváltak. Gratulálok. Archimedesz elutasítóan legyintett: — Ugyan kérlek, ezek kicsiségek; semmi rendkívüli nincs rajtuk: közönséges ka- tapulták. Játékszerek, semmi tudományos értékük ... — De hadászati igen — szólt Lucius. — Nos, Archimedesz, épp azért jöttem, hogy ajánlatot tegyek: dolgozz velünk! — Kikkel? — Velünk: rómaiakkal. Karthago, mint tudod, hanyatlóban van. Mi értelme hát támogatnotok? Mi hamarosan elintézzük: lesz mit látnod! Álljatok inkább a mi > idolunkra! — Hogy-hogy — lepődött meg Archimedesz. — Mi szi- rakuzaiak alkalmasint görögök vagyunk. Miért pártolnánk át hozzátok? — Mert Szicílián éltek, s nekünk szükségünk van Szicíliára. — Mért van rá szükségetek? — Mert uralkodni akarunk a Földközi tengeren. — Ügy? — szólt Archimedesz és tekintetét töprengve ejtette vissza a viasztáblára. — És azt mi végett? — Mert aki a Földközi tengert uralja, az a világ ura. Ez csak világos! — Es a világ urává kell lennetek mindenáron? — Igen: ez Róma küldetése. Vállalnunk kell. És mondom neked: a város méltó lesz e küldetésre. — Lehetséges — mondta Archimedesz s törölt a viasz táblán. — Én azonban nem tanácsolom nektek, Lucius. Figyel] szavamra: ha a világ ura lesztek, sok mindent ked védelmeznetek. Kár az erőfeszítésért, amit ráfordíta- tok. — Megéri, hogy nagy birodalom lehessünk. — Nagy birodalom — mormolta Archimedesz. — Ha kört rajzolunk — legyen az nagy vagy kicsiny — az csak kör. Határai vannak, mint ahogy a birodalmatoknak is lesznek, Lucius. Szerinted « nagy kör különb, mint a kicsiny? Azt hiszed, jobb matematikus leszel, ha nagyobb kört rajzolsz? — Ti görögök folyton érvekkel bíbelődtök — szólt Lucius, a légióparancsnok. — Mi másképpen bizonyítjuk a mi igazunkat. — Hogyan? — Tettel. Példának okáért, elfoglaltuk Szirakuzát. Szira- kuzátok tehát a miénk. Ez csak elég fényes bizonyunk? — Az...— szólt Archimedesz s megpiszkálta fejét az ir-v- árral. — Igen, elfoglaltátok, Lucius. Csakhogy Szirakuzo nem a régi, és nem is lesz az többé. A dicső és nagy város barátom, ami volt, és ami soha többé nem lesz. Szegény Szirakuzám! — De Róma nagy lesz. A legnagyobb városnak kell lennie a földön. — Miért? — Hogy fennmaradhasson Minél nagyobb, annál több az ellensége. Nekünk szükségképpen kell tehát legerö sebbnek lennünk. — Ami az erőt illeti — dünnyögte Archimedesz —. lévén valamelyest fizikus is. csak annyit mondok neked Lucius: az erő lekötődik. — Mit jelent ez? — Ez törvény, Lucius. 4z erő. amely hat, az le is kötődik. Minél erősebbek estiek, annál több erőre lesz szükségetek, és egy szép napon aztán ... — Mire célzol? — Semmire. Én nem nagyok próféta. Én fizikus vagyok. Az erő lekötödik. £- kimerül. Én csak ezt tudom — Nos. nem vagy hajlandó együtt működni velünk Archimedesz? Te nem is <ej ted, milyen lehetőségek nyílnának előtted Rómában Me.• szerkeszthetnéd a világ legnagyobb harcászati gépeit.. — Bocsáss meg, Lucius öreg vagyok már és van mig egynéhány ideám, azokat szeretném megvalósítani. Amint látod, most épp egy mértani problémával foglalatoskodom. — És nem csábít a velünk működés, Archimedesz? — Mire célzol? — Arra, hogy részese lehetnél a világ meghódítás í- nak. Archimedesz bevésett egv vonalat a viaszba. Hallgatott. — Miért nem felelsz? — Bocsáss meg — mondta csendesen a tábla fölé hajóst tudós — hogy mondtad? — Egy olyan ember, mini amilyen te vagy: meghódít- latna a világot. — Hm ... meghódíthatná ... tűnődött el Archimedesz. — Ne vedd zokon, de fontosabb dolgom is van. Ludod. olyan, am:. tartósabb innál. Olyan, ami valóban 'ennmarad. — És pedig? — Vigyázz, ne bolygasd köreimet. Ez itt a körsze'et erületének kiszámítási móá- ?a.. * * * Később tették közzé a hirtt hogy a nagy tudós váratlanul elhunyt. Dudás Kálmán fordítása
